Abban a néhány percben, míg megérkeztem a kastélyba, végigsétáltam a folyosón és a lift lassan emelkedett a felsőbb szintre, igyekeztem kizárni minden érzelmet, minden gondolatot a fejemből. Egy szokásos rituálé volt ez. Amint átléptem a bejáratot, egy másik Afton formálódott belőlem, egy rideg, távolságtartó, magának való, bezártságtól szenvedő vámpír. Nyoma sem volt a szabadságnak, a feldobódottságnak. Egyetlen oka volt csak, hogy mosoly költözzön az arcomra, hogy egyáltalán boldog lehessek amiért visszatértem, de Chelsea jelenleg a mestereknél tartózkodott, ahogy sok másik őr és fontos vámpír ebben az elcseszett, mégis tökéletesen felépített birodalomban. Nekem nem volt köztük helyem, de nem is bántam, szellemileg kimerített a sok utazás és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ne gondoljak arra a helyre, ahonnan jöttem, vagy arra a személyre, akitől jöttem. Mindent kizártam, üres, lényegtelen gondolatokkal szálltam ki a liftből, érzelemmentes arccal, de mindez megváltozott, mikor megláttam az előtérben ácsorgó vámpírnőt. Hófehér bőre, vörös pillantása, arcának minden egyes vonása ismerős volt, de ami az említett karmazsin szemekben ült, egyáltalán nem volt rá jellemző, teljesen idegenné tette őt. Lassan végigmértem a nőt, kerülve a tekintetét és nagyot nyeltem. Nem csak ő élt meg nehéz időszakot, felelősnek éreztem magam, még csak azt sem tudtam, hogy gondokkal küszködik, akkor kaptam észbe, mikor már késő volt és a gárda tagja lett akaratán kívül. Épp, ahogy velem történt. Valamilyen okból kifolyólag úgy hittem, ha képes vagyok elengedni a múltamat, vele együtt Livet is, nem történik meg mindez, nem emésztette volna magát miattam, nem kerül túlzottan közel a köpenyes társasághoz, melynek sajnálatos módon én is a tagja voltam. Vagy talán csak oda kellett volna figyelnem rá, nem elhanyagolni az ostoba küldetésem miatt. Szégyenkezve néztem végül a szemekbe, amik túlságosan is saját magamra emlékeztettek, csak épp a nő sebei még frissek voltak, ahogy a düh és a kétségbeesés is, aminek csípős szaga már azelőtt megütötte a szaglásom, hogy kiszálltam volna a liftből. - Olivia. - biccentettem kimérten és kissé zavarban voltam attól, hogy kettesben vagyok vele. Nem voltam biztos benne, hogy készen áll szembetalálkozni velem, vagy ha ő igen, akkor vajon én képes vagyok e?  Túlzottan is a szívemen viseltem a sorsát, valamint számtalan régi emléket hozott a felszínre, számtalan régi sebet tépett fel. Egyikünk számára sem volt ez könnyű, de bele sem mertem gondolni ő hogyan érez. Pontosan tudtam, hiszen én is voltam ebben a cipőben, de inkább nem gondoltam rá, legalábbis próbáltam nem gondolni rá. - Minden rendben? - tettem fel a lehető legidiótább kérdést, de más nem jutott eszembe. Mégis mit kérdezhetnék a legjobb barátomtól, aki hozzám hasonlóan szerencsétlen helyzetbe került... és akkor még enyhén fogalmaztam.

to: Big bro Afton

WORDS: xxx ;; MUSIC: Song of the Cage Bird

" Birds don’t sing in a golden cage "

