Hosszú, szőke hajam az első, ami feltűnő rajtam, anyámnak köszönhetően dús, egyenes szálak alkotják a hajkoronám, amit igencsak büszkén viselek. Amióta az eszemet tudom, nem lett túl nagy mennyiség vágatva belőle, színét is őrzöm, mintha létfontosságú volna szőkesége. De hát, egy lánynak igenis fontos, hogy meg legyen elégedve a külsejével, különösen a hajával, ha már itt tartunk... Emellett a ragyogó, és felettébb érdekes szempár ékesíti az arcom, ami egyébként enyhén kislányosnak fest le engem, pedig szüleim szerint túlzottan érett vagyok a koromhoz. Nem mintha hátrányként jegyeznék fel a tizennyolc éve íródó kis számlámra, ám sokszor érzem azt, hogy nincs igazuk. Érdekessége színében rejlik, ami hol kéknek, hol zöldek tűnik, s néha még szürkébe is vált, mintha valamiféle hangulatvilágítás bújna meg szivárványhártyáim mögött.
Ajkaim teltnek mondanám, mint a legtöbb embernek, alsó ajkam duzzadtabb, mint a felső, amit a rúzs, és a szájkontúr ügyesen el tud rejteni. S itt jön képbe, hogy a smink nem áll távol tőlem, magabiztosabban érzem magam tőle, ám olykor sokkal jobban esik, ha természetesen, festék nélkül jelenhetek meg akár otthon, akár házon kívül. Öltözködés terén is hasonló módon gondolkodom, nem mindig az eleganciára törekszem, olykor a kényelem az első nálam. A kinézet persze számít, mint már korában is rávilágítottam, de talán sokkal inkább háttérbe szorul, mint a kényelem. Kinézhetsz baromi jól egy ruhában, de ha nem érzed jól magad benne, nincs nyert ügyed. Nehéz dolga van egy magam fajtának, egyik próbafülkéből a másikba rohangálok különböző színű, és szabású ruhákkal, ha ez kell ahhoz, hogy megtaláljam a megfelelőt, nem igazán bánom. A munkából meg tudok takarítani annyit, hogy el tudja látni magam néhány apróbb dologgal, amikre szükségem lehet, így kevésbé kell a szüleimre támaszkodnom.
Alakommal - úgy, ahogy - meg vagyok elégedve(bár van rajtam némi felesleg itt-ott), magasságom valahol az átlagos, és a magas között található, nagyjából százhetven centi. Az egyszerű ünneplő ruhákat ki nem állhatom, ha már szépen, csinosan kell felöltözni, adjuk meg a módját, ugyanis mint a legtöbb átlag lány, a csillogás engem is lenyűgöz. Nem mondhatom, hogy gyönyörű, vagy átlagos felüli, csodálatos kinézettel rendelkezem, de ha már szüleim "alkottak" ilyenné, azt hiszem, nem sok okom van panaszkodni.

Egyszerű, visszafogott lánynak tartom magam. Ennek ellenére igencsak a szavak embere vagyok, képes vagyok megértetni magam az emberekkel, meggyőzésben is otthon vagyok, apám mindig azzal viccelődik, én vagyok a családi ügyvéd. Határozottságom is köszöni szépen, jól van, a magának való, túlontúl átlagosnak hitt lányban megvan minden, ami a "túléléshez" szükséges. Az előbbi szavak is azt bizonyítják, mennyire félre lehet ismerni az embert, valamint, hogy ezt mennyien meg is teszik, ha rólam van szó. Rám néznek, és azt hiszik, apuci és anyuci lánykája megkap mindent, amit csak akar, elég egyet szólnia, és minden az ölébe pottyan, megszólalok, és azt hiszik, lökött vagyok, amiért felelősségteljes, és érett viselkedés jellemez, de csak kevesen tudják, milyen érzelmek bújnak meg bennem, s a titkomról senki sem tud, ezért nevezzük titoknak. Ahogy a mondás is tartja, amiről két ember tud, az már nem titok, s én hiszek is ennek a feltevésnek, nem véletlen hát, hogy megtartottam magamnak, hogy tudok olyan dolgokról, amikről az emberek 99 százaléka