Megtestesült vezér, aki az érzelmi alapok helyett a józan észre és taktikai értékekre hagyatkozik döntéshozás során - a különleges esetektől eltekintve. Talán a korával járt, hogy a kezdetben acélozott, hűvös, kiszámított lépések közé egy maroknyi érzelmeken és barátságon alapuló megenyhülés és megkönyörülés keveredett, de ennek is vége szakadt, hiszen csúnyán visszaértek emberinek mondható értékeivel és jóságával.
Átlagos magasságú, hihetetlenül világos, csaknem áttetsző a bőre. Haja sötét színű, szemei vérvörösek, amik magukért beszélnek. Bőre acélkemény, márványosan szilárd, mozgása mégis ősi kecsességet hordoz, amit feltehetően a művészetekért való rajongása finomított évezredek során, olyan, mintha csak suhanna a föld felett.
Az évezredeknek köszönhetően szinte mindent látott már, így nem lehet meglepni. Azt gondolja, a legerősebb kötelék a földön a jóságos uralkodó és a mesteri királyt imádó alattvaló közötti viszony, nem csoda hát, hogy gyűjteményének minden egyes darabja iránt különleges érzelmeket táplál, ebből következik az is, hogy mint olyan, képes érzelmeket érezni, azonban limitálja azokat.
Alapvetően nyugodt, a lépéseit kiszámolja, ám könnyen izgatottá válik egy új kincstől, és ilyenkor elhamarkodottan cselekedhet. Az a fajta lény, aki hűvös, de hirtelen kitörő, majd a kiindulási ponthoz visszatérő.
A világ fejlődésével új, különleges kihívások várnak rá, és a fajára, ami csakis összefogásra ösztönözheti őket, elvégre az emberek, a halandók már most birtokában vannak olyan fegyvereknek, amivel képesek vámpírokat megsemmisíteni. Nem szabad ezt hagyni tovább fajulni, közbe kell lépni.

Az emberi életemre aligha emlékszem, ahogy a kezdeti idők átváltozásom után is teljesen köddé váltak már. Ennyi emlékkel, melyet elmémnek tárolnia kellene, még a modern kor vívmányainak is meggyűlne a gondja. Természetesen, mint minden valamirevaló vezérnek, nekem is vannak krónikáim. Feljegyzések a kezdetekről, az idő múlásáról, az eseményekről.
A Volturi klánt a Krisztus előtti 1200-as években alapítottuk Caius-szal és Marcus-szal, de szinte azonnal csatlakozott hozzánk a szépséges Athenodora is, Caius hitvese. Mégis, mivel a világmind a mai napig javarészt patriarchális, így elmondhatom, hogy a mai napig mi hárman vagyunk ismertek és elismertek a Volturi uralkodói családjaként, közöttük a vezér, jómagam.
Ez nem a véletlen műve. Olyan társakat kerestem, akiknek van kellő taktikai érzéke, és képesek döntést hozni, ám szükséghelyzetben befolyásolhatóak, és nincs különösen nagy igényük az elismerésre, nem túl becsvágyóak és önhittek - arra itt vagyok én. Ezt talán sok botor hibának, vagy gyengeségnek nevezné, ugyanakkor én erre annyit válaszolhatok, hogy a világ legnagyobb, legerősebb vámpírhatalmának uralkodója és végső döntéshozója vagyok. A leghosszabban uralkodó kláné.
Mint minden valamire való vezetőnek, nekem is szükségem volt társra, ezért választottam Sulpicia-t, miután a húgommal, Didyme-vel való próbálkozásom kudarcot vallott. Sajnos nem volt meg a kellő adottság benne, képessége csupán annyi volt, hogy másokat boldoggá tegyen, ami számomra hasztalannak bizonyult, így miután ezt tetézve még Marcus is gyengéd érzelmeket táplált iránta, nem volt más választásom, mint végképp a semmivé tenni. A nagyobb jó érdekében nem hagyhattam, hogy elvegye Marcus eszét. Chelsea, a drága Chelsea ügyesen megváltoztatta Marcus érzéseit, és kötődését irántunk szorosabbra fűzte, így nem kellett tovább aggódnom miatta.
Ekkor tudatosodott bennem, hogy tulajdonképpen a taktikai érzék, a jó vezetői készségek vajmi keveset érnek, ha az érzelmek hatása alól a magunkfajta ragadozó felsőbbrendű lények sem képesek elmenekülni. Gyűjtögetni kezdtem.
A román klánt sikerült hatástalanítanunk frissen felfedezett tehetségeinknek,valamint az ő szó szerinti megkövültségüknek köszönhetően. A vámpírvilág törvényeket akart, és mint vezérük, készségesen megalkottam őket fivéreimmel. A székhelyünket hová máshová helyezhettük volna, mint Olaszországba, Volterrába. Ilyen közel a Vatikánhoz senki sem gyanította, hogy maga az Ördög lakozik egy fényűző palotában, aki az egész világot uralma alá hajtotta.