Toporogva álltam a liftnél, csípőre tett kézzel, mint aki várt valakit. Fejem oldalra billentettem, így hosszú, hullámos hajam vízesésként hullott alá, és legyezőként terült el jobb vállamon.
Dühös voltam és mérges, és féltem is ebben a sötét börtönben. Én ahhoz voltam szokva, hogy szabadon, a fényben legyek, világosságnál, és most, hogy ettől megfosztottak, szörnyen éreztem magam. Mit megadtam volna azért, hogy bőghessek egy sort, kíváncsi tekintetek sora nélkül!
Ráadás a pakkban, hogy képességem sem volt, így minden tekintetben védelemre szorultam Aro sleppjével szemben. Jane-től rettegtem a legjobban, és nagyon nehéz úgy elkerülni, hogy szinte egy fedél alá vagyunk bekényszerítve.
- Bátyó – biccentettem. Neheem, nem úgy van az, hogy őnagysága azért, mert Volturi-tag lett, akaratán kívül, olyan könnyen megszabadulhat tőlem és a bátyó megnevezés elől.  Elég volt rám néznie, és tényleg környékezett egy kiadós kiakadás, hiányzott, na.
- Pf… - komolyan fontolgattam, hogy megfejelem a falat, hátha sikerül egy jó kis átjárót gyártanom, a klánvezérek legnagyobb „örömére”. – Tudsz te ettől jobbat is, mio fratello – húztam enyhe mosolyra az ajkaimat, azért mégis csak jobb lett valamivel a kedvem, hogy nem egyedül kellett szenvednem ebben a poshadt múzeumban.
- Rendben akkor lenne minden, ha leléphetnénk innen. Unatkozom – biggyesztettem le ezúttal ajkaimat. – Mihez kezdenék a cinkostársam nélkül egy rakás fapofa alak társaságában? – komolyan bőghetnékem volt, és ebben a legrosszabb, hogy most bárki megláthatná, ha gyengének mutatnám magam, márpedig erre egyedül Aftonnak van engedélye. De még őt sem akarom terhelni a bajommal, inkább ráveszem minél több mókára. Könnyítsük valamivel az ittlétünk terhét.
Bűntudatom volt, amiért nem beszéltem neki arról, mivel küzdöttem, s csak akkor értesült róla, amikor már bajba kerültem, menthetetlenül.
Annyival könnyebbnek bizonyult társaságban jónak lenni, s elbizonytalanított, mikor magamra hagyott, és Volterra magába szippantotta, akarata ellenére.
- Merre kóvályogtál? – Szép, célzatos kérdés arra, hogy mégis milyen oknál fogva kellett nélküle elszenvednem a kiképzőteremben töltött napokat, mert ezt így nem éreztem fair playnek, hogy ő kint csavarog, engem meg itt hagy a palástos együgyűek között.

NOTES: Ne szerénykedj annyit, bátyó XD
CREDIT

Nem tudtam volna megmondani, melyikünk szenved jobban, de talán senki nem lett volna képes megállapítani. Én, aki évszázadok óta itt élek kínok között, vagy ő, akinek még olyan friss az élmény hogy talán fel sem fogta mi történt vele. Egyikünk helyzete sem volt egyszerű, ráadásul felelősnek éreztem magam, bár racionális oka nem volt. Nem én vettem rá, hogy csatlakozzon, sőt, olyan távol próbáltam tartani az őrült olasz vámpírklántól, amennyire lehetséges volt, de mégis... túlságosan is a szívemen viseltem a sorsát. Szinte újra átéltem a napot, mikor a nőstényördög idehurcolt, mint valami értékes prédát. Néha elmerengtem rajta, hogy vajon közülünk hányan kerültek ide kényszerből? Csak azt tudtam, hogy rajtam kívül nincs senki, aki ennyire gyűlölne a kastélyban, a gárdában tartózkodni, mint én, de a többség szerette a mestereket szolgálni, még Chelsea is, akinél jobb lelkű ragadozó vámpírt nem ismertem. Talán volt, aki eleinte úgy irtózott a helytől, mint én és idővel megenyhült és beilleszkedett, de én nem tudtam elképzelni hogy valaha is másképp vélekedjek. Ahogy azt sem, hogy a makacs Olivia így tegyen. Ahogy az egészen sötétvörös szemeit vizslattam - mikor végre a volt merszem felvenni vele a szemkontaktust -, próbáltam megkeresni a legjobb barátomat, de csak egy ismeretlen, Livre hasonlító vámpírt találtam. Nem volt önmaga, ami nem volt meglepő, tekintve a helyzetét, de jobban viselte, mint én eleinte. - Sajnálom, Liv. Én... nem tudom mit mondjak. - vallottam be erőtlenül, de ha csendben maradok, akkor is ugyanez jött volna le neki a testbeszédemből. A tekintetem állandóan elkaptam róla, néha-néha összekapcsolódott a pillantásunk, aztán a következő percben megint a földet, a falakat néztem, mindent, csak ne kelljen rá néznem. Beszéd közben például a cipőmet vizslattam, miközben a köpenyemből elszabadult cérnával játszottam. Hogyan jutottunk idáig? Szedd össze magad Thobias! - Tudod, hogy nem hagyhatod el a kastélyt csak úgy. Pláne nem velem! Az istenért, Olivia! Bennem nem bíznak meg. - nem tudtam, hogy kire vagyok dühösebb. Őrá, amiért képes volt ugyanabba a cipőbe kerülni, mint én, mikor ismerte a következményeket, vagy magamra, amiért ilyen borzasztóan kezelem a helyzetet, ahelyett hogy megkönnyíteném a dolgát. - Egyáltalán hogy a fenébe csúszott ki az irányítás a kezeid közül? Hogyan is képzelted? Nem ilyen életet akartam neked! - hirtelen minden a felszínre tört, a szavak csak úgy ömlöttek belőlem, pedig sokkal jobb lett volna, ha meg sem szólalok. Azonban nagyon dühös voltam, mérhetetlenül dühös, mert sosem hittem, hogy Livnek is át kell élnie ezt a borzalmat, mint nekem. Pedig már nem volt visszaút, nem menthettem meg az ördög karmai közül, ez volt az egészben a legrosszabb. Dühösen beletúrtam a hajamba, hátat fordítottam a nőnek és a köpenyem egy mozdulattal hajítottam az előtér másik végébe. A levegőt kapkodva szedtem, legszívesebben minden egyes virágcserepet, vázát, kanapét és egyéb díszítőelemet a falhoz vágtam volna. Gyűlöltem Volterrát, gyűlöltem Arót és jelen pillanatban még magát Oliviát is. Kérdését szinte meg sem hallottam, elengedtem a fülem mellett, mert ez nem az a pillanat volt, mikor számon kérhet. Elcseszte az egész életét egy ballépés miatt, akárcsak én. Hát az emberek tényleg csak a saját hibájukból tanulnak? Csakhogy ha tanult belőle, ha nem, már késő volt számára is. Innen nem volt kiút.

