Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
Üdvözlünk!
twilight after dark
Épp most tévedtél az ország egyik legnagyobb, ha nem az egyetlen Twilight témájú fórumára, ami egyaránt dolgozza fel a könyvek és a filmek eseményeit. Ugyanakkor mi egy kicsit más irányba vittük el a történetet, így érdemes elsőként a világleírást elolvasni, rögtön a szabályzat után! Oldalunk már négy éve üzemel, bár nemrégiben be kellett iktatnunk egy költözést, s ezáltal nagyon sok minden változott; két új faj került bevezetésre, valamint számtalan új, egyéni canon karakter. Ha megtetszettünk, bátran regisztrálj fel, a staff áll a rendelkezésedre, s egészen biztos, hogy befogadó közösségre lelsz nálunk! (;
Trailer
twilight after dark
Minichat
Oszd meg gondolataid!
Utolsó bejegyzéseink
A kastély bejárata

írta:Admin
Yesterday at 4:18 pm


Törölt és figyelmeztetésben részesített felhasználók

Hétf. Júl. 17, 2017 2:18 pm


A Volterrából be- és kivezető autóútvonal

Vas. Júl. 16, 2017 4:46 pm


Black Rose Pub

Pént. Júl. 14, 2017 4:10 pm


Shadowhunters FRPG

Csüt. Júl. 13, 2017 10:26 am


Tengerpart

Hétf. Júl. 10, 2017 10:28 am


Park

Hétf. Júl. 10, 2017 10:27 am


Lynne Mckendry - Palvin Barbara

Pént. Júl. 07, 2017 12:14 am


Carlisle irodája

Hétf. Júl. 03, 2017 9:05 pm


Régi útszakasz

Hétf. Júl. 03, 2017 6:49 pm


Facebook
csatlakozz hozzánk!
Már elérhetőek vagyunk itt is, s a könnyebb elérhetőség érdekében ajánlott csatlakozni, természetesen nem kötelező. Mindenkit szívesen látunk csoportunkban, ha van kedvetek, gyertek bátran!
Nyerteseink
gratulálunk nektek!

Similar topics
Szószámláló

Credit
tiszteld a munkánkat!
A fórumon található leírások, kódok mind a Twilight after dark tulajdonában állnak. Nem keveset dolgoztunk a kinézetünkön, tisztelj meg bennünket azzal, hogy feltüntetsz minket, ha megihlet a design egy része. Néhány kód alapja Lénától származik, míg a design többi része és a fejléc Alice munkájának gyümölcse. További segítséget nyújtott nekünk Sigmund, tanácsaival és kódjaival, Winnie, aki nélkül az utolsó bejegyzéseink modul nem lenne formázva és Jasper, aki a fórum trailerét készítette. Hálásak vagyunk nektek, köszönjük!
Ki van itt?
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

nincsen

A legtöbb felhasználó (51 fő) Kedd. Máj. 23, 2017 10:51 am-kor volt itt.

Share | 
 

 A kastély bejárata

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

avatar
Admin
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jun. 17.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
630
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
1783. Jan. 04.
✥ KOR :
234
✥ FOGLALKOZÁS :
i am the boss

TémanyitásTéma: A kastély bejárata   Kedd. Jan. 31, 2017 1:45 pm

***
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://twilightafterdark.hungarianforum.com

avatar
WE MAKE THE RULES ✥ volturi
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2017. Feb. 26.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
15
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
2001. Feb. 11.
✥ KOR :
16
✥ LAKÓHELY :
Volterra
✥ FOGLALKOZÁS :
A Volturi idegeinek cincálása.
✥ KERESEM... :
Az utam.

TémanyitásTéma: Re: A kastély bejárata   Szer. Márc. 15, 2017 12:35 am

(Anyu és én Very Happy )

Mondhatnám én, hogy elég sokáig ember voltam, tudom mit vesztettem el, mikor vámpír lettem. De ez csak részben volna igaz. Nem voltam túl sokáig ember. Sőt. Alig jutott belőle valami. Az a pár kósza év... chhh, semmi. És hogy tudom-e mit vesztettem? Klassz kérdés... és biztos klassz lenne tudni rá a választ, de... mondhatni, hogy nem érdekel. Mert mit is hagytam hátra? Két hazug, számító embert, akik tettek rám magasról. Pár havert. Jó nőket. Na jó, ez túlzás... még nem nők, de csajok. Viszont vigasszal tölt el, hogy innentől már az enyém lehet minden jó csaj, aki csak megszületik a következő millió évben. Tessék, egy jó pont a vámpírság mellett...
A baj csak az, hogy nehéz lesz csajozni, ha közben Hazel a nyakamban van, egy kolóniányi vámpírőskövülettel együtt... Pff, de nincs választásom. Egyelőre. Ezen persze azóta húzom a szám, mióta kinyílt a csipám az átalakulás lezajlása után. Hogy innentől az legyen, amit ők mondanak? Hogy oda megyek, ahova szabad? Akkor, mikor szabad? Mert vámpír vagyok, mert titok, mert ő a teremtőm, meg azok a pojácák a főnökeink? Kérem szépen... ugyan, ezek még nem láttak semmit, míg engem nem láttak dobbantani egy kalitkából. Minél jobban bezárják, annál izgibb kijönni...
Khm, legalábbis ha nem tart túl sokáig. Nem mintha számítana még az idő, de... nekem számít, mert ha sokáig kell húzni valamit, az kiakaszt... Mint a példa is mutatja, hisz különben nem lennék most itt. Nem ülnék egy kocsiban Hazellel... nem lennék Volterrában, nem várnám, hogy hamarosan bemutasson az új... családomnak. Brrr... borsódzik a hátam a gondolatra is. Család... Frászt. Ez egy rakás ezer éves figura, akik azt hiszik, majd táncolok, ahogy fütyülnek. Szegények... remélem türelmes népek, különben zűrös idők várhatnak rájuk.
- Semmi kedvem ehhez - morgom már vagy ezredszerre, amióta elindultunk "hazulról", vagyis onnét, ahol az elmúlt fél évben éltem Hazellel. Próbálom én ízlelgetni a gondolatot, hogy besoroljam valamilyen családtagnak, de eddig... csak oda lyukadtam ki, hogy fura. Mi legyen, mégis? Tesó... nagynéni... anya? Egyikből se voltam eleresztve, azt se tudom, hogy kéne rá néznem, ha... Megmentett. Ja... oké, ez stimmel, de utána? Nem tudom. Hiába agyalok, a háttérben folyamatosan duruzsol egy kis hang... vért akarok. Amitől még mindig egyszerre kerülget a hányinger, és a frász, és a vágy...
- Előre szólok, nem jó pofizok velük - morgolódok tovább, s felidéződik bennem a homályos emberi emlék, mikor a... vér szerinti anyám elvárta, hogy kedves és jó legyek a pasassal, akit új apámnak szánt. Neki se ment, hogy erre rávegyen, nem sok esélyt jósolok Hazelnek sem.
Minden megváltozott. Volt egy életem. Magam mögött hagytam. De még nem tudom, mihez kezdjek ezzel... ez az idő eddig másra ment el, amióta vámpír vagyok. Vérre... És ez már magában durva. Minden más... még nagyon ködös, zavaros... Szívem szerint kilódulnék a kocsiból, és futnék, ahogy bírok. Esküszöm, szinte bizsereg érte a lábam. És nem tudnám megmondani, mi tart vissza.
Talán... Hazel? De nem, ez hülyeség. Nem, és nem, én nem kedveltem meg - gondoltam magamban, és duzzogva fontam össze karjaimat a mellkasomon, hogy kifelé is jelezzem elzárkózásom a gondolattól, amit ki sem mondtam. Mert, nem és nem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
WE MAKE THE RULES ✥ volturi
moderátor
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2017. Jan. 09.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
45
✥ LAKÓHELY :
Volterra
✥ FOGLALKOZÁS :
őrző
✥ KERESEM... :

TémanyitásTéma: Re: A kastély bejárata   Hétf. Ápr. 10, 2017 9:45 am



Lorenzo & Hazel


WORDS: xxx ;; MUSIC: The Mother We Share

"Felelős vagy azért, amit megszelídítettél"


