Nézz rám, mondd el mit látsz? Hosszú szőke haj, bájos arc, hatalmas szemek, mosolyra görbülő, érzékien telt ajkak és tökéletes bőr. Formás kis test, kecses és hajlékony. Felsóhajtasz magadban, "Milyen kis édes porcelánbaba."
És ezzel el is követted életed legnagyobb hibáját. Talán nem mondták el neked a szüleid ezerszer, sose ítélj könyvet a borítójáról? Akkor jobb ha figyelmeztetlek, ártatlan külső bizony kemény és veszélyes bensőt takar!
Most még egyszer megkérlek, nézz rám, de most alaposan, elmondom mikre nem figyeltél oda. Talán egyszer az életedet köszönheted neki. Szóval kezdjük a nagy, kifejező szemeimnél. Remekül kiszúrtad, ám valamiért észre sem vetted hogy karmazsin vörösen csillan meg a fényben, lángoló tűzcsóvaként perzseli a tekinteted. Szerencséd van, amiért nem fekete örvényként ejt fogságba téged, különben nem élnéd meg a holnapot. A testem, igen formás darab, kecses ám emberfeletti erő lakozik benne, a legkisebb erőfeszítés nélkül tudnám darabokra zúzni a tested és még csak ki se fáradnék közben. A bőröm tökéletes márvány, pont olyan sima és kemény, oly annyira hogy semmilyen fegyver nem árthat neki. Vesztedre, drága kis ember, elpusztíthatatlan vagyok. Na, ne ijedj meg, nem foglak bántani. Még nem...

Elég régóta vagyok a Volturi tagja, pontosan tudom mennyit számít a higgadtság, a megfontoltság és hogy minden körülmények között képes legyek kontroll alatt tartani az érzéseimet. Bár tudom mennyire fontos vagyok a triumvirátus számára, az évezredek során megtanultam, hogy a kiváltságos helyzet nem garancia az életben maradáshoz, illetve ki az a bolond, aki készakarva beleharap a kézbe amelyik új életet adott és gyermekeként bánik veled, és véd. Pontosan tudom, hogyan érjem el amit akarok, mikor kell lépnem és mikor kell meghúzni magam. A jéghideg pókerarc, már szinte otthonos, bár néha az őrületbe kerget az a sok korlát, úgy érzem megfulladok, éppen ezért örülök hogy Afton mellett  leomlanak a határok, szinte úgy érzem megint ember vagyok. Bár rengeteg évet töltöttünk együtt, minden találkozás olyan mintha az első lenne. Olyan fantasztikus az a romlatlan érzelem és kötelék ami közöttünk húzódik, mintha bármelyik pillanatban megdobbanhatta évszázadok óta halott szívem. Minden együtt töltött percet imádok, alig várom azokat a ritka szabad órákat amikor együtt megszökhetünk a kastélyból és úgy tehetünk hogy minden normális. Mintha tényleg nem lennének határok vagy korlátok. De ez soha sem tart örökké. Hűséges vagyok a Volturihoz, éppen ezért sokszor érzem úgy hogy ketté szakadok. Ha Aftont választom a Volturit hagyom csendben, ha a Volturi mellett állok a végsőkig akkor Afton szívét fogom összetörni. Talán nem most, nem is egy évtized múlva, de egyszer elkövetkezik a pillanat amikor végleg választanom kell.
A sok évezred nem változtatott át belül teljesen kővé, erre bizonyíték az Afton iránt érzett szerelmem, és az hogy bármennyire is leplezem és elrejtem igenis érdekelnek a dolgok. Bár ragadozó vámpír vagyok, nem tompultam el teljesen az emberi szenvedések iránt, nem teljesen értek egyet a Volturi minden döntésével, de a hűség kötelez. Nélkülem a Volturi szétesne, hiszen javarészt miattam hűek a triumvirátushoz, miattam szolgálják ki vakon Aro minden kényét és kedvét. Ezért megfelelő időzítéssel sosem félek szívességet kérni, mint említettem tisztában vagyok saját fontosságommal. Magabiztosan intézem a dolgaimat, korábban említett megfontoltságom pedig segít abban, hogy helyesen használjam fel és ne csapjon át öngyilkos vakmerőségbe.

