Jelenlegi helyzetemben a legfontosabb dolog, hogy egy percre se felejtsem el, hogy ki vagyok. Ebben hatalmas segítség, hogy mentális pajzsomnak köszönhetően nem tudnak belepiszkálni a fejembe, nem tudják megváltoztatni az érzéseimet, bármennyire is igyekeznek megtörni. Még szerencse, hogy olyan hihetetlenül makacs vagyok és foggal körömmel ragaszkodok mindenért, ami számomra fontos. Néha bosszantó, de most ez a legfőbb fegyverem ellenük. Mióta megismertem Edwardot megrendíthetetlen hit él és élt bennem, hogy az ő oldalán kell lennem, őt szeretnem és vámpírként élni vele évszázadokon keresztül. Bár, néha talán úgy tünt, ebben a dologban meginogtam tudat alatt, mindig is szilárdan álltam az elhatározásom mellett, hadakoztam mindennel és mindenkivel aki csak az utamba állt. Ahogy most is, csak éppen nem teljesen a felszínen. Öngyilkos hajlamaim azért nincsenek és tovább kell léteznem, ha még egyszer haza akarok jutni a szeretteimhez. Ha már ők szóba kerültek, azt is el kell mondanom, hogy utolsó lélegzetemig hűséges vagyok azokhoz akikhez a szívem köt. Az utolsó szívdobbanásomat feláldoztam a családomért, hogy vámpírként örökké boldogok lehessünk és nem félek szembenézni ezer veszéllyel és szörnyeteggel hogy megvédelmezzem őket.
Emberként sem gondoltam másként és halhatatlanok közé lépésemmel csak méginkább erősödött bennem az ösztön és végre megvan az erőm is ahoz, hogy ezt megtehessem. Rabságra ítéltem magam, csak hogy ők szabadok legyenek. Anno számüzetésbe küldtem magam Forksba, hogy Reneé boldog legyen. Egyedül néztem szembe James-szel, hogy megmentsem a szüleimet és folytathatnám a sort. Lehet bolondnak tartani, de nem vagyok hajlandó megbánni semmit. Jacob szerint mártírnak születtem. Valószínűleg igaza van. Csendesen szenvedő típus vagyok, igyekszem a lehető legjobban alkalmazkodni és minél kevesebb fájdalmat okozni azoknak akiknek fontos vagyok.
Nem vagyok az a kimondott társasági lény, családomon kívül nem is igazán érzem magam jól, főleg azt nem viselem jól, ha én vagyok a figyelem középpontjában, még most sem, pedig már vámpír létemnek köszönhetően régóta nem fenyeget az a koordinálatlan csetlés botlás mint ami régen. Elpirulni sem vagyok képes és jobban uralkodok magamon az évek múlásával. Bár azért még mindig nem én vagyok a világ legjobb színésznője, jobban tudom palástolni a bennem kavargó érzéseket. Csendes vagyok, de nem félek megmondani a magamét, ha szükségesnek érzem. Sok minden mellett, ezek azok a tulajdonságaim, amik a legfontosabbak ezekben az időkben...

Vámpírként természetesen, mint mindem fajtámbeli gyönyörű vagyok. Mondhatnám, hibátlan. Tökéletesített verziója a régi csetlő-botló ömmagamnak. Hajam fényes mahagóni, a hátam közepéig természetes, finom hullámokban omlik albástrom vállamra. Vonásaim makulátlanok és nőiesek, a homlokom talán kicsit magas, szemeim - a vámpírokra jellemző sötét karikákkal -, régen mogyoróbarnák, ma már vörös színben pompáznak. Mit nem adnék a családomat jellemző borostánysárga szemekért, megőrit a bűntudat. Szám finoman formált, a felső ajkam hajszálnyival teltebb, mint az alsó. Alakom kecses, szép formákkal. Régen a világ összes kincséért sem hittem volna el, hogy valaha a "kecses" szó illene rám. Vékony arányos testtel rendelkeztem, de sport minden formájára alkalmatlan voltam. Túl lágy és koordinálatlan volt, de ma már ennek nyoma sincs. A világ végéig tudnék futni és soha nem esnék el és még csak ki sem fáradnék.
A divathoz még mindig nem vonzódom, Alice nagy bánatára. Legszívesebben farmert és pólokat hordok, de mostanában a Volturi elmaradhatatlan, súlyos köpenyét sosem felejthetem a szobámban.

