Személyiség: Hűséges, teremtője, s klánjuk vezetőinek parancsát, döntését sosem kérdőjelezi meg. Ha Alec, vagy bármelyik fenség azt mondaná, hogy vége, nem tart tovább igényt rá, gondolkodás nélkül elfogadná a halált. Érzelmeit nehezen mutatja ki szóval, szó nélkül, ez leginkább cselekedetein látszik meg. Családjáért bármit megtenne. Alecet fivéreként szereti, azonban nem érezteti felé, ugyanúgy Jane-t is védelmezi, mivel a teremtője testvére, alapból jár a nőnek a tisztelet.
Tudja, hogy Volterrában csak az maradhat életben, aki elég erős, ezért igyekszik elhatárolni magát a többiektől, és csak a legfontosabb embereknek hajlandó némelyest megnyílni. Egyedülállóként még nem volt kapcsolata egy férfivel sem, érintetlenül változott át 1837-ben. Nem szeret tegeződni, mindenkit, akivel beszélget, magázódik, szavait jól megválogatja, mielőtt kimondaná őket, ugyanígy a gondolataival is óvatosan bánik. Csak Aro Volturi tud róla, képességének köszönhetően, hogy mit érez Felix Volturi iránt. Tetszik neki, de ettől többet nem mer megengedni magának, viszont a férfi a lány védelmét borítékolhatja magának, a hűség öröklétre szól.
Szeret: hozzátartozói, táncolni, gyöngyök, Felix
Nem szeret: ha valaki a klánja tagjaira támad, ha hozzátartozóit megszólják, a fényt, embereket
Félelmek: visszautasítás, érzelmek kimutatása

Külső: Senki sem vitatja el tőle, hogy szép nő. Ovális arcformájához lépcsőzetesre vágott, mahagóniszín hajkorona és vörös szempár tartozik, hosszú, keskeny orral. Alkata kecses, karcsú, mint a legtöbb vámpírnak. Válla keskeny, csípője széles, alkata arányos, csak a lábai hosszúak.

Előtörténet:
Az ezernyolcázas évek elején születtem Angliában, egy református lelkész lányaként. Meglehetősen szigorú neveltetésben részesültem, s ha nem teljesítettem a kötelességeim valamelyikét, például elmaradt egy-egy ima, akkor bizony előfordult, hogy korgó gyomorral bújtam ágyba aznap éjjel. Édesapám szigorú, kevés türelemmel rendelkező ember volt, s én pedig egy szem gyermekeként jöttem a világra, ráadásul az oly nagyon áhított fiú helyett lány gyermeke született. Egyáltalán nem szeretett, s ezt gyakran hangoztatta. Mindig emlékeztetett rá, hogy hol a helyem, azonban testileg sose fenyített. Annyi gerinc volt benne, hogy ne bántson egy nőt.
Iskolába nem járhattam, viszont édesanyám haladó szelleműként rábeszélte atyámat, hogy tanítson meg a betűvetésre, így az első Bibliámból tanultam meg olvasni.
Sosem barátkoztam, nem éltem társasági életet, tilos volt fecsegnem, vagy megszólalnom, ha nem kérdeztek.
Atyám hitt a vámpírok létezésében, és szakadatlanul üldözte az Üdvösség ellenségeit. Engem is mindig arra tanított, hogyan tudom megvédeni magam, ami eléggé kacagtató tény, hisz a vámpírok ellen a tűzön kívül nem sok használható fegyver van – a tűz is kétélű kard, mivel magamat is megégethetem vele.
Mire felnőtt nő lettem, eljutottam arra a szintre, hogy vénlánynak néztek, hisz a legtöbb korombelinek abban az időben már volt férje, esetleg gyermekei is.
Olaszországi misszió volt, mikor én életemben először találkoztam vámpírral. A helyzet iróniájaként az egyházunkat képviseltem, ám csúfos kudarc ért, amit mai napig nem bántam meg, hisz értelmet nyert az életem. Valaki felfigyelt rám.
Legelőször az a vak hűség nyűgözte le, amit tanúsítottam.
- Mégis miért követed vakon az apád, aki beledobna a halál torkába, csakhogy a neve dicsőülhessen Istenedé helyett?
- Tilos kérdeznem, csak követnem kell. Azt elég jól tudom – feleltem a kérdésére. Nem faggatott hosszan, csak mikor véletlenül hozzáértem ujjához, a volterrai árnyékban, egy könnycsepp csillant meg a vérvörös íriszekben. Már tudtam, hogy vámpírral volt dolgom. Nem tudtam gyűlölni, pedig azt kellett volna vak hívőként. Mégse láttam rajta semmi megvetnivalót.
- Gyere velem! – mondta, mire követni kezdtem, amint megindult. – Látod? Még meg sem kérded, hová vinnélek. Kivételes a bizalmad. Aro mestert azt hiszem, érdekelnéd.
Többre nem emlékeztem, pedig biztosan történt valami, de teljes homály fedi emlékeim azon részét, ami párbeszédünk után történt, csupán a mardosó lángokra emlékeztem.

