to Renata

Egy-két-há, egy-két-há. Jó fél órája gyakoroltam ezt a művészterem tánc-padlózatán, melyet én kértem, hogy linóleummal fedjenek le parketta helyett a jobb csúszásfelület érdekében, mikor felfedeztem, hogy létezik ilyen hely.
A nemrégiben lelépett gyakorlótársam eleinte kiröhögött, mikor meglátott a kiképzőteremben egyedül táncolni, és még zsarolt is, hogy kiteregeti egy-két titkomat a fivérem előtt, ha nem leszek hajlandó táncolni vele a legközelebbi bálon.
Jó, egyet még kibírok valahogy, amennyiben hajlandó lesz nem elviccelni az egészet. Legutóbb is, mielőtt elment Aro-felvigyázni, túlpörgetett a félfordulatnál, ergo, elcsúsztunk és kiestünk a ritmusból.
Szerencsére most nem ömlött a könny szememből, mint ahogy egy jó ideje folyamatosan. Legalábbis az első – sikertelen – átváltoztatásom óta. Egyszerűen nem jöttem rá, hogy miért nem bírtam ellenállni a vérnek, miért… miért szúrtam el az életem. Megöltem. Egy ideje már inni se nagyon ittam, jó néhány étkezést kihagytam, de arra vigyáztam, hogy ebből baj ne legyen.
Csak ki kellett hevernem a kudarcot, és minden visszaáll majd magától a régi rendbe. A tánc és a gyöngyfűzés is jó figyelemterelő-eszköznek bizonyult, egész addig, amíg váratlan társaságot nem kaptam.
 – Renata – biccentettem felé. Vehette akár köszönésnek is, ha úgy óhajtja.

- ;; -
***

Nem éreztem magam kiegyensúlyozottnak aznap este, mikor a művészterem felé vettem az irányt, de hosszú hetek óta először a sötétség sem uralkodott el rajtam. Nem vált kezelhetetlenné legalábbis. Mindig akadt tennivaló, Aro rengetegszer elégedett volt velem, sokat láttam rendkívüli gonosz, valahogy mégis lágy mosolyát, ami borzasztóan összezavart. Én sosem voltam képes kinyilvánítani az érzéseim, mosolyogni is egyedül Hector láthatott talán. Még a mesteremre sem villantottam bűbájos Jane-mosolyokat, mert egyrészt nem éreztem szükségét hogy bájologjak vele, elég volt tisztelnem, ő biztosan tudta, hogy elégedett vagyok az itteni életemmel, bár a különös démonjaimról még ő sem tudott. Egyedül én. Kifejezéstelen arccal sétáltam végig a folyosón, közben még mindig azon rágódtam, hogy egy olyan vérprofi és velejéig romlott vámpír, mint Aro képes a mosolygásra minden apróságon, akkor én miért nem? Az agyammal nyilván volt valami probléma, amiért ennyire érzéketlen voltam, de ez általában nem zavart. Szerettem, hogy mikor a halandóknak hevesen dobog a szíve, én nem érzek semmit, még izgalmat sem. A táplálkozás számomra nem volt több szükségletnél. A vadászatot természetesen élveztem, de mikor Heidi beterelt egy csordát közénk, inkább az unottság öntött el. Akár az emberek, akik gyorséttermekbe járnak és kész kaját esznek. Ennyi erővel akár vértasakokat is szolgálhatnának fel ezüst tálcán. De sosem panaszkodtam emiatt, nem láttam értelmét, a többieknek aligha volt kifogásuk ellene, én pedig nem voltam olyan, mint a társaim, ez mindenki számára egyértelmű volt. Arra számítottam, hogy senki nem lesz a teremben, ide jóformán senki sem jár, de már hónapok óta nem jártam itt, egyedül a szobámba mázoltam a vásznakra. A zene stílusa valahogy borzasztóan ismerősnek tűnt, de abban a pillanatban nem érdekelt annyira, hogy továbbgondoljam és megpróbáljam rákényszeríteni az elmém hogy felidézze. Valószínűleg amúgy sem érdemleges az információ. Az illető illatát sem éreztem, s nem törtem magam, hogy orromba szökjön az ismerős aroma, helyette csak nagy lendülettel feltéptem az ajtót. Dühös voltam, mert egyedül akartam tölteni egy kis időt, ahhoz viszont túl elszánt, hogy hátat fordítsak és a lakrészembe menjek helyette. Nagy meglepetésemre Hazelt pillantottam