Olcsó, koszos és füstszagú motelszobában állok. Még a fürdőszobatükörre (ami repedt) is rászáradtak a vízcseppek. Nézem a tükörképem és szörnyűlködöm. A hajam tincsekben összetapadva, a bőrőm fakó és száraz, a tekintetem üveges a szám kiszáradt. Szomjas vagyok, kínoz a láz forrósága, hiába próbálom nem csillapítja a hidegvíz. Hogy nézek ki? Mi történik? Miért nem tudok már napok óta aludni? Az ujjperceim elfehérednek annyira szorítom a mosdó szélét. Sírni volna kedvem, de már az sem megy. Ellépkedek a szobáig és levetem magam a fotelbe. Még egy bőröndöt sem hoztam magammal, csak egy sporttáskát. Mégis mi a fenét gondoltam? Egyik kezemmel a térdemre támaszkodom, másikkal a hajamba túrok. Nincs hová mennem nincs senkim és valami borzalmas elképzelhetetlen dolog történik velem. Újra eszembe jut az az este, ahogy kissé spiccesen jövök hazafelé. Elegem volt már mindenből és életemben először mocskosul be akartam rúgni. Kifelé amikor kovályogva kerestem a hazavezető utat hívni akartam az egyik barátom és akkor megláttam anyám utolsó üzeneteit a telefononban. Attól a pillanattól már nem sok dologra emlékszem csak arra az istentelen erős fájdalomra a mellkasomban. Feltört belőlem a zokogás, elejtettem a telefonom, a kis zsákutca falába kapaszkodtam. Kétségbeesve éreztem, hogy a fájdalom fokozódik, sőt mi több terjedni kezd a testemben. A sírástól szaggatottan kapkodtam levegő után, a végtagjaim remegni kezdtnek úgy érzem mintha térden rúgtak volna. Valaki gyötrelmesen felkiált mellettem. Rémülten jut el a tudatomig, hogy a saját hangomat hallom. Térdre esek. Átfut az agyamon az az abszurd gondolat, hogy meghalok. Itt, most. Elviselhetetlen fájdalom hasít a karjaimba. Istenem könyörgöm, bárhogy is de legyen vége! Érzem a hideg utca kövét a tenyerem alatt, egész testemben rázkódom úgy érzem mintha egy óriási vihar tombolna a testemben, ami kitörni készül különben elpusztítja minden porcikámat. És akkor megszűnt. Valami történt, valami amit most sem vagyok képes felfogni de végre a fájdalom alább hagyott, a végén már csak azt éreztem, hogy rettentően fázom és vizes vagyok. Az utca szélén hevertem, pár kuka takarásában, meztelenül. A felismeréstől miszerint anyaszült pucéran fekszem egy sikátorban annyira megrémültem, hogy hirtelen és hihetetlen erővel szinte talpra szökkentem és a falhoz simultam. Esett, lassan szemergélve és vékony köd is borította a várost. Reszkettem a hidegben. Egyedül a lélegzetem hallottam, hevesen, gyorsan szaporán. Időm sem volt elgondolkodni azon, hogy mi történt csak azt tudtam, hogy el akartam onnan tűnni de azonnal. Kiszúrtam szemben a konténerben valamit ami egykor egy ruhadarab lehetett, jobb mint a semmi. Egy régi szakad, vizes munkás overál kabátja, épphogy a combom közepéig ért amikor belebújtam. Szorosan összefogtam magamon és elindultam életem leghosszabb és legmegalázóbb sétájára a városba. Összerázkódom ahogy magamhoz térek a motelben. Szinte érzem a fájdalmat a karjaimban és megrémülök, hogy esetleg újra megtörténhet az egész. Nagyot nyelek, de a gombóc nem szűnik meg a torkomban. Telefonálnom kellene, legalább szólnom kellene Jacobnak, hogy úton vagyok. Vajon ő tud anyám haláláról?  Ha tudna biztosan hívott volna... tudom, hogy nem tartottuk nagyon a kapcsolatot, de talán felhívott volna. Lehet már nem is ott élnek ahol eddig. Erre a gondolatra ismét a sírás fojtogat. Ő az egyetlen akihez úgy érzem fordulhatok, az az egyetlen hely ahová még mehetek.