Nem vagyok szörnyeteg, de mégis az vagyok. Ez meghatározza az egész életem. Egyszerre gyűlölök és szeretek mindent, ami a létemmel jár, mindenkit, aki a múltam része és a jelenemmel pedig még inkább hadilábon állok. Az ambivalencia a jellemem része, nem tudok egyetlen sablont magamra húzni. Előre is elnézést azért, ha valaki számára túl csapongó lesz az, amit önjellemzés címén elregélek itt.
Átlagos a magasságom, ekképpen bármilyen cipőt hordhatok, nem kell kényszeresen növeszteni sem magam és egy magasabb sarkú lábbeliben sem lesz belőlem hirtelen égimeszelő. A túlságosan sportos öltözéket csak cipőben szeretem, inkább vagyok nőiesen csinos, semmint nézzek ki úgy, mint egy sportoló.
Szeretek mindent, amit más nem venne fel együtt, a divatot nem követem, inkább teremtem a sajátomét és ez így tökéletesen megfelel számomra. Egyetlen állandó kiegészítőm van, mégpedig az a kesztyű, de ügyelek rá, hogy mindig passzoljon színvilágában ahhoz, amit éppen aznap felvettem. Hiába, egy nő legyen mindig nő, én ebben hiszek.
Szeretek nevetni, de nem szégyellem a szomorúságomat sem, még akkor sem, ha sírni nem láthat senki már hosszú ideje. Az a véleményem, hogy az érzelmek tesznek azzá, ami vagyok, ha hagynám kiveszni magamból mindezt, akkor semmim nem maradna, s nem akarok üressé válni. Így is elég nehéz az, hogy nem érhetek senkihez, hogy nem lehetnek normális kapcsolataim.
Ábrándos és álmodozó természetemet a sok keserűség sem tudta kipusztítani, vagyok és leszek szertelen úgy, hogy mindig körülleng valami megmagyarázhatatlan komorság. Pedig nem akarom, hogy így legyen, de már rég megtanultam, hogy ebben a létben cseppet sem számít az, hogy mit is akarok.
Ha beszélgetni kell, akkor könnyed, közvetlen csevegő vagyok, bárkivel képes vagyok szóba elegyedni és nagy hibám az, hogy könnyen meg is nyílok. Ha innen nézzük, még isteni szerencse, hogy ennyire kiismerhetetlen vagyok még a magam számára is. Mi lenne velem, hogyha kiadnám teljesen önmagam? Inkább bele sem gondolok..

Maria Amalia néven láttam meg a napvilágot Bécsben, 1724-ben. Utolsó gyermeke voltam egy nemesi családnak, utolsó és egyben nem kívánt gyermeke. Nővéreim után ismét fiút szerettek volna, a család nevét egy trónörökös - nem volt trónunk, királynő csak a nővéremből lett, de addigra én már nem éltem velük - kellett volna továbbvigye, hiszen szüleim elsőszülöttje, Johannes mindösszesen csak 10 napot élt.
Nos, fiúnak vártak, annak is neveltek, s nem volt képes senki belátni, hogy ezzel így nem mennek semmire. Csúf kisgyermek voltam, rövidre nyírt hajam és fiúruháim alatt csendesen nyiladozott lázadó természetem egészen addig, amíg hatévesen meg nem szöktem otthonról, s issza se néztem soha.
Azt hihetné a világ, hogy valakit, akinek főhercegné az anyja és egy von Habsburg az apja könnyű megtalálni. Nos, lehet benne valami, de persze csak akkor, ha keresik. A kis Maria - mert az Amaliát elhagyták a nevem mögül, hiszen a mi nyelvterületünkön a Maria férfinak is adható név, de az Amalia nem az - nem hiányzott senkinek. A történelemkönyvek ma úgy emlegetnek, mint leánygyermeket, aki 1730-ban elhunyt, s ennyi év után mindez már nem zavar. Megbosszultam, amit meg kellett bosszuljak, az eltűnésemmel éppen annyi fájdalmat okoztam, amennyit okoznom kellett. Nem vagyok szörnyeteg. Nem annyira vagyok az, amennyire annak kellene lennem Franz áldásos tevékenysége nyomán.
Hoppá! Hogy még nem meséltem Franzról? Nos, ő egy érdekes pontja életemnek. A mai napig nem tudom, hogy szeretem-e vagy gyűlölöm azért, amit velem tett. De kezdjük is az elején, hagyom, hogy helyettem a valóság által ítéltessen. Akárhogyan is.
Egy hatéves nem felnőtt, még akkoriban sem volt az, bár a korszellem magával hozta, hogy a lányok hamarabb értek és az emberek hamarabb haltak. Lényegtelen. Csak gyermek voltam, kifogyva a szökésfűtötte kezdeti lendületből - rettegő, de szabad. Franz akkor lehetett húszéves, nekem azt mondta, s én sosem kérdőjeleztem meg ezt. Egy sikátorból szedett össze, ennem adott és megkérdezte, hogy eltévedtem-e. Féltem tőle, hogy haza talál vinni, ezért hazudni akartam, de nem voltam rá képes. Mindent elmeséltem neki, mint egy őszinte gyermek és szinte vártam, mikor visz haza nagy jutalom reményében. Ő azonban máshogyan döntött. Örökre megfosztott attól, hogy Marie Amalia legyek, tőle kaptam a nevemet - a Celiát - amit most viselek és ő ágyazott meg új életemnek.
Akkoriban Celia Dietrichként éltem, elvitt magával Münchenbe és a húgaként mutatott be mindenkinek. Mire már gyanússá vált volna számomra, hogy nem öregszik egy napot sem, addigra beavatott a titkába. Hadd ne mondjam mekkorát veszekedtünk. El akartam hagyni, haragudtam rá, amiért évekig hazudott nekem, ő pedig dühös lett és átváltoztatott, pedig megfogadta, hogy soha többé nem tesz ilyet senkivel. Azt hiszem, hogy szeretett, de őszintén szólva akkor, vámpírságom hajnalán nem voltam képes pozitívként értelmezni a törődését.
Együtt éltünk még vagy száz évet, de már semmi nem volt ugyanaz. Gyűlöltem magam és a képességemet is, s ennyi gyűlölet mellett jól megfért az, hogy őt magát is meggyűlöltem az évszázad során. Végül 1850 körül váltak el egymástól útjaink, azóta nem tudok róla semmit sem, s meg kell valljam: nem is akarom megkeresni őt.
Hosszú évek óta nem beszéltem senkinek magamról. Egyszerűen nem vagyok képes szavakba önteni azt, ami bennem kavarog, hát a legkönnyebb utat, a hallgatás útját választottam. Országról országra kalandozva próbáltam elkerülni a vámpírokat, távolságot tartottam mindentől és mindenkitől, mintha valami vírushordozónak vélném a világot, s megkeseredtem mindebbe. ÉS bele is fáradtam erőteljesen.
Fogalmam sincs arról, hogy a Volturi tud-e nekem segíteni abban, hogy végre normálisabb mederben élhessen az öröklétemet, ám hiszek bennük. Ezért is vagyok itt, ezért is terítettem ki a lapjaimat és ezért nem akarok vándorolni tovább. Ennyi leélt év után szeretnék végre a magam módján én is élni egy kicsit. S ha nem sikerül? Elég lesz a kudarc után elgondolkodni azon, merre tovább.