Te csak vendég vagy a sötétben. Én benne születtem!
Történet
Immáron több mint 2400 éve, hogy a Föld arcán járok. Még a mai időszámítás előtt jöttem a világra, valamikor i. e. 399 körül... azt hiszem, de igazából fogalmam sincs, akkoriban éppen nem foglalkoztam a számokkal, meg hát rég volt már, és akkor még más se nagyon foglalkozott velük...
Valahol Dél-Amerikában, Brazília területén, egy eldugott tisztáson születtem, mely nem viselt nevet, s azóta már nem is tudnám talán megtalálni, de nem is kerestem soha. Ha keresni kezdeném, talán ráakadnék még, sőt, némi kutakodással talán anyám maradványait is megtalálnám ott, de épp Ő az oka annak, hogy nem akarom megtalálni azt a helyet. Mert ha megtalálnám, csak még valóságosabbá válna, ami amúgy is a valóság... az, hogy a születésemmel... megöltem az anyámat...
Sápadt arca kísért, amióta csak megérkeztem eme világba. Az első emberi arc volt, melyet láttam, és az első gyilkosság, melyet elkövettem, még ha nem is szándékosan. Nagyon szerettem az édesanyám, emlékszem az érzésre. Még odabenn voltam a hasában, de már szerettem. Emlékszem az érzésre, ahogy simogatott a bőrén át, kívülről. Aztán emlékszem arra, hogy megláttam Őt, megláttam az arcát, melynél szebbet azóta sem láttam soha, pedig rettenetesen megviseltnek tűnt, de még ez sem vehetett el szépségéből. Emlékszem a hangjára, ahogy elgyötört suttogással, erőlködve mondta ki:
- "A neved Jan... Jan vagy, az apád Aro, Ő vámpír, én ember, te pedig a kettőnk keveréke vagy... egy csoda vagy..."
Majd meghalt. Emlékszem, amint kihunyt szemében a fény... mintha bennem is meghalt volna valami, de túl kicsi voltam még ahhoz, hogy tudjam, mi volt az.
Nem tudom mennyi idő telt el ezután. Talán percek, órák... nem tudom, nem éreztem a múló időt, ahogy a mozdulatlanná dermedt szemekbe bámultam... De arra emlékszem, hogy bámészkodásomat megzavarta egy változás, s eme változás az volt, hogy valaki jött, és kiemelt anyám halott, megmerevedett karjai közül. Egy arcot láttam, a másodikat életemben. Egy másik nő arcát. Idősebb volt, fekete hajába ősz csíkokat szőtt az idő, bőre is szinte fekete volt, ahogy néztem, nagyon sötétnek hatott. Szemeiben félelmet láttam, de ugyanakkor kíváncsiságot is, és még valamit... akkor nem tudtam, de amit láttam, az a vágy volt.
Az asszonyság elvitt anyámtól, el a tisztásról, messzire onnét. Sokáig haladtunk a fák közt, sötét is lett miközben mentünk, és én elfáradtam, elaludtam... Amikor felébredtem, más helyen voltunk, ugyanúgy a vad természet vett körül bennünket, de mégis észrevettem hogy egészen más hely, mint ahol korábban voltam.
Egy rongyokból formált kis fekhelyen pihentem, éreztem az anyagot az ujjaimmal, durva érintése volt, nem tetszett. Nem láttam azt a valakit aki idehozott, így csak vártam. Nem éreztem szükségesnek sírásba kezdeni, még mindig ott motoszkált az agyamban a kép, az arc, a halott szemek... nem egészen értettem, mit jelent a "vég" szó, melyet még édesanyám méhében hallottam, melyet várt, melyről úgy gondolta hogy eljön majd érte, de azt éreztem, hogy ez ami történt, ez volt az a "vég", és erről tudtam hogy én okoztam... és fájt, rossz érzés volt, valahol belül, bennem, volt ez az érzés, mert tudtam hogy azért lett ez, mert én rosszul éreztem már magam odabent, mert szűk volt, és rossz volt... ki akartam jönni, ki is jöttem, és ezért jött a "vég", amit annyit hallottam.
Ismét arra eszméltem, hogy kezek érnek hozzám, emelnek fel, és az új arc ismét ott volt előttem. Magához ölelt, és ringatni kezdett, miközben szép hangon dúdolt egy dalocskát, mely lassú volt, és szomorú, de szép. Eldúdolta néhányszor, aztán megszólalt, beszélt, és én figyeltem arra amit mondott.
- "Tudom mi vagy. Démongyermek. Meséltek az öregek ilyenekről. Démonokról, szörnyekről... kietted magad a testből, melyből lettél. Meg kéne hogy öljelek. Gonosz szellemek hoztak a világra, gonosz lények tettek oda, ahonnan kijöttél. Megölnélek... De nem tudom megtenni... Rád nézek... és valami nem engedi... túl szép vagy, hogy eltűnj... túl szép..."
Hangja kezdetben rideg volt, hideg, nem volt benne érzelem, vagy gyűlölet volt benne, félelem... aztán a végére más lett... Elmondta hogy vágyott gyermekre mindig is, de nem lett neki, nem sikerült megfogannia. Elmondta még sokszor, hogy túl szép vagyok ahhoz, hogy megöljön, nem képes rá. Mondta, hogy a törzse nem él messze innen, hogy haza kéne mennie, de engem nem vihet oda, ám itt hagyni egyedül sem képes, nem tud így védtelenül magamra hagyni, még ha tudja is a feje, hogy rossz szellemek hoztak, gonosz lények, és meg kéne ölnie, vagy hagynia meghalni, de nem képes rá.