Az utóbbi időben elég sokat sóhajtottam, csak úgy ne maradjon egyszer a szám. Ezt főleg Lorenzo, a fiam miatt tettem, elég nehéz eset, de legalább formálható, csak a modora… a modora.
Remélhetőleg nem éget le engem a népes családom előtt, és megóvhatom attól a ballépéstől, hogy felbőszítse Jane húgomat. Nem örültem volna neki, ha egy kiadós kínlódástól kéne megmentenem ezt a lökött legényt.
Eleve képessége sincs, úgyhogy még ezt is tisztázni kell valamilyen úton-módon, hogy ne tessékeljenek ki minket ennek okán páros lábbal a kastélyból.
- Hányszor mondtam már édes kicsikém! Muszáj. Köszönni még csak tudsz, illetve bemutatkozni. Ha ez megy, akkor nagy gond nem lesz, a többit bízd ide – ismételtem magam, mostanra már kismilliószor, és ha belegondoltam abba, hogy még hányszor fogok ilyet tenni… még jó, hogy a vámpírok nem ájulnak.
Jól is néztünk volna ki a kocsimban – én ájultan, a fiam meg az anyósülésen. Örültem a vámpírlétnek kivételesen, ezek a halálkerekek abszolúte nem kényelmesek számomra, de egyelőre a fiam miatt visszafogottnak kellett közlekednünk, és őt is elrejteni, mert hát… na. Egy anya dolga, hogy törődjön a lurkójával, nem?
- Tudom, hogy nehéz, de megszokod, meglásd ők rendesek, kedvesek, ha te is az vagy velük, elfogadnak. Segít, ha azt mondom, sok a szép hölgy rokon, akár még korodbeli is akad? Jó sokan vagyunk ám – igyekeztem biztatni a jómadarat.
- Nyughass, majd otthon kapsz, csak érjünk oda, feltűnés nélkül – láttam a szemén, hogy az kéne neki, de itt, az autóút kellős közepén most honnét akasszak le bármit, ami megfelelne neki?
Erről majd Volterrában lesz könnyebb gondoskodni, pláne, ha jó időben érkezünk meg, és pont elcsípjük az étkezést, amit Heidi szolgáltat nekünk. Remélhetőleg Lorenzót is engedik enni/inni, kinek hogy tetszik a kifejezés.



NOTES: Kicsi Fiamnak szeretettel <3
CREDIT



A hozzászólást Hazel Volturi összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Ápr. 17, 2017 9:52 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
WE MAKE THE RULES ✥ volturi
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2017. Feb. 26.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
15
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
2001. Feb. 11.
✥ KOR :
16
✥ LAKÓHELY :
Volterra
✥ FOGLALKOZÁS :
A Volturi idegeinek cincálása.
✥ KERESEM... :
Az utam.

TémanyitásTéma: Re: A kastély bejárata   Csüt. Ápr. 13, 2017 6:38 pm

(Anyu és én Very Happy )


- Nem olyan biztos az. Már abban sem vagyok biztos, hogy ki vagyok - morgom az orrom alatt kelletlenül, bár nem feltétlenül szántam beszélgetési alapnak. Mert nem tudom. Ez a vámpírság, és ez a furcsa új élet Hazel mellett, egészen más képpé formálta a világot. Anno azt hittem, a mostohaapám az, aki démon, szörnyeteg, meg ilyesmik, erre kiderül, hogy vannak a világban igaziak is. És már én is az vagyok. Ráadásul meg sem kérdezték, akarom-e. Jó, igaz, meghalni sem akartam volna, hálával tartozom, hogy élek... De ez az egész vámpírság helyzet... úgy érzem, átformál, és nem tudom, vajon mivé? Vajon jobb vagy rosszabb leszek? Ölök, az már biztos, de még nem tisztázottak ezzel kapcsolatban az érzéseim. Önmagam és Hazel felé sem. Mit kéne mondanom ennek az Arónak, ha egyszer magam sem tudom, hányadán is állok... ezzel az új élettel? Hogy velük akarok-e élni? Passz. Hazel szerint jó vámpírok, de még nem tudom, hihetek-e neki. Ebben, és minden másban is.
- Én olyat se állítottam, hogy rendes és kedves lennék - ráztam meg a fejem, és makacsul kifelé bámultam az ablakon. - Egyáltalán nincs ínyemre, hogy egy átkozott kőkoporsóba zárva töltsem a hátralevő örökkévalóságom. Jó, te volturis vagy, de eddig máshol voltunk, miért nem élhetünk továbbra is idekint? Miért kell bebújni egy kastélyba, ahonnét még ki se lehet rendesen jönni, mert egy telezsúfolt város közepén van? - Hiába, vidéki gyerek vagyok. És még emberien gondolkodom. És sosem szerettem bezárva lenni, nem is tűröm meg egykönnyen. És most be akarnak zsuppolni egy zárt térbe, hogy idegenek közt tengődjek. És a csillogás miatt még a népek közé se lehet majd kijárnom. A szomjúságról nem is beszélve, főleg, ha túl sok az ember a közelben. Vidéken legalább élvezhettem a napvilágot. De itt?
- Most kerítőnek állsz? - kérdeztem vissza, a szemem sarkából vetve egy pillantást Hazelre, és makacsul tartottam a zárkózott testtartást, de azért egy kis kósza mosolyt megeresztettem felé. Oké, oké, a csajok jöhetnek, nem vagyok semmi jónak az elrontója. Csak az a bibi, hogy akár korombelinek néz ki valaki, akár nem, nem olyan biztos az, hogy korombeli is. Hazel se néz ki idősnek, aztán nesze nekem, az anyámként istápol. Pedig nem néz ki sokkal többnek ő se nálam. Honnét tudhatnám, ugyan, hogy ki a korombeli, és ki nem? És vajon ha egy embernőt kívánok meg? Megenném mielőtt bármi történhetne, az se valami fényes pálya, nem érzek ingerenciát hogy hullákkal magam mellett heverjek. De hogy beszéljen az ember fia ilyenről Hazellel? A saját anyámmal se beszéltem volna soha ilyesmiről!
- De szomjas vagyok! - felelem panaszosan kifakadására. Hát tehetek én erről? Az ő sara az egész, hozhattunk volna magunkkal... valamit, ilyen esetre, ha egyszer tudta, hogy messze jövünk... Konkrétan égett érte a torkom. Bizsergő ujjaimat dörzsölgettem össze, hogy elvonjam a figyelmem, arról, bárcsak ihatnék valaki édes, forró... áhh, pokolba, így nem jó! Nem gondolhatok erre!
Hátranyúltam a hátsóülésre a hátizsákomért, előrehúztam az ölembe, és abban kezdtem kotorászni, hogy elvonjam önnön figyelmem... mindenről, minden idegesítő tényezőről.
- Mikor érünk oda? - villant szemem Hazel felé kérdőn, feketéllőn.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
WE MAKE THE RULES ✥ volturi
moderátor
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2017. Jan. 09.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
45
✥ LAKÓHELY :
Volterra
✥ FOGLALKOZÁS :
őrző
✥ KERESEM... :

TémanyitásTéma: Re: A kastély bejárata   Hétf. Ápr. 17, 2017 9:54 pm



Lorenzo & Hazel


WORDS: xxx ;; MUSIC: The Mother We Share

"Felelős vagy azért, amit megszelídítettél"


- Képes vagy rá, te Lorenzo Volturi vagy, az én fiam. Tudom, hogy ügyes leszel, meglátod – bátorítottam. Ha nem a kocsimban ültünk volna, minden bizonnyal kicsit a kezét is megszorítottam volna, de saját érdekünkből kifolyólag az útra igyekeztem koncentrálni. Szerencsére nem jártunk messze, úgyhogy a kis porontyomnak egy rossz szava nem lehetett a sebességre. Azt nem tagadhattam, hogy vidékiként nehezebb lesz a városi bezártsághoz hozzászoknia, de nekem ez az otthonom, én nem lennék képes elszakadni a klánomtól.
- Marcus mestert kedvelem leginkább, de Aro fenség… neki vagyok a leghálásabb, hogy apám helyett szinte atyámnak nevezhetem. Ha ő nincs, akkor minden valószínűség szerint élve égettek volna el máglyán az emberek. A saját apám pontosabban, Aleckel együtt. Még jó, hogy másképp történt – nem véletlenül hoztam ezt a témát szóba. Jó, ha tudja, hogy kinek köszönheti ez a fiú a második esélyét, egy szebb, jobb életre, igaz, ennek is megvannak a hátrányai, de ha megtanulja őket kiküszöbölni, akkor bizony örökre egy család lehetünk, és neki is jobb lehet.
Csak az első időkben kell majd nagyon mellette lennem, hogy ne történjen baja. – Ha az első tíz-húsz évet átvészeled, semmi gond nem lehet, én úgyis végig melletted leszek, hogy segítselek.
- Én? Dehogy is, majd te kerítesz magadnak, elég nagy vagy hozzá, ahogy látom – nevettem fel kérdésére, miszerint kerítőnek álltam volna. Korántsem. – Csupán javaslatot tettem, és én azért örülnék, ha megtalálnád a hozzád illő társat.
- Elhiszem, tudom, min mész keresztül, de muszáj féken tartanod magad. Legalább gyártasz egy kis helyet a haminak, babucim – vigyorogtam rá, majd rögtön vissza is fordultam az útra. – Ah, Mio Dio, oda nézz, caro! Látni már a kastélyt, egy fél óra, és ott vagyunk, utána gyalog kell mennünk, de el ne merészelj menni tőlem! És Volterrán belül tilos a kajálás. Nem lepleződhetünk le, anyu pici kincse.