meg, ahogy furcsa mozdulatokat tesz a roppant furcsa zenéjére. Gondolhattam volna. Az egész klánból egyedül neki volt ilyen elcseszett ízlése, mind a zene, mind a tánc terén. Idiótán nézett ki, a zene pedig dobhártyaszaggató volt, na nem a hangerő, mintsem a dallam miatt. Ritkán botlottam bele, főleg a kis termemben, rendszerint elkerültük egymást, a mai nap kivétel volt és egyáltalán nem töltött el örömmel. Bár az öröm nem szerepelt a hangulatlistámon, ahogy sok más állapot sem. Megköszörültem a torkom, miután átléptem a küszöböt hangtalanul, s a biccentésre válaszképpen csak oldalra billentettem a fejem és végigmértem a nőt. - Nem lehetne mindezt... zene és mozgás nélkül? - kérdeztem rá azonnal, belecsapva a közepébe és kicsit sem volt bűntudatom miatta. Sőt, azt sem tudtam milyen érzés a bűntudat, még sosem volt vele dolgom.

Igyekeztem kizárni a teremben tartózkodó vámpírnőt, s miközben őt néztem, a gondolataim egész máshol jártak. Nagyon elkalandoztam, s azon töprengtem, vajon Aro mit lát a gondolataim mögött, mikor megérint és beveti rajtam a képességét? Marcushoz hasonlóan én is szerettem ilyen módon megosztani vele a gondolataimat, de csak ritkán merengtem el rajta, vajon a gondolatok mögé is lát, vagy csak a felszínesen érzékeli őket? Nem mintha számított volna, teljesen megbíztunk egymásban és szerettem úgy gondolni, több van köztünk puszta mester-tanítvány viszonynál. Mélyebb, legalábbis. Egyetlen másodperc alatt vetettem el ezen elmélkedést, és fátyolos tekintetem kitisztult, végre észrevettem ki is áll előttem, nem csak a semmibe révedve bámultam a nőre. Hazelt sosem értettem, persze nem is akartam senkit sem megérteni. Ahogy azt nem értettem, Jane miért vigyorog olyan rajongással a mesterünkre, vagy Bella miért gyűlöli annyira, hogy megbecsülik őt a képessége miatt, úgy azt sem értettem, Hazel miért olyan távolságtartó mindenkivel. Én magam is az voltam, de ez olyan megszokott és természetes volt számomra, hogy fel sem foghattam más miért tesz így. A haszontalannak vélt képessége vagy a túl emberi viselkedése miatt... nem tudtam és nem is érdekelt. Csak abban voltam biztos hogy sem őt, sem mást nem akartam ott látni a teremben. Csak biccentettem, mikor felelt a kérdésre és kifújtam a levegőt, amikor véget ért a zene, habár észre sem vettem hogy visszatartottam. Ha feszélyezve éreztem magam, gyakran megfeledkeztem az emberi szokásokról, mint a levegővétel vagy a pislogás. Megtanultam újra az összes ilyen mozdulatot, tökéletesítettem, hogy ne keltsek feltűnést, de gyakran megfeledkeztem róluk, mivel egyikre sem volt igazán szükség. Robotszerű mozdulatokkal készítettem elő az egyik sarokban álló festővásznat és hozzá a kellékeket, oda sem figyelve a nőre, mert amíg csönd van és nem ugrál bolond ember módjára, nem sok vizet fog zavarni. De amint meghallottam a hangját, meglepetten fordultam hátra, szemöldököm felfelé ívelt, ajkamat viszont összeszorítottam zavaromban. Hogy mi? Nem sok kellett, hogy a kérdés kicsússzon a számon, de sikerült magamban tartanom, s helyette csak furcsán méregettem a nőt. Ilyen kéréssel még senki nem fordult hozzám. - Már miért akarnád nézni? - szaladt ki belőlem a kérdés, tényleg értetlenül álltam az események előtt, nem a lelkébe próbáltam gázolni. Fel nem fogtam ép ésszel miért akarja bárki is nézni a festés folyamatát. Mindenesetre már azelőtt vállat vontam, hogy felelhetett volna, jelezve, hogy nekem aztán oly mindegy, amíg nem liheg a nyakamban azt csinál amit akar. A vászon felé fordultam és ecset helyett az ujjamat mártottam a vörös festékbe, és húztam egy csíkot az addig üres, tátongó felületre.