Azonban a hatalmat meg is kellett tartani, ezzel tökéletesen tisztában voltam, a rendet őrizni kellett, a lehetséges vetélytársakat pedig idő előtt kiiktatni. Chelsea-vel a gárdában persze a dolgunk könnyebbé vált, ahogy minden egyes újabb tag csatlakozásával is, legyen akár szó az ikrekről, akár Renataról. Mindegyikükhöz különleges kapcsolat fűz, ami tökéletesen túlmutat mindenféle földi, halandó, múló,alantas szereteten - ez a mesteri alattvalói kötelék, ami egy uralkodónak kijár. Tökéletes. Páratlan. Utánozhatatlan. Elszakíthatatlan.
Jane és Alec híre messze földre elért, még embergyerekként nyilvánvalóvá vált számomra, hogy különleges tudás birtokosává válnak majd. Azonban a szabályok szerint nem lehetett halhatatlan gyermekeket teremteni, így vártunk, figyeltem őket közelebbről, mint hitték volna, de így sem elég közelről, hogy megakadályozzam a majdhogynem örökkévaló távozásukat a világunkból. Szerencsére, és a falulakók szerencsétlenségére időben érkeztem. Mind meglakoltak azért a bűnért, hogy megpróbálták őket elszakítani tőlem.
Ahogy a gárda nőtt, úgy vált az életünk kiegyensúlyozottabbá, kevésbé fenyegetővé. Renataval az oldalamon már senki nem kerülhetett túl közel hozzám, hogy kárt tehessen bennem, és az ő kötődéséhez még Chelsea-re sem volt szükségem.
Ekkor érkezett Carlisle, aki páratlan látásmódjával színt hozott szürkülni látszó mindennapjainkba. Nyitott érdeklődési körű, szenvedélyes, elhivatott lény mutatkozott meg előttünk, akit csakhamar bizalmunkba fogadtunk, és barátunkká avattunk, azonban sajnos nem lehetett tökéletes a számunkra. Ő volt az első, és utolsó személy, aki nem gárdatagként került a köreinkbe, és szabadon távozhatott. Utólag visszanézve kijelenthetem, hogy többé nem követjük el ezt a hibát.
A szellemisége üdítő volt, ugyanakkor veszélyes. Rögeszméjévé vált, hogy nekünk, vámpíroknak fel kellene adnunk létünk értelmét, az emberi vér fogyasztását. Azt gondoltam, ez az őrület idővel gyengíteni fogja, ezért is engedtem el. Úgyis visszatér, és megtér a mi létformánkra, belátva, hogy az övé badarság. Nem így történt.
Carlisle klánja növekedett, amit mi csak távolról figyeltünk. Tiszteletben tartottam a barátságunkat, habár nehezemre esett, látva a tehetségeket, amiket felfűzött különleges gyöngysorára: Alice, a jövőbe látó tüzes kis gnóm, és Edward, a gondolatolvasó, magas erkölcsű szent képében. Az ő képessége más, mint az enyém, én a múltbeli érzéseket, gondolatokat, emlékeket látom, ő a jelent, Alice-szel pedig a jövőt. Bámulatos. Ha a birtokomban lennének, minden időt uralhatnék.
De ott van közöttük Jasper is, aki képes a hangulatot befolyásolni, persze nem olyan hatékony ez, mint Chelsea képessége.
Carlisle-nak ismét sikerült meglepnie, amikor Edward hozzánk fordult segítségért, és kérte, vessünk véget a létének. Carlisle hagyta őt beleszeretni egy halandóba, sőt, kapcsolatot létesíteni vele is. És a nő még csak nem is volt egyértelmű tehetség, mint Jane és Alec annak idején - legalábbis ezt láttam az emlékek és gondolatok alapján. Csak egy részlet ragadott meg mégis - Edward nem látta a gondolatait. Nem tudott behatolni az elméje börtönébe, ahogy, mint hamarosan kiderült, Jane sem. Ugyanis megismerhettem a különleges Bellát is Edward látogatása során.
Ekkor követtem el a második hibát. Elengedtem őket is, mint Carlisle-t, továbbra is bízva abban, hogy megtér a józan eszük és rájönnek, hogy egyszerűen ostobaság az a létforma, amit folytatnak.
Azonban ez a mai napig nem így történt, ezért kénytelen voltam változtatni a hozzáállásomon, és meglépni azt, amit a magamfajta jóindulatú, elnézőuralkodók fájó szívvel tesznek meg a nagyobb jó érdekében: Jaspert letérítettük az aranyszeműek útjáról, ezzel eltávolítva, és elterelve Alice figyelmét, majd Bella következett, akit egy paktum keretében mára a sorainkban tudhatunk.
Azt gondolom, hogy még maradtak titkaik. Azon kívül is, hogy egy félvért rejtegetnek,védelmeznek, mint amilyen Charlotte. Egyszerűen lenyűgöző, mikre nem képes a mi világunk, milyen mutációk születhetnek, alakulhatnak ki. Meg kell szereznem őket!