A legtöbb ember önmagát a bonyolult szóval illetné. Véleményem szerint senki sem elég bonyolult, esetleg kiismerhetetlen, de az is csak akkor, hogy ha elrejti bizonyos tulajdonságait. Én inkább a kiszámíthatatlan szót használnám, sosem rejtem el az érzéseim, ha dühös vagyok, hát tombolok, ha lehangolt, akkor arcomra van írva a letargikus hangulatom. Vámpír vagyok, egy több száz éves vámpír, de attól még nem leszek erősebb, ha nem mutatom ki az érzéseket. Ám sosem lehet tudni, épp milyen kedvemben találsz. A kastély falai közt borús hangulat száll rám, mint mikor megjelennek a viharfelhők, de mikor kiszakadhatok a sötét, borús hétköznapok közül, és elmehetek onnan, felszabadult, s derűs leszek. Mintha megint élnék.
De beszéljünk inkább általánosságban. Alapján véve nyugodt fickó vagyok, nem sokat idegeskedem, nem vagyok egy dühöngő őrült, még akkor sem, ha kísért a szomjúság. Talán a kimért szó illik rám. Nem vagyok valami meggondolatlan, ha vadászni megyek, azt is előre megtervezem, vámpír elmémnek köszönhetően az előre csak annyit tesz, másodpercekkel támadásom előtt. Nem keltek feltűnést, olyan vagyok, akár a saját árnyékom, az áldozatot bekerítem, elérem, hogy esélye se legyen a menekülésre, és egyenesen a karjaimba fusson. Lekezelő is vagyok, ha a többi Volturi tagról van szó, nem érdekel, ki-kinek a kicsodája. Az embereket viszont tisztelem, és kedvelem, ellenben a többi vámpírral.
Bármilyen különös is, gyűlölöm Volterrát. Az öreg kőfalakat, a régies épületek, és maga a kastély... Csak is Chelsea miatt tűröm meg a helyet, a tagokat, és a vezetőket. Tisztelem őket, természetesen, de csak minimálisan. Nem sok mindent kedvelek ezen az átkozott földön, de az olasz várost mindennél jobban gyűlölöm. A párom szeretem talán tiszta szívemből, de ezt nem sokan tudják. Aro persze mindent tud, de szerencsére gondolataimon keresztül az érzéseimhez nem jut hozzá, így nem tudja, mennyire rühellem, mikor használja rajtam a képességét. Az embereket viszont annál jobban kedvelem - mi lenne velem[velünk] nélkülük?
A képességem az erősségekhez sorolnám, egyszerűen hatásos. Szeretem. Ezen kívül még ide tartozik az is [véleményem szerint], hogy lehetetlen megtörni. A Volturi "karjai" közt sem változtam meg, s ezután sem fogok. Gyengeség viszont, hogy nem könnyen illeszkedek be sehová, ez már emberként is így volt. Viszont inkább tűnjek ki a tömegből, mint részese legyek.
Csábos mosoly... Igen, az ismertetőjegyem, valamint rendelkezem némi angol akcentussal. Na de mi rejlik még itt? Barna hajam, s vörös íriszeim kiemelik éles vonásaim, államon gödröcske látszódik a legapróbb arcmimikától is. Magasságom nem valami eget verő, de így könnyedén megbújhatok az árnyékban. Ha tehetem, mellőzöm a sötétszürke köpönyeget, s helyette mai ruhákban pompázok, nem az én stílusom a régies öltözködés, felvettem az új kor divatját, be tudok illeszkedni könnyedén az emberek közé, hisz' rám kevesebb szükség van, mint másokra, így nem vagyok túl gyakran a kastélyban.