A sötétség körbevett, befogadott és azt az ürességet kínálta fel nekem, amire szükségem volt. Szerettem az érzelemmentességet, olyan könnyed és egyszerű volt, mintha lebegtem volna, nem nyomta teher a vállaimat, vagy gond a befeketedett, romlott lelkemet. Mikor festettem, ez az érzés mindig eluralkodott rajtam, ezt szerettem benne a leginkább. Nem kellett gondolkodnom, nem kellett senkinek megfelelnem, bár itt a Volturi körében általában nem kellett. Ámbár Hazel... mellette furcsán éreztem magam, mint egy szörnyeteg, egy torzszülött, a gonoszság megtestesítője. Nem éreztem sem könnyedséget, sem a jóleső, ismerős sötétséget. Feszült lettem a közelében, zavart és ezer meg ezer érzelem kavargott bennem. Jó, csak néhányat éreztem és azok között is inkább a düh és az idegesség bújt meg, de az utóbbi időben éreztem, nem voltam már kőből, s nehezebb volt figyelmen kívül hagyni a zavaró... érzelmek kavalkádját. De mindezt nem a nővel akartam megosztani, sőt, valójában senkivel, ő mégis itt volt és ahelyett, hogy elhagyta volna a termet, csak tovább bosszantott. Egy robbanásra kész bomba voltam, s látszólag ő még csak nem is sejtette. Az első kérdésén igyekeztem nem felrobbanni és beteríteni mindent a haragommal, de nehezemre esett. - Érdekes. - jegyeztem meg szárazon. Hogy őt egyáltalán miért érdekelte, hogy mások festenek, fel nem tudtam fogni, én nem szerettem nézni ha valaki olyat csinál, amihez én nem értek, mert az a valami általában nem érdekelt. Nem érdekelt a tánca, ezért nem ültem le és bámultam, ő miért néz engem festés közben? Nagyon pipa lettem, egyre haragosabb és haragosabb, mígnem a szám szélét kezdtem rágcsálni, nehogy nekirontsak. De csak rontott a helyzeten, hogy be nem állt a szája. Nem akartam hogy kérdezzen, azt sem hogy a tíz mérföldes körzetemben legyen, de ő nem tágított, én pedig... nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Abban a pillanatban, ahogy a kérdések végére ért, vámpírsebességemet és a meglepetés erejét használva felpattantam, Hazel nyaka köré fontam ujjaimat és a terem falához suhantam vele. Nem kentem fel rá, inkább csak nekinyomtam és sötét szemekkel meredtem egyenesen az ő szemeibe. Ha megpróbált küzdeni vagy mozogni, bevetettem a képességem ellene, hogy még véletlenül se tudja, mit akart véghezvinni. - Tényleg nehezedre esik békén hagyni az embert?! - tört ki belőlem egy kiabálásszerű hang, és tovább szorongattam a torkát, minden erőmet bevetve, épp csak nem reccsent kőkemény bőre. - Csak egy kis magányra vágytam, de nem, neked feltétlenül itt kell lenned, igaz? Az idegeimen táncolni a hülye, ízléstelen zenéddel és a kérdéseiddel! - amint befejeztem a kitörésem, villámokat szórtam tekintetemmel, úgy meredtem az ő pillantásába. Néhány másodperc elteltével lazítottam a szorításomon és már a képességem bevetése sem érdekelt. Megpillantottam saját magam az ő skarlát szemeiben, és egy furcsa, ismeretlen érzés kerített hatalmába. Meghökkentem a saját kiborulásomon, s olyannyira ledöbbentem, hogy csak álltam ott, enyhén a nyakát fogva ha még nem szabadult ki és meredtem a semmibe, üveges tekintettel, félig elnyílt ajkakkal.