NOTES: Kicsi Fiamnak szeretettel <3
CREDIT

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
WE MAKE THE RULES ✥ volturi
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2017. Feb. 26.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
15
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
2001. Feb. 11.
✥ KOR :
16
✥ LAKÓHELY :
Volterra
✥ FOGLALKOZÁS :
A Volturi idegeinek cincálása.
✥ KERESEM... :
Az utam.

TémanyitásTéma: Re: A kastély bejárata   Vas. Ápr. 23, 2017 3:09 am

(Anyu és én Very Happy )


Ch. Lorenzo Volturi. Ezt is szokni kéne még. Nem ártana kicsit megemészteni, hogy a régi énemnek már... technikailag lőttek. Még jól jöhet az elfogadás, ha már bent leszek... talán... Hazel kedvéért. Részben.
Csak morgolódtam válaszul. Mert hát erre most mit mondjak? A fia, igen, elméletileg. És Volturi, igen, elméletileg. És hogy képes lennék bármire is, ami öröm a Volturi tagjainak? Aha, ha akarnám, talán, csak az a bibi, hogy annak a többségét, ami rám vár, na, azt én nem akarom. Hazel akarja. Ő akar Volterrában élni, Volturi lenni, kastélyban, Aróékkal, bezárkózva, engedelmesen. Nekem pedig egyik se túlzottan az előnyöm. Nem. Nem igazán. Sőt.
Amúgy is, "mester" és "fenség", mint egy rossz középkori dráma... én nem fogom így hívni őket, ez olyan biztos, mint hogy Hazel mellett ülök. Nincs az az isten, sem ember, sem vámpír, se semmi, amiért megtenném.
- Nekem senki se lesz semmilyen apám, előre szólok - dörmögtem, miközben könyékig bújtam a zsákomba, nehogy Hazelre kelljen nézni, miközben a máglyahalált ecseteli. Egyikünk se szereti a tűzet, oké, de én nem akarok ezen rágódni kétszáz évig.
Már ez is, hogy tíz-húsz év, Hazellel, és a Volturival összezárva, árgus szemek és falak tömegei közt... Húsz év. Addigra, több, mint harminc éves lennék, mármint, igazából. Ha még öregednék. De már nem fogok. Harminc évesen emberként már szabad volnék rég, teljesen, anyámék nélkül. De így... max. abban bízhatok, hogy Hazel elengedi majd addigra a kezem, és hogy néha engedéllyel is kijöhetek a kastélyból? Hú, de jó lesz...
Belepusztulok én még ebbe...
- Mennyi rá az esélyem, hogy a hozzám illő társ épp a Volturi kastélyába van bezárva, és én épp belebotlok? - kérdeztem, némi szarkazmussal élezve a kérdésem. De komolyan. Az örökkévalóság és az egész világ a miénk lehetne, ő meg négy fal közt vár tőlem boldogságot, engedelmességet, társat és minden mást? Ezt ő se gondolhatja komolyan... ezzel az elmélettel még sürgősen tenni kell valamit... mielőtt becsavarodok, és megint öncsonkító ötleteim támadnának, mint múltkor a pajta...
Na de amikor azt mondta nekem, hogy "babucim", kicsit se érdekelt, hol a kastély, úgy emeltem rá a pillantásom, mintha hentesbárdot vágott volna épp bele a hátamba. Kb. olyan érzés is volt. Csikorgattam a fogaim, és igyekeztem lenyelni a nyelvem, de nem nagyon akart sikerülni. Csak kibukott belőlem.
- Ha még egyszer babucizni kezdesz, én nem állok jót magamért, se kocsin kívül, se belül - mondtam, de olyan arccal, hogy külső szemlélő azt hihette volna, épp most vágott pofon. Bármennyire is hálás lehetek neki, mindennek van egy határa, és ez a megszólítás, már határozottan átlóg azon a bizonyos vonalon.  Nem akarok tiszteletlen lenni, de ezt nem lehet szó nélkül hagyni, mert ha ilyeneket kezd nekem mondani a Volturis népség előtt is, vagy ők röhögik át magukat a túlvilágra, vagy én nyíratom ki magam. Egyiknek se hiszem hogy örülne.
Visszakormányoztam a figyelmem az ablakra, vagyis, az azon túli tájra. Magamba akartam szippantani mindent, ami idekint van... Kastélyból még sosem próbáltam megszökni. Nem tudom, meddig tart majd, mire újra kiszabadulhatok a falak szorításából. Addig ezek az emlékek lesznek a mentsváram, hogy ne okozzak gyászt Hazelnek.
Hazelnek, aki nem láthatta a hátizsákba dugott kezem ujjai közt rejtőző kicsi fémlapot, rég elvesztett apám fiatalkori dögcéduláját. Az egyetlen olyan kézzelfogható emlékem volt ez apámról, ami az övé volt, és anyám meg a mostohám nem vették el és tüntették el az életemből, azon nemesen egyszerű okból, hogy nem találták meg. Ezt jól elrejtettem, mint ahogy a régi családi fényképeket is, amik most szintén itt lapultak a hátizsákomban.
Hazelnek nem kell mindenről tudnia, arról főleg nem, hogy valamennyi idővel az átváltozásom után, én a tiltás ellenére is visszamentem régi otthonomba, amikor ő épp nem volt "otthon", és az éj leple alatt elhoztam életem néhány fontos kellékét a szobámból, amiket nem hagyhattam hátra, mert biztos, hogy kíméletlenül elpusztították volna őket, amit pedig én nem bírtam volna elviselni. De Hazel erről nem tud, és nem is szeretném ezzel se elszomorítani, se feldühíteni, pedig biztosan így érezne miatta. Nem hiszem, hogy át tudná érezni, hogy miért csináltam, csak simán felelőtlennek nevezne. De ha így is lenne, ha igaza is volna, akkor is, vannak dolgok, amiket az embernek... vámpírnak, magának kell megtennie, és mindenképp meg is kell tennie. Ez is ilyesmi volt.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
WE MAKE THE RULES ✥ volturi
moderátor
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2017. Jan. 09.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
45
✥ LAKÓHELY :
Volterra
✥ FOGLALKOZÁS :
őrző
✥ KERESEM... :

TémanyitásTéma: Re: A kastély bejárata   Kedd. Máj. 09, 2017 11:48 pm

Lorenzo&Hazel

Teljes mértékig megértettem, hogy mennyire nem ment könnyen neki elfogadni a helyzetét. Én gyorsan hozzászoktam a vámpírlét gondolatához, soha nem okozott problémát, hacsak az nem, hogy megnyíljak mások felé. Alec rendszerint próbálkozott elérni, hogy ne csak egy parancsra működő gyilokgép legyek, a Volturi bőgő réme.
- Miért vagy ilyen pesszimista magaddal szemben? Igenis egy értékes személy vagy, és nincs semmi baj azzal, ha van véleményed. Csupán az  nem mindegy, hogyan tálalod. Ez is művészet, majd meglátod, menni fog.
A vidék vs. város kérdésre kedvem lett volna plafonra szegezni a tekintetem, de akkor esélyes, hogy némi feltűnő közlekedési káoszt okoztam volna, az pedig nekünk nagyon nem jött volna jól, úgyhogy inkább csak sóhajtottam egyet, csodálkoztam is, hogy még nem mérgeztem meg szén-dioxiddal a környezetem, annyit sóhajtoztam az utóbbi időben, nem ártott volna bővítenem a reakció-repertoáromat, ami igen szegényes volt, tekintve, hogy több, mint két évszázadon keresztül nem törődtem igazán az érzéseimmel, azzal, hogy érdembeli reakciót mutassak a testemmel. Márpedig az egyelőre igencsak labilis fiamnak erre még szüksége volt, hiszen nagyon is emberi, és a jellemét is áthozta, sokkal erőteljesebben a vámpírlétébe.
Nem lesz könnyű, csak a reményhalra támaszkodhattam, hogy tanítható, fejleszthető legyen, különben a makacsságát nem igen fogják tolerálni.
- Én? Majd megszerzed magadnak, amit akarsz, nem nézel ki rosszul, sőt, korodhoz képest meglehetősen jóképű vagy, eszed is van hozzá, meg fogod találni az igazit – kacsintottam rá, végre egy téma, ami legalább szórakoztató, és amíg odaérünk, eltereli a figyelmét arról, hogy inni szeretne, ami ugye, Volterrában tilos. Kivéve a kastélyban, amikor Heidi hozza a kajánkat.
- Egyezzünk meg valamiben: nem égetlek a modern dajkanyelvi kifejezésekkel, és cserébe megpróbálsz illendően viselkedni, ha odaértünk. Tudod, nagyon sokat köszönhetek nekik, és szeretném, ha elfogadnák a döntésemet, hogy szeretnélek téged magamhoz venni, és egy új esélyt adni neked egy szebb életre. De a közösségben való létnek szabályai is vannak, hogy elkerüljük a félreértéseket. Ha betartod őket, ezeken belül úgy mocorogsz szabadon, ahogy csak szeretnél. Mivel úgy tudom egyelőre, hogy nincs képességed, így duplán vigyáznom kell rád, majd megtudod, miért, ha ott leszünk, ami nemsoká bekövetkezik – eh, soha az életben nem téptem még annyit a számat, mint mostanság, Lorenzo drága szépen edzett engem ezen a téren, s örültem is neki, bár annak, hogy helyenként az idegeimen kötéltáncolt, azt szívesen kihagytam volna. Ahogy közel értünk ahhoz a ponthoz, ahol el kellett engednünk a kocsimat, mert beljebb, az óvárosban már nem lehetett kocsival közlekedni, ismételten járatnom kellett a csöpp-nagy kajalesőmet.
- Oké, most első alapszabály. Ne lélegezz, és nem esel kísérésbe. Mellőlem nem mozdulsz el, nem szeretném, ha bajod esne emiatt. Értve vagyok?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
WE MAKE THE RULES ✥ volturi
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2017. Feb. 26.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
15
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
2001. Feb. 11.
✥ KOR :
16
✥ LAKÓHELY :
Volterra
✥ FOGLALKOZÁS :
A Volturi idegeinek cincálása.
✥ KERESEM... :
Az utam.

