Nem akarom fényezni magam túlzottan, mert ha valami, akkor az nem az én műfajom. Így hát nem is tudom, hirtelen mit mondjak magamról. Gondoskodó vagyok, hisz apaként ez az egyik legfontosabb; a családom az első, értük mindent megtennék, habár úgy érzem, a lányomra mostanság nagyon kevés időm jut. Alapvetően viszont az a fajta vagyok, aki előtt nincsenek titkok. Mindent kiszúrok, még akkor is, ha valaki mosoly mögé rejti a gondját. És hát, nos, nem is tudom. A viselkedésem általában attól függ, velem hogy bánnak. Ha ellenségesen, akkor valószínűleg én sem fogok tárt karokkal odasétálni és haverkodni. Néha pedig elég távolságtartó vagyok. Az a legjobb, ha megismersz, azt hiszem, képtelen vagyok jól bemutatni önmagam. Azt kihagytam, hogy sokszor a munkába temetkezem, de ez nem csoda, hisz a vadászokat fogom össze és irányítom őket. Valakinek ezt is meg kell csinálnia.
Külsőre milyen vagyok? Viszonylag magas, barna hajam és szemem van. Általában sötétebb ruhákat hordok. Eléggé átlagosnak mondanám magam.

Túl korán szembesültem azzal, hogy a világ nem olyan békés hely, mint amilyennek mindenki mondta. A szüleim sokáig óvni akartak és rejtegették előlem az igazságot. Egészen 16 éves koromig képesek voltak elhitetni velem, hogy a világ teljesen átlagos. Egy éjjel azonban olyat láttam, amit nem szabadott volna. Ha tehetném, kitörölném az emlékezetemből, de nem tudom. Épp hazafelé tartottam, mikor láttam, hogy egy férfi egy nő nyakát harapja. A szemei furcsák voltak, skarlát vörösek. Olyan hangokat adott ki, mint valami fenevad, ahogy ivott abból a nőből. Én behúzódtam valahova és onnan néztem végig, egyszerűen képtelen voltam bármit is tenni. A nő holtan esett össze, a férfi pedig elégedetten felnevetett. A szája véres volt és a keze is. Körbenézett, hogy újabb áldozatot keressen. Felém indult, miközben azt suttogta: "Tudom, hogy ott vagy!" Féltem, így magamhoz vettem egy élesebb tárgyat. Nem tudom, mi volt az, nem néztem rá. Csak arra tudtam gondolni, hogyha ez a vadállat a közelembe jön, meg kell védenem magam. És odajött, elkapta a nyakamnál a ruhát és magához rántott. Alig kaptam levegőt, ahogy elemelt a földről. Szabad kezemmel a csuklóját fogtam meg, a másikkal viszont hirtelen a mellkasa felé szúrtam. Nem hatolt át rajta, még egy kicsit sem. Eléggé ijedt voltam, de végül valaki megjelent és így a vámpír elengedett. A földre estem és mire összeszedtem magam, a "megmentőm" és a vámpír is eltűnt. Kissé remegtem, az adrenalin dolgozott bennem. Mégis mi volt ez? Ördögfajzat... és ilyenek járkálnak szabadon a városban?
Magamban eldöntöttem, hogy véget kell vetnem ennek. Azt még nem tudtam, hogyan. Az, hogy én bárkit is megöljek, távol állt tőlem. Az önvédelem más, az ösztön. De direkt módon nem sétálgatnék vámpírokra vadászva.
Beletelt némi időbe, de alapítottam egy Vámpírvadász társaságot. Titkos. Azt hiszem, megértettem, apámék miért titkolták előlem ezt a sötét világot. Ha mindenki tudna az ilyen lények létezéséről, csak félelmet és káoszt szülne. Azonban amíg van, akik megvédik a várost, addig nem lehet túl nagy baj. Hamar társakra tettem szert. S bár én nem vennék fegyvert magamhoz, hogy öljek, mégis fontos szerepem van a titkos társaságunkban. Én vagyok az, aki irányítja őket, aki összetartja a bandát. Olyanok, mint a második családom.
Ugyanis az első... nos... elvettem egy gyönyörű nőt és született egy lányom tőle, Isabel. Talán kicsit hamar vetettem bele magam a családapa szerepébe, 17 évesen, de így sikerült és igazából egy kicsit sem bánom. A lányom a mindenem. Nem akarom, hogy tudjon a vámpírokról, nem akarom, hogy akár eggyel is kapcsolatba lépjen. Meg akarom óvni és egy boldog jövőt biztosítani a számára. Fogalmam sincs, sikerülni fog-e.
Valahol tudom, hogy rossz, amit csinálok. Talán azzal óvnám a legjobban, ha felkészíteném a vámpírokkal való találkozásra. Fegyvert adnék a kezébe. Megtanítanám önvédelemre. De aggódom érte. Nehéz felelősségteljes döntést hozni egy ilyen ügyben. De az idő majd eldönti, hogy jól teszem-e, amit teszek vagy nem.