Azt hiszem, nem lennék túl jó főszereplője egyetlen rémtörténetnek sem, mivel nem vagyok az a tipikus gonosztevő típust. Sokkal inkább családcentrikusnak mondanám magamat, ezt jól bizonyítja az is, hogy nem viszolygok a saját famíliámtól sem. Legalábbis általában nem. Néha azért örülök, amikor egy pár napra vagy hétre lelépünk Rose-zal, hogy csak mi ketten legyünk. Ami pedig az én angyalomat illeti, bármire képes vagyok érte és azért, hogy boldognak láthassam. Igazán csak rá hallgatok, s ő az egyetlen, aki képes lebeszélni a ritkán, de előtörő őrültségeimről.
Szeretek viccelődni és kicsit piszkálódni a többiekkel, persze arra mindig figyelek, hogy ne bántsam meg őket. Szívesen ülök le Jasperrel és Edwarddal, egy-egy sör mellett beszélgetni és marháskodni, bár nem mindig van rá lehetőségünk. Ennek az is az oka, hogy amikor csak lehet Rosalie-val töltöm az időmet, de ezt mindenki megérti. Igazán nem mutatom ki a mélyebb érzéseimet, legalábbis a feleségemen kívül senki másnak, viszont nagyon is igénylem a törődést.
Rossz tulajdonságaim egyike, hogy meglehetősen gyorsan felkapom a vizet, és inkább ütök, mintsem kérdezek, legalábbis elsőre, ezért nem szerencsés felbosszantani. Könnyen megmakacsolom magamat, néha túlságosan is, és olykor nehéz visszazökkenteni, de lehetséges.

Elég nagydarab vagyok, igazi ölelgetni való mackó, de testem minden részlete izmos, kidolgozott. Magasságommal és méretemmel mindig is kitűntem a tömegből, s mióta vámpírrá lettem, azóta még inkább megbámulnak az emberek. Márvány fehér és - keménységű bőröm miatt kerülöm a napfényt, mivel nem szeretném meglepni a halandókat a ragyogásommal. Sötét arany szemeim pedig szintén nem segítenek beolvadni a tömegbe. Hajam rövid, egészen sötétbarna, majdhogynem fekete.

Susan McCarthy már egy teljes napja vajúdott, de harmadik gyermeke, még mindig nem kívánkozott ki erre a világra. Másik két fia ennél sokkal könnyebben született meg, egyáltalán nem ragaszkodtak olyannyira őhozzá, mint a most újonnan érkező. Mivel hirtelen kezdődött minden, nem volt idejük elszállítani az asszonyt otthonából, így a férje, Joseph McCarthy, elrohant a bábáért. Szerencsés eset, hogy Gatlinburg kicsiny városkájában volt egy, így nem kellett aggódnia a családnak emiatt a nagyszerű esemény miatt. Újabb hosszú órák teltek el, de végül a sötét hajú asszony világra hozta legújabb fiú gyermekét. Természetesen ez hatalmas öröm volt a család számára, s főként Joseph McCarthy örült a leginkább. Mindez 1915. július 18-dik napjának hajnalán történt, amikor is két hét esőzés után elvonultak a felhők, s a ház körül elterülő füves birtokot belepte a harmat. Ezen a napon született meg Emmett McCarthy, vagyis én.