Chelsea mellettem szuszog, feje mellkasomon pihen, ha nem lennék tisztában vele, hogy mindketten vámpírok vagyunk, azt hinném, elbóbiskolt. Szemeit szorosan lehunyja, és még szorosabban simul hozzám, nem kell gondolatolvasónak lennem, hogy kitaláljam a gondolatait. Természetesen nem akarja, hogy megint elmenjek, s utálja, hogy ezúttal nem tarthat velem, mint a legutóbbi utazásomnál. Aro rövidebb pórázon tartja őt, mint engem, de bármit megadna neki, és ha az egy hét a kastély falain kívül... hát akkor az. És az igazat megvallva én se mászkálhatok szabadon, engedélyt kell kérnem, amit általában megkapok, egy-két szájhúzogatás, fintor, és szúrós pillantás után. Mindig megpróbálok tisztelettel beszélni, s úgy is nézni a vezetőkre, még ha nehezemre is esik. Nem kockáztathatok, így is kész csoda, hogy nem nyakaztak még le, és tűzték ki a fejem a trónjuk fölé. Chelsea miatt vagyok óvatos, mert jól tudom, senkinek sem véges a türelme, és ha megunják a " kis játszadozásaimat", ahogy már mondta nekem az egyik tag, akit nem szívesen neveznék meg[Felix volt], nem hogy kihajítanak innen, de valószínűleg még fel is darabolnak, elégetnek, és a hamvaimat szórják be a csatornába. Ha ezt megteszik, tudom, hogy Chelsea nem állna többé mellettük, és ha ellenszegülne, vele is végeznének, ez pedig soha, de soha nem fordulhat elő. Finoman eltolom magamtól a nő testét, kezeit leemelem mellkasomról, és egy lágy csókot nyomok ajkaira. Két ujjam közé fogom egy tincsét, aztán felsóhajtok, és elrugaszkodom az ágytól. A földön szanaszét heverő ruháim összekaparom, és lassú mozdulatokkal rángatom magamra, miközben párom dühösen szusszant egyet, és ő is készülődésbe kezd. Pár perc múlva már egy lazább farmerban, egy ingben, és egy mellényben állok szívszerelmem előtt, vérvörös, földig érő ruhájától eláll a lélegzetem is. Halkan felnevetek, ingatom a fejem, s rosszalló tekintetet lövellek felé, de kezeim derekára csúsztatom lágyan, tudhatja, hogy nem haragszom rá, s azzal is tisztában vagyok, hogy ő is meg fog békélni, amint visszatértem néhány nap után. Magára teríti sötét köpenyét, és érzem, ahogy fintorba torzul az arcom, el is fordítom a fejem, úgy teszek, mintha csak az ablakon néznék ki, nem akarom őt bántani. Ha szereti ezt csinálni, és úgy érzi, bízhat az itteni vámpírokban, nem fogom kötelezni rá, hogy távozzon, csak mert én nem vagyok itt boldog. Csak az számít, hogy vele legyek, próbálom is megkönnyíteni a dolgot, ezért hagyom el Volterrát időnként; ne kelljen neki az én savanyú képem bámulnia. Az utazásaim alatt magamba szívok minden energiát, és szabadságot, könnyedebb, kellemesebb hangulatban térek vissza "otthonomba", s párom mellé. Megnyugtató, hogy legalább van kihez visszajönni. - Gyűlölöm Arót, amiért éppen most akarja beidomítani a két újoncot! - köpi a szavakat, de mégis lágyan ejti ki mestere nevét. Felsóhajt, előttem termed, és államnál fogva arca felé fordítja enyémet. - Ezt te sem gondolod komolyan. Tudom, hogy velem szeretnél jönni, de itt van szükség rád. Amint a harmadik nap letelik, itt leszek melletted, szerelmem! - súgom fülébe a szavakat, miközben magamhoz húzom köpenybe bújtatott testét. Ezúttal nyakára tapasztom ajkaim, csókot lehelek rá, ő pedig ismételten felsóhajt. Mélyet szippantok fenséges illatából, s karjaim lehullanak hátáról és derekáról, aztán kénytelen-kelletlen elhúzódom tőle. Minél tovább marasztal, annál nehezebb lesz később elmenni, és nem bírok még egy napot itt anélkül, hogy ki ne borulnék. Megtanultam már az idő alatt, mióta itt vagyunk - ha gyűlnek a fejem felett a viharfelhők, mihamarabb távoznom kell. A legutolsó alkalomnál is a bútorzat bánta, és a ruhatáram, hogy nem voltam elég óvatos, és ebben az átkozott börtönben maradtam, többet nem követem el azt a hibát. - Mennem kell - sóhajtok fel hangosan, és összeszorított fogaim közt fújom ki a levegőt, egy sziszegő hang kíséretében. - Légy óvatos! - kérlel Chels, míg én egy apró mosollyal felelek neki, leakasztom a förtelmes ruhadarabot a fogasról, majd kilibbenek az ajtón, és bezárom azt magam mögött. Karomra fektetett köpenyt vállaimra terítem, árnyékként suhanok végig a folyosókon, akaratlanul is megborzongok, mikor elhaladok a főterem előtt. Megérintem a hideg kőfalat, mielőtt a bejáraton át távoznék, és egy fintor után halk morgás szakad fel mellkasomból, még én magam is alig hallom. Még éppen látom, ahogy az egyik tag oldalra billentett fejjel megnéz magának, de aztán bevágom "az orra előtt" az ajtót, és könnyedén haladok vámpírgyorsaságommal megbújva az árnyékban. Fellélegzek, mikor már átvetettem magam a kőfalon, és kikerültem a város forgatagából. Az erdőn vágok át, és onnan már biztos út vezet oda, ahová épp készülök.