Magabiztosság, öntudatosság.

• Bízik a saját értékítéletében, nem fél döntést hozni. Kitart az elképzelései mellett.
  
  
• Egocentrikus, mivel szülei – és egész családja – úgy kezelték, mintha ő lenne a világ közepe; akaratos és pontosan tudja, mivel érheti el a kívánt eredményt. Öntudatossága miatt makacs, süketté válhat mások véleményére.
  

Maximalizmus.

• Amit tesz, azt annak rendje és módja szerint teszi, és mindent elkövet annak érdekében, hogy alapos munkát végezzen.
  
• Hajlamos túlságosan kritikusnak lenni önmagával és másokkal; illetőleg sosem elégedett, halogatóvá válhat attól való félelmében, hogy a munkája nem üti meg a mércét.
  

Összeszedettség.

• Mindent kézben tart, jól átlátja a dolgokat. Tartja a napirendet és jellemzően pontos.
  
• Túl sokat aggodalmaskodik a rend és a szabályok miatt, és sokszor nem elég rugalmas. Mindig igyekszik másoknak megfelelni, és gyakran önnön energiát is teljesen feléli eközben.
  

Lendületesség.

• Ambiciózus, vállalkozó szellemű, energikus. Kész áldozatot hozni a siker érdekében. Az ilyen munkás időszakokban, amikor alkothat és latba vetheti a kreativitását, ilyenkor érzi igazán elemében magát.
  
• Túl nagy stressznek és nyomásnak teszi ki magát és a környezetét.
  

Módszeresség.

• Célokat tűz ki és el is éri őket; rendszerint hatékonyabb a többieknél.
  
• Begubózhat, elveszhet a részletekben.
  

Logikus gondolkodás.

• Józan gondolkodású, számítani lehet rá, hogy nem cselekszik meggondolatlanul.
  
• Tévedhetetlennek képzelheti magát túlzott magabiztosságában.
  

Intelligencia.

• Családtagjai elképesztő mennyiségű tudás birtokában vannak, melyet születése óta megosztanak vele is. Zenei és irodalmi étvágya sokszínű, előbbivel szeretne hivatásszerűen foglalkozni.
  
• Sokszor nem ismeri be, hogy lehet neki újat mondani.
  

A társaság lelke.

• Nagyon fontosak számára a kapcsolatok; szeretteihez a végletekig hűséges, jellemzően kitart mellettük.
  
• Túlságosan előtérbe helyezi a számára fontosak érdekeit, gyakran saját nézőpontjait háttérbe szorítva.
  

Renesmee előtt mindig volt számtalan pont a viszonyításhoz. Magasabb, mint Alice néni, de alacsonyabb, mint a sudár termetű Rosalie. Bőre rózsásabb, mint közvetlen családtagjaié, és ha a jelenlétében bárki kiejti a „méhnyak” szót, felölti egy érett paradicsom színét. Haja világosabb, mint az édesanyjáé, de sötétebb az édesapjáénál. Teste változékonyabb, mint öröklétű rokonaié, az idő azonban nem látszik meg rajta. Hőmérsékletre melegebb, fagyosnak kicsit sem mondható, és bár Alaszkában sosem volt erre módja, ha huzamosabb ideig napon tartózkodik, ő is képes minimális mértékben lebarnulni.

Stílusérzéket valószínűleg Alice-től örökölte, bár vérrokonság nem áll fent kettejük közt. A hatás azonban, mely az együttélés tíz éve alatt kialakult, eltagadhatatlan - Nessie nem is lehetne büszkébb az őt formáló rokonságra! Beavatatlanok sokszor mondják neki, mennyire hasonlít a magát rendkívül jól tartó nagyanyjára. Felnőtt nőként komolyan veszi magát, és ezt igyekszik a világ felé is mutatni elegáns ruhadarabokkal. Szereti a pasztellszíneket és a fehér minden árnyalatát, ugyanakkor mangósárgát,  tengerkéket, rozsdavöröset és erdőzöldet is szívesen visel. A pöttyös darabok örök reneszánszukat élik, nem is beszélve a laza favágóingekről, amikhez mindig divatszakértő nagynénjével vásárol farmert.