A vége az lett a dolognak, hogy nem ment vissza a törzséhez. Ott maradt velem a rengeteg mélyén, és gondomat viselte. Nehézkes kezdet volt, mert egyik énje viszolygott törődni velem, undorodott hogy megadja amire szükségem van, hogy rendben tartson, de a másik énje, az édesanya aki nem válhatott eddig belőle, az nem engedte hogy rosszul bánjék velem. Az az énje arra intette, hogy türelmesen, gondoskodón, s idővel... szeretettel kezeljen.
Még akkor is, ha nálam különösebb élőlényt még nem látott. Nem került sok időbe, hogy rájöjjön, értem amit mond. És az sem tartott sokáig, hogy észrevegye, mennyire gyorsan fejlődöm, mennyire gyorsan tanulok meg dolgokat, például kúszni-mászni, ülni, beszélni, járni... Csodálattal vegyes undor ült arcán, amikor először szólaltam meg. Emlékszem, az első szavam akkor mondtam ki, amikor valami élőlényt ölt éppen meg, tőlem nem túl messze, amit vacsorául szánt magának. Vörösséget láttam, hallottam már korábban a szót, mellyel illette a folyadékot, és kívántam azt a folyadékot, vágytam rá hogy ajkamat érje a dolog, hogy ihassak belőle. Bámultam a vörösséget, és azt mondtam: "- Vér."
Miután sikerült megértenünk lassan kölcsönösen is egymást, immáron táplálkozásomat kiegészítettük ezzel is. Vérrel. Ez újabb ok volt, hogy undorodhasson tőlem, egy erős ok, de... ekkorra már szeretett annyira, hogy némán leküzdje a viszolygást, és szó nélkül adja meg amit kérek. A vért. Nehéz volt neki, de megtette. És ez így ment, hosszú ideig sok mindennel... Nehéz volt neki, de megadta nekem.
Évek? Nekem sokáig nem jelentett semmit ez a szó. Hónapok? Ez sem mondott nekem sokat. Hetek? Semmi. Napok? Csak annyit mondott, hogy a fény jön, majd a fény eltűnik, majd visszajön, majd újra eltűnik. Számomra egyébként is, más volt az idő, mint nevelőmnek, akit úgy ismertem "Ahana". Tudtam hogy létezik a szó, "anya", de nem volt az. Tudtam hogy volt nekem anyám, az a nő, akit megöltem. Ő nem az anyám volt, nem is szeretett úgy, mint egy anya, csupán... valami ahhoz talán hasonlító módon. Ezt Ő mondta így. Én ugyebár sosem ismertem az anyai szeretet érzetét, de Ahana azt mondta, Ő majdnem úgy szeret, mintha az anyám volna, majdnem, de nem úgy, mert anyám nem undorodna tőlem, de Ő részben így van velem. Megértettem, én is így voltam magammal. Ahana "démongyereknek" hívott, és én is leginkább így tekintettem magamra, ekkor még nem foglalkoztatott a szó, melyet anyám használt rám... vagyis apámra, és rólam azt mondta, félig vagyok az. Emlékeztem erre, bár Ahanának nem mondtam el, tudtam hogy próbálkozik, de tudtam azt is, hogy nem értené meg ezt. Ő sem hinném hogy ismerte ezt a fajt, ezért megmaradtunk annál a gondolatnál, hogy valami démonszerű lény vagyok, ember és démon keveréke. De nem sűrűn beszéltünk arról, mi vagyok. Ő sem szerette ha erről beszéltünk, én sem, így nem is erőltettük. Más dolgokról beszéltünk. Ahana megtanított engem mindenre amit tudott, megtanította amit tudott a földről, ahol éltünk, a növényekről, állatokról, az emberekről, a régi törzséről, tudtam hogy léteznek mások, olyanok, mint amilyen anyám volt, és amilyen Ahana is volt, de Ő óva intett, egészen ismeretségünk kezdetétől, amint képes voltam a helyemet egyedül változtatni, arra nevelt, hogy ne menjek az olyanok közé, mint Ő, mert nem vagyok odavaló, csak halált vinnék oda, és ne akarjak így tenni.
Így született meg bennem a magány szeretetének csírája.
Sok-sok éjszakával azután, hogy megszülettem, egyszer, egy éjjel, viharos szél tombolt arrafelé, ahol a táborunk volt. Riasztott engem a szél, így gondviselőm karjai közt aludtam, miután megsajnált, hogy úgy remegtem a zajoktól. Nekem legalábbis ezt mondta.
De a reggelt már nem érte meg. Mire a szél elcsitult, és a világosság eljött a vidékre, Ahana is "távozott", a széllel együtt. Rövid életem során másodszor "eszméltem" arra, hogy egy semmibe meredő szempár néz reám. Először nem értettem mi történt, nem értettem miért eme tekintet, miért nem mozdul, nem felel... de ahogy a rémületemen átszivárgott az érzékeim nyújtotta tudás, ráeszméltem, hogy teste éppen ugyanúgy hever ott, mint egykor a szülőanyámé... Élettelenül. Megértettem végül, hogy a "vég" Ahanáért is eljött, s elragadta tőlem Őt is.
Eltemettem, ahogy tanította nekem, hogy kell. Ahana úgy mondta, a halottat le kell fektetni a föld leple alá, hogy a szelleme visszamehessen oda, ahonnét érkezett, s hogy az ezen a világon lévő démonok ne bánthassák. Elmondta, hogy egykoron, visszatért Ő is, és így tett anyámmal is, hogy békét leljen a szelleme. És ekkor én is így tettem vele, visszaadtam gondviselőmet a mindenségnek.
