Csinos, élesen körvonalazódó arccsontozat, íves, kunkorodó szájvonal, rakoncátlanul gabalyodó, kócos haj. Sovány, gebe testalkat, csontos váll, kitüremkedő gerinccsigolyák, csípőcsont, kis mellek, össze nem érő lábak.. Ez az első, amit észreveszel, nem? Mindent elképzeltél az első másodpercben, ne most képmutató szégyenlősködésbe, ne tagadd. Üdvözöllek a kibaszott huszenegyedik században, ahol minden első dugás is csak a második! Légy szép, kívánatos, csak ne beszélj sokat és mindent nyelj le. Ugyanolyan elcseszett, mint a tizenkilencedik volt csak a törvény most már a női nemre is érvényes, elvileg minden tagjára, rangtól, származástól függetlenül. Szemen köpés. A seggem előbb nézed meg, mint a zöld, téged viszont fájdalmasan lecsupaszító és nyársaló tekintetemet. Jobban érdekel a pénztárcám, mint a józan eszem, amiből jóval több jutott, mint neked és meglepődsz, ha értelmes mondat esik ki a számon vagy az egodnak vetek gáncsot. A borítás érdekel, a nyakamon lévő anyajegyről vándorolsz a kulcscsontomon lévőre és észre sem veszed, hogy épp fellökni készüllek annyira nem vagyok érdekelt az ehhez való asszisztálásban. Régen eleget tettem, kössz. Magasról teszed rád is, ha az első benyomás alapján elkönyvellek levegőszívó vértasaknak. Jobb esetben teszek rád; a másikban meg.. Kettőt és könnyebbet, huh?
Szokásom a piszkálódás, nyugodtan veheted személyeskedésnek, annak szánom, le se tagadom. Szólás szabadság, ismered? Azt sem, hogy mit gondolok rólad; gyönyörű, hülyék számára is egyértelmű vonalakban olvasható le az arcjátékomról. Kedvenc hobbim mások zavarba hozása, így nem rejtem véka alá a határozott véleményem, ha a megfelelő hangulatban vagyok hozzá, amiről az egyébként arcon csapással felérő modorom helyett a mézes-mázos, kifejezetten nyájas mosoly árulkodik. Mellékes, hogy a játékot és a valóságot nem választja el éles határ egymástól. Látszatra nem, mert nem ismersz. Keskeny skálán mozognak az érzéseim, amióta sor került az átváltozásomra, legfőképp kialakult a képességem. Én vagyok a fontos. Én számítok. Engem hogyan korlátoz. Engem hogyan juttat előnyhöz. Számomra mi a hátránya. Számomra mi a haszna. Éppen ezért, ha keresztbe teszel szinte azonnali revansra számíts. Kevés a türelmem a hosszas várakozáshoz, hogy hidegen szervírozzam a bosszút. Carpe diem. Minden most és rögtön kell, az sem érdekel, hogy megüthetem emiatt a hozzáállásom a bokámat; üssem – majd tovább állok. Megtehetem. Azt is, hogy elszaladok a felelősségvállalás elől vagy másra kenem. Egy koronát érdemlő álszent vagyok, pontosan tudom, nem áltatom magam. Nyasgem.