Egy nagy és szerető családban nőttem fel, ott, ahol megszülettem Gatlinburgban, az Egyesült Állomok Tennessee nevű államában. Édesapám kiskoromtól kezdve az őseinkről beszélt, akik mind-mind skótok vagy írek voltak, attól függően, hogy apám vagy anyám családját néztük. Annak idején a szüleimet a nagyanyám küldte át Amerikába, mondván, próbáljanak szerencsét, bár ők állították, hogy a nagyanyám már akkor is tudta, hogy baj lesz pár évvel később, s valóban: egy évvel a születésem előtt kirobbant egy hatalmas háború az európai kontinensen. Persze nekünk ez mit sem számított, hiszen messze voltunk, ráadásul egy akkoriban éledező kisvárosban éltünk, Tennessee hegyei között. Apám volt a helyi vadász és erdőőr, így Gatlinburgban mindenki ismerte a családunkat. Ahogy idősebbek lettünk a bátyáimmal egyre több mindent tanultunk meg a körülöttünk lévő tájról. Tizenöt voltam, amikor már rendszeresen jártunk el a fivéreimmel túrázni, és az öcsénk is velünk tartott. Négyen, Adam, Joseph, Thomas és én, kinn az erdőben, korlátok nélkül. Beleszerettem a fák illatába, a madarak énekébe és vadakba, melyeket megtanultunk elejteni. Elképesztő volt. Aztán két évvel később elfeledtem az erdőt a helyi kocsmában, ahol folyt a whisky, egy szakadt alak pocsékul zongorázott egy hívogató dallamot és pókereztünk napestig, míg csak kedvünk tartotta. És ott voltak a nők! Három vagy négy prostituált, akik talán még élvezték is, amit csináltak, ámbár ezt sosem kérdeztem meg tőlük, mert amíg fizettem, nem ellenkeztek. A fiatalabbik bátyámmal, Joseph-fel jártunk el erre a lepratelepre, s addig ittunk, míg el nem felejtettük a nevünket is. Apánk azzal fenyegetett, hogy kitesz minket otthonról, ha nem szedjük össze magunkat, azonban egy évvel később még mindig nem változott semmi. Mi lettünk a McCarthy család szégyenei. Anyám folyton sírt és az időközben már kamasz húgom, Marie is. Akkor változott meg minden, amikor találkoztam a kocsmában egy gyönyörű, fekete hajú lánnyal, akit akkor hoztak oda a többi szajha mellé. Gondolkodás nélkül kifizettem az egész éjszakára a lányt, aki amint megjelentem a szobában összehúzta magát. Épp olyan volt, akár egy őzgida. Meg sem lepett, hogy megrémült tőlem, magas voltam, izmos és elég nagydarab, nem feltétlenül bizalomgerjesztő, ráadásul akkoriban előszeretettel viseltem szakállt is. Elmondtam neki, hogy nem fogom bántani, és csak beszélgetni akarok vele. Hosszú idő volt, de megnyugtattam, ő pedig a legnagyobb meglepetésemre megcsókolt, és vetkőztetni kezdett. Először meg akartam állítani, azonban nem hagyta magát a törékenynek tűnő lány, engem pedig elkapott a hév. Hajnalban arra ébredtem, hogy a lány eltűnt, a megmaradt pénzemmel együtt. Megszökött és kirabolt. Dühösen csörtettem le a pultoshoz, akinek a tulajdona volt a kocsma, és követeltem, hogy térítse meg a káromat, mire ő kidobatott. Joseph hullarészegen szedett össze, és együtt hazamentünk, miközben dühösen meséltem el a történteket neki, bár nem nagyon fogott fel bármit is. Soha többé nem mentem el inni és kártyázni, de a bátyám nem tett le az élvezetekről, s ez lett a veszte. Egy alkalommal véresen tért haza, az alak, akivel pókerezett meggyanúsította csalással, és dühében hasba szúrta a testvéremet. A seb halálos volt, az orvos azt mondta, nincs semmi esélye a túlélésre. 1934 októberében temettük el.
A következő tavasz megújulást és békét ígért a családomnak. A vasút elérte Gatlinburgot is, és a fejlődés szele zúgott az erdő fái között, mi pedig munkába álltunk a vasútépítésen. Apám, a bátyám, az öcsém és én. Jó pénzt fizettek érte, legalábbis addig, míg a városunk mellett építettek. Amint tovább álltak közölték, hogy nem visznek több embert, mint amennyi velük jött, így még ha velük is akart volna tartani valaki, nem engedték, otthagyták. Én pedig sosem láttam meg, milyen is egy igazi vonat, amikor elrobog az ember mellett.