TémanyitásTéma: Re: A kastély bejárata   Hétf. Máj. 15, 2017 8:02 pm

(Anyu és én)


- Mert az élet szar, azért - válaszoltam tömör, lényegre törő egyszerűséggel. Bár az azért túlzás, hogy pesszimista volnék. Realista. Inkább. Csak az a baj, hogy hiába kezdeném el elmagyarázni, elsorolni, hogy miért is szar az élet, mert úgyis az volna rá Hazel válasza, hogy őt az apja el akarta égetni máglyán és csak Alec Volturinak hála él. Tudom, mert mindig ez van. Csak az a baj, hogy hiába hiszem én el egymilliomodik alkalomra is, hogy neki ez mennyire traumatikus élmény volt, mégis uncsi "ütőkártya" ez ezredszerre már. Oké, az én apám nem akart megölni, de itt hagyott a szarban, szó szerint, mert ami rám maradt anyámmal és a mocskos kutyájával vegyítve, az se épp fenékig tejfel. Valószínűleg ezért is tettem magamévá azt az életszemléletet, hogy ha valahol nem jó, futni kell, elvégre nem fa vagyok, hogy oda kelljen gyökerezni, és megvárni míg mások kivágnak. Én nem akarok egy kőváros kőkastélyában gyökeret ereszteni egy cserépben, de Hazel már kívül-belül benőtte azt a kastélyt, így csak akkor tudom én ezt a gyökereztetést kikerülni, ha összetöröm a szívét, de azt meg hogy? Megmentett... Persze, én el akarok futni innen, nem akarok itt lenni, nem akarom megvárni hogy majd talán egyszer szabadabban is járhatok, mikor már kihalt belőlem az életkedv is odabenn... De közben ott van bennem az is, hogy Hazel megmentett, törődik velem... - jó ideje ő az első, akit érdekel, hogy lélegzek-e még... - és talán nem olyan nagy áldozat, hogy az ember pár évet eltölt itt, vele, hogy örüljön...
Csak ne viszketne úgy a talpam a távozásért... a futásért...
- Oh, segítség... - nyögtem keservesen. Nincs nekem semmi bajom a női nemmel, de... hogy valaki ennyire higgyen a mesékben, mint az én drága jó új anyám... Jó, aláírom, nem tudom milyenek a nők Volterrában, de valahogy 99%-osan tutira veszem, hogy az én "álmaim nője" biztos nem a Volturi kastélyába van bezárkózva. A nekem ideális nő, valószínű, hogy nincs sehova önként bezárkózva. Én se akarok ott lenni, miért akarnék akkor olyannal lenni, aki önként ott akar lenni? A csajozás még talán, de társat találni? Hááát...
- Én eddig is próbáltam. Mint látod, ennyi sikerült - húztam el a szám nagyot nyelve, ami, megjegyzem, fájt. - És még ha tudnád mennyi mindent visszanyeltem mielőtt kimondtam volna... - tettem hozzá, az orrom alatt mormogva. Keserűen érintett a gondolat, hogy, és mi lesz, ha nem felelek meg magas elvárásaiknak? Vagy ha megsértem őméltóságáékat? Ha ki akarnának nyírni? Hazel ellenül fordulna vajon értem? Érek én neki annyit? A kicsi fia? A megmentettje? Fellépne ellenük értem? Vagy hagyna meghalni? És megsiratna egyáltalán? Mármint, nem úgy, hanem komolyan? Gyászolna értem? Vagy megvonná a vállát, hogy a Volturinak igaza volt, jogosan öltek meg? Melyik lenne? Mi ér többet neki, én vagy a Volturi?
Keserű ízzel a számban pillantottam rá a szemem sarkából. Talán még az arcomra is kiült a kétkedés, majd a "ráeszmélés". Túlzottan is szereti a Volturit, ahhoz, hogy a friss kis gyerkőcét válassza, aki öt perce van csak vele, és nem mentette meg az életét kétszáz éve... Szóval, kb. az a két verzió van, hogy bemegyek Volterra kastélyába, bezárkózom, és reménykedem hogy túlélem egy darabig hogy Hazel örüljön, vagy kinn maradok és teszek róla, hogy Hazel ne miattam legyen szomorú, s lehetőleg élhessek úgy, hogy nem lóg a fejem fölött egy pár tucat vámpír bosszúja ha a sarkukra lépnék netán.
- Gondolom azért, mert a többieknek van képessége, és ha csúnyán néz rájuk a kis "új gyerek", feltűznek nyársra, megsütnek, és kiteszik a falra a fejemet... szuper kilátások. A vágóhídra költöztetnek be... vagy nem is, ez a vidámpark céllövöldéje. Kíváncsi volnék, mekkora plüss járna értem... gondolom kb. semekkora. De ha kivégeznek, talán kapsz cserébe egy szép kulcstartót amin tarthatod a város kulcsát - néztem Hazelre kissé... talán neheztelve, pedig még le sem mondott rólam. Mi lesz, majd ha megteszi... Nem is tudom, de azért, talán meggondolandó, miért érzem azt, hogy ha már netán majd ki akarnak nyírni bent, szeretném legalább látni őt, hogy ott van. Nem azért, hogy kínozzam, távolról sem, csak... jó volna látni valaki olyat utoljára, aki valamelyest szeretett.
Némi habozás után belekezdtem hangosan:
- Ha úgy döntenének valamikor, hogy kivégeznek... tudod, a Volturi... megtennéd nekem, hogy jelen leszel közben? Szeretnék látni valakit a halálom előtt, akinek legalább kicsit számítottam. - Direkt nem azt mondtam, hogy szeretett, ennyire nem akartam megnyílni előtte. Csak biztos ami biztos, akarnám tudni, hogy mégse egyedül haljak meg, ha meg kell.
- Aha... - feleltem, húzódzkodva a gondolattól, hogy oké, de a futás kísértésétől hogyan védjem magam? A kísértéstől, hogy nem akarok fogoly lenni. Önként besétálni egy aranykalitkába... Ez az érzés a gyomromban csákánnyal esett nekem. Annyira nehéz volt vele bírni, talán még az éhségnél is rosszabb volt. Bár játszottam a gondolattal: ha elfutnék, utánam jönne?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
WE MAKE THE RULES ✥ volturi
moderátor
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2017. Jan. 09.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
45
✥ LAKÓHELY :
Volterra
✥ FOGLALKOZÁS :
őrző
✥ KERESEM... :

