Személyiség: Legfőbb jellemzőm talán a kitartás, bár ezen kívül lehet rám még különböző jelzőket aggatni, mint a maximalista vagy a családcentrikus.. Ezek mind igazak is... Többnyire. Alapjában véve nyugodt, csendes a természetem, ugyanakkor vannak pillanatok, mikor egy rossz szóra is robbanok. Nehezen viselem az új helyzeteket, szeretek előre tervezni, így aztán a meglepetésekkel csak óvatosan. Persze mindenkinek van jó és rossz oldala is.. Szeretem meghallgatni az embereket, tanácsot adni, segíteni... Nem hiába tanultam az egyetemen pszichológiát is. Kevés olyan embert találni, akivel nem jövök ki elsőre, de nem lehetetlen küldetés, minden esetre a statisztika azt mutatja, nem bennem van a hiba.

Szeret, nem szeret: Tűrési határom elég magas, bírom az extrém dolgokat, de ez nem is lehetne másképp egy ilyen nagy, és.. hmm.. nem mindennapi családban. Semmi szokatlan.. Mondjuk nagyra értékelném, ha a családom és szerettem felett nem lebegne Damoklész kardja. Valahogy nem is tudom.. Az embert megnyugtatja, ha nem retteg titkon attól, melyik családtagját éri baj..

Erősség és gyengeség: Magamról mindig nehéz tulajdonságokat megállapítani, a környezetemben élők több sikerrel járnának, főleg ha a legekről van szó. A legjobb tulajdonságom viszont kétségkívül az egész személyiségem. Úgy ez az egyben, hisz egy csomagban járok. A legtöbb emberrel, vaaaagy farkassal hamar megtalálom a közös hangot. Vámpíroknál ez a ráta nem ilyen kecsegtető, bár azt sem mondhatom, hogy az ellenkezője, hisz nem sok alkalmam volt arra, hogy megismerhessem őket, vagy akár huzamosabb ideig egy légtérben tartózkodjak velük. Nem mintha bánnám, Paul reakciójába inkább bele sem gondolok.. Uh...

Félelmek: Fogós kérdés, és erre nincs is jó válasz, de talán attól, hogy egyszer.. Bár remélhetőleg semmi ilyesmi nem fog történni.. Mégis attól, hogy hiába töltöttem a fél életemet az orvosin, nem fogok tudni segíteni. És most nem a noname emberekre gondolok.. Főként a családomra, hisz számomra ők a legfontosabbak.

Külső: Testmagasságom átlagos és minden szempontból jók a testi adottságaim. Nem önteltség, csupán tisztában vagyok vele, hogy mim van. Nem mintha egy percig is kihasználtam volna... Én hasonlítok leginkább édesanyámra, apám talán ezért engedett el maga mellől olyan nehéz szívvel. Hosszú hajam színét magam is nehezen állapítom meg, mind a mai napig, egyszer egészen feketének hat, másszor csupán nagyon sötétbarnának, de így szeretem. Szemeim kékek, némi, nagyon kevés zöldes árnyalattal és ez furcsa kontrasztot ad bőrszínemmel, bár az valamivel világosabb, mint testvéreimé.
A mindennapokban szeretek sportosan öltözködni, inkább a praktika, mint a giccs híve vagyok. Persze, a rendelőben fehérben parádézok, úgy tessék keresni.