A következő éveket egyedül töltöttem. Ahana arra tanított, hogy ne keressem az emberek társaságát, s mivel egész életemben Ővele éltem, majd elvesztettem Őt, nem is éreztem arra késztetést jó ideig, hogy más társaságot keressek magamnak. Igazából jól megvoltam, csak a beszélgetés hiányzott. Nem volt kihez szólni. Helyette viszont volt alkalmam megfigyelni, hogy az idő múlásával, testem, mely ezidáig mondhatni hogy eléggé gyorsan változott, fejlődött, egy időben a kezdeti tempóhoz képest lassulni kezdett, és ahogy múltak a napok, lassabb és lassabb lett. Végül megállt. Egy nap egyszerűen azt vettem észre, hogy már jó ideje nem változtam semmit sem. És ahogy ez a felismerés tudatosult bennem, egyszeriben azt éreztem, hogy elég volt. Habár ott motoszkált a fejemben Ahana intő szava, hogy veszélyt jelentek az emberekre, mégis vonzott a vágyakozás a távolba, hogy megismerjem őket, lássam, halljam, és... és csak úgy, egyáltalán valamilyen társaságba keveredjek, ne csak a növények és állatok vegyenek körül. Addig mentem tehát, míg emberi hangot nem hallottam, s új arcokat nem láttam.
Egy törzsre akadtam. Sok-sok ember, férfiak, nők, gyermekek, fiatalok és idősebbek. Nagyon különös érzés volt, ahogy közéjük léptem. Nem is tudom ki bámulta jobban a másikat, én őket, vagy fordítva. Aztán egy férfi jött. Kíváncsi volt, ki- és honnét való vagyok, mit keresek ott? Egy bő percig talán, csak bámultam a férfi szemeibe, figyeltem a nyakán lüktető eret, figyeltem mozzanatait, miként azt várta, vajon ellenség leszek-e vagy barát... és azt hiszem ez járt az én fejemben is tudat alatt. Barát vagyok-e vagy ellenség? Mert be kellett látnom, amit Ahana mellett sosem kellett, de most igen: hogy vonzz a vérük illata. Hogy vágyom az ízét érezni.
Ám erre gondolván, felidéződött bennem Ahana arca, és anyámé is. Halottak voltak, és én nem akartam újra ezt látni, főként nem akképpen, hogy én okozzam. Így hát válaszoltam a férfinak, aki előttem állt, és várt, mit felelek. Elmondtam hogy a nevem Jan, elmondtam, hogy nincsen törzsem. Elmondtam, hogy eddigi életemet a vadonban, szinte egymagam éltem. Csupán egy asszony volt gondviselőm, míg gyermek voltam, egy Ahana nevű asszony, aki az erdőben talált rám, ahol egyedül hevertem, elhunyt édesanyám mellett. Meséltem arról, hogyan éltünk ketten, hogyan tanított engem Ahana, ám arról jótékonyan hallgattam, hogy szerinte és szerintem is, gonosz szellemek hoztak erre a világra, hogy valami démonszerű lény ivadéka vagyok, amit vámpírnak hívnak, de anyám ember volt, így én félvér vagyok. Hallgattam arról is, hogy vért iszok, és arról is, hogy gyorsabb, erősebb, és még nagyon sok dologban másabb vagyok mint ők itt mind. Csak arról beszéltem, ami "normális" volt. Amivel nem ijesztettem meg őket.
És úgy tűnt ez elegendő is volt nekik. A férfi megkérdezte, mi célból jöttem közéjük, ha eddig egyedül éltünk távol innét. Elmondtam, hogy aki nevelt, egy ideje meghalt, és én most éreztem úgy, hogy nem akarok már egyedül lenni. Ezért jöttem és jöttem, míg csak bele nem botlottam más emberekbe is, vagyis beléjük. Elmondtam, hogy szeretnék maradni. Ezen a férfi láthatóan elgondolkozott, alaposan végigmért, körbejárt engem, megbökdöste a kezem, a szemembe bámult. Bár furcsa volt... de nem szóltam közbe, nem ellenkeztem. Arra emlékeztetett, mint amikor az állatok felmérik egymást, hogy a másik vajon veszélyes-e, támadni fog-e, gondoltam, hogy ez az ember is ezért néz meg ennyire, azt nézi, védenie kell-e a területét tőlem, vagy ideengedhet-e.
Az ítélete végül az lett, hogy maradhatok. Beilleszkedhettem a törzsbe, az emberek befogadtak. Először bizalmatlanul, óvatosan közeledtek, egyesek nem titkolták, mások finomabban adták tudtomra, hogy attól még, hogy a vezetőjük engedett maradni, nem lett mindenki a bizalmasom. De az idő telt, és ahogy egykor Ahana is megpuhult idővel míg mellettem élt, és aztán segítettük egymást, kommunikáltunk, meg úgy egyszerűen... a puszta lényemből adódóan, itt is ez történt, az emberek megszoktak engem. Egy idő után azt vettem észre, a lányok megbámulnak, bárgyún mosolyognak ha észreveszik hogy rájuk néztem, ilyenkor pedig apáik és anyáik gondosan elzavarják őket a közelemből. De mivel ezt csinálták minden más fiatal fiúval kapcsolatban is, ezt nem vettem negatív jelzésnek, sőt, ami a lányokat illette, inkább tetszett, és eddig nem ismert érzések és gondolatok kezdtek bennem felszínre törni. Viszont, mivel féltettem magamtól ezeket a lányokat, és a többi embert is, túl közel sosem engedtem senkit, és magamnak sem engedtem hogy ama gondolatokkal játsszak, amik olyan irányban sarkalltak volna tettekre, melybe nem akartam elmenni. Jól éreztem magam a törzs tagjaként, nem akartam bajt sem nekik, és itt hagyni sem őket.