Az ember életében vannak napok, amikor ősöregnek érzi magát és mérhetetlenül fáradtnak. Nos, én most pontosan ezt érzem, azzal a különbséggel, hogy valóban ősöreg vagyok, a közel 920 évemmel, és fáradt vagyok. A nap és az éjszaka minden percében terhelve vagyok, fenn kell tartanom a kötődést a Triumvirátus és a Volturi gárda között. Igaz, általában ha valakinél csak egyszer alkalmazom a képességem és hű marad a klánhoz, de nem árt időnként megerősíteni ezeket a kötelékeket, mindegyiket szemmel tartani, főleg az olyanokét akik különösen erős elmével vagy képességgel rendelkeznek, amivel könnyebben el tudják magukat szakítani, vagy meggyengíteni az erőmet. Természetesen elfogadhatatlan lenne, ha bárki is olyan könnyedén lerázhatna magáról, szóval már csak presztízsből is minden egyes pillanatban résen kell lennem, és ha kell cselekedni sem árt. Ez valljuk be nem kis teljesítmény, nem véletlenül vagyok az egyik legértékesebb tag, de rengeteget kivesz belőlem. Általában jól viselem a dolgot, néha még élvezem is a helyzetemet, de időnként rám szakad ez az ólmos fáradtság és nincs más lehetőségem pár napra kénytelen leszek megszökni, hogy feltöltődjek. Természetesen a szökést nem szó szerint értem, azért az idők során nem lettek öngyilkos hajlamaim, mindent szépen Aro tudtára fogok adni, nem ez lesz az első alkalom hogy egy - két nap szünetet kérek. Bár sosem fogadja kirobbanó örömmel a hírt, el szokott engedni és ilyenkor mindig Aftont is magammal hívom. Nehezen töltök nélküle akár egy percet is, és ez a kívántnál gyakrabban szokott előfordulni. Aro többször engedi el őt, mint engem és picit mindig meghalok, újra és újra, amikor távozni látom. A félelem ritkán szokott maga alá gyűrni, de amikor Aftonról van szó, semmit nem tartok elképzelhetetlennek, újra esendő és sebezhető emberi lány vagyok, aki egykoron lehettem. Már nem emlékszem milyen voltam, de a szerelem újra és újra felvillant egy apró szeletet abból a régi teremtményből, akinek nem vörös szemei voltak és képes volt aludni. Istenem, mit meg nem adnék most egy kiadós alvásért! Visszatérve, amikor Afton nincs mellettem félek, nem érzem magamat biztonságban, bár ezeket az érzéseket mélyre eltemetem. Nem kell itt senkinek arról tudnia, mik kavarognak bennem, néha elég nagy baj az is hogy Aro töviről hegyire mindent lát. Például a kis zöldszemű szörnyeteget, aki mindig megtalálja az alkalmat hogy még elviselhetetlenebbé tegye nekem a külön töltött perceket. Nem mintha kételkednék a hűségében vagy érzéseinek őszinteségében. Maximálisan megbízok Aftonban, én csak a legyeskedő kis tündérkékben nem bízok. Nem vagyok vak, látom kinek csöppen éppen el a nyála, ha a páromra néz és határozottan nem tetszik. Szét tudnám őket cincálni, apró pici darabokra. Még jó hogy ilyen fene nagy önkontrollal rendelkezem, lehet Volterrában nem maradna nő nemű lény, ha a féltékenységemen múlna a sorsuk.
Fáradtan sóhajtok a Nagyterem ajtaja előtt. Itt az idő, muszáj elkérnem magam legalább egy kis időre vagy megbolondulok. Nem sűrűn fordulok ilyennel Aro mesterhez, de most úgy érzem tényleg az erőm végén járok. Neki sem érdeke az hogy gyenge legyek. Kihúzom magam, megigazítom az amúgy is tökéletesen álló köpenyemet és gondosan elrejtőzöm az ismerős pókerarc mögé. Bár felesleges, hiszen a Mester mindent látni fog, ha megérint, de nekem fontos hogy ne lásson más gyengének. Ajkaimon semmitmondó mosoly ül, mikor benyitok, csak a szemeim árulkodnak fáradságtól. Szinte nem is hallom Aro lelkendező hangját, csak látom hogy int és a kezét nyújta felém. Magabiztosan lépek oda hozzá, fejemet tisztelet teljesen hajtom le, miközben apró kecses kezeimet az övébe rakom. Már meg sem rezdülök a kellemetlen érzéstől, hogy a fejemben turkál. Lát mindent, a félelmeimet, örömeimet, szeszélyeimet és a fáradtságot és keservet amit érzek. Lassan pillantok fel, szemeim vérvörösen csillanak meg az ő hályogos szemeiben. Látom, hogy nem elégedett, de mosolya nem mozdul a helyéről. Kissé mereven bólint, én hálával túlcsorduló hangon mondok neki köszönetet.
- Egy nap, nem több! - teszi hozzá. Bólintok, még egyszer megköszönöm, majd egy főhajtás után magára hagyom a triumvirástust. Amint bezárul mögöttem az ajtó, nem tudom és különösebben nem is akarom türtőztetni magam, emberfeletti sebességgel suhanok a szobája felé. Egy percbe sem telik bele, hogy izgalomtól izgágán kopogjak be a szobájába, majd szélesre tárjam az ajtót. Szívemet boldogság tölti el, amikor végre meglátom, az ajtófélfának támaszkodva nézek rá.
- Csomagolj!