Gyerekként sokszor féltem a vihartól. A csattanástól, a dörgéstől, ami csak úgy cibálta minden gondolatomat. Ilyenkor a karodba vettél, és muzsikáltál. Hangosabban, mint bármilyen égzengés. Édesebben, mint bármelyik dugicsoki, amit rajtam kívül úgysem dézsmált meg soha senki. Apa, annyira gyönyörű volt! Bár nem voltak szavaim rá az első néhány hónapban, de meg tudtam mutatni. Emlékszel a kezemre az arcodon? A nyakadon? Mindig utánad nyújtóztam. Mindig el akartalak érni. Akkor is, amikor többé már nem volt szükséges, hogy kapocs legyél köztem és a világ között. Kezed a vállamon. A hajamban. Felsőbb hatalom által komponált dallam a miénk. Hangjaink egymásba hajolnak, összeölelkeznek. Lábujjhegyen járok közöttük ma is. Nincs benne félreütés. Jó hallgatni. Jó tudni, hogy mindig számíthatok rád.

Karjaid között. Jól emlékszem a tekintetre, amellyel felém fordultál – a büszkeségre, a parttalan csodálatra és egy cseppnyi, árnyékba bújó félelemre. Anya, emlékszem a hajad illatára. Mindig a friss erdő aromáját hoztad, és az esőét, ahogy összegyűlik a gondtalan játékot űző gyerekek tenyerében. Végigsimítottál a hajamon, én pedig kiugrottam a kezed alól – nehogy összekócold a frizurát, amivel Alice néni annyit fáradozott! Huncut fény ült a szemedben, játék, halhatatlanság. Emlékszem, hogyan fröcsköltelek le a kádban ülve, és fröcsköltelek megállás nélkül, amíg már az egész fürdőszoba úszott. Emlékszem, milyen képet vágtál, mikor az első melltartóm a kezed ügyébe akadt. Rémlik a feldúlt beszélgetés is, amit utána Rose nénivel folytattál. Nem volt ez túl korai? Nagyi szerint ezt a kérdést minden anya ismeri. Nem volt ez túl korai? Mennyi mesét olvastál nekem minden józanészt legyűrő, térdre kényszerítő szerelmekről! (Sosem hittem, hogy számomra bármelyik is valósággá válhat.) Te azonban ismered a szívet. Ismered a szerelmet, amiről én sokáig csak ámulva hallgattam az írók fikcióit. Vajon a te anyukád is feltette a szokásos kérdést: nem volt ez túl korai? És ha feltette – te mit válaszoltál?

Alaszkában jégvirágmezők nyíltak az ablakomon, és forrócsoki illat terjengett a házban. Senki sem segített eltűntetni, nekem pedig sokszor már fájt a hasam a végére. A harmadik születésnapomra a nagyi és a papa sütöttek közösen egy hatalmas tortát – elképesztő pazarlás egyetlen kamaszra, akinek ráadásul nincs négy gyomra! Vaníliás-szedres krémmel töltötték meg, három szeletet vágtam be belőle, és habzsolva ettem, míg a többiek rá se bírtak nézni. Vagy legalábbis egy dekoratív hamutállal volt egyenértékű a szemükben. Akkor még furcsa érzés volt. Fájt is kicsit. Mára megszoktam, hogy más vagyok. Más a másak között is. A családom szerint különleges. A Denalik szerint kivételes. Az internet szerint torzszülött. A tudomány szerint lehetetlen. Megannyi címke, amely együtt nőtt velem; viseltem őket az évek során minden éber és álomittas pillanatban. Egyesek szépen lassan a részemmé váltak. Másokat leráztam, mint ahogy az út porával teszik. Van, amit könnyű és kellemes elfogadni. Van, amivel még küzdenem kell.
Te más vagy, Renesmee. Csoda vagy! Vagy csak egy szerencsés véletlen, egy kiskapu az évezredek masszív várfalán. Kár, hogy sem a normális, sem az átlagos jelzőt nem vésték fel a listámra. Néha üdítő lenne a változatosság.  