TémanyitásTéma: Re: A kastély bejárata   Kedd. Máj. 16, 2017 10:12 pm

Lorenzo&Hazel

Egy ideig hallgattam, halhattam a válaszait, aztán voltam olyan édes kedves, és besokallva megálltam egy félreeső helyen, ahol tuti nem szólhattak ránk, hogy mégis mi a francért álltam meg.
Mert szükséghelyzet van, ember! Értelemszerű, hogy egy anya törődik a környezetével, és ebbe egy depresszióba süllyedt, önbizalomhiányos vámpírkölök is beletartozik. Pláne, ha az a sajátja félig-meddig.
- Édes Istenem… - persze, az anyáskodó akcióm előtt még lefejeltem a kormányt, és jó, hogy gondolkodtam, úgyhogy a kocsink nem fog semerre elszambázni velünk. Tehát nyugodtan megtehettem ezt.
- Első lecke az életről, kicsikém: nem az élet szar, csak az emberek. Ők nem látják azt, amit mi, vámpírok: hogy az önzésükkel, a kegyetlenségükkel mit vesztenek el. És mit ölnek meg vele. Amint azt láthattam magunkon keresztül, élő példa vagy te. Kár, hogy előbb nem volt bátorságom megtenni, hogy elhozlak onnét. Csak biztos akartam lenni, hogy túléled az átváltozást. Ha az az alak tényleg az apád, egy hatalmas nagy idióta, mert nem látja, mi értéket dobott el a sutba. Amit én nem hagyhatok veszni – ecseteltem, hogy mire akartam kilyukadni, ezredszer. Engem is emberek bántottak mindig, sosem a vámpírok.
- Nem fogsz meghalni, ezt az ostobaságot most azonnal verd ki a fejedből. Segítek, ha tovább hergelsz ilyesmivel. Most még persze, minden bizonytalan, mert még az emberi oldalad erősebben benned van. De hidd el, idővel minden jobb lesz, nem kell félni – fogalmam sem volt, mit mondhattam volna még, hogy megnyugtassam az én szeretett fiam, akiről most már gondoskodnom kellett, és életben tartanom, bármi áron.
- Megsúgom, Caius mesternek sincs képessége. Talán ha megpróbálod összeszedni magad, kedvelni fog. És az enyém se valami nagy szám. De nekem te fontos vagy, szóval pofa be, és maradj látótávolságban, nehogy egy nyamvadt kis embernek nevezett patkány is árthasson neked – zártam le ezt az egész melodrámát, amit kicsi újszülötten csapott.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
WE MAKE THE RULES ✥ volturi
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2017. Feb. 26.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
15
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
2001. Feb. 11.
✥ KOR :
16
✥ LAKÓHELY :
Volterra
✥ FOGLALKOZÁS :
A Volturi idegeinek cincálása.
✥ KERESEM... :
Az utam.

TémanyitásTéma: Re: A kastély bejárata   Csüt. Máj. 18, 2017 8:39 pm

Meglepődtem, amikor egyszer csak megállt a kocsi egy félreeső helyen. Nem tudtam hirtelen mire számítsak, míg Hazel rá nem zendített a lelki fröccsre... uhh... kellett nekem kinyitni a szám...
De azért persze odafigyeltem arra, amit mondott nekem.
- Az a patkány nem az apám... - morogtam csak magam elé, miközben igyekeztem zárkózott, morcos, "nem akarok beszélgetni"-fejet vágni, aminek persze szöges ellentéte és rombolója volt, hogy válaszoltam. - Sose volt. Csak mostoha. Az igazi már nincs... - nagyon próbáltam sugallni, hogy nem fogunk erről beszélgetni. Róla biztosan nem. A másik meg, az a patkány nem érdemel szót se. Anyám sem nagyon, mert vétkesek közt cinkos aki néma.
Persze, értem én, az ő hibájuk hogy nem kellettem nekik. De nekem ettől jobb? Nem. Egy olyan vámpír vagyok, aki nagy eséllyel senkinek se kell igazán, de még szabadnak se hagynak lenni. Erre Hazel is rájön majd, mikor közém és a Volturi közé kell állnia, mert gyanús, hogy nem osztoznak majd a nézeteimen, és én se nagyon az övéiken.
- Nem félek, és nem azért mondom ezt, mert emberi vagyok, hanem mert én, én vagyok. Én tudom mit várhattam eddig olyanoktól, akiknek választaniuk kellett köztem és egy másik szerettük közt. Tudom azt is, te hogy döntenél. Csak azt kérem, ha úgy alakul, legyél ott. Csak ennyit. Én egészen más vagyok, mint a Volturi, úgyis konfliktus lesz ebből. És tudom, hogy melléjük állsz majd a vitában. Csak nem akarok a végén egyedül lenni. Ennyi - próbáltam elérni, hogy megértse, amit gondolok, érzek. Hiszem, hogy nem volna nagy vacillálás ebben a részéről, csak szeretném, ha megígérné, hogy nem halok meg egyedül.
- Ez megnyugtató, de gondolom, ha Aro nem kedvel meg, akkor mindegy, hogy Caius mit érezne irántam, nem? - kérdezem, némi szemtelen éllel a hangomban. Úgy vélem, mindegy ki mit mond vagy tesz, érez, ha Aro nem adja rá az áldását, hogy maradjak. Ha egyáltalán eljutok a kastélyig...
Mély lélegzetet vettem, mikor Hazel lezárta a vitát... már ha nevezhettük annak... Miért is lenne ez vita? Hisz ő elmondta mi lesz, és az lesz. Pont. Nekem hallgass a nevem.
De lehet, hogy jobb is ez így? Talán... Lehet, hogy ki kéne próbálnom egyszer, milyen az, mikor a gyerek hallgat az anyjára, mert csak. Mert ő az anya. Én meg a gyerek. Elméletben. Talán. Egyszer ki lehetne próbálni. Ha nem jön be, úgyis kiszökök. Ahogy mindig, mindenhonnét kiszöktem. Még soha, sehol nem tudtak benn tartani, miért épp Hazel vagy Aro járna sikerrel? Ez is csak egy újabb kihívás. És azok még sosem győztek le.
- Oké - adtam meg magam, bár szívesen a nyelvembe haraptam volna. - Megpróbálom. - Ennyit igazán megkísérelhetek az életemért cserébe. Hazel kedvéért. DE csak és kizárólag őmiatta.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
WE MAKE THE RULES ✥ volturi
moderátor
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2017. Jan. 09.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
45
✥ LAKÓHELY :
Volterra
✥ FOGLALKOZÁS :
őrző
✥ KERESEM... :

TémanyitásTéma: Re: A kastély bejárata   Pént. Máj. 19, 2017 7:08 pm

Lorenzo&Hazel

Az a patkány nem az apám. Sokáig csak visszhangzott fejemben ez a mondat. Tehát a saját apja meghalt. Kimondatlanul is ott lebegett az elhangzottak folytatása, a torkom pedig elszorult. Szegény kicsikém. És ki is ugrott a nyúl a bokorból. Az az ember pedig, aki mindenáron el akarta tiporni a szülőapa emlékét, a gyereket is bántotta. Hogy lehet ilyet tenni? Mi viheti rá az embert, hogy öngyilkosságba kergesse a saját utódját? Na, nem véletlen, hogy gyűlöltem a halandókat.
Több volt bennünk a közös, mint elsőre hittem.
- Sajnálom… sajnálom, hogy nem léptem előbb és hoztalak el onnan. Féltem, hogy nem élnéd túl, de… most már itt vagyok, megvédelek. Senkinek sem fogom hagyni ,hogy bántson, vagy bántsa az apukád emlékét. Ezt itt és most megígérem, kerül, amibe kerül – suttogtam megtörten. Ennek a gyereknek tényleg szüksége volt valakire, aki biztos támaszt nyújthat neki, és bár én még sosem voltam szülő, vagy hasonló, mégis megpróbáltam. – Az igazit helyettesíteni nem tudom… de rám számíthatsz, és annak nevezel, aminek akarsz. Amikor akarsz.
Nekem is szükségem volt rá. Bár itt volt Alec és Jane, azért mégsem tartoztam igazán hozzájuk. Ők már egy komplett család voltak, hárman, Vitalia kisasszonnyal, én csak a védelmezőjük vagyok. És hopp, itt esett le, hogy mire jó az adottságom. Védelem. Bár nem szó szerinti, pajzsos fajta, de az. Azzal, hogy segítek szembenézni az illetőnek, elvezetni azt, ami gátolja belülről, mentálisan, minden rossz érzést, megvédem őket valamilyen szinten.
Mindig is ösztönösen védtem. Kate erre fel is hívta a figyelmem Denaliban, Alaszkában. Úgy védem őket. Hát persze!
- Nem fogsz meghalni. Nem hagyom. Azért hoztalak el onnan, mert neked szükséged van a biztonságra. Arra, hogy valaki elfogadjon. Én ezt megkaptam a Volturinál, igaz, sokan még mindig ellenségesek, de… ne ez számítson. az számítson, hogy én, és a mesterek itt vagyunk. Figyelj, nem olyan rosszak ők. Viszályok és konfliktusok mindenhol vannak és lesznek, és ha nem nézel szembe velük, ha mindig mindenhonnan csak meg akarsz pattanni, előbb-utóbb belerokkansz. Én azt nem akarom. Fiatal vagy, okos, és nem ezt érdemled. Rajtad múlik, megfogadod-e a tanácsomat – és itt ezzel most bizalmat szavaztam a kölyöknek, mert valahol azt éreztem, erre van szüksége, meg egy jó adag támogatásra, kimondatlanul.
- Kedvelni fog. Ha értem képes volt elküldeni Alecet, pedig én aztán… ha tudnád, milyen voltam a te korodban – mosolyodtam el keserűen az emlékre. – Vadász voltam. Vámpírokra vadásztam, kihasználták, hogy a képességem meglepte őket. Ha engem ezek után befogadtak, nem hiszem, hogy téged megvetnének. Nincs képességed, de bárhol máshol kamatoztathatod a tudásod. Ha kedveled a művészetet, az már egy jó pont. Ne félj. Én itt vagyok, és mindig itt leszek – bátorítottam.
Megértem, hogy fél. Én is féltem akkoriban, amikor először szembesültem, hogy a másik oldalra kerültem a harcban. Az emberek közül a vámpírok közé csöppentem, és cseppet sem bántam meg ezt a döntést. Nem azért, mert így halhatatlan lehettem. Az idő kevéssé számított nekem már halandóként is. Sokkal inkább az elfogadásért. Az ellenségem ellensége akár a barátom is lehet alapján működtem.
Más választásom egyébként sem lett volna.
- Ez a beszéd. Ne add fel. Hiszek benned, képes vagy rá – tettem kezem a vállára, mintegy biztatásképp, jelezve, hogy ha kell, bármikor ott leszek. Ez egy anya dolga. Én teremtettem, felelősséggel tartoztam érte. Nem hagyom veszni a fiamat.
- Na, gyere, képes vagy rá. Megmutatom neked, mennyire erős vagy, és okos.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
WE MAKE THE RULES ✥ volturi
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2017. Feb. 26.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
15
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
2001. Feb. 11.
✥ KOR :
16
✥ LAKÓHELY :
Volterra
✥ FOGLALKOZÁS :
A Volturi idegeinek cincálása.
✥ KERESEM... :
Az utam.

