Nem sokat változtam, sem kívül, sem pedig belül fiatalkorom óta. A szüleim minden egyes nap szembesítettek a ténnyel, hogy a szépségemmel mindent elérhetek, így nem meglepő, ha olyan nővé értem, akit nem érdekelt más csak a kinézet. Felszínes. Így kellene leírnom magam, de úgy hiszem, minden okom meg is volt rá, hogy külső adottságaimmal hencegjek másoknak. Az irigység számomra ismeretlen kifejezés volt, hisz mindent megkaptam a szüleimtől és mindig az öcséim elé helyezték az én jólétemet. Elkényeztettek, ahogy csak tudtak, jobbról és balról is csak a dicséreteket hallottam, naivságom pedig elegendő volt ahhoz, hogy mindent elhiggyek, amit a fülembe suttogtak. Hogy nincs szükségem munkára, hisz gazdag férjet szerzek magamnak és boldog életem lesz. Álmokkal és reményekkel indultam tehát neki az életnek, de a csalódás hatalmasabb volt mindegyiknél. A vőlegényem, akiről azt hittem, hogy a világ legudvariasabb és tiszteletreméltóbb férfija tönkretett engem. Elvakított az a dolog, amit ostobán szerelemnek neveztem, pedig köze sem volt hozzá. Új életem kezdetekor pedig elkezdődött az utálat, amit magam iránt érzek néha a mai napig. A külsőm volt az, ami idáig juttatott és sokszor kívántam, bárcsak normális lehetnék, mert egy szempillantást alatt feladnám mindezt, csak hogy egy normális életet élhessek le vér és "örökké" nélkül. Ez azonban csak egy elérhetetlen álom marad számomra, de legalább van mellettem valaki, aki képes megvigasztalni, ha rám törne ez a melankólia.
Mondhatják azonban, hogy bármennyire is sekélyes vagyok a lojalitásom fogadott családommal szemben megingathatatlan. Szeretem őket, mintha tényleges családom lennének, ám okkal tartottam meg a Hale nevet magamnak. Az emberség talán belőlem veszett ki legkevésbé, bár egy jégszobornak tűnhetek az emberekkel szemben ezzel csak irigységemet leplezem feléjük. Akik régóta ismernek tudják, akik pedig nem... nos, őket hagyom a sötétben tapogatózni. Ők nem ismerhetik azt z odaadó személyt, akivé képes vagyok lényegülni a megfelelő illetőkkel, és ez így van jól. Sokan meglepődtek már, mikor olajfoltosan láttak egy kocsi alatt gubbasztani, amint épp szét-vagy összeszerelem azt. Ez is hozzátartozik a hobbijaim közé, mint az is, hogy Alice-el összeválogassuk a család ruhatárát.

Alabástromszínű bőröm régen puha volt és mályva illatú, vámpírráválásom után azonban kemény lett, mint a kő és ha lehet, még fehérebbé változott. Szemeim színét sokan dicsérték, mert olyan különleges ibolyaszínben pompázott. Royce mindig ibolyát hozott nekem, mikor találkoztunk, ezért is örülök, hogy legalább ez változott és most már aranyszínben pompáznak íriszeim. Ezek legalább kiemelik hosszú, dús hullámokban vállaimra omló hajamat, mely szinte mindennap máshogy áll. Ruhatáram pedig pont olyan változatos, mint mostanában az időjárás. Minden alkalomra van külön cipő és minden cipőhöz van külön ruha, azokhoz pedig ékszerek tartoznak. Az elegancia az, ami meghatározza stílusomat és egyenes tartásomból, valamint a kisugárzásomból az elegancia jegyei tükröződnek vissza. Egy úri hölgy vagyok, aki pillanatok alatt kitépheti a torkod.