to: Big bro Afton

WORDS: xxx ;; MUSIC: Song of the Cage Bird

" Birds don’t sing in a golden cage "

Ha lehetett, ennél is idegesebben toporogtam, hallgatva szavait. Ez nem az az Afton, akit én ismertem, és bosszantott ez a bolond beszéd, ami ajkait elhagyta. Legszívesebben befogtam volna őket, természetesen tiszta módszerrel, hiszen itt még a falnak is füle van, meg talán még szeme is, úgyhogy jobb nem kockáztatni a csinos kis fejem meglétét.
- Nem is kell, hogy bármit mondj. Hibáztam. Elrontottam. Sajnos szembe kell nézni a ténnyel, hogy emberből készültem, és csak utána lettem vámpír. Végtére is rokon a két faj – vontam vállat, egyúttal lemondóan felsóhajtva. Azért van, ami a régi maradt.
- Kár. Halálra unom magam, mindenki fapofa. Semmi, de semmi érdekes nincs itt, ez az antik múzeum-hatás meg bah, annyira ódivatú. Erősen el kéne ide egy lakberendező, neked meg egy lélekgyógyász – idézőjelet mutogatva mondtam ki utolsó szavaimat, amivel lehet, csak azt fogom elérni, hogy Afton saját kezűleg nyírjon ki, mint „áldott” kishúgát, a hülyeségeimért. Ő nem értetette, hogy sokkal könnyebb nekem, ha nem veszek mindent véééresen komolyan, ahogy ő tenné – illetve teszi is.
- Legalább valamit találj ki, amin jól szórakozhatok. Biztosan tudsz valamit, te évek óta élsz itt. Csak tudsz valami érdekes információmorzsát elcsöpögtetni nekem, különben emberi fagylalt-étekként fogok elfolyni, csak nem a naptól, hanem az unalomtól – szinte már-már könyörögtem, hogy kicsit engedjen fel és lazáskodjon, ahogy még létezett a fejemben, különben tényleg kiborulok ettől a sok szoborkarótól.
Aztán kényes terepre terelődött a szó, amit nem akartam még felfedni előtte sem, hogy miért kerültem ide. Hogy mekkora bajba keveredtem azzal, hogy nem bírtam megálljt parancsolni magamnak akkor, amikor még lehetőségem volt rá.
- Ezt kérlek… ne – nagyot nyeltem, noha most nem voltam szomjas, de ingoványos talajra tévedt a lelkecském. És már megint ez az önvádló mazochizmus… komolyan falnak ugrok a pasiktól, ha így folytatják. – Ezt most fejezd be. Elrontottam. Itt vagyok, én is sajnálom, de ez nem a legalkalmasabb hely ennek a boncolgatására. Én csak látni akartalak. Olyan régen volt már, hogy utoljára…