TémanyitásTéma: Re: A kastély bejárata   Szomb. Máj. 20, 2017 2:37 pm

Meglepődtem. Hazel úgy beszélt, mintha meg akarna tartani engem. Azt gondoltam, majd elbeszél a gondolat mellett, hogy ne kelljen kimondania, hogy a Volturi mellé áll majd. Hogy elfordíthassa a fejét, hogyha majd megtörténik. Ha majd ki leszek ebrudalva a vámpírkirályságból... Meg azt, hogy apám említésére... nem is tudom, majd rácuppan a kérdésre.
De örülök, hogy nem így lett. Amikor azt mondta, hogy tiszteletben tartja és tartatja apa emlékét, igazán közel éreztem őt magamhoz, ahogy igazából eddig egyszer sem. Még ha nem is tud róla semmit, jólesik, hogy tiszteletben tartja, azt, hogy valaki volt, aki nekem fontos. Pedig tudom, hogy az apák kérdése sosem volt egyszerű dolog nála, és túl vidám vagy békés se, a sajátjából kiindulva. Viszont az enyém más volt. És örülök, hogy ezt érti és megérti.
Hogy mikor és hogyan nevezzem... Nem tudom. Talán előbb ki kéne tapasztalni, milyen az, mikor anyja van az embernek. Mert nekem ugye... hát inkább hagyjuk, azt, amim volt. Amim pedig most van... az Hazel, aki törődik velem. Jelenleg úgy érzem. Ez igaz. De hogy akarok-e még bárkit anyámnak nevezni az már egy kicsit időigényesebb kérdés. Eddig nem éreztem úgy, hogy igen. Hogy ezután mi lesz...
A Volturiról... Az is egy falatos kérdés. Azt mondja megvéd. És hogy jó lesz. Khm... a mostohámra is azt állították hogy jó lesz, aztán nesze nekem. Át kellett volna harapnom a torkát, miután átváltoztam... így utólag visszagondolva. De a Volturinál ez nem opció. Ez más kérdés. Ott én veszthetem el inkább amim van, nem ők, ha erőfölényt nézünk. Okos vagyok, igen, talán ennyi az előnyöm hozzájuk képest. Nem hiszem, hogy ők valaha is szöktek meg bárhonnét. Én ebben jóval gyakorlottabb vagyok. Ez még hasznomra lehet, akár maradásban, akár távozásban. Ha gúzsba kötve a pincébe zárna, egy tömlöcbe, onnét is kijutnék. Ez még talán előny lehet, képesség ide vagy oda.
- A zenével elvagyok - vontam meg a vállam. Nem hinném ugyan, hogy Caius vagy Aro, és én azonos ízlésvilággal rendelkezünk, de ha ez számít, azzal boldogulok, mint téma, vagyis nem mászok tőle fel a falra. Gondolom, ha a vámpír fia szépen viselkedik, tán akad némi hangszer odabent. Nem mondom, hogy énekelni fogok nekik, mert kétlem hogy kiérdemelnék, de ha békén hagynak egy szobában egy gitárral vagy békés hangulatomban egy hegedűvel, akkor talán nem pattanok meg rögtön az első nap. Ha meg felidegesítenek, rendkívül élethűen tudok haldokló macskát utánozni, hangszerrel vagy anélkül is akár. És a vámpír ugye szuperül hall...
Megfogtam Hazel vállamon nyugvó kezét, és finoman kissé megszorítottam. Csak hogy jelezzem, hogy hálás vagyok neki, amiért érdekli, hogy mi van velem, és hogy próbál biztatni engem. Nem vagyok ugyan maximálisan meggyőzve, afelől, hogy adott helyzetben szembesítve a kérdéssel, Arónak is ezt mondaná-e, például, de... most jólesik kicsit becsapni magamat. Végülis, sok éve már, hogy nem nagyon volt módom családtagban megbízni. Megpróbálom, hátha Hazel más lesz. Most az egyszer.
- Oké. De lehet, hogy jobban jársz, ha séta közben fogod a kezem. Nem azért, hogy... khm... csak próbáljuk meg kivédeni, hogy elcsábuljak, ami a tiplizést illeti - javasoltam, mintegy segítségképpen, hogyan is védheti meg a helyzetet. Ingatag még ez a bizalom, nem biztos, hogy egy emberekkel teletömött városban is kitart, a szabad levegőn... Szeretnék nem csalódást okozni Hazelnek, és én is örülnék, ha nem kéne benne csalódnom. De lássuk be, kitartásom a szabadság mellett lényegesen régebb óta velem van, mint Hazel. Így elkélhet némi támogatás a kitartásomnak.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
WE MAKE THE RULES ✥ volturi
moderátor
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2017. Jan. 09.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
45
✥ LAKÓHELY :
Volterra
✥ FOGLALKOZÁS :
őrző
✥ KERESEM... :