Már betöltöttem a húszadik évemet, amikor újra elmentem az erdőbe, ezúttal azonban egyedül indultam el. Utólag talán rossz döntésnek is nevezhetném, de valahogy nem bántam meg sohasem. Tennessee állam legmagasabb pontja felé igyekeztem, amely jó három napos útra emelkedett Gatlinburgtól, de elég stramm voltam, képesnek éreztem magamat rá. Egy kisebb hegyen igyekeztem átjutni, amikor hangos zajt csapott valami, tőlem alig pár méterre. Sűrű volt az aljnövényzet és a bokrok sem nőttek éppen apróra, így csak későn vettem észre, hogy egy jól megtermett fekete medve tart egyenesen felém. Nem volt szerencsém, hiába kezdtem el visszafelé futni, egy kő kimozdult a lábam alatt, elestem, a medve pedig utolért.
Az egész támadásból csupán annyira emlékszem, hogy soha addig nem éreztem akkora fizikai fájdalmat, mint ott a földön, miközben a medve éppen darabokra akart tépni. Küzdöttem ugyan az életemért, miután ottmaradtam egyedül az erdő közepén, de tudtam, hogy meg fog halni. Egy teljes napja gyalogoltam már, túl messze voltam ahhoz, hogy bárki is megtaláljon, s éppen kezdtem volna feladni. Homályos láttam meg egy hófehér, tökéletes bőrű szőke nőt, aki olyan volt akár egy angyal. Elmosolyodtam erre a gondolatra, mert azt hittem, hallucinálok már a vérveszteségtől. És elájultam. Arra, hogy hogyan is kerültem egy rendezett és tiszta házba az erdőből, már egyáltalán nem emlékeztem. Égető fájdalomra ébredtem, legalábbis a tudatom, a testem még mindig mély álomba temetkezett, talán így próbált megvédeni. Amikor fölébredtem olyan érzés fogott el, mintha víz alatt lettem volna, és zavarodottan ültem fel az ágyban. Az első, akit megpillantottam az az angyal volt, akit az erdőben is láttam, s képtelen voltam megszólalni, csak tátott szájjal bámultam a csodálatosan szép nőt, aki tökéletesen hibátlan volt. Szinte szobornak tetszett. Azt hittem, álmodtam, de aztán megjelent egy szőke hajú férfi, aki fiamnak szólított, és azt kérdezte, hogy hívnak. Feleltem, ő pedig elmagyarázta, hogy mi történt velem. Az a lélegzetelállítóan szép nő, Rosalie, talált rám és hozott el az erdőből, ő pedig, Carlisle, vámpírrá változtatott, hogy túléljem a medvetámadást. Ennek bizonyságául egy tükröt adott, hogy nézzem meg magamat. Megdöbbenten láttam, hogy vízkék szemeim semmivé lettek, és olyan vörösekké váltak íriszeim, akár a saját vérem. Sebeim eltűntek, melyeket a medve okozott, semmilyen fájdalmat nem éreztem, s olyan erő éledt bennem, amelyet eddig sohasem tapasztaltam ezelőtt. Láttam a két számomra új arcon, hogy mennyire meg vannak döbbenve azon, mennyire jól fogadtam a tényt, hogy valami mássá váltam. Bár elvesztettem a régi családomat, Rosalie szépsége olyannyira megbabonázott, hogy nem akartam volna elhagyni, senkiért sem, így hát velük maradtam. Sok mindent megtudtam erről az életformáról, de nehezemre esett, ahogy ők táplálkoztak. Állatok vérén éltek, ellenben a Szomj arra kényszerített, hogy embereket támadjak meg, nekem pedig nem volt elég akaraterőm, hogy nemet mondjak neki. Sok fejfájást okoztam Esmének, Carlisle-nak és Rosalie-nak, de úgy tűnt, megértenek.