Újra és újra átnéztem a szekrényeket, minden fiókot, benéztem az ágy alá is, nehogy valamit itt hagyjak. Bár rutinos csomagoló voltam, és a pakolás rekord sebességgel ment, most az ágyamra ülve mégis megrezzentem. A ruháimmal teleszuszakolt bőröndöm hangos csattanással dőlt el a parkettán, de ez már senkit sem zavart. Egyedül voltam a szobában, a lányok nem laknak olyan távol az egyetemtől, mint én, így hamar megoldották, én viszont még itt töltök egy éjszakát. Az utolsót, a kemény ágyon, amin bár még az én ágyneműm van, nem adja vissza és nem is adta soha az otthon varázsát. A friss eső illata sem volt olyan sosem az emeletről kihajolva, mint otthon, a la push-i erdőben sétálgatva... Na igen.. Erre mondják, hogy honvágy, de nálam ez már évek óta tart. A szünidőben sem gyakran jártam haza. Mit szépítsem, nem is jártam, hisz vagy tanultam, vagy vizsgáztam. A kettő között meg épp dolgoztam, vagy aludtam. Igen.. Aludtam is.. Egy egészen keveset. De a megszokás és a maximalizmus nagy úr, ketten együtt pedig nem hagyták, hogy akár egy pillanatra is megforduljon a fejemben, hogy feladjam. És tessék.. Lediplomáztam, ledoktoráltam végre valahára. Mikor elkezdtem, azt hittem, egy élet is kevés lesz, hogy a végére érjek, és most itt vagyok. Hiányozni fog ez az életforma is, még akkor is, ha sokan csak azt várták, hogy elbukjak, vagy - amiért nem éltem kicsapongó életet - egyszer csak beszippantson a nagyváros monotonsága. Édeseim, csalódást kell, hogy okozzak. Haza megyek!
Reggel izgatottan keltem fel, féltem is kissé, de szemeim előtt már a pillanat lebegett, mikor láthatom végre újra a családomat. Persze napi kapcsolatban voltunk.. Vagy legalábbis próbáltunk abban lenni, de nem mindig sikerült tartani magamat az ütemtervhez, hisz az éjjelek és nappalok is gyakran összefolytak a szorgalmi időszakban. Nem egyszer volt, hogy a mobilommal a kezemben aludtam el, apa vagy Becky pedig - miután ráunt a hiábavaló szólongatásomra és a szuszogásom hallgatására - nemes egyszerűséggel lerakták. Bár ezért sosem hibáztattak engem. Végtére is, kemény meló az egyetem is. Jake-kel más a helyzet. Vele kevesebbet beszéltem, nehéz volt összeegyeztetni az időpontokat, de.. Megkomolyodott, legalábbis a hangján korát meghazudtoló érettséget éreztem, még akkor is, hogyha nekem mindig az a bolond marad, akit évekkel ezelőtt ott hagytam. Jesszusom.. Évek óta csak képen láttam.. De könnyebb volt így, mint végigutazni azt a 9 órát Seattle-ig, hogy aztán buszra szálljak, ami Forksig visz... Az is vagy másfél-két óra.. Én pedig szeretem hangoztatni, hogy utálok utazni.. És búcsúzkodni. Így sokakat kíméltem meg ettől, bár a hiány még mindig ott lebeg az éterben. De csak délutánig. Ha minden jól megy.
A busz ablakán kibámulva játszottam végig magamban újra az utolsó perceket, amiket még az iskolában töltöttem. Semmi különös, vagy jelentős dolgot nem tettem már, épphogy a titkárságra mentem be, és a szobám kulcsát adtam le a portán. És bár nem terveztem örök búcsút venni a várostól, lássuk be, ha hazamegyek egy kicsi esélyem sem lesz, hogy egyhamar visszatérjek a mókuskerékbe. De most nem is vágyom másra, csak a családomra és a barátaimra. Jó ég.. Leah, Seth.. De még Quil és Embry is.. Még jóformán kölykök voltak, mikor egyetemre mentem, csoda, ha megismerem még őket..
És ez ment órákig.. Aztán megint.. És megint.. Felidéztem magamban, milyen is volt régen, és reméltem, nem ment végbe olyan eget rengetően nagy változás a környéken. Izgalmam pedig egyre fokozódott, ahogy mérföldekkel közelebb kerültem a családomhoz.
Még le sem szálltam tulajdonképp a buszról, és.. sietségemben még a sofőrtől sem köszöntem el, máris két hatalmas, szorosan ölelő karban találtam magam. Nem tudtam igazán felfogni, kihez is tartoznak, hisz fejemet megemelni sem tudtam, így a vékony pólóanyagból párolgó illat alapján azonosítottam be.
- Jacob! - fontam köré karjaimat és talán meg is könnyeztem a viszontlátást, de.. Ennyi idő után megérdemlem.. Egy kis érzékenységet..  Percek múltán engedtük csak el egymást, és akkor tudatosult csak bennem, hogy apu sosem maradna ki az üdvözlőbrigádból, így azonnal őt kerestem. Hajában megcsillant néhány ősz szál a délutáni lágy napsütésben, a szél pedig az arcába fújta. Különös, ez az időjárás nem megszokott itt, mégis úgy éreztem, hogy egészen hazataláltam. Apa, Becky, Jake.. Most még ugyan Forks, de hamarosan La Push.. Az otthonom, újra.