De az idő múlt. És egy idő múltán rá kellett jönnöm, csak húzni tudom az elkerülhetetlent. Az emberek változtak körülöttem, felnőttek, akik gyermekek voltak, és kezdtek csodálkozni rajta, én miért nem változok, miért nézek ki pont ugyanúgy, mint akkor, amikor közéjük érkeztem. Tudtam, hogy mennem kell. Bár szomorú voltam emiatt, hisz megszerettem az embereket, néhányan barátaim lettek, néhányakban már-már meg is bíztam. A titkom persze őriztem mindenki előtt, de... úgy gondoltam, ha nem vigyázok, hamarosan maguktól is kitalálják az emberek, hogy én "nem vagyok egészen rendben"... Így hát, bármilyen nehéz is volt a szívem a döntéstől, egy éjjel összepakoltam azt a kevéske holmim, amire az idők során szert tettem, és amint a reggel első derengései fényt szőttek a fák közé, én elindultam...
Messzire mentem. Csak mentem, és mentem, egészen addig, míg már nem húzott vissza a szívem a törzshöz. Sokszor váltott az éjszaka nappalba, míg végül "végleg" megálltam. Addig csak akkor fékeztem meg a lábaimat, ha muszáj volt, de végül, mikor már elcsitult bennem az érzés hogy visszamenjek, akkor letelepedtem. Egy kis időre ismét egyedül éltem. Emlékeim közt bandukolva vettem sorra, mik történtek velem idáig, és kik voltak szívemnek kedvesek. Azt hiszem, szomorúságot éreztem, és a magány is ott élt bennem, hiányzott az idő, mikor minden nap úgy ébredtem, hogy volt mellettem valaki, aki előtt nem kellett titkolnom semmit, tudta ki vagyok, tudta hogy más vagyok, és nem kellett elmennem egy idő elteltével. Hiányzott hogy bízhassak valakiben.
Vágyam ellenére mégsem indultam célirányosan társaságkeresőbe, csak elindultam valamerre, s reméltem, hogy kilyukadok majd valahol. Bandukoltam, míg el nem értem a szárazföld végét, és miután kigyönyörködtem magam a végtelen kékségben, mely előttem elterült, megfordultam, és elindultam visszafelé. Mendegéltem egészen addig, míg a szemközti nagy kékségig is el nem értem. Ekkor jöttem rá, hogy egy hatalmas, vízzel körülvett földön élek, és vándorlok már hosszú évek óta. Időnként belebotlottam más és más törzsekbe, de egyiknél sem maradtam, csak annyi ideig, míg kissé csillapítottam az emberi társaság iránti vágyamat. Utána útra keltem mindig újra és újra. Így elkerültem azt is, hogy az emberek kiszúrják a "furcsaságaimat", de én sem bolondultam meg egyedül az erdő mélyén.
Az elkövetkező évszázadok ilyen módon teltek el. Többnyire. Nem maradtam sehol túl sokáig, ahol emberek voltak. Igyekeztem megóvni őket magamtól, és magamat is tőlük, miközben... titkon hozzáláttam, hogy olyan szerzetet keressek, aki énhozzám hasonló. Vagyis vámpírt, vagy félvámpírt. De nem akadtam ilyen lényre, közel s távol, sehol a vidékeken, melyeket ismertem a két nagy kékség között. DE, "az egyik fajtám" helyett, volt bőséggel alkalmam tanulmányozni "a másik fajom". Évszázadokat töltöttem azzal, hogy az embereket figyeltem, sőt, a mai napig ezt teszem, hisz az emberi világ folyamatosan fejlődött, változott, formálódott, beleértve a hitvilágot, a tudományokat, szokásokat, és mindent... az emberek szüntelenül változtak, az idő és a területek váltakozásával. Sokat tanultam az emberekről, és az emberektől.
Már több mint négyszáz éve léteztem a világban, amikor életemben először, vámpírba botlottam. Szó szerint, ami azt illeti, belebotlottam, vagy inkább Ő énbelém, egy alkalommal, amikor az erdőben vadásztam. Én egy állatot akartam megkaparintani, míg a vámpír engem szemelt ki, azt hívén, hogy ember vagyok. Ami azt illeti, annyira nem is bántam, amikor az illető vámpír a földre tepert, arra készülve hogy a torkomra vesse magát, mert így egyszeriben csak hopp, egy káprázatosan gyönyörű nővel találtam szemben magamat. Olyan szép volt, hogy olyat még soha nem láttam, pedig éveim folyamán sokkal találkoztam, sok gyönyörű nővel, de ilyen széppel, mint Ő, még eggyel sem.
Talán mondanom sem kell, alaposan megleptem, amikor minden erőmet latba vetve ragadtam meg a vállait, és fogtam vissza, hogy ne harapjon belém, miközben rákiáltottam, hogy várjon, mert nem vagyok ember. Nem csekély döbbenet ült ki az arcára, s miközben felpattant rólam, értetlen pislogás közepette kezdett méregetni, hogy akkor mégis mi volnék, ha nem ember, mert nagyon is annak tűnök. Először persze nem akartam beszélni, próbáltam kitérni a dolog elől, bemutatkozni, megkérdezni az Ő nevét, miegyéb, de csak nem sikerül mellékvágányon tartani a beszélgetésünket, így újra csak a "Mi vagyok én?" kérdésnél kötöttünk ki. Végül úgy döntöttem, ha már egyszer sikerült végre belebotlanom egy efféle fajtársamba is, akkor miért is ne? Végülis, Ő kisebb eséllyel kaphatott emiatt szívbajt, mint az emberek, hiszen Ő maga is "démoni lény". Letelepedtünk hát egy közeli patak partjára, és ott szépen elmeséltem neki az életem "rövidke" történetét, persze rövidített verzióban. És bár igaz ami igaz, nem nyelte le könnyen a békát, hogy mi is vagyok, de legalább hitt nekem, és már ez is jó kezdet volt a véleményem szerint. Ahogy az is, hogy nem akart megölni, démoni mivoltom miatt, amikor a vámpír szót kiejtettem a számon. Sőt, igazából amikor befejeztem a beszámolóm, még épp Ő volt az, aki megpróbált meggyőzni róla, hogy a félvámpírságom még nem egyenlő azzal, hogy démon lennék. A vámpírság nem démoni dolog, csak egy másik faj, mint az ember, s habár jobb és erősebb faj, de akkor is csak simán egy faj. Ám én ragaszkodtam a tanult tudásomhoz. Főként miután azon kezdett hüledezni, hogy hogyan lehet az, hogy én állatokra vadászom és azoknak a vérét iszom emberek helyett? Ekkor részletesebben taglaltam neki, hogy születésemtől fogva emberi lény nevelt, így szinte fel sem ötlött soha a lehetőség, hogy belőle, vagy más emberből igyak, lévén, hogy Ahanát szerettem, más ember pedig akkoriban még csak a közelünkben sem élt. Később persze, mikor emberek közé kerültem, én is éreztem a vágyat a vérük iránt, és még ma is érzem, de mégis tudtam, hogy nem tehetem meg, nem bánthatom őket. Nem akartam ölni.