Fekete tüll és aranyló pezsgő. Emmett, ne! Még csak hétéves, nem ihat! Menten a fejébe szállna! A konyhapulton ültem, lábaimat meleg zokniba csavarva, a karácsonyra kapott fekete tütü úgy terült szét a márványon, mint egy óriási szitakötő pettyes szárnyai. Az újévre koccintottunk. Anya későn érkezett. Mire betette a lábát a helyiségbe, már legalább fél poháron túl voltam, a buborékok elöntötték az agyam, és selymes szőlőíz áradt szét a számban. Kicsit vihogtam is. Ugráltam a kanapén.  Szamárindulót játszottam a zongorán. Hajnalban a Les misérables csellókíséretétől volt hangos a ház. Apa alig bírta lefejteni az ujjam a vonóról, mielőtt kárt tettem volna a hangszerben, amelyen egyéves koromtól fogva gyakoroltam. Nyelvtörőket és gyerekmondókákat szavaltam, őrületes sebességgel. Alice néni sok borzalmas képet lőtt. Megtelt velük két teljes album. A gyűjtemény a „Nessie első pohár pezsgője” címet viseli, és a nagynéném bármilyen messziről érkező ismerőst szívesen megvendégel vele. Akár kíváncsi rá, akár nem.

Nem! Anya, nem! Nem teheted ezt! Találunk más módot, hiszen mindig találunk, kérlek, ne csináld ezt, ne hagyj itt, ne hagyj magamra, ne hagyd, hogy fájjon! Nézz rám! Könyörgök, anya, csak nézz rám! Meg kéne bocsátanod édesanyádnak, Nessie. Tudom, nagyapa. De képtelen vagyok rá. Mióta csak élek, mindig azt láttam, hogy a családunk megoldja a problémákat! Ha így, ha úgy, de megoldja. Együtt maradunk. Hányszor mondtátok, hogy ez mindig így lesz?! Nem válunk el, Renesmee, ne félj! Hát, most lenyelhetem az üres ígéreteket! Nincs hasznom a hitegetésből! Mindig meg akartatok óvni mindentől! Csak azt nem tanítottátok meg, miként győzzem le a fájdalmat! A hiányt, ami örökké mardos. Franc tudja, meddig tart az én örökkém, de tovább, mint kéne! Anya pedig feladta. Belenyugodott egy megoldásba, ami senkit nem tesz boldoggá! Papa, szó szerint feláldozta magát, és nem érdekelte, milyen űrt hagy maga után! Elegem van a mártírokból, akik hősiesen megkönnyebbülnek a túlsó parton, és tesznek magasról azokra, akik itt maradnak! Az öncsalásban amúgy sincs semmi hősies.

Nem mindegy? Már lefotóztalak! Na, még egyet! Mondd, babgulyás! Vinnyogva menekülök a szoba egyik végéből a másikba; Jacob persze sokkal gyorsabb nálam, ezt az utóbbi egy évben alaposan megtanultam. Valahányszor az utolsó szelet brownie-ra esett a pillantásunk. Vagy amikor este kocogni megyek, ő pedig rövidtávfutó versenyt kreál belőle. Ki nem állhatom, hogy folyton verseng, máskor pedig ugrál a gyomrom, mert kerget – és el fog kapni. Márpedig miért akarnám az ellenkezőjét? Végtelen meghittség és elnyugtató forróság vár a karjaiban. Minden ízem hozzá tartozik. Ez fura. Ez megdöbbentő. Az elején viszolyogtam, féltem attól, hogy életemben először igazán valaki másé is legyek, ne csak magamé. Végül mégis az ujja köré csavart. (Oké, nem kellett olyan sokat küzdenie, de mindig lefegyverzett a jókedve és a jósága!) Csupán vele élhetem túl mindazt, ami történt. Jaj, ne húzd a szádat, tök jó kép lett! Jobb, mint amit én mellékeltem a jelentkezésemhez, az tuti. Hogy a válasz? Hát, ott van az asztalon, de még nem mertem felbontani. Félek attól, hogy egy bazinagy NEM lesz a papíron… és attól még inkább, hogy mit jelent, ha IGEN.
Igen. A szüleim igent mondtak rám. A családom szintúgy, és láthatóan nem bánták meg a döntésüket. Életem tíz éve alatt eddig csupa igenbe botlottam – meglepő könnyedséggel fogadtak el a családi barátok, távoli rokonok, régi ismerősök. Talán ezért rettegek most a Juilliard Egyetem válaszát rejtő borítéktól. Annyira, hogy Jacobon kívül még senkit nem mertem beavatni. Persze, nem vagyok hülye. Nem hiszem, hogy ebben a házban bármi is sokáig titokban maradhat.