A folyamatos gyilkosságaim miatt állandó mozgásban voltunk, pedig a többiek már le akartak telepedni, ez egyértelműen látszott. Emiatt egészen Washington állam egyik szegletéig kellett vándorolnunk, ahol Rose, akkor először volt hajlandó velem beszélgetni hosszabban. Nem sokkal előtte csatlakozott hozzánk egy Edward nevű srác, aki hasonlóan küzdött a vérszomjjal akárcsak én. Rosalie elmesélte, mennyire együtt akart lenni Edwarddal, de az kosarat adott neki. Viszont most az én köröm volt, és mindig gondolkodás nélkül vigasztaltam meg az angyalomat, akivel egyre több időt kezdtem el együtt tölteni.
Ez idő alatt két év telt el a vámpírrá válásom óta, lassan, de biztosan kezdtem megszokni az állatok vérét, Carlisle pedig fiává fogadott, ahogyan Edwardot is, és Rose-t lányává. Egy vadászatunk során azonban a nyugodt életünk majdnem felborult. A Forksot körülvevő erdőben kerestünk táplálékot, amikor különös alakok jelentek meg. Indiánok voltak, jó pár méretes farkassal. Azt akarták menjünk el innen, mert a hidegek – ahogy mondták –, veszélyesek az emberekre. Carlisle nehezen, de elmagyarázta, hogy mi nem ölünk halandókat, a quileutok pedig látták a szemeinket azt, hogy mások vagyunk. Másnap megkötöttük a szerződést velük, megígérve, hogy nem bántjuk a környéken élő emberek egyikét sem, ők pedig azt, hogy hagynak minket az erdőben vadászni.  Az egyezség szerencsére működött, meghúztunk egy határvonalat a folyónál, s mindannyian vígan éldegéltünk.
Én eközben egyre több időt töltöttem Rosalie-val, szinte létezni sem tudtam nélküle. Igazán beleszerettem, és eldöntöttem, hogy megteszem a legnagyobb lépést, amit csak lehetett. A többiek segítségével mindent előkészítettem, majd megvártam, míg az én védőangyalom hazaért. Kimutatva a romantikus oldalamat megkértem a kezét, ő pedig igent mondott nekem. Nem tudnám szavakba önteni még most sem a boldogságomat. Mindennél jobban szeretem ezt a nőt, és bármit a világon megadnék azért, hogy őt is mosolyogni lássam.
Nem sokkal az első esküvőnk előtt megérkezett egy aprócska lány, Alice és a párja, Jasper. Különleges képességekkel eddig csak Edwardnál találkoztam, de ez a két hozzánk hasonló vámpír szintén rendelkezett valamilyen erővel. Alice nagyon is szerethető teremtés volt, bár néha túlságosan is pörgött, és lelkesen kezdte megszervezni Rosalie és az én esküvőmet. Jasper már keményebb diónak bizonyult, de lassan megtört a jég, és hajlandó volt eljönni Carlisle-al, Edwarddal és velem a „legénybúcsúmra”, ahol végre sikerült összeismerkednünk vele.
Hosszú idő telt el azóta, Rose-t már többször is az oltár elé vittem, és hálás vagyok neki, amiért akkor megmentett és nem hagyott sorsomra az erdőben. Az évek alatt Edward is megtalálta a párját Bella képében, ami egy igencsak mozgalmas időszakot hozott a család életébe, főleg amikor megszületett Nessy, az unokahúgom. Különleges kislány, már csak azért is, mert félig vámpír, félig pedig ember. De persze ez még nincs eléggé túlbonyolítva, szükség volt a Volturira és a La Push-i rezervátumban élő indián alakváltókra, meg arra, hogy az egyik farkas belezúgjon Nessy-be. Ezért még el is hagytuk egy időre Forksot. Szóval igen, nagyon hosszú út állt mindannyiunk mögött, de még mindig együtt voltunk, Washington állam esős, szürke városkájában.