Kedves új ismerősömet tejesen letaglóztam a történetemmel és a vélekedéseimmel. Egyik döbbenet után a másikba esett, mégis, amikor én befejeztem a mesélést, kértem, hogy meséljen Ő is, mondja el Ő hogyan lett vámpír, hol élt és hogyan ezidáig, és ismer-e még más vámpírokat is. Az én kíváncsiságom az egész fajra kiterjedt. Eme beszélgetés folyamán tudtam meg hogy a "tiszta" vámpírok hogyan is változnak át, hogy milyen az átalakulás, hogy utána az első néhány évük mennyire erőteljes vérszomjban telik, hogy nekik mennyire nehéz visszafogni magukat a vértől, stb-stb. Mesélt arról mennyire gyors, sőt, meg is mutatta, újra, hisz ezt már tapasztaltam, amikor találkozásunkkor rám vetette magát. Hallhattam róla hogyan él, hallhattam más vámpírokról akiket ismer, és arról is, aki átváltoztatta Őt magát vámpírrá, sőt, elmondta azt is, mi az egyetlen mód amit ismer, arra, hogy egy vámpírral végezni lehessen.
Sok dolgot megtudtam, és én is sokszor ámuldoztam. Mindkettőnk számára tartalmas egy találkozás volt ez, és valamiként nem akaródzott neki véget vetni. Emberek közt lennem is jó volt, de ez... ez a találkozás teljesen más volt, és egészen más értelemben volt jó érzés... Dera - mert ez volt a neve -, olyan érzéseket keltett bennem, amik idegenek voltak. Újabb idegen érzéseket. Nem, nem a vágyat, nem a puszta vágyat, vagy a tetszés érzetét, ez valami más volt...
Szerelmes lettem. Derával maradtam. Ő is egyedül élt, és én is, Ő is kíváncsi volt rám, és én is rá, és... Ő is azt mondta, valahogy húzást érez magában énfelém, nem akar elszakadni tőlem. Én is így éreztem. Nem akartam elszakadni. Így hát nem is tettük. Együtt maradtunk, és úgy folytattuk vándorlásainkat. Évekig? Talán... sőt igen, biztosan... évekig... nem tudom, ami azt illeti, Dera mellett ismét elvesztettem az időérzékem, de azt hiszem sok évig voltunk együtt. Nem érdekelt az idő múlása, sem éjszakák, sem nappalok nem számítottak többé, csak az az idő, amit vele tölthettem el. És vele töltöttem minden időmet.
Hosszú esztendők teltek el, és a világ arca tovább változott... emlékszem arra az időre, amikor először láttam "fehér embert" a vidéken. Dera azt mondta, Ő látott már korábban ilyen színű embert, ilyen változtatta át Őt is vámpírrá, de számomra nagyon új volt, olyan... mintha az ember elvesztette volna a színét, mintha beteg volna... számomra nagyon különös volt, furcsák voltak ezek a "kifakult emberek", nekem az volt a normális, amit addig mindig láttam, amit magamon is láttam, nem ez az "új"...
Az új emberek feltünedezésével nekünk is óvatosabbá kellett válnunk. Ezek az új emberek új tanokat, új dolgokat hoztak a világunkba, egészen újakat. Nagyon mások voltak mint mi, vagy bárki akit eddig láttunk, és a holmijaik is nagyon mások voltak. Nem örültem az új jövevényeknek. Annak igen, mikor aztán elmentek egy időre, de mivel aztán újra és újra visszatértek, végül pedig meg is maradtak a földjeinken, akkor újra csak bosszankodtam. Dera és én az erdőből figyeltük, hogyan változtatják meg az új emberek az otthonunkat, a földünket, és az itt élő embereket.
Utólag úgy tekintem, ezek nagyon rossz idők voltak. Rossz idők jöttek ránk, mert sok mindent hoztak az új emberek a világunkba, de sokkal több rosszat, mint amennyi jót. Rengeteg rossz dolgot láttunk, kegyetlen rossz dolgokat. Először próbáltuk akadályozni a "fehér embert", én ésszel, Dera erővel, lévén hogy bármennyire is jó léleknek tartottam Őt, vámpír volt, és élvezte hogy az, élvezte az ivást, és a kedvemért sem akart megválni az emberek vérétől. Azonban az új jövevények esetében annyira nem is haragudtam ezért, nem bántam hogy a kegyetlen emberek vérét issza. Úgy tűnt, ahhoz képest amit azok tesznek a mieinkkel, még a vérük kiszívása, és ezzel együtt a megölésük, így is sokkal humánusabb dolog volt. Dera legalább gyorsan végzett velük, nem szenvedtek, vagy legalábbis nem sokat, és sosem ölt gyerekeket. A fehérek viszont nem nézték, hogy gyermek-e vagy felnőtt, férfi-e vagy nő, tett-e valami rosszat, vagy sem, sokszor az is elég volt, hogy csak épp rossz helyen éltek, és nem akartak elmenni, és máris halomra ölték, vagy elhurcolták őket.