TémanyitásTéma: Re: A kastély bejárata   Szer. Máj. 24, 2017 9:25 pm

Lorenzo&Hazel

Szerettem ezt a gyermeket. Lorenzo fontos volt nekem, és bár nem állt a Volturi előtt, mégis éreztem, hogy képes lesz rá, hogy egy nap nagyszerű tagja legyen ennek a hatalmas családnak. Büszke voltam rá, hogy ő az első, akit én változtattam át.
- Az édesapád mindig is az marad, ameddig te úgy gondolkodsz róla. Senki nem veheti el tőled – bátorítottam. Nem szerettem volna, ha azt hinné, bárkinek is a helyébe szándékoztam lépni, nem, én csupán egy alternatívát kínáltam neki, amit ha akar, elfogad, ha nem, megbeszélem a társaimmal, hogy felügyelem az útját, amennyiben mégsem óhajtana közöttünk élni. Csak megértik ezt a gyermeket, de legmélyebben, a szívemben tudtam, mire vágyott igazán: biztonságra. Én ismertem azt az utat, amit ő járt be, és igyekeztem rá, hogy neki vajmi kevés emléke maradjon erről, noha sejtettem, a jóféle vámpírmemória ebben nem fog mellettem állni.
Meg viszont nem halhat, ha kell, saját életem adom érte, hisz ez az anyák dolga.
- Tudom, hogy most bosszún töröd a fejed. Meg akarod ölni Őt. De az nem jó. Magad emészted csak fel vele, én mai napig bánom, amit tettem. Mert én… az átváltozásom utáni tombolásomban elég morbid kupit hagytam magam mögött, amikor az apámnak visszavágtam. És hát… meglett az eredménye. Jó sokáig ki se dugtam az orrom. Ne kövesd el az én hibám, inkább vedd úgy, hogy meghalt. Hiszen te öröklétű vagy most már, neki meg nem sok lehet hátra – nem voltam gondolatolvasó, mint Mr. Cullen, az ifjabbik, azonban jó lélekismerővé lettem, hála a képességemnek is többek között, bár annak lényegesen nagyobb volt a hátránylajstroma, mint az előnyök listája.
- Hegedű… nem is állna rosszul a kezedben. Esetleg zongora. Amelyiket szeretnéd, gondoskodni fogok arról, hogy a legkiválóbb művészeti oktatásban részesülj –  ezt a teendős listámra gyorsan felfirkantottam képzeletben. Úgy tűnt, jó ötlet volt megállni a lurkóval, és helyre rakni benne dolgokat, eloszlatni a kételyeit, félelmeit.
Jól esett, hogy segíthettem neki, és tényleg erre vágytam, azon kívül, hogy legyen egy párom, akivel közösen terelgethetjük az útján ezt a szegény, elveszett kis árvát. – Rendben. Ahogy szeretnéd. És ne feledd, rám számíthatsz, nem kell menekülni. A magány erdeje ezerszer rosszabb. Képes vagy rá, hiszen… hiszen én teremtettelek, tudom, láttam, hogy milyen ügyes vagy, aki lakatokkal, zárakkal így elbánik, annak egy hűségeskü igazán nem lehet nagy ügy. Ha jó leszel, megkapod az első saját hangszered.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
WE MAKE THE RULES ✥ volturi
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2017. Feb. 26.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
15
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
2001. Feb. 11.
✥ KOR :
16
✥ LAKÓHELY :
Volterra
✥ FOGLALKOZÁS :
A Volturi idegeinek cincálása.
✥ KERESEM... :
Az utam.

TémanyitásTéma: Re: A kastély bejárata   Szomb. Máj. 27, 2017 11:12 pm

- Nem is engedném. Ő az egyetlen, aki nem hagyott cserben - csak suttogom, de aztán eszembe jutott, hogy vámpír vagyok én is, és Hazel is. Tehát hallotta. Elfelejtettem... Még néha előfordul. Szoknom kell, hogy mindenki mindent hall, tehát ha tényleg nem akarom, hogy hallják, ne mormogjak az orrom alatt, mert úgyis értik.
Utoljára, akkor éreztem magam biztonságban, amikor apa még velünk volt. Fel nem merült volna, hogy bármi gázosan alakulhat, mert ő ott volt, és tudtam, hogy nem kérdés, biztos pont-e az életemben. Ő az volt. Míg volt. Azóta csak az volt biztos, hogy nem hódolok be senkinek. Nem ugrálok úgy, ahogy várják tőlem. A Volturinak sem fogok ugrálni. Nem vagyok bazári majom, hogy Aro füttyentsen és már szaladjak is. Nem. Ha viselkedni is fogok, az is csak Hazel kedvéért lesz. Miatta. Mert ő, úgy érzem számít rám. És talán én is számíthatok rá. Talán nem kell majd csalódnom benne. Most ezt mondja. Hogy jó lesz. És mellettem marad. Vajon úgy is lesz? Szeretném elhinni.
- Hogy... - kezdtem, hisz meglepett, hogy tökéletesen ráérzett, mi is járt a fejemben a mostohámról. Igen, meg kellett volna ölnöm. Őt, és anyámat is. Az lett volna az igazságos, ha elharapom a torkukat, és kiszívom a vérüket, és mindezt úgy, hogy el is mondom nekik előtte, hogy ezt fogom tenni, és azt is, hogy azért, amilyenek voltak velem. És ŐT öltem volna meg elsőnek, hogy anyám végignézze, amint megteszem, hátha érezte volna végre, mit próbáltam a tudtára adni éveken át. Persze aztán őt is megöltem volna, de annyira jó érzés lett volna, ha látom a szemében, hogy érti. És hogy retteg tőlem... tőlem, a szörnyetegtől...
Mégsem tettem meg. De talán egy nap... ha már Hazel nem tart ellenőrzés alatt... talán visszatérek befejezni, amit gondolatban már elkezdtem... végülis, mint Hazel is mondta, pár évem még van. Tény, hogy aztán amúgy is meghalnának, de én látni akarom!
De ezt nem mondhattam el Hazelnek. Lebeszélne. Vagyis, megpróbálná. És azt nem akarom. Inkább csak bólogattam, hogy oké, halottnak tekintem őket. Mind a kettejüket. Mert egyikükre sincs többé szükségem. Itt van nekem Hazel, és... remélem meg is marad nekem.
- Igen, hegedülni tudok - erősítettem meg bólogatva. - Zongora nem. Nem szeretem. A hegedűt szerettem, mikor gyerekkoromban tanultam egy ideig, de rég nem játszottam már... - gondolkodtam el, vajon menne-e még? Van bennem annyi érzelem? Igen, ez igazából nem kérdés. De hogy át tudom-e adni a hangszernek? Az már más kérdés, ki kell próbálni... Végülis, több bennem az elvágyódás, mint a düh, szóval lehet, hogy jó volna.
És hogy oktatás... elmosolyodtam, ahogy elképzeltem egy vámpír-zenetanárt.
Na mondjuk, így elképzelve, talán kedvemre való is lehetne ez az egész, ha úgy fognám fel, mint egy művésztelepet. Végülis, ahhoz béke, nyugalom, némi elszigeteltség sosem árt. Még akár jól is elsülhet egy próba...
Mély levegő... mit nekem egy hűségeskü... Én eskü nagyon rajta voltam, hogy ne ellenkezzek.
- Miattad megteszem - bólintottam, de azért gondolatban hozzátettem, hogy viszont nem fogom meghazudtolni önmagamat. Hazel miatt tűrök. És talán jó lesz. Lesz egy hangszerem, visszakapom a zenét... így belegondolva, hiányzik is nekem. Régen volt már, hogy ember voltam, és zenélhettem... talán jó érzés lesz, ha játszhatok. Mindenképp egy próba, arra, hogy ne érezzem magam fogolynak. Mert azt nehezen nyeli be a gyomrom. De a zene gyógyír lehet...
Igaz, kissé túl sok a "talán" ebben az egészben, de... ma sok minden eldől...
- Nem akarok egyedül lenni - helyeseltem. Ez igaz is volt. Hazel volt velem mióta átváltoztam. Végülis sokat... sokat volt velem. Valamelyest jó volt, megszokni, hogy egy állandó ember mindig velem van. Esetleg szeretném, ha ez így maradna...
Mély levegő.
- Menjünk - adtam áldásom a dologra. Most vagy soha...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
WE MAKE THE RULES ✥ volturi
moderátor
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2017. Jan. 09.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
45
✥ LAKÓHELY :
Volterra
✥ FOGLALKOZÁS :
őrző
✥ KERESEM... :

