Régen annyira más voltam. Majdnem öt évszázada vagyok ezen a világon, szóval tudom, mit beszélek, ha azt mondom, megváltoztam. Még vannak emlékeim gyerekkoromból. Egy vidám, nyíltszívű kölyök voltam, akinek eszébe sem jutott volna bántani másokat. Sőt minden vadidegenre rámosolyogtam, és mindegyiküket meg is öleltem volna, ha a szüleim nem szólnak, hogy ez nem illő dolog, na meg ki tudja, milyen embert készülök épp a kis kezeimmel átkarolni. Egy naiv, szeretettel teli kisfiú voltam. Aztán ahogy idősödtem, az alapvető kedvességem ugyan megmaradt, de kicsit visszavettem a közvetlenségemből. Inkább csak a családom és Skyler voltak tisztában azzal, hogy amúgy nem vagyok befelé fordulós típus. Skyler. Na, igen...neki köszönhetően vagyok ma már teljesen más. És nem pozitív irányú változásra célozgatok. Konkrétan rá sem ismernék a régi énemre. Még az is szürreálisnak tűnik, ha csak az emlékeimben kutatva elmerülök a régvolt időkben. Mintha nem is én lettem volna az a srác. A mindig mosolygós, poénkodós, érzékeny oldalát is megmutató Wyatt szép lassan megszűnt létezni. A vámpírlét kiölte belőlem. Manapság már szenzációszámba megy, ha eleresztek egy halvány mosolyszerűséget. Komor lettem, folyton a gondolataimba merülök, emellett robot módjára teljesítem a rám bízott feladatokat. A csalódottság és keserűség uralja az életemet. Ezt pedig Skylernek köszönhetem.

Egyébként nem küzdök önértékelési zavarral. Mármint tisztában vagyok azzal, hogy jól nézek ki. Nem magamtól találtam ki, nem is vagyok fellengzős vagy ilyesmi. Egyszerűen csak a hosszú életem alatt már olyan sok nő igyekezett bemászni az ágyamba - néha szó szerint -, pillákat rebegtetve, hogy tudom és kész. Magas vagyok, sötét hajú, ha pedig arra az időre, amit kint töltök, kontaktlencsét teszek be, akkor világosbarna színárnyalatban pompázó a tekintetem. Többnyire fekete ruhákban járok, nem szeretek kitűnni a tömegből. Amolyan James Bond hatást keltek a megjelenésemmel...csak szmoking nélkül.

Az a végzetes nap időről időre felsejlik az emlékeimben. Holott már évszázadok óta igyekszem kitörölni. Nem megy. Pedig olyan jól indult minden aznap. Boldogok voltunk, beszélgettünk, nevettünk, a húgaimmal játszottam. Aztán hirtelen, a semmiből feltűntek a vámpírok. Akkor még azt sem tudtam, hogy léteznek. Szerintem még a fogalmat sem ismertem. Láttam meghalni a testvéreimet. Csak 10 és 12 évesek voltak. Lélekszakadva rohantam el a faluból, miközben velőtrázó sikolyokat hallottam. Bármennyire is nehéz volt, vissza sem néztem. Nem tehettem. A testvéreimen már nem tudtam segíteni...és éreztem, hogy a szüleimen sem. Csodálom, hogy miközben egyre távolodtam a mészárlás helyszínétől, volt akkora szerencsém, hogy nem kapott el senki... Úgy néz ki, az én Sorsom nem a halál volt, hanem a vegetálás. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor belebotlottam Skylerbe. Megkönnyebbültem, hogy életben volt, rögvest megöleltem őt, és közben igyekeztem nem összezuhanni a pár perccel korábbi események súlya alatt. Aztán, amikor belenéztem a gyönyörű szempárba, tudtam, hogy egy barom vagyok, amiért sosem mondtam el neki, mit érzek iránta. Bár az időzítésem pocsék volt, de közöltem vele a tényeket. Talán kicsit túl szárazan és szimplán, de kimondtam végre. Aztán már csak arra emlékszem, ahogy ketten szaladunk egyre messzebb, aztán közli, hogy ő már nem az, aki régen volt...nem volt túl sok időm feldolgozni a kusza információáradatot. Kicsit még beszélgettünk, aztán megéreztem a nyakamban a fogait. Utána minden összemosódott. Azóta sem emlékszem abból a három napos kínszenvedésből másra, mint az éles fájdalomra. De túléltem. Vámpír lettem. És az igazat megvallva én akartam az lenni. Igen, emlékszem is, ahogy megkértem, hogy változtasson át. Vele akartam lenni. Egy darabig pedig működött is a dolog, úgy kb. 50 évig, de aztán túl feltűnőek lettünk. Főleg Skyler miatt. Mégsem tudtam haragudni rá. Ahhoz túlságosan szerettem. Végül a Volturi ránk bukkant, életem szerelme pedig fogta magát, és lelépett. Ám előtte még elfeledtette velem, hogy ő változtatott át. Ráadásul valójában akaratom ellenére. Semmi más nem maradt meg, csak a mérhetetlen szerelem, amit iránta éreztem, és a csalódottság, amiért elhagyott. Én pedig közöltem a Volturival, hogy a mészárlásért a teremtőm a hibás, akire egyáltalán nem is emlékszem. Az igazmondásra kényszerítő képességemnek köszönhetem, hogy életben hagytak és beállhattam közéjük. A Skyler miatti űr máig nincs betöltve, de a munkába bele tudok temetkezni, és csak ez számít. Ha pedig valaha találkozom még vele, nem tudom, megéri-e, hogy akár csak egy szóra is méltassam őt. Túlságosan a lelkembe gázolt azzal, hogy emlékeim szerint magyarázat nélkül távozott. Bár az évszázadok alatt megkeményedett a szívem, de érzem, hogy ő képes lenne ismét darabokra törni. Én viszont megfogadtam, hogy soha többé nem adok rá esélyt. Senkinek, de legfőképp nem neki.