Ezekben az időkben ízleltem meg először az embervért. Egyszer, mikor Dera és én vadászni indultunk, vagyis én indultam, Ő pedig csak elkísért engem, mert hogy sosem váltunk el egymástól, főleg az új emberek érkezésétől fogva, csak ha muszáj volt. Egy ilyen alkalommal, tanúi voltunk, amint egy pár fehér férfi rátámad egy helyi lányra. Ifjú volt még, nagyon fiatal leány, és ahogy megláttam Őt, úgy találtam, nagyon hasonlított Derára. Akaratlanul is elmémbe áradt a kép, hogy ha ezek a vadorzó szörnyek megtudnák mik vagyunk, és valahogy, valamilyen fortéllyal el tudnák fogni kedvesemet, miket tehetnének vele, hány féle módon bánthatnák. Bár persze, vámpírt bántani nem könnyű művelet, embereknek főleg nem, de abból amiket akkoriban láttunk, úgy gondoltam, az ember elég leleményes ahhoz, hogy ha szembe találná magát ezzel a kihívással, megoldaná. Kiokoskodnának erre is valami kínzási módot, akármit, amivel kárt okozhatnának a fajunk tagjaiban. És ahogy ez a képzelgés elöntötte az elmémet, nem bírtam visszafogni magam... habár úgy vélem, nem is nagyon próbálhattam... egyszerűen szó szerint torokra mentem. Amint rávetettem magam a támadókra, lesodorva őket az áldozatukról, a leány rögtön felpattant, és elrohant onnét. Rá sem hederítettem, élvezettel markoltam meg egyik kezemmel az első férfi fejét, míg a másik a fél karjánál fogva szorította a földhöz, hogy aztán rövidesen már a nyakára tapadva szipolyozzam ki az összes csepp vérét, ami csak volt a testében. Dera a második fickót kapta el, míg harmadik társuk a földön kuporogva ordítozott, hogy "Szörnyetegek! Szörnyetegek!", de az az alak se kiabált már sokáig.
Ez után az esemény után megváltozott némileg a "harcunk" a fehérek ellen. Ha olyat láttunk, ami ellenünkre volt, már nem csak Dera ontotta a vérüket, hanem vele együtt én is. De csak ilyenkor. Továbbra sem akartam olyanokat ölni, akik nem érdemelnek halált, de olyanokat igen, akik megérdemelték. Sokáig próbáltunk gátat szabni a fehérek térhódításainak, de sajnos ők túl sokan voltunk, mi pedig hiába voltunk erősebbek, és vérszomjasabbak, így sem nyerhettünk...
Végül, mikor a fehérek végleg megvetették a lábukat, és mi már nem tudtunk feltűnés nélkül harcolni ellenük - és ahogy azt Dera is mindig mondogatta, nem hagyhattuk hogy rájöjjenek mik vagyunk -, a biztonságunk és nyugalmunk érdekében, sajnos fel kellett adnunk. De vigasztalt, hogy még ha mi a saját módszereinkkel nem is küzdhettünk tovább, megtette helyettünk a nép. A helyi emberek sem adták meg magukat olyan könnyen, és még akkor is, amikor egy hadsereg nem is, de legalább egy maroknyi ember mindig volt, akik épp ellenálltak az elnyomásnak. Az emberek sem mind adták fel csak úgy. Ezt csodáltam.
A modern világ folyamatosan eluralta a vidéket, egyes dolgoknak nem lehetett megálljt parancsolni, és ilyen volt a fejlődés is. A világ folyamatos változása... továbbra sem állt meg, sőt, időről-időre lódult egyet-egyet, mindig minden változott. Dera és én egy idő után úgy határoztunk, újra vándorútra indulunk, azonban ezúttal nem a két nagy kékség közt... nem, ezúttal új irányt vettünk, és elindultunk fel északra, hallván róla, hogy arrafelé is érdekes tájak vannak, meg emberek és más "lények", hát utunk felvezetett Észak-Amerikába.
De ez rossz ötletnek bizonyult. Persze nem azonnal. Először érdekes volt, bár nem voltak kedvemre a fehér színű emberek, de mivel odafent azok voltak már az "uralkodó" csoport, és mert nem ölhettünk meg mindenkit aki nem tetszett, alkalmazkodnunk kellett. Úgy tettünk, mintha délről érkező vagyonos házaspár volnánk, akik bár sötétebb bőrűek, de szabad és dolgos emberek. Ebből végülis volt ami igaz is volt. Igaz volt, hogy délről érkeztünk, hogy idő közben összeházasodtunk, és hogy szabadok voltunk. Ami a "dolgos" jelzőt illette... nos, megvolt a magunk dolga, szóval igen, azt is vehettük igaznak.
Egy ideig hihető volt a történetünk, és hihetően is játszottuk, ám aztán egy éjjel valami balul sült el. Egy kisvárosban éltünk épp, vagyis annak a szélén, egy kicsiny házban. Késő éjjel volt, én aludtam, mígnem Dera egyszer csak felébresztett. Fényt gyújtott, és rögtön láttam, hogy véres az arca és a ruhája. Faggatózásomra, hogy mi történt, azt felelte, észrevették miközben evett, és aki észrevette, felkeltette a fél várost, kiabálva kürtölte szét hogy vérivó szörnyeteg van a városban és hogy Dera az. Nem végezhettünk, és nem is akartunk végezni az egész várossal, így menekülnünk kellett. Kapkodva szedelőzködtünk, hogy a legszükségesebbeket elvigyük magunkkal, majd eltűnjünk a sötétben, de bármennyire is siettünk... már elkéstünk. Az ablakból láttam, hogy fáklyák közelednek a ház felé, és hallottam az emberek ordibálását. Összenéztünk Derával, és szavak nélkül is értettük egymást... otthagytunk csapot-papot, egymás felé indultunk, a szoba közepén összeérve összeölelkeztünk, és megcsókoltuk egymást. Úgy csókoltam, mintha életemben utoljára tehetném... intenzíven, erőteljesen, éhesen, mámorosan, szerelmesen. Ha ember lett volna, talán össze is töröm Őt, ahogy öleltem közben.