nem. Ahelyett, hogy pocsékul érezném magam, sokkal inkább vagyok izgatott, hiszen olyan dolgokban van részem, amiről más még álmodni sem mer, és mert rám talált a szerelem, amit ugyan nem így képzeltem el, de nem tagadhatom, valamilyen szinten - igen, egy morbid, mazochista szinten - még élvezem is. Nem csoda hát, ha nem ismernek sokan, ha titkolózom. Egyedül azt bánom, hogy a szüleimnek hazudnom kell, és nem mondhatom meg, hogy van egy férfi az életemben, aki történetesen egy vérnek élő vámpír... Nem szívesen vallanám be, mibe keveredtem. Én nem az a típus vagyok, aki belemegy mindenféle hülyeségbe, amit a tinédzserek nagy része űz, a bulik, az őrültségek nem nekem valók, néha napján iszom csak, akkor is mértékkel, csak annyi alkoholt gurítok le a torkomon, hogy kellemesen, mámorosan érezzem magam. Én inkább vagyok az a fajta fiatal, aki már most tudja, miként kell viselkednie, aki nem a hibáiból tanul, aki már azelőtt tudja, mi a jó, s mi a rossz, hogy butaságot művelne. Egyszóval, a visszafogottság az, ami tényleg jellemez. A legtöbb helyzetet higgadtan tudom kezelni, ha pedig kikelek magamból, és dühbe gurulok, annak jó oka szokott lenni. Nem tartom magam társasági lénynek, csupán azért, mert jobb szeretek olykor egyedül lenni, mint másokkal, de mégis van pár olyan ember, akit fel tudok sorolni, ha a szeretteimről van szó, és akikre szükségem van. Az egyetlen olyan dolog, amit még én magam is furcsának, szokatlannak, és rendkívül hülyeségnek tartok, az az élethez, a halandósághoz való ragaszkodásom. Teljesen értelmesen átgondolva, nem találom jó ötletnek, hiszen egy vámpírt szeretek, aki nem halhat meg egykönnyen, aki még sok és sok évtizedig, vagy évszázadig élni fog a Földön, s én nem akarok vérszívóvá válni. Egyáltalán nem rám jellemző döntés, de ez az egyetlen, amit fel tudok róni önmagam ellen. Szomorú, és értelmetlen, de igaz, valós, és valamilyen szinten... érthető is.

Előttem állt, teste a falnak préselte az enyémet, keze a nyakamra kulcsolódott finoman, míg másikkal gyengéden cirógatta arcom. Értetlenül, kissé riadtan meredtem a szemeibe, nem tudtam feldolgozni a kettős érzelmeket, amiket az ő arckifejezéséről olvastam le, és amik bennem keletkeztek a látványra. Hűvös ujjai érintésén megborzongtam, egész testem libabőrben úszott, a fejbőröm pedig bizsergett az idegességtől. Mindeközben a nyugalom is elárasztott, amiért ilyen közel tudhattam őt magamhoz. Soha ezelőtt nem érintett még így, nem nézett a szemeimbe ilyen nyíltan, nem kapkodta a levegőt, annak ellenére, hogy szükségtelen számára a halandókat éltető oxigén. Reszkettem, remegő kezem lassan csúsztattam a mellkasára, hófehér nyaka, és felsőtestének egy része kikandikált a sötét pulóverből. Gyönyörűnek találtam, ahogy már a legelső alkalommal is. Nem számított, hogy gyilkosságot követett el, nem ítéltem el amiatt, amit nap, mint nap tesz. Abban a pillanatban, ahogy megláttam őt, véres ajkakkal, skarlát színben úszó szemekkel, egy női holttesttel a karjai közt, megtanultam élni ezzel, az életem részének tekintettem a férfit, jóllehet csak néhány másodpercig láttam. Aztán egy suhanás, és egyedül találtam magam a sikátor végében, levegő után kapkodva öleltem át saját testem, néhány kósza, elszabadult hajtincsem tarkóm, és nyakam nyirkos bőrére ragadt. A levegő belém szorult, valahol a tüdőm és a torkom közt félúton megakadt, és nem szándékozott kikívánkozni onnan jó darabig.