Minden lélegzetvételemmel utáltam Forksot. Frászt kaptam, ha csak eszembe jutottak az örökös esőtől áztatott fák, a mindent betegesen beborító zöld és a város szélein tornyosuló erdő. Sose szerettem ott lenni, minden erőmmel küzdöttem Charlieval, hogy ne kelljen ott lennem. Tizennégy éves korokban sikerem lett, megszabadultam az esőbe fulladokló várostól, aztán három évre rá önként mentem vissza. Kissé homályos az emlék, de az érzések makulátlanul élnek bennem. Bárhol szívesebben lettem volna, mint Charlie-val kettesben a rendőrautóban. Bármit szívesebben csináltam volna, mint hogy a folyamatosan hulló égi áldásban kapkodjak levegő után. Mazochista voltam és töléletesen illett rám a mártír szerepe. Aztán jött Ő, és az életemet megkeserítő táj otthonos lett. Megszerettem Forksot. Szeretem apu régi házát, a kopott piros furgonomat, az erdő megnyugató zöldjét és az eső kopogásának ősi ritmusát... Megszerettem az esőt, mert az azt jelentette, hogy Vele lehetek. Hiányzik az otthonom és a családom... Hiányzik Apu... Hiányzik Forks...

Már nem az a lány vagyok, aki tizenhét évesen leszállt a repülőről és esetlenül az apja karjaiba esett. Felnőttem, ha lehetésgem még középkorúbb lettem, mint előtte voltam. Megismertem Őt, és vele megismertem önmagamat. Elvesztettem, majd újra visszaszereztem a legjobb barátomat. Vakmerően szembenéztem a halállal, olyan döntéseket hoztam meg, amik mások rémálmaiban sem jelennek meg. Álmondi sem mertem volna ilyen varázslatokkal teli életről, ami nekem jutott. Forks előtti életemben soha nem illettem be sehova. Nem voltam kecses pomponlány, vagy stréber. Nem volt fiúm, nem tudtam mi az tiszta szívből szeretni valakit. Washington állam kis esőáztatta városkájában viszont megtaláltam. Mindent. Családot, szerelmet és önmagamat. Lehetőségem lett volna embernek maradni, leélni egy teljes életet és meghalni. De az nem én lettem volna. Nem, én így vagyok önmagam. Tökéletes, márvány testtel és szikrázó arany szemekkel, Edward oldalán, a lányomat átkarolva, miközben az igazi családom vesz körül minket. Alice... Jasper... Carlisle... Esme... Rosalie... Emmett... Jacob... Renesme...

Nem tudom mivel érdemeltelek ki. Nem értem, mit láttál bennem, miért engem választottál, de elég önző voltam ahoz, hogy elfogadjam amit nyújtasz nekem és ragaszkodjak hozzá. Az életem árán is. amikor elhagytál, magaddal vitted a lelkem és a szívem. Egy üres zombit hagytál magad után és az tűnt az egyetlen logikus lépésednek. Hiszen, csak egy embert hagytál magad után, annyi szépség várhatott volna még rád. Mégis, maikor azt hitted eldobtam magamtól azt a rongyot, amit az életemnek nevezel, te is rohantál a halál karmaiba. Én meg utánad, és nem sokon múlt hogy későn érkezzek. Még kevesebben, hogy élve kijutottunk erről a borzalmas helyről ahol most vagyok. Sokáig tartott, mire teljes szívemmel és tudatommal el tudtam hinni hogy szeretsz. Mindent megmagyarázott. A szerelem irreális, ahogy az is, hogy te éppen engem választottál. Ettől olyan tökéletes. Kölcsönösen mentettük meg egymást, mióta csak megláttuk a másikat a középiskolában. Vártál rám az oltárnál, majd megajándékoztál egy csodával. A lányunk tökéletes, gyönyörű megtestesülése mindannak amit egymás iránt érzünk. A világon mindennél jobban szeretlek, ennyire még nem szeretett senki a világon, mint én téged. Te cáfolod, de én tudom hogy igazam van.
Ha nem így lenne, most is melletted lennék... Fognám a kezed...

Minden vörösbe borult, vámpírlétemben immár másodszor. Feladtam a szabadságom és az elveimet, csak hogy biztonságban tudjam azokat akiket szeretek, és ez így van jól. annyi éven át Edward védelmezett engem, most rajtam a sor, hogy én legyek  Superman. Őrültség, és rettenetesen haragszik rám a családom, és borzasztóan aggódnak, de nem volt más út. Így legalább van garanciám rá, hogy nem bántják Renesmeet és békében felnőhet. Beleszakad a szívem, hogy nélkülük kell élnem, de emelt fővel viselem a sorsom. Mazochista természetem maximálisan elégedett. A bennem élő vegetáriánus vámpír viszont lázad. A lelkiismeretem háborog és kínkeserves önutálatra kényszerít. A Volturi gyilkos szörnyeteget csinált belőlem, olyat, ami ellen foggal körömmel küzdöttem, hogy elkerüljem. Nincs kiút, de reménykedem. Az igaz szerelem és a tiszta szeretet mindig utat talál, ez olyan lecke, amit nagyon jól a szívembe vésett az Edwarddal töltött idő.
Újra együtt leszünk.