Ekkor még nem tudtam, hogy ez így is volt... valóban utoljára öleltem és csókoltam meg. De ha gondoltam is volna, azt hittem volna, én fogok odaveszni... Visszagondolván az éjszaka történéseire, zavaros és villogó képek maradtak csak meg nekem... hosszabb-rövidebb villanások... talán az érzelmeim túláradása miatt... talán a fájdalom miatt, melyet okoztak az események... nem tudom, de nem is számított soha... Csak azt tudom, hogy Dera egyszeriben ösztökélni kezdett, hogy fussunk. Hogy fussak. Azt mondta, fussak ahogy csak bírok. Minden erőmmel csak a futásra összpontosítsak. Hallgattam rá, és az egyik ablakon át kijutva futásnak eredtünk. De míg én el a városból, addig Ő a házat megkerülve a tömeg felé vette az útját. Talán azt tervezte hogy feltartóztatja őket... lefoglalja, hogy én elmenekülhessek... vagy csak a másik irányba akart menekülni, hogy a tömegnek ketté kelljen válnia, és külön-külön tűnjünk el a szemük elől... Nem tudom. Futottam amíg csak el nem értem olyan messze be az erdőbe, hogy már a város egyetlen apró neszét sem hallottam.
Ekkor kezdett sajogni a szívem. Mintha eme művészien alkotott szerv egyszeriben csak tudta volna... tudta volna, hogy az egyetlennek, akiért dobogott, valami baja esett... hogy Derával baj van...
Rögtön irányt változtattam, és a várost messzire kerülve abba az irányba indultam, amerre Dera futhatott, ha egyenes vonalban néztem azt, én merre mentem. Úgy futottam, ahogy csak bírtam, ezúttal is. Futottam, olyan messze, hogy a város ismét csak emlék lehessen mögöttem, s nyomát se észleljem már... Helyette viszont észleltem mást. Dera illatát, melyet soha össze nem tévesztettem volna semmi mással, hisz ezzel az illattal éltem már sok-sok éve, ezzel keltem, ezzel feküdtem. És a baj az illat ösvényének végén volt...
Amikor először megpillantottam a felszálló füstöt, amikor először éreztem meg a szúrós szagot, először hallottam meg a ropogást... tudat alatt már tudtam mit fogok látni, mégsem voltam felkészülve... hisz hogyan is készülhetne fel erre valaki...? Az erdő kellős közepén, két hatalmas, kidőlt tölgyfa között, tűz lobogott. A sötétségben az egyetlen fényforrás volt közel s távol, de ha lett is volna más is, akkor sem láttam volna, mert csupán egyetlen dologra tudtam összpontosítani, ahogy kiértem a tűz mellé, és megpillantottam azt, ami a rakást alkotta... Lefékezve a porban, Dera lángok közt vöröslő, feketéllő arca nézett reám... mozdulatlan, élettelen szemeiben élet helyett már maguk a lángok lobogtak... Felordítottam. Emlékszem az arcára ahogy lángolt... emlékszem ahogy térdre rogytam... ahogy a földbe martam, majd az égnek emelve, szinte törésig feszítve a nyakam, meredtem a sötét égre, és ordítottam... ordítottam, ahogy csak a torkomon kifért... nem is tudom meddig...
Legközelebb arra emlékszem, hogy a tűzön túlra meredek. Már álltam, de nem emlékszem mikor álltam fel. Néma voltam, de nem emlékszem mikor csuktam be a szám, s akadt el a hangom. Egy arcot láttam a túloldalon, de ehhez test is párosult, és ezt nem mardosták lángok, ez "élt"... Egy fiatal arc volt, fiatal fiú arca. Ő is a lángokba bámult. Ott termettem mellette, megragadtam, és rázni kezdtem. Először azt hittem nem fog reagálni, hisz oly mozdulatlanul bámult még az előbb, mint aki ott sincs... ám amint megérintettem, rám tekintett, és hopp, hirtelenjében vadult meg. Ellökte kezeim, ellökött engem. A földre estem, de már újra talpon is voltam. A következő pillanatban egymásnak ugrottunk. A képébe ordítottam hogy "Miért?!", de választ nem kaptam. Megismételtem. De újra csak válasz nélkül maradtam.
Aztán már csak arra tudtam visszaemlékezni, hogy életemben először teljesen elveszítettem az önkontrollomat, de úgy istenigazából. Dera tanításaira emlékezve tudtam, hogy a fiú nagyjából újszülött lehetett. Erős volt, nagyon erős, lobbanékony, vad... és nem tudom valóban Ő végzett-e a feleségemmel, illetve szándékosan tette-e, ha igen, s egyedül vagy épp társakkal... de akkor nem is érdekelt, ott volt, hát úgy vettem hogy Ő csinálta, és nem foglalkoztatott más, csak a düh, a bosszú, a gyilkos indulat... Arra emlékszem, hogy darabokra téptem a fiút... és a lángokba vetettem, hogy együtt égjen el az egyetlen nővel, akiért éltem... az egyetlennel... akit elvett tőlem...
Addig bámultam a lángokat, míg azok ki nem aludtak. Míg a testekből nem maradt már semmi, ami testre emlékeztetett volna... míg már csak füst maradt... csak füst, és semmi más... belőlük, és érzetem szerint belőlem is...
