Önmaga paródiája, de teljesen. Számára a vámpírlét egyenlő a zöld kártyával, és még most is csak egy nagy bulinak fogja fel az egész öröklétet, és igazából nem is érti, több fajtársa miért süpped mély depresszióba. Mivel tizenhat volt, mikor az öröklét magával ragadta, gyermeki éne még most is sokszor felülkerekedik rajta. Bajt kever, ha akar, ha nem, és nagy a szája, sokszor pedig nem méri fel a helyzetet, olyankor meg ugye szégyen a futás…
Többnyire magányos farkas bunda, meg bolhák nélkül, de tudja ő magáról, hogy senki nem bírja a pörgését hosszabb távon, így csak szívességet tesz mindenkinek azzal, hogy nem varrja magát a nyakába. Az viszont előfordul, hogy pár nap múltán úgy szívódik fel, mint ahogy feltűnt. Nem bír sokáig megragadni egy helyen, teljesen szabadszellem, akire nem lehet ám csak úgy pórázt aggatni.
Ennie viszont kell, és az számára ösztönös. Azt viszont megtanulta, hogy étkezés után soha ne nézzen hátra. Ő még nem tudja, hogy létezik más módja is annak, hogy azt a sokszor kínzó, mérhetetlen szomjat eloltsa, így még mindig lelkiismeret furdalása van, ha valakit véletlenül megöl. A baj az, hogy pont az empátia miatt mindig halogatja.
Egyébként mókás lány, nem igazán ismeri a komolyságot, persze vannak jó pillanatai, mikor egészen felnőttként viselkedik, de az azért árulkodik, hogy megszállott Cirkuszba járó, és csillogó szemekkel lóg oda a tigrishez, hogy megnyönyöréssze kicsit. Ilyenkor persze ügyel arra, hogy beolvadjon az emberek közé. Sőt újonnan az a mentsége a napszemüvegre, amit folyton hord, hogy „ a plasztikai sebészem elcseszte”… és nem kérdeznek, sőt sokan még együtt érzően is biccentenek, így hát Robinról elmondható, hogy halad a korral.
Imádja a mai pörgős zenéket, nem egy koncertet hallgatott már végig egy kerítésen ülve, sőt néha még táncolt is ott fent, egyáltalán nem mondható begyöpösödött személyiségnek. Szeret barátkozni, és amikor ő szeret, általában nem érdekli, hogy a másiknak ehhez cseppet sincs kedve, ha olyanja van, addig csüng valakin, míg az bele nem építi valahová. Szereti a nem létező erejét fitogtatni, és belemászni egy-két kocsmai bunyóba, vagy épp gerjeszteni azt, csak hogy formában tartsa magát.
Úgy néz ki, mint bármelyik másik vámpír, leszámítva az ágról szakadt öltözéket, amit ő igenis menőnek vél, és mások is. Imád száguldani minden létező módon, és miután szert tett egy Bentley-re, el sem lehet választani őket, ő vált a családtagjává.

Most sem nézem, merre megyek, leszámítva azt az aprócska tényezőt, hogy nem ártana az úton maradni. Ezen kívül nincs tervem. Sosincs, célom se nagyon, megérzéseim annál inkább, így jobbára azokra hallgatok.
Nem gondolok a múltra, nincs mire, hisz ez első emlékem az az éktelen kín, ami az éhezéssel járt, na meg az első halálos áldozatom kővé dermedt arca, az ilyenekre meg csak azok gondolnak, akik depisek, nem?
Én viszont nem gyarapítom ezt a tábort, számomra nem létezik múlt, ahogy jövő sem. Nálam csak itt és most van, és ez eddig be is vált. Élvezem, ahogy bömböl a zene, élvezem a leengedett ablakon besüvítő szelet, és teli torokból ordítom a szöveget az énekessel együtt, mert egyszerűen megtehetem.
Szlalomozni kezdek, mert úgy tűnik, lakott terület felé közeledek, és a csigatempótól falra tudnék mászni. A visszapillantóba tekintve pedig, hitetlenül rázva a fejem, nevetek fel.
- Tükröm, tükröm mondd meg nékem, kinek van öngyilkos hajlama a környéken – sóhajtok fel, majd sebességet váltok, és a gázra taposok, mert nem olyan könnyű engem még csak beérni sem, mint ahogy azt sokan hiszik. Ez a másik életem, a száguldás, az érzés, hogy tényleg megtehetsz bármit, hogy nincs előtted akadály, és nekem még az is hót mindegy, ha felkenődök valahová. Olcsón megúszom, s hiába szeretem Jason Stathamat, kocsit bármikor tudok szerválni. Csupán halványan érzékelem a Forks táblát, tekintetem a mögöttem lévő kocsit pásztázza, majd a homlokom ráncolom, mert valami nem okés. Túl magabiztos, túl ostoba ahhoz, hogy ember létére így teperjen, náluk még működik az az ösztön, ami nálunk már nem. És szinte hirtelen kanyarodik be az ösvényre, ami az erdőn vezet végig.
Na, itt vágok egy hajtűkanyart és ezt követően taposok a fékbe, hogy aztán a saját tempómban kövessem a kocsit, mert én mondom, valami itt nem kóser.
Két lábon talán még gyorsabb vagyok, de könnyen, légies közlekedek az ágak között, így ha van egy kis szerencsém, még észre sem vesznek. Legalább is nem idő előtt. Hatalmába kerít a jóleső érzés, ahogy mindig ilyenkor, s csak akkor lassítok, mikor meglátom azt a házat.
Szinte észrevétlenül mozgok, s egyre közelebb és közelebb érek… mígnem már-már felsóhajtok, hisz fajtársakról van szó, mégis lemerevedek, ahogy a kis társaság is, gondolom megérezték a jelenlétem. Ellenben én le is fagyok, mikor az ágak takarásából olyat látok, amit még soha. Aranyszemek. ARANYSZEMEK. Hát beszarok, komolyan. És ez nem lencse, azzal engem már nem tudnak átverni.
- Mutasd magad – hallatszik valamelyik hangja, és igazából a feszültség kézen tapintható. Sejtem azt hiszik, majd most jól rájuk rontok, aztán gyepálom őket, mint egy fél szociopata, de… francokat. Gyors ütemben húzok el onnan, persze nem túl messzire, de nincs is rá szükségem, csak a telefonom kell.
- Hallod, gyere Froksba, esküszöm, behalsz – hangom izgatott, de a vigyor, ami az arcomon nyugszik, érezhető rajta, erről nem tehetek.
- Mutálják a vámpírokat…. – mert mégis mi mást hihetnék, és az utóbbi időben már annyi mindent láttam, hogy ezen még csak meg se lepődök.