TémanyitásTéma: Re: A kastély bejárata   Csüt. Júl. 13, 2017 9:37 pm

Enzo&Hazel

– Nem is engedném – simogattam a vállát, ahogy egy rendes anyuka tenné. Igaza van Kate-nek. Én tényleg anyának születtem. Csak hát, ez egy vámpírnőnek lehetetlen. Így magamhoz vettem Enzót, akinek nagyon is szüksége volt arra, hogy valaki kimentse, és megfogja a kezét, és családot biztosítson neki.
– Úgy, hogy nekem is ez volt az első gondolatom. Megtettem. Annyira erős volt bennem a bosszú. Ha érdekel, kérdezd Alecet. Ő jobban emlékezhet rá, nekem csak az az utolsó maradványom az első, friss órákról, hogy… á, fúj, kerüljük a témát. Az az alak egy undorító féreg volt, nem pap… nem ember. Nem apa – hessegettem el magam elől az emékeimbe kúszó képet. Tulajdonképpen egy kisebb mészárlást csináltam, dühömben, ami vérszomjban teljesedett ki. Muszáj volt hagyniuk, hogy azon a halandón kitomboljam magam, és utána mostanáig nem volt gondom. Kétszáz év elég volt hozzá, hogy tudjam fegyelmezni a bennem lakozó szörnyeteget.
– Kérlek, ne tedd meg. Egyrészt baromi veszélyes, ha lebuksz, akkor mindkettőnknek fejét vehetik, másrészről nem éri meg. Mondok én egy nagyobb bosszút. Indirekt ugyan, de gondolj bele. Meddig fognak ők élni? És te meddig? Simán újrakezdheted, és nélkülük. Míg ők… őnekik nem létezik tiszta lap, te viszont bármikor újra kezdheted – igyekeztem finoman rávezetni a dolgok nyitjára, lehetőleg minél óvatosabban, hiszen még nagyon labilis jellem, könnyen elvesztheti a fejét; mindkét értelemben értve.
– Aro örülni fog ennek a hírnek. Szereti a művészetet, de Caius és Marcus mester is. Marcus mester kicsit közelebb áll hozzám, őt jobban ismerem, többet láttam. Őhozzá lettem beosztva a kezdet kezdetén, de eddig ő az egyetlen fő a családban, akin… akin nem akarom kipróbálni a képességem. Elég ránézni szegényre, s sírhatnékom van. Valami szörnyű történhetett vele, állandóan szomorú. Fel kéne vidítani. Remélem, lesz olyan, aki el tudja felejtetni vele azt a rosszat, amit átélhetett régen – méláztam el, félhangosan. Szerettem a mestereimet. Szerettem Enzót is. Fohászkodtam, hogy megértség, szükségem volt erre a fiúra, hogy anya lehessek, s kész voltam érte akár a tűzbe rohanni, hogy megvédjem. Már ő is hozzánk tartozott az én szememben.
– Visszakapod a hangszered. Mindent visszaadok, amit ők elvettek tőled. Sőt, talán én még többet is adhatok. Csak az a kérdés, te készen állsz-e, hogy elfogadd mindezt? – leparkoltam, aztán kikapcsoltam a biztonsági övem. Csak tartsuk fenn az emberiség látszatát, holott én már régen elvesztettem azt.
Sosem bántam meg, mert helyette mást kaptam. A kijelentésére nem bírtam magammal. Muszáj volt átölelnem, ahogyan a kocsi engedte. – Sosem leszel egyedül. Nem hagyom. Én itt vagyok, és itt is leszek neked. Úgy nevezel később, ahogy akarsz. Ha úgy tetszik, lehetsz egy újabb testvérem, végtére is… emberként alig vagy fiatalabb nálam. Huszonhárom voltam, amikor átváltoztattak, de ne reklámozd, kérlek. Nem szeretem, ha a koromat boncolgatják. Pont a születésnapomon „haltam meg”.
Végül bólintottam, jelezvén, hogy mehetünk. Kiszálltam a kocsiból, aztán az anyósülés felé vettem az irányt, hogy kiengedjem őt. – Gyere. Foghatod a kezem az úton, ha az segít.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
WE MAKE THE RULES ✥ volturi
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2017. Feb. 26.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
15
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
2001. Feb. 11.
✥ KOR :
16
✥ LAKÓHELY :
Volterra
✥ FOGLALKOZÁS :
A Volturi idegeinek cincálása.
✥ KERESEM... :
Az utam.

TémanyitásTéma: Re: A kastély bejárata   Csüt. Júl. 20, 2017 7:04 pm

- Köszönöm, Hazel - néztem rá hálásan. Mert még ha nem is hagynám, hogy bárki úgy tegyen, akár ő, akár más, mégis egy jó érzés volt, hogy ő nem is akart ilyet tenni.
Elhúztam a szám, és úgy hallgattam őt. Hazel arcát látva, el tudtam hinni, hogy rossz élménye volt, és rossz volt neki, hogy utólag megbánta, hogy engedett az ösztöneinek és a vágyainak, de bennem jelenleg akkor is még mindig csak az a pokoli vágy dolgozott, hogy szeretném látni a mostohám és az anyám, lehetőleg széttépett torokkal, vérben fürödve, s amint kilehelik a lelküket a szemem előtt. Látni akartam az utolsó lélegzetvételüket, hallani az utolsó sóhajt, mikor elhagyja a testüket az élet, érezni akartam az utolsó rángásokat, ahogy élni próbálnak, de végül elbuknak.
De ezt nem mondhattam ki. Hazel előtt nem. Szomorú lenne. És aggódna. Jólesik, hogy aggódik, de nem akarom, hogy ezen aggódjon.
Mély levegőt vettem. El kell hitetnem vele, hogy nem teszem meg. Meg kell nyugtatnom, talán... talán ha részben magam is elhinném, akkor menne... igen, ez az, elhiszem. Mondjuk, úgy... húsz évre... igen, az úgy jó, még biztos élnek majd húsz év múlva, én pedig már erősebb leszek, tovább bírom majd, igen, jobban kiélvezhetem, elnyújthatom majd a szenvedésüket. Ez tökéletes! Így van. Adok nekik húsz évet. Addig nem nyúlok hozzájuk, rájuk sem gondolok, hanem élni fogok, kihasználom, hogy megkaphatok mindent, amit tőlük nem! Kezdve Hazellel, aki... aki anyám helyett anyám lehet.
- Jó, Hazel... jó, értem... igazad van. - Mély levegő, és kifúj. Csak hihetően. Bemesélem magamnak, menni fog! Még ha nem is olyan egyszerű, mint azt elsőre hittem, muszáj most úgy tennem, ahogy Hazel javasolja. Most így a jobb. Igen. Így jobb.
- Akkor Marcusnak és nekem lesz egy közös témánk. A veszteség. Bár... lehet, hogy ez mindegyikünkre igaz - gondolkodtam el. Végülis, vámpírok vagyunk, ha mást nem, első családunk mind elvesztettük. Ahogy az emberi létet is. A halandóságot. Bár azért annyira nem kár. Részemről legalábbis nem bánom. Úgyse vonz a halál. Bár talán jó lett volna bízni benne pár percig, hogy utána újra láthattam volna az apám... De talán, ha van rá mód, és láthatja, hogy végre boldog lehetek, és túlnőhetek mindazon, amit anyámék adhattak nekem... annak talán örülhet így is. Jobb lehet nekem, mint azt valaha is remélték. Kezdve azzal, hogy örökké élhetek, és most azzal folytatva, hogy egy kastélyfélében élhetek... végülis, az elég laza dolog. Nem mondom hogy örökké, de... most az lehet.
- Igen... - újabb mély levegő, és megengedtem magamnak egy mosolyt Hazel felé, hogy biztosítsam is őt. - Igen, azt hiszem, igen...
Hazel megállt, és az övét is kikapcsolta. Én is kikapcsoltam az enyém. Idegesen babráltam kicsit a csattal.
Még egy mély levegő, míg még tiszta a terep... És akkor Hazel megölelt. Elmosolyodtam, és visszaöleltem őt. Jólesett. Jólesett a közelsége. Az érintés. A bizalom. A törődés. Ilyen... régen nem volt. És tőle örültem is neki.
- Örülök, hogy vagy nekem, Hazel - súgtam a fülébe, és önkéntelenül is megpusziltam az arcát. Csak úgy... mint egy reflex... De nem bántam meg.
- Az én szülinapom meg évek óta nem izgat senkit sem... - vontam meg a vállam. A haverokkal ünnepeltem meg, mert anyámékat piszkosul nem érdekelte, nem még hogy ünnepeljék is. Inkább jól bezártak, ha későn mentem haza a bulizás miatt a haveroktól, így annyira sose volt átérezhető, hogy "De jó, szülinap!". Talán ketten együtt mi is jobban élvezzük majd Hazellel... egyszer talán majd kipróbáljuk, milyen egy rendes szülinap...
Bólintottam, hogy nem teregetem ki a korát, aztán csak néztem, hogyan száll ki. Egy pillanatig játszottam a gondolattal, hogy a kormány mögé pattanok, és lelépek... de nem. Még azt sem néztem meg, ott-e a kulcs, vagy Hazel kivette az indítóból. Nem akartam kísérteni a sorsot. Most nem...
Kinyitotta az ajtót, és rám nézett, én pedig visszanéztem rá. Most már nem sóhajtottam... ki se nyitottam a szám... csak bólintottam újfent, s kiszálltam, aztán azonnal meg is állapodtam mellette, belekaroltam, karjaink összefontam erősen, és összekulcsoltam az ujjaim az övével, hogy minél közelebb érezzem magamhoz. Biztos akartam lenni. És nem cserbenhagyni őt. Még egy bólintás, de ez már csak magamnak, mintegy biztatásként... és hagytam magam vezetni. Követtem Hazelt... haza.


(folyt. köv. Volturi kastély valamely belsőbb területe Wink )
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
Admin
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jun. 17.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
630
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
1783. Jan. 04.
✥ KOR :
234
✥ FOGLALKOZÁS :
i am the boss

TémanyitásTéma: Re: A kastély bejárata   Yesterday at 4:18 pm


Szabad a játéktér!


A játék itt lezárult




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://twilightafterdark.hungarianforum.com
Sponsored content


TémanyitásTéma: Re: A kastély bejárata   

Vissza az elejére Go down
 

A kastély bejárata

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Obszidián Kastély
» [Játékos Küldetés] Rejtvények kastélya
» Loki kastélya
» A Le Fay kastély

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Városaink :: Volterra :: Volturi kastély-