Egy eldugott sikátor;
Rochester, 1933. tele

A sűrű, sötét vér beszínezte a patyolatfehér havat, mely úgy vett körbe, mintha csak egy angyal lennék. Egy vérben fürdő, szárnyaszegett angyal. Olykor egy-egy sötét alak, egy alig kivehető árnyék kezdemény haladt el a sikátor bejáratánál én pedig csak abban tudtam reménykedni, hogy nem Royce tér vissza a barátaival. De minden egyes alkalommal, mikor feltűnt egy árny hangos vagy épp halk léptekkel, ugyanolyan gyorsan el is tűnt. Nem néztek be a sötétbe, ahol haldokoltam, nem segítettek, mert nem láttak. Olyan furcsa volt ez, hiszen mindig minden szem rám tapadt, de senkit sem érdekelt egy szétcincált és rongyos ruhában fekvő lány, kinek arcát felismerhetetlenné tette a sok véraláfutás. Mozdulatlanul tűrtem ahogy a fájdalom lassan elhagy és helyébe a zsibbadás jön. Az ujjaimnál kezdődött, majd szépen lassan szétterjedt az egész testemben, kivéve az elmémben. A legfájdalmasabb az egészben az volt, hogy pontosan tudtam mi történik velem, de nem tettem semmit. Még ha meg is tudtam volna mozdulni, akkor is inkább ott maradtam volna a szégyenemmel, hogy meghaljak és ne kelljen azt az életet élnem, amibe beleszülettem, amibe beleerőszakoltak. Eszembe jutott Vera kisfia, ahogy gügyögött a kezemben pár órával ezelőtt és milyen erősen szorította meg az ujjamat. Eszembe jutott az anyám, ahogy a nagy tükör előtt a hajamat fésüli olyan lágyan és kellemesen, ahogyan azt csak egy anya tudja. Eszembe jutottak az öcséim, akiknek egyszer sem mondtam, hogy szeretem őket. Pedig mit meg nem adtam volna, ha még egyszer utoljára átölelhetném legalább az egyiküket.
Anyám szavai visszahangoztak a fejemben, ahogy szép lassan kezdett minden elhomályosulni előttem. A pislákoló lámpa fénye, mely a sikátoron kívül jött többé már nem adott megnyugvást számomra. Kialudt, ahogy az életem is kialvóban volt. A szépségeddel mindent el fogsz érni, amit csak szeretnél. Szerető férjet találsz és gyönyörű gyermekeid lesznek, akik gyönyörű unokákkal áldanak majd meg. Ígérem.
Miért szegted meg az ígéreted, anya? Miért hazudtál nekem?
A sikátor sötétségéből egy gyönyörűen szikrázó angyal vált ki, én pedig végre hálát tudtam adni annak, hogy vége lesz a szenvedéseimnek. Végre itt van az én megmentőm, aki majd elvisz oda, ahol a nagymamáék is vannak. Egy szebb és boldogabb helyre, ahol nincs hely olyan alakoknak, mint Royce, akik bántalmazzák és megerőszakolják a nőket... a jegyesüket.
Sajnos, nagyobbat nem is tévedhettem volna, mert a kínok kínja következett.

