Félig francia és félig olasz vér csörgedezett az ereimben, egészen hosszú ideig. A szüleimmel éltem Volterrában, nyugodtan, ők dolgoztak, anyám főzött, én pedig olvastam és írtam. Tervezgettem, hogy elutazom innét, Európa egy északibb részére, egyetemre megyek, karriert csinálok. Amikor minden megváltozott 17 éves voltam, még a nagykorúságomat sem töltöttem be, ám nagyon is tudatosan vállaltam azt, ami rám várt, amikor megismertem és beleszerettem Alecbe.
A vámpírrá válásom óta felnőttem, érettebb és komolyabb lettem. A kissé naiv kamaszlány eltűnt, Alec ezt is megváltoztatta, nem csak a testemet. Ma már könnyed léptekkel szelem a márványkastély hideg folyosóit, Sulpiciának magabiztosabb és határozottabb lettem. Hálás vagyok Alecnek, hogy a királynőre bízott, kétségtelen, hogy jó kezek közé kerültem. Egyetlen vámpírtól tartok egy kissé, a vámpírom húgától, aki szemmel láthatólag nem kedvel, s azt hiszem, Alecre is haragszik.

Hosszú, barna hajamat általában szabadon hagyom, ritkán fogok csak össze vagy tűzöm fel. Kék szemeimet, amelyeket anyámtól örököltem, már vörös íriszekre cseréltem. Karcsú, nőies alakom van, amit különösebben nem szoktak kiemelni, de van néhány olyan holmim, amit különleges alkalmakra tartogatok. Sokan nem tudják eldönteni hány éves is vagyok pontosan, mivel finom vonásaim inkább fiatalabbnak mutatnak. Hideg kőtestem mindezt örökre konzerválta.

részlet egy korábbi játékomból Vitaliával;;


Könnyű léptekkel szeltem át a folyosókat visszafelé, a nagyteremből. A kis találkozásom Thobiasszal nem különösebben rázott meg, bár volt abban a férfiben valami különös, amit nem tudtam megmagyarázni igazán. Úgy tűnt, nem éppen kedvelte a helyzetét itt, mégis Volterrában volt. Kíváncsi lettem volna mégis miért, de nem kérdeztem meg, mert nem akartam, hogy nekem essen valami miatt. Így sem lett volna szabad kijönnöm az Aleckel közös szobánkból, nem akartam plusz hírverést is, volt egy olyan sejtésem, nem fogom olyan egyszerűen megúszni, mint szeretném. Igaz, ez az egész vámpírság elég nagy önbizalmat adott nekem, egyáltalán nem féltem, pedig ha még ember lettem volna, valószínűleg rég visszarohantam volna a lakosztályba, nehogy valaki megszólhasson. Persze, akkor nem lehetnék itt, feltételezem, az én vámpírom nem hozott volna ide halandóként, hogy széttépjenek a többiek. Éppen ezért elhessegetem a gondolatot erről az egész, mi lenne ha dologról, mialatt megálltam a szoba hatalmas sötét ajtaja előtt, és körbepillantottam. Nem láttam, nem is hallottam semmit sem, így kicsit nyugodtabban nyomtam le a kilincset és léptem beljebb. Odabenn sem volt senki. A szoba tulajdonosa sem.
Be kell valljam, ettől elszomorodtam. Még ha dühösen is, de örültem volna, ha végre láthattam volna egy kicsit Őt. Hiányzott. Tudtam, már elmondta legalább százszor, hogy rengeteg dolga van, főleg amiatt, mert fontos pozíciója van ebben a családban. A „család”, amelyhez tartozott, számomra egyelőre semmit sem jelentett, mert fogalmam sem volt, kikhez kellett volna ragaszkodnom. A régi otthonom jutott eszembe, miközben becsuktam magam mögött az ajtót és elfeküdtem a franciaágyon. Eszembe jutottak a szüleim, s akaratlanul is felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mi lehet velük. Hetek teltek el, mióta számukra eltűntem, nyilván végtelenül el voltam keseredve. Most, ebben a pillanatban én is. Nem tudtam ugyan már sírni, de a hideg márványbőröm alatt zokogtam. Míg nem voltam egyedül ennyit ebben a szobában nem törődtem az emberi múltammal, hiszen már nem tartoztam abba a világba, nem ugyanaz a Vitalia voltam, aki most az ágyon feküdt, ebben a sötét bútorokkal ellátott szobában. Már akkor sem ugyanaz voltam, amikor Alec először eljött hozzám, és megcsókolt. Azóta csak őt láttam, semmivel és senkivel nem törődve, csak ővele és magammal foglalkozva, mert reménytelenül beleszerettem, annak ellenére, hogy mennyire megrémítettek először azok a vérvörös, lángoló szemek. Most, ha tükörbe néztem, nekem is éppolyan íriszeim voltak, megkockáztatom talán még élénkebbek és szebbek, mint az övéi. Rajta már látszott, hogy sok évvel ezelőtt teremtetett.
Mély sóhaj szakadt ki belőlem, lehunytam a szememet, és hirtelen elém ugrott a kép, ahogyan megöltem azt a két embert a Volturi szálláson, ahol átváltoztam. Ajkaim szétnyíltak, hirtelen kiszáradt a torkom, éreztem, ahogyan a vérszomj lassan elborítja az agyamat, vörössé színezi a világot, és kizárja az értelmes gondolatokat. Homályosan nyitottam fel a szemeimet. Aztán az ajtó zárjának kattanása kizökkentett, és a szoba egyetlen bejárata felé kaptam a tekintetemet. Nem kellett egyetlen érzékszervem sem, hogy tudjam, Alec jött meg.