Nem volt könnyű dolgom, ami azt illeti. Átváltozásom három napig tartott, s mikor felébredtem, őrjöngtem a torkomat kaparó szomjúságtól. Azonnal vérhez akartam jutni, de nem engedtek.  Nem emlékeztem semmire, azt se tudtam abban a pillanatban megmondani, ki vagyok. Majdnem arra kényszerítettem viselkedésemmel teremtőmet, hogy likvidáljon engem azon nyomban. Nem sokon múlott, hogy megtegye.
- Hazel! – Amint meghallottam a nevem, hogy hozzám szólt, valami változás indult bennem. Hallgattam rá. – Ha nem hagyod abba, annak fejetlenség lesz a vége.
Nem igazán értettem cinikus humorát, de azt felfogtam ésszel, hogy nem viccelt. Amin nagyot nézett, az az volt, hogy még akkor sem kérdeztem, csak engedelmeskedtem.
- Lökött egy nőszemély vagy. Meg sem kérdezed, mi történik veled. A legtöbb újonc ilyenkor magából kikelve követeli az információkat. – Úgy vizslatott engem, mintha nem lennék normális.
Az érdekes másodszori találkozásunkat követően nem sokat láthattam teremtőmet. Átestem egy kőkemény időszakon, számot kellett adnom a képességemről, s ekkor meg kellett jelennem a három nagy előtt: Aro, Marcus, Caius.
Akkor esett meg, hogy az őrző-gárda soraiban megpillantottam egy magas, szótlan férfit, akit az óta sem bírtam kiverni a fejemből… Felix Volturi.
Megtetszett, de természetemből fakadóan én nem szóltam, ha nem kérdeztek. Nem akartam keresni a társaságát, csupán gondolatban.
A hűség adott volt, Chealsea-nek nem adtam sok munkát, csupán egy kicsit kellett erősíteni a kötődéseket a fő-fők felé. De mivel nekik köszönhetem teremtőmet, hogy van, akinek számítok valamicskét, ha kiragadott előző környezetemből, nekem bőven elég. Sosem voltam egy igényes, ami a kapcsolatokat illeti.
Aro meg lett velem elégedve, elvégre szokatlan, hogy vámpír sírni tudjon, és megríkasson egyetlen érintéssel egy másik vámpírt. Azt mondta, képességem hasonló lehet, mint Marcusé, csak én valamennyire manipulálni is tudom, de hozzá hasonlóan le vagyok korlátozva. Ha fejlesztem, és továbbra is hűséges leszek, maradhatok. Nagyon örültem ennek, különösen, hogy így egy nagyjából biztonságos, kiszámítható rendszerben élhetek, nem követelnek tőlem olyasmit, amit ne tudnék teljesíteni. Illetve de… hogy ne csak a fejemmel, hanem szavakkal kommunikáljak, ha kérdeznek. Nehéz, de fejlődőképesnek mondhatom magam.