Royce rezidencia;
Rochester, 1934. tavasza

Óvatosan megigazítottam a fehér fátylat, ami tökéletesen illeszkedett fejformámhoz és egy rideg mosollyal mértem magam végig a tükörben. Egy csepp vér sem áztatta az esküvői ruhát, ügyeltem rá, hogy ugyanolyan tiszta maradjon, mint ahogy vettem. Illeszkednie kellett az eseményhez, amit már akkor kiterveltem, mikor újjászülettem. Egyesével mentem el értük. Az férfiakhoz, - ha lehet őket egyáltalán így nevezni - akik megerőszakoltak aznap este. Royce maradt utoljára, mert azt akartam, hogy rettegjen, hogy úgy féljen, mint én mikor erős markával elkapott és magához húzott és tisztán éreztem alkoholtól bűzös leheletét, majd a földre lökött, mint valami használati tárgyat. A bosszú édes ízét éreztem szétterjedni a számban, ahogy a holttestére pillantottam. Összevizelte magát félelmében, mikor megpillantott. Neked halottnak kéne lenned, suttogta, én pedig csak egy vad mosollyal díjaztam észrevételét. Persze, édes, hiszen te voltál az, aki a sorsomra hagyott.
Büszke voltam magamra, hogy egyetlen csepp vér sem folyt, bár folyamatosan éreztem a tokomban kaparó szomjúságot, de nem engedtem neki. Pontosan tudtam, hogyha engednék neki, akkor képtelen lettem volna megállni, hogy ne igyak belőlük. Márpedig annál nagyobb szörnyűséget el sem tudtam volna képzelni, hogy belőlük legyen bennem valami. Könnyebben ment, mint ahogy azt először gondoltam, így most már csak Cullenék miatt kell aggódnom, hiszen Carlisle elítéli az ilyesmit Edward pedig biztosan kiolvasta a gondolataimból, hogy mire készülök és mindent elmond neki. De nem ítélhetnek el, mert jogomban állt a bosszú. Még akkor is, ha az egy teljesen más Rosalie volt, akit bántottak, mert a tükörből már nem az az ismerős arc néz vissza rám, mint egykoron. Vörös szemeim éhesen csillogtak, már nem ibolyaszínben pompáztak, amit Royce annyiszor dicsért. A szépségem azonban, ami idáig juttatott, nem csökkent és legszívesebben elcsúfítottam volna arcom, hogy ne kelljen látnom az okot, amiért örök életre kárhoztam.
Oh, anya, ha most látnál, megdicsérnél?

Cullen rezidencia;
Forks, 2006. szeptember 11.

Egy angyalt tartottam a kezemben. Nem olyat, mint aminek Carlise-t hittem annak idején, mikor rám talált. Őt a halál angyalának véltem, egy megváltónak. De a kis Renesmee másfajta angyal volt. Az élet angyala. Gyönyörű szemei, melyek Belláéhoz hasonlóak voltak csillogva néztek körül és már akkor, abban a pillanatban tudtam, hogy ő különleges. Persze, már magában az különleges volt, hogy egyáltalán létezett, de mégis. Valami más lengte őt körbe, amit megmagyarázni nem tudnék, csupán azt, hogy a szeretet, amit akkor éreztem felé, mikor először a kezembe vehettem, máig nem csitult. Egy kis maró érzés fogott el, de csupán egy pillanatra, amint rádöbbentem, hogy Bellának megadatott az, ami nekem sosem fog. Gyermeket szülhetett és ha minden jól megy, akkor felnevelheti őt. De az irigység gyorsan eltűnt a szívemből, bár továbbra is ólálkodott, amint a baba elmosolyodott. Lágy és törékeny volt, a bőre pedig puha, mégis erős.
- Gyere, szépségem, megfürdetlek és felöltöztetlek - simogattam végig hátán, ahogy magamhoz szorítottam őt, épp csak annyira, hogy érezze, biztonságban van. Annyira vágytam rá, hogy Emmett is láthassa, hogy ő is részese lehessen, de emlékeztetnem kellett magamat, hogy Renesmee nem az én kisbabám, bármennyire is szeretném, hogy nekünk is legyen egy közös babánk, aki ránk hasonlít. Szomorú mosoly jelent meg arcomon, ahogy letekintettem Bella és Edward lányára. Gonosz dolog azt kívánni, hogy Bella bárcsak... Megráztam a fejem a bolond gondolatra és biztatóan pillantottam le a karjaimban izgő-mozgó apró testre.
- Semmi baj nem lesz. Hamarosan találkozol a szüleiddel - hangom alig volt több suttogásnál, de szemein látszott, hogy pontosan érti, mit mondok. - Ígérem.
Az ígéretemet pedig betartom, nem válok az anyámmá.