NOTES: Ne szerénykedj annyit, bátyó XD
CREDIT

Az egész helyzet abszurd volt és nagyon nem tetszett. Liv... az án Oliviám mint Volturi tag. Tagja ennek az egész szarnak, amit ő sosem értett meg és sosem szeretett. Én sem, gyűlöltem ezt a helyet, ha nem lett volna itt nekem Chelsea, talán előbb-utóbb a halált választottam volna inkább. Oliviának nem kívántam ezt, úgy éreztem neki nehezebb lesz beilleszkedni, de itt voltam neki én. Segíteni akartam, de előbb túl kellett jutnom a kezdeti sokkon. - Tudom, Liv. Sajnálom. Csak... Azt hittem neked van önuralmad. Egy percig sem aggódtam amiatt, hogy esetleg idekerülhetsz. Ez a hibád bármilyen enyhe is volt vagy súlyos, komoly problémát zúdított a nyakadba. Felkészültél rá, hogy itt élj... örökké? - Az örökkévalóság hosszú egy vámpírnak, tényleg örökkét jelent, itt pedig az örökké nagyon, nagyon hosszú, különösen akkor ha az ember nem akar itt lenni. S nem csak hosszú, de borzalmas, olykor unalmas és... igen, említettem már hogy borzalmas? Szívből gyűlöltem ezt a helyet, s ez a gyűlölet felébredt bennem Olivia látványára. Tagadásban volt, próbált pozitívan állni a dologhoz, ahogy mindig, de ez nem jelentett jót. Előbb-utóbb ő is megtörik majd és az fájdalmasabb, minél tovább él tagadásban. Én pontosan tudtam milyen ez, bár teljes egészében nem tudtak betörni a mesterek, soha nem is fognak. - Szokj hozzá, Liv. Itt ilyen az élet és most már te is idetartozol. - hűvös voltam, de képtelen voltam hozzászokni a gondolathoz, hogy ő is ide tartozik már. Gyanítottam, ő előbb fogja megszokni ezt, mint én. Annyira, de annyira dühös és tehetetlen voltam, ez utóbbitól pedig csak még dühösebb, amitől a tehetetlenség nőtt. Egy örök körforgást indított el a forgószél, amivel ez a nőszemély berobbant ide. - Nincs szükségem lélekgyógyászra. A lelkem tökéletesen jól érzi magát, feketén, mint az éjszaka. Jobb ha nem bolygatjuk. - bólogattam, amivel próbáltam még inkább igazzá tenni a szavaimat. Többé-kevésbé nem volt semmi lelki problémám, szerettem ezt gondolni, mert ha listába akartam volna szedni a problémáim, nagyon sok időbe telne. Bár legalább nem lenne unalmas az az örökké. - Mégis mire gondolsz? - sóhajtottam és nagyon szerettem volna, ha nem a szórakozásra gondol most. Én egy idegroncs voltam, aki csoda, hogy nem tört össze még semmit. Nem akartam a szórakozásra még csak gondolni se. - Jó, rendben, megpróbállak kivinni innen ma éjjel, rendben? De ha lehet, Arót kerüld el a nap hátralévő részében. Minél később tudja meg, annál jobb. Nem igazán szereti ha az újoncok a kastélyon kívül vannak. - Nem akartam megtenni, nehéz volt most a közelében lennem, de szüksége volt rám. Nem lehettem önző, segítenem kellett neki. Nekem nem volt legjobb barátom a tagok között mikor idekerültem és ha Chelsea nem segít, talán kinyírok valakit mérgemben, ami a halálomhoz vezetett volna. Livnek is kellett valaki, aki segít, aki mellette áll, akivel beszélhet. Mellette akartam lenni, akkor is ha valójában messze elkerültem volna egy ideig. - Olivia... nem akarlak bántani, de tényleg nehéz így látnom téged. És remélem tudod, hogy ha már úgy érzed, beszélni akarsz a történtekről, én itt leszek hogy meghallgassalak. Hozzám bármikor fordulhatsz. - nagyot nyeltem, de erőt vettem magamon és odasétáltam hozzá. Karjaimat szorosan köré fontam, úgy rántottam magamhoz egy ölelésre. Nem akartam elengedni, jó volt újra vele lenni, az ölelése is jól esett, megnyugtatott. Néhány hosszúra nyúlt másodperc múlva azonban elhúzódtam tőle, őt pedig finoman eltoltam. Nehéz volt ez az egész helyzet és még mindig roppant abszurd, nem csak neki, de nekem is.

