Sosem voltam könnyen megnyíló személyiség, és őszintén szólva másokhoz közeledni is nehezemre esett. Míg a korombeliek a fiatalok életével voltak elfoglalva, addig én a könyveket bújtam és a tanulmányi eredményeimre figyeltem. Nem mintha nem vágytam volna arra, hogy egy nagyobb társasághoz tartozzak, no meg velük együtt különböző házibulikba szórakozzak, csupán nem voltam elég attraktív ahhoz, hogy a partizós személyiségek érdeklődését felkeltsem. Természetesen nem szűkölködtem barátokban, és velük meg is voltam elégedve, hisz akármikor bajba kerültem, mindig a segítségemre siettek, ennek ellenére csillapíthatatlan vágyat éreztem arra, hogy a vadabb egyetemisták mindennapjaiba is belekóstoljak.
Szépen is folyt az élet, amíg a legnagyobb problémám az volt, hogyan illeszkedjek be a népszerű diákok köreiben. Bárcsak visszapörgethetném az időt, hogy ismét az a lány lehessek, aki egykor. De sajnos mindössze álmaiban jöhet szembe a régi énem: a család központú, kedves, szorgalmas és mosolygós lány, aki mindig több akart lenni.
Mióta a családomat meggyilkolták, és velük együtt engem is, a repülést megkísérelő hattyúból melankolikus, szárnyszegett magánnyá váltam, aki céltalanul bolyongott a kegyetlen világban. Esténként éhségtől és fájdalomtól sajgó testem remegve, könnyek formájában igyekezett megszabadulni a benne feszülő lélekszaggató kínszenvedéstől, de nem ment, ezt a képességet elvesztettem. Megtagadtam a karmazsinszínű nedűt annak következtében, hogy képtelen voltam elfogadni, immár szörnyeteg módjára kell leélnem a végtelenség minden napját, és bár szándékaim jók voltak, mindössze még több kárt okoztak, hisz akárhányszor igyekeztem megvonni magamtól az életet adó folyadékot, az éhség győzedelmet aratott felettem.
És akkor bekövetkezett a sötétkor, amikor vérre és véres bosszúra vágytam. Elfelejtettem, mit jelent a kegyelem, és még a létezését is. Bűntudat nélkül vettem el mások életét, miközben minden egyes nap igyekeztem közelebb kerülni a családom gyilkosához. Kipróbáltam a fiatalok irigyelt életmódját, és az igazság keserű édes csalódás volt: nem maradtam le semmiről. Egy ilyen italmámoros éjszaka következtében végeztem egy nővel, és még a számban éreztem a vére melegét, amikor az autója hátsó ülésén, egy babahordozóban felsírt a kicsinye. Újabb törést szenvedtem, ami valószínűleg semmi ahhoz képest, amit okoztam. Megfogadtam, megváltozom.
Mérges voltam magamra, és csalódtam is tetteimben. Más akartam lenni, igazságot szerettem volna szolgáltatni, így hosszú bujkálás és morfondírozás után rájöttem, hogy a világ fertő, tele és tele van kárhozatra váró lelkekkel, akiknek a pokolban a helyük saját hibájuk miatt. Rájuk kezdtem vadászni, remélve, hogy a sors egy nap az utamba helyezi azt a valakit is, aki meggyilkolta a családtagjaimat.
Meghúztam magam Forksban, láthatatlan próbáltam maradni. De Ő észrevett, és bár azt a látszatot szerettem volna kelteni, hogy nem érdekel, nagyon is izgatott a figyelme. Viszont, amint Austin közelebb került hozzám, rettegés fogott el. Arról nem is beszélve, amikor bevésődtem neki. A teljes káosz közepén éreztem magam, el szerettem volna futni, menekülni, hisz biztos voltam benne: még egyszer nem élem túl, ha valakit el kell veszítenem. Már pedig egyelőre rengeteg rá az esély, mert rengeteg rendezetlen ügyem van.
És mégsem tettem meg. A zavart, elveszett, kegyetlen szörnyeteget valami maradásra bírta. Valami jó.

A külsőm nem olyan téma, amiről szívesen beszélek abból az okból kifolyólag, hogy semmi különleges nincs benne. Bőröm mindig is nagyon fehér volt, azonban mióta vámpírrá váltam, azóta nemcsak hogy rettenetesen sápadt, de élettelen és amellett jeges is. Lapockákig érő szőke, enyhén hullámos hajzuhataggal rendelkezem, amihez a megszokott kék szemek dukálnak. Testalkatom elég soványka, így néha teljesen meg tudok lepődni azon a tényen, hogyha megtehetném, soha nem hagynám abba a vérszívást. Az ember azt hinné, minél kisebb egy test, annál kevesebbre van szüksége, de úgy látszik, ez inkább az élőkre igaz. Egy cseppet rettentően hangzik, de mindenki elhiheti, hogy nem annyira az, csupán a megszokott,életmódhoz képest.
Ez egy pöppet személyesebb, de ha a nőiességemért felelő idomokról beszélünk… nos, maradjunk annyiban, hogy vannak, és pontosan ott helyezkednek, ahol kell.
A ruházatom egyszerű, nem feltétlenül követem a divatot. Ha láthatatlan próbálok maradni, akkor mindennapjaimban farmert, valamilyen felsőt és sport cipőt viselek. Egyébként oda vagyok a virágos mintáért és a csipkéért. De ritkán tehetem meg, hogy elegánsan öltözködjek, már csak azért is, mert nem sok alkalmam van rá.