Borzasztóan ideges voltam. Hazel képes volt pillanatok alatt felbosszantani, egyetlen szempillantás sem kellett hozzá, s ő máris elszakította az utolsó ép idegszálam is. Dühösen fújtattam egyet, de végül letettem és hátat fordítottam neki. - Azt se értem egyáltalán miért változtatott át! - morogtam az orrom alatt, az sem érdekelt, ha hallja. Sőt. Reméltem, hogy hallja, a remek hallásának köszönhetően biztos eljutott a füléig a megjegyzésem. Megvetettem, mert túlságosan emberi még vámpír létére is, tele érzelmekkel. Épp a szöges ellentétem. Nem bírtam elviselni, roppantul zavart, idegesítő volt, egy púp az ember hátán. Alec mégis a szárnyai alá vette, s voilá, egy érzelembombának adott örök életet, aki már-már a fejére nőtt az ikreknek, mintha lett volna egy anyjuk, aki örökké a nyakukban liheg. Az örökké pedig nagyon hosszú idő egy vámpírnak. Hálát adtam az égnek, hogy nekem csak ritkán volt alkalmam látni. Bár én valójában senkit sem kedveltem különösképpen, de a hozzá hasonló, érzelmektől túlcsorduló vámpírokat elvből gyűlöltem. Ők éreztek, míg én nem, de ilyenkor nem bántam. Inkább voltam egy érzéketlen ribanc, mint olyan, mint Hazel. A szavai hallatán azonban lassan megfordultam, hogy vele szemben legyek. Arcom kifejezéstelen volt, de ha valóban éreztem volna, talán tátva marad a szám is, s valahol a padlót súrolná. - Szokjak hozzád? Most ugye csak szórakozol velem... - förmedtem rá halkan, vészjóslóan. Majd ha eső helyett vér hullik az égből... Még hogy szokjak hozzá! - Érzéketlen akarsz lenni? Van egy tanácsom, amit ha megfogadsz, biztos nem lesznek érzelmeid. Öld meg magad. Dobd el az életed, és nem kell többet érzésekkel foglalkoznod. - tanácsoltam vállat vonva, mintha nem a halált javasoltam volna épp neki. De nem érdekelt. Azt akartam, hogy eltűnjön a közelemből és ne is közelítsen meg többet. - Ha gondolod, még segítek is benne. Megöllek én. - folytattam, s egy lépéssel közelebb mentem hozzá. Nem fenyegettem, ó, nem. Még nem tartottam ott. Egyelőre csak ötleteket adtam neki, a fenyegetés később jön. De kezdett még inkább felbosszantani. Ha nekem valaki azt mondaná, hagyjam békén, megtenném. De ebben is különböztem tőle, én soha, senki nyakán nem csüngenék, pláne nem ilyen mértékben. Ez a nő az őrületbe kergetett. - Megtennél nekem valamit, Hazel? Befognád végre? Miből gondolod, hogy érdekel, miért hallgatsz ilyen zenét? Egyáltalán nem érdekelsz te, vagy az, amit csinálsz. - hoztam a tudtára, mert nem voltam képes hallgatni tovább a szövegelését. Ha mégis folytatja... nos, egy életre megjegyzi, hogy jobb, ha meg sem közelít többé.