to: Big bro Afton

WORDS: xxx ;; MUSIC: Song of the Cage Bird

" Birds don’t sing in a golden cage "

Kezdtem visszaszívni a korábbi gondolataimat arról, hogy jobb lesz, ha találkozom Vele. Nem, egy fikarcnyit sem lett jobb, sőt, kifejezetten rosszabb. Látni, ahogy sínylődött, nem találta a helyét, még mindig gyűlölettel van az egész bagázs iránt. Én csak magam iránt voltam gyűlölettel, hiszen én rontottam el, én nem bírtam megfékezni magam. Így jár az, aki korán örül, iszik a maci bőrére.
Ilyen szempontból egy átok, hogy mindenkinek van „énekese”. Akinek a vére annyira csábító, hogy még a legtapasztaltabb vámpír is kínok kínja között tudja csak megállni, hogy ne csapjon át kíméletlen vérengzésbe az egész, hogy ne rontson neki, hogy utána még többet és többet akarjon.
Kicsit modernebb kifejezéssel élve, olyan ez, mint amikor a fogókúrázó ember orrát hirtelen megcsapja a gyors kaja illata. Ne mondja nekem senki, hogy még egyszer sem csábult el tőle, és nem rúgta fel érte a felállított rendjét. Hát én most tettem meg, hosszú évek után. Nem vált be az, amit terveztem, ez van. Így jártam. Nem szeretem, de megpróbálom elfogadni, és a lehető legjobbat kihozni ebből az egészből.
- Könyörögve kérlek, ne nézz így rám mindjárt elbőgöm magam… elbőgném magam – már értettem, hogy az a divatbanya mit evett rajta. Ilyen édes kis tekintettől ki ne olvadna el? Nem véletlenül kedveltem őt annyira, az összes rosszaságát elnézve.
Az a kérdés olyan fintort csalt az arcomra, mint aki minimum liter Chematoxot kapott a képébe. Pfej. Sose lehet elég felkészült az ember lánya, hogy egy dögunalmas, múzeumhoz hasonlatos kégliben élje le az örökkévalóságot, nem is értettem, hogy tudnak némelyek úgy rajongani érte.
- Bah, ha legalább internet lenne, ja. Totál unalmas ez az egész, komolyan, fel kéne rázni ezt a társaságot, legalább valami lazulás lenne… - adtam hangot keserűségemnek, amit az itteni helyzet okozott.

- Jó ég, Afon Tobias Volturi! Ez most komoly? Szinte tapintható a belső sötétséged, drága. Komolyan kéne ide némi levegőváltozás… egy buli, bármi… - csóváltam a fejem. Egyáltalán nem értettem egyet a filozófiájával, ami úgy festett, az önsajnálat címkét viselte. Pedig ezt én rontottam el, nem kicsit, nem ő. – Eh, lehet, jobb lett volna az asszonyodhoz fordulni. Ő tuti elvitt volna körbenézni a városban, ha már itt kell élnem, legalább egy szeletet lássak belőle.
Jó ég, mi vitte rá Tobiast, hogy ilyen legyen? Oké, elég sok rémes alak lézengett itt, nekik is ráfért volna a felújítás kívül-belül, de hogy Afton ennyire belesüppedjen egy depressziós állapotba? Akkor már inkább a szemét dög, beszólogatós oldalát mutatná, még az is szórakoztatóbb.
- Nem, nem akarok beszélni róla. Ami megtörtént, megtörtént, változtatni nem tudok rajta, legfeljebb tanulni belőle, és a legjobbat kihozni abból, amit kiosztott a sors-rulett. Jól van, na, megfojtasz, te nagy maci! – viszonoztam az ölelését, és egy percig, de csak addig, megengedtem magamnak az érzékenykedést, és vállába fúrtam az arcom.
- Mellesleg tudtad, hogy új vámpír érkezett közénk? Egy tizenhat éves kis srác – újságoltam a legutóbb megtudott pletykákat. Hiába, ha más unaloműző nincs, kénytelen leszek ezzel beérni. Azt nem akartam, hogy Afton miattam kockáztasson. – Valami H betűs nőci hozta ide. Le kéne csekkolni a kölyköt.

NOTES:   CREDIT