Sosincs szívem megzavarni Chelsea-t, mikor elárasztja a nyugalom, mert nagyon ritka alkalmak egyike, mikor Aro nem számít rá, s gond nélkül elterülhet az ágyon. Haja úgy veszi körül, mint valami ragyogó fátyol, késztetést érzek rá hogy beletúrjak a puha tincsek közé, de nem teszem, csak nézem néhány pillanatig, ahogy heverészik a hatalmas ágyon, melyen szinte elveszik törékenynek tűnő teste. Egyáltalán nem szoborszerű, habár mozdulatlan, tele van élettel, s egy pillanatra elképzelem milyen lenne, ha mindketten emberek volnánk és valahol Olaszországtól távol élnénk egy saját kis kuckóban mindenfajta kötelezettségtől mentesen. Ha nem az ódon falak között pillantottuk volna meg egymást, helyette egy épületbe költöztünk volna. Furcsa képzelgések, tekintve hogy már több, mint ötszáz esztendeje nem éreztem magam igazán emberinek. Amikor a nővel vagyok, élek, de csak félig, mert egy olyan helyen vagyok, amit gyűlölök, olyan emberek vesznek körül, akiket a pokolra kívánok, mégis állom a sarat, s még több rosszat is képes lennék elviselni, ha magam mellett tarthatnám továbbra is. A pokol legmélyebb bugyraiból is megtalálnám a hazautat őhozzá, mert számomra attól a pillanattól kezdve ő volt a mentsváram, hogy megpillantottam. Közünk aligha volt egymáshoz, csak az a néhány szó amit a folyosón váltottunk, mégis számtalanszor felidéztem az arcát, angyalként emlegettem magamban, aki leszállt egyenesen a pokolba, csakhogy a segítségemre siessen. Azonban ahogy mellé telepszek és rám emeli pillantását, mindent elfeledek, akár a harmadik világháború is kitörhetne, talán azt sem venném észre, mikor szemeit az enyémekbe fúrja. megszűnik körülöttünk a világ, csak ő és én vagyunk, a puha ágyunk helyett akár egy mocskos sikátorban is heverhetnénk. Nem számítana, mert amikor összekapcsolódik tekintetünk. Nem szívesen törtem meg a békés csöndet, de muszáj volt megtennem, mert nem tudhattam, meddig lehetünk kettesben, vagy mikor lesz legközelebb alkalmam rá. - Nem hiszem, hogy örülni fogsz annak, mit mondok. És talán el kellene hallgatnom előled... de úgy érezem hogy szétfeszíti a mellkasom ez a titok, túl nagy horderejű ahhoz, hogy megtartsam magamnak. Nagyobb veszélynek teszlek ki a hallgatásommal, mintha megosztom veled. - nagyot sóhajtottam, de pillantásom még akkor sem emeltem le róla, mikor legszívesebben elfordítottam volna a fejem. Már azt is nehéz volt beismernem, hogy titkolóztam előtte, pedig számtalan alkalommal megtettem már, hogy megvédjem. - Valójában én varrtam a saját nyakamba... Cullenéket kell figyelnem, minden mozzanatukat tudósítani a mestereknek. - nagyot nyeltem, mert ez már önmagában elég lett volna rá, hogy ki legyek borulva, de ennél sokkal többről volt szó. Végtére is, arra készültem, hogy elárulom a klánomat, de ezzel még én magam sem voltam tisztában. Ha kimondom hangosan, kénytelen vagyok szembenézni vele, ráadásul Chelsea-nak figyelnie kell, hogy erre semmiképp nem gondolhat majd Aro közelében, különösen ha "lopva" bepillant a gondolatai közé. - Mielőtt bármit is elárulok, tudnod kell, hogy ez egy olyan titok, amiről hallgatnod kell. Nem akarok még több terhet rakni a válladra, kedvesem, de... Egy rövid ideig jó lenne, ha Aro nem férkőzne a fejedbe. Meg tudod őrizni saját magadnak a gondolataidat? - nem tudtam, mekkora kérés ez tőle, de komoly tekintettel kémleltem az arcát. Mert nem egyszerű elérni, hogy Aro ne lépjen semmilyen testi kontaktusba vele, ráadásul nem mertem volna pontos időt mondani neki, mégis meddig. Fogalmam nem volt róla, mikor sikerül a tervem, vagy hogy utána mi lesz. Talán jobb lett volna, ha befogom a szám és nem szólok egy szót sem! A saját vesztembe rohanok, oké, elfogadom. De az egyetlen személyt, akit szeretek ebben a koszfészekben nem sodorhatom veszélybe! - Ne is válaszolj! - vágtam rá a saját kérdésemre és felugrottam az ágyról, hogy neki háttal, az ajtóval viszont szemben álljak meg. Menekülési útvonalat kerestem, de közben tudtam, hogy nem úszom meg könnyedén és nem hagyhatom így itt, kétségek közt vergődve. - A biztonságod érdekében jobb, ha nem tudsz semmit. Nem élném túl, ha miattam esne bántódásod. - lehajtott fejjel álltam a szoba szélén, az ágytól jó pár méterre, kezeimet összekulcsoltam a tarkómon. Sosem éreztem még ennyire nyomorultan magam, főleg nem az utóbbi időben. Dühös voltam és végtelenül kétségbeesett, a félelem a bőröm alá kúszott, mint valami fertőzés, amitől nem lehet szabadulni.