Már harmadik napja próbálom lerázni a rühes korcsot, hogy nyugodtan szórakozzak az önkényes kimenőm ideje alatt a városban, mielőtt továbbállok. Feszült vagyok, egyre ingerlékenyebb és nagyon kezd elegem lenni a rohangálásból. Nagyon. Jah, meg farkaséhes vagyok. Két napja nem ettem semmit, a kezemben, pedig egy rég kihűlt kávét szorongatok a park egyik padjának háttámláján ülve, talpamat az ülő részén vetve meg. A közelben lévő szülők rossz szemmel néznek rám, amikor elhaladnak a kölykeikkel. Nem jó példa, huh? A negyedik bámészkodót melegen fogadom a középső ujjam felmutatásával; máshol is van nézni való, mondjuk a lába előtt. Megigazítom a fejemen lévő baseball sapkát és leveszem a napszemüveget. A felhők végre összefonódtak az égen és nekem kedveznek a fényviszonyok. Könyékig felgyűröm a hosszú ujjút és beleakasztom a szemüveget a nyakkivágásba. A felhozatalt pásztázom; az eddigi feltűnésekkel számolva ki tudja mikor fogja megcsavarni az orromat az ázott kutyaszag és nem vagyok hajlandó ez alkalommal üres gyomorral megejteni a hajba kapást.. Vissza akarom adni, hogy legutóbb kihasználta a szélirányokat és a bérelt lakásig hajtott, ahol szétkapta a bőröndömet, az összes magammal hozott ruhával együtt. Térdénél kikopott, lyukas farmer, AC/DC feliratú hosszú ujjú póló, kitaposott Converse. Nem vág az ízlésembe, de legalább praktikus és a feketéből könnyebb kimosni a vért, ha végre lesz rá lehetőségem. Meg egy jó forró fürdőre. Rossz szokás. Épp úgy, ahogy az, hogy néha lazán megfeledkezem a légzés imitálásáról, ami be is vonz egy kis derékmagasságban cirkáló vérbankot. Nekem nem volt, amikor még ember voltam és soha nem is vágytam rá. Azóta se, egyetlen egyszer se és most sem vágyok arra, hogy előttem gyökerezzen a földbe, így bevágok egy cseppet sem barátságos grimaszt, miközben leveszem a sapkát a fejemről; a simléder árnyékában nem egyértelmű a szemszínem, mostanra viszont tökéletesen kiveheti a kis szaros. Az elkerekedő tekintetéből ítélve sikerült is, amit pillanatokon belül egy hangos jajgatás követi anyuci után, mire szedem a sátorfámat. Nem hiányzik senkinek, hogy itt szedjem szét, mert nem bírtam magam türtőztetni a heves kotkodácsolása miatt, amit így is hallok a hátam mögül már jóval tíz lépéssel előttük járva és ekkor kezdek el ismét levegőt venni. Be, majd ki. Csak rutinosan.
A park patak parti kijárata felé tartok, az egyik kocogót szúrtam ki magamnak. A bokrok jó takarást biztosítanak, a csatorna, pedig nincs onnan messze. Elégszer volt alkalmam ellenőrizni a terepe, amíg a vakarcs elől kerestem menedéket. ..akinek a bűzös odorja pont most kúszik az orromba. Éles szitkozódást, még élesebb pillantást vált ki, a tipikus ha ölni lehetne típusúból, amivel keresni kezdem a pofáját. Találni végül nem találom, de érzem, hogy megindult és nem akarom megvárni, amíg esetleg elég közel ér, hogy meglássam.
Tíz perc múlva messze járok a helytől. A patak túloldalán lévő rétet egy nagyobb erdős rész szegélyezi, kevésbé forgalmas, mint a gyereklegeltető a másikon és nagyon is alkalmas, hogy kitépjem a lihegő nyelvét. Elmondhatatlanul idegesített legutoljára, amikor vissza kellett tartanom attól, hogy szétroppantsa az alkaromat.. A nyoma így is lassan múlik el. Kötés kellett rá ne tapadjon rá a felsőm és keltsek nagyobb feltűnést a mostaninál is. AC/DC – ki hord még ilyet? Nevetséges. Letörök egy nagyobb ágat az egyik fa alsó részéről és ráfogok a jobb híján kézzel készített dárdára. Nem, nyilván nem fogok sokra menni vele egy közel hatméteres kutyával szemben, akinek bosszantóan jó a gyógyulási ideje és akinek nem egyszerű mélyre szúrni a kést sem a húsába.. „Az ízületekre, szalagokra menj rá.” Még mindig emlékszem mit tanított Karl. Nem vagyok harcos típus, nem tudok elég higgadtan gondolkodni hozzá, hogy hosszas küzdelemre adjam a fejem. Csak menekülő utat kell biztosítanom magamnak, ehhez viszont most is ki kell állnom tüskét szúrni a bundás lábába, lehetőleg minél fájdalmasabb pontba, hogy sokáig sántítson és elmenjen a kedve az üldözésemtől. Nem szartam a képzeletbeli szőnyegére, nem is vettem el a gumicsontját. Nem emlékszem, hogy így lett volna. Ahogy megáll velem szemben és a szemem láttára vedlik át a morgósabb formájába eléggé az ellenkezőjét sugallja. Ennyire zavarta, amikor azt a szürke egeret választottam ki az első estémen vacsorára..? Mégcsak a szagát sem érezte rajta vagy a lakásán. Több időm nincs ezen elmélkedni, máris villantja a foga fehérét és egyértelműen a tudtomra adja, hogy ő is szívesebben látna darabokban, akárcsak én őt..