Az emlékektől összerándult a gyomrom, a lehető legapróbbra zsugorodott, a torkomban pedig gombóc növekedett, elzárta a nyelőcsövem, így a számban összegyűlt nyál miatt úgy éreztem, fuldoklom. Kezét elvette az arcomról, csuklómra tekeredő ujjai éreztették velem mennyire dühös. Szorítása oly erős volt, könnyeket csalt a szemembe, de egy szót sem szóltam, tűrtem a fájdalmat, mert a lelkemben az űr, melyet rettegésem szült, hogy valaha elveszíthetem Őt, sokkal pusztítóbb volt számomra. - Menj el, Isabel! - A parancsoló, rideg szavak sem ijesztettek el, a könnyeimet lenyelve ráztam meg a fejem, és amennyire csak tőlem telt, határozottan a vörösen izzó szemekbe meredtem. Látta rajtam, én bizony nem tágítok, így eleresztett, ám el is lökte magát tőlem, olyan erővel, hogy hátam újra a falnak csapódott. Hátat fordított nekem, és mélyen magába szívott egy adag levegőt. - Tűnj innen! - Haragja most már sokkal töményebben sújtott, szavai hatalmas és erős kezek voltak, amik arcul csaptak, szinte érezhető volt a fájdalom, ami bennem tombolt, olyannyira, hogy nem törődtem semmivel, előrébb léptem, és a karjára kulcsoltam az ujjaim, mintha halandó erőm elegendő lenne, hogy itt tudjam tartani. - Nem! - Ezúttal rajtam volt a sor, hogy dühös legyek, és egyáltalán nem érdekelt, mit fog tenni velem ez a lépésem után. A dühöm sokkal elsöprőbb volt, mint bármi, amit eddigi életem során éreztem, egyedül a szerelem felett nem tudott győzedelmeskedni, amit a férfi iránt éreztem. Gyakran befészkelte magát a gondolat a fejembe, miért küzdök ilyen erősen, miért ragaszkodok ilyen mértékben hozzá, egyáltalán miért szeretem, de a vége mindig ugyanaz lett. A nagy semmi. Erre nincs magyarázat. Egyes érzelmek túl bonyolultak és kacifántosak, hogy megfejtsük az okát, egyszerűen csak el kell dönteni, ellene, vagy mellette küzdesz. Ennyi a dolgod, s ha az élet mutat az irányodba egy kis kegyességet, valóra válik mindaz, amit elterveztél.
Neki nem kellett sokat erőlködnie, hogy valóra váltsa ami megfordult a fejében. Falnak szoruló testem derekamnál fogva húzta magához, ajkait keményen, durván tapasztotta az enyémekre, és meglepetésemre élveztem durvaságát, tetszett, hogy küzd az érzései ellen, s ugyanakkor haragudtam is rá, amiért nem képes megadni magát nekem. Valódi férfi, aki azt hiszi, gyengeség, ha kimutatja, amit érez. Ugyanakkor... ez talán a fajnak tudható be, amivé oly régen változott. Ő egy vámpír, és ezen senki, és semmi nem változtathatott már, csupán a Halál. De belegondolni abba, hogy a másvilágra kerül, megszűnik létezni ezen a világon, túlzott fájdalommal járt számomra, belegondolni is borzasztó volt. Elvetettem hát a gondolatokat, és nyakára kulcsoltam a kezem. Ám ő ebben a pillanatban lefejtette magáról karjaim, a hátam mögé feszítette őket, és olyan erősen nyomott a falhoz, hogy éreztem, amint a ruhám a tégláknak súrlódik, s még hallani is lehetett, miként taszít a hűvös akadálynak. Egy idő után felszisszentem, tudtam, horzsolások keletkeztek a bőrömön, de ostoba módon nem tartottam fontosnak. Féltem, elmenne, ha megpróbálnám eltaszítani magamtól, valamint az az eshetőség is megfordult a fejemben, bántana, és egy minimális félelem volt bennem, minden szeretetem ellenére. Így hát hevesen csókoltam, és nem toltam el magamtól, körmeim nyakába mélyesztettem, amennyire csak márvány bőre engedte, s ez olyan
keménynek bizonyult, hogy meg sem érezte a próbálkozásom, hogy ártsak neki. Képtelen lettem volna rá, mindig azt vallottam, én nem tudnám megtenni, de a forró hangulat, és a düh, ami most először bennem tombolt, így akarta, és nem tudtam változtatni rajta. Bántani akartam, azt akartam, hogy érezze, amit én, szenvedjen, ahogy én, velem együtt élje át a keserédes élmény, és ne hagyjon magamra, végig itt legyen velem, érezze a nyomort, és küzdjön, harcoljon a szerelmünkért. De meghátrált, ahelyett, hogy az élet, és az érzelmek térdre kényszerítették volna, ő hátra lépett, elengedett, ami szörnyen fájt, a könnyek ismét a szemembe szöktek, végtelen folyásba kezdtek, s most tényleg azt hittem, hogy nem tudom majd abbahagyni a sírást. Meg fogok fulladni a fájdalomtól, a könnyektől, belehalok ebbe a szerelembe, nem élem túl, nem én, nem bizony... Leguggoltam, a falnak támasztottam egyik tenyerem, míg a másik az asztalnak feszült, és zokogtam, egymagamban, jöttem rá pár perccel később, ugyanis ő már nem volt ott.