Sminkeket csupán minimális mértékben használok. Vannak napok, amikor túl sápadtnak érzem magam, általában akkor szokásom az átlagosnál többet kenni magamra.

Nyugodt, csendes éjszaka borult ránk, az égen a csillagok üstökösek fényerejével ragyognak, a szobánkban mindössze Austin egyenes légzése hallható. A karijai védelmében feküdve néha azt kívánom, bárcsak belemászhatnék az álmaiba, hogy egy pillanatra lássam, mik a leghűbb vágyai. Vajon én is kapok bennük szerepet, és ha igen, akkor jóként? Vagy azt kívánja, bárcsak más lenne az, akihez erős kötelék fűzi?
Elhessegetem a rossz gondolatokat, és mint egy megrémült kislány, aki rosszat álmodott közelebb húzódom hozzá, még szorosabban tapadok meleg félmeztelen testéhez. A hő, amit magából áraszt azt érezteti velem, hogy az igazi otthonom, a boldogságom ott van, ahol ő. Löktető vénái némi éhséget ébresztenek bennem, de ritmusosan dobogó ketyegője és a bensőmben motoszkáló furcsán kellemes érzés együttese megnyugtat, sőt, elfeledteti velem a szüntelen vérszomjat. Ilyenkor, néha titkon elképzelem, milyen lenne az életünk, ha más körülmények között ismerkedtünk volna meg. Ha én és ő is normális emberek lennénk, de legalább én, hogy a falkája elfogadjon és ne kelljen miattam száműzött alakváltó módjára élnie. Vajon akkor is én lettem volna a bevésődése, ha nem kellett volna semmi változáson átesnem? Lehet, hogy fel sem hívtam volna magamra a figyelmét, vagy épp ellenkezőleg: annyira azon lettem volna, vegyen észre, hogy szinte nevetségessé tettem volna magam.
Halvány mosolyba görbülnek az ajkaim, ha arra gondolok, mi mindenre lettem volna képes, hogy egy hozzá hasonló férfi érdeklődését felébresszem. Tudniillik a flörtölés és az én nevem csak hibából kerülhettek egy mondatba. Nem viccelek, édesanyám csupán a védekezésről ejtett pár szót, arról viszont egyet sem, hogyan jussak el ahhoz a fázishoz, hogy szükségem legyen rá. Úgy látszik, a mamám az előbbi információt fontosabbnak tartotta, mint az utóbbit, bár nem hiszem, tartott attól, hogy fiatal nagymamává válik, annak ellenére, hogy tudta, mennyire imádom a gyerekeket, hisz jól ismert. Tudta, pontosan megterveztem az életem minden egyes pontját. Igaz, hogy a gyereknevelés és a saját család is szerepelt a listán, de csak későbbi kórban.
Hirtelenül felugrik egy kép arról a szörnyű éjszakáról. Megpróbálom elképzelni magam az ismeretlen nő helyében, kétségbeesetten kitalálni, vajon mik voltak az utolsó gondolatai. Az ő helyében, a halál küszöbén lépkedve én biztosan azt kértem volna minden ismert szenttől, hogy védje meg a kisbabámat és vigyázzon rá helyettem is. Zokogó érzés tör rám, de a könnyhullatástól nem kell félnem, hisz mióta élőhalott vagyok, képtelen vagyok rá. Mindössze furán feszülő érzés van a torkomban, a testem pedig enyhén remegni kezd, amint a keserű emlékek és a bűntudat tengere elönti az egész valómat. Adósa vagyok annak a kislánynak, tennem kell valamit érte, főleg hogy tudatában vagyok annak, miattam állami gondozásba, árvaházba került.
Óvatosan kikelek az ágyból, és ide-oda settenkedve a szobában a lehető leggyorsabban felöltözöm. Egy utolsó pillantást vetek Austin alvó testére, arcára, majd fölé hajolva nagy elővigyázatossággal csókot nyomok ajkaira. Hirtelenül megragad a karomnál, szemei még csukva vannak és úgy, utasítást nem tűrően visszahúz az ágyba. Nem mintha ellenkezhetnék, hisz két napja nem táplálkoztam, így elég alacsony szinten van eredetileg is kisebb erőm. Nagy levegőt vesz és szorosan átölel, én pedig, mint aki attól fél, hogy ez mind egy álom és hamarosan véget ér, erősen belekapaszkodom izomrostokban hiányt nem szenvedő felsőkarjába.
- Mennem kell – formálják suttogva ajkaim, és noha legszívesebben itt maradnék vele, táplálkoznom kell, hisz veszélyesen közel állok ahhoz az állapothoz, amikor a vérszomj uralma alá kerülök, ezen kívül… látnom kell a kislányt.
El szeretném mondani a vérfarkasomnak, mi okoz álmatlan vagy rémálom dús éjszakákat, de nem megy. Még nem tudom, hogy ő mit szeretne az élettől, a közös életünktől, illetve… nem hiszem, hogy a legnagyobb álma az volt, hogy egy ragadozó vámpír legyen a bevésődése. Pedig megtörtént, és ő elfogadta, együtt tud vele, velem élni. Egyelőre nem érzem magam abban a helyzetben, hogy bármit is kérjek tőle.
- Még egy kicsit – feleli enyhén rekedtes hangon. Bólintok és behunyom a szemem. Biztonságban vagyok.