Ha az életem múlna rajta, akkor sem bírnám megtippelni sem, hogy vajon meddig ültem ott a földön. Hogy meddig tartott, amíg képes voltam felkelni, és tovább menni. De még amikor elindultam, akkor is csak az emberi sebesség töredékével haladtam, viszont így is addig mentem, mentem, mentem és mentem... amíg csak végül össze nem estem a kimerültségtől. Hogy ez mikor volt? Vagy hogy hol? Fogalmam sincs. Azt tudtam csak, hogy mentem, mentem, és még tovább mentem, aztán semmi...
És ezután ezzel telt el... nem is tudom mennyi idő... Évek? Azt hiszem évek... igen... tél, nyár, tél, nyár... váltakoztak, szóval évek... bizonyára... Biztosan úgy volt, de nem érdekelt, se hó, eső, vagy napsütés, se semmi. Az erdőben bolyongtam, mint egy élőhalott... mint egy bolond... Talán kicsit meg is bolondultam... Emlékszem, hogy amíg csak így voltam, egy szót sem szóltam. Semmihez, senkihez... Ettem, aludtam, mentem, és ez ismétlődött körbe-körbe. Két dolog volt csak éles az életemben ekkor.
Egy: Fájdalom. Folyamatosan úgy éreztem, hogy vasmarokkal szorítják a szívemet, és nem hogy enyhült volna, de egyre és egyre erősebb lett, mintha minden lépésem egy plusz százalék lenne, mintha mindig egy kicsivel jobban fájt volna...
Kettő: Vér. Ez is tisztán él bennem. Az elhatározás pillanata, amikor megéreztem az emberi illatot... felrémlett szemem előtt Dera lángoló arca... és öltem. Ott izzott bennem a tűz, melyben Dera elégett. Közben visszhangoztak bennem életem szerelmének szavai... hogy a vámpír nem szörnyeteg, nem démon... csak egy másik faj... egy faj, ami emberrel táplálkozik. Ez nem gyűlölet, nem harag, nem kegyetlenkedés, csak olyan, mint hogy az ember az állatai húsából táplálkozik. Ugyanúgy ahogy az ember eszi az állatot, a vámpír eszi az embert. Nem azért mert gyűlöljük, nem, sőt, tiszteljük, becsüljük, némelyik fajtát még szeretjük is. De akkor is megesszük. Az ember az állatot, a vámpír az embert. És én annyi sok év után végül megadtam magam eme eszmének. Teljes mértékben elhagytam az állatvért, és egész egyszerűen átálltam az emberek vérére. Azt ettem, aki éppen az utamba akadt. Nem néztem ki az, vagy milyen, hogy férfi-e vagy nő, fiatal vagy öreg, egyedül van vagy családja lehet, csupán azt néztem, hogy ember volt, én pedig szomjaztam éppen. Ő meghalt, én pedig éltem.
Ennyi volt a mozgatórugóm. Táplálkoztam, mert muszáj volt, szüksége volt rá a szervezetemnek, és szenvedtem... mert csak ennyi maradt nekem Derából. Úgy őriztem az elvesztése miatt érzett fájdalmam, mintha a legbecsesebb kincsem lett volna. És ez igaz is volt. Ez volt nekem a legdrágább, mert csak ennyi maradt Derából. Ennyi és semmi más.
1902. december 7. Ez volt az a dátum, amikor valami hatására... nem is tudom pontosan miért, tényleg, egyszerűen ismét jött egy olyan érzés... egy fuvallat bennem, hogy menni kell. Egyszerűen összeszedtem magam, és besétáltam az első városba ami az utamba került. Emberi külsőt fabrikáltam magamnak egy városszéli házban, ahová betörtem, és reggeli gyanánt elfogyasztottam a tulajdonost, aki egy egyedül élő fiatal férfi volt. Rendbe hoztam magam, hogy emberileg nézzek ki, és ne úgy mint aki most mászott le a fáról... azután hátrahagyva a helyet, a városka feltérképezésével kezdtem el ismét a tanulást. Igyekeztem mihamarabb felzárkózni, hogy mikről is maradtam le, amíg önkéntes magányomban a gyászidőmet töltöttem.
Mint utólag kiderült, egyszerre volt ez jó és rossz időszak is a visszatérésre az emberi világba... Az elkövetkező évszázadot elnézve... rossz volt végignézni amint a világ népei egymást gyilkolják különböző mondvacsinált okokkal, de... nem éreztem magaménak a háborúikat. Dera halálával kihalt belőlem a harci vágy, az, hogy megvédjem az enyémeket a betolakodóktól, vagy egyáltalán bárkit... nem tudtam küzdeni, mert úgy éreztem, fölösleges...
Ám volt sok szép és jó dolog is ezekben az években, melyeket láthattam, tapasztalhattam, amikkel elfedhettem, elrejthettem a gyászom, mintha nem lenne ott. Tudásvágyam feléledt, ahogy a kor ismét fejlődésnek indult, a művészetben, a tudományban... Igaz, nehezen indult a kapcsolatunk, de az idő múlásával kezdtem megbarátkozni a fehérekkel... a "betolakodókkal", akik ekkortájt már határozottan "otthon érezték magukat" a földünkön. Kár lett volna harcolni ellenük, meg ugye már nem is akartam, így inkább az előnyösebb oldalaikat próbáltam megismerni. És be kellett látnom, akadtak olyanok köztük, akiket megkedveltem. Nem engedtem közel új embereket, de akadtak jó ismerőseim. Akiktől tanultam. Megtanultam egy férfitól a hegedű művészetét. Elbűvölt és elvarázsolt eme hangszer hangja. Talán azért, mert olyan búsnak hatott, amikor először meghallottam. Emlékeztetett a veszteségemre, ám ezzel együtt is gyönyörű tudott maradni. Derát idézte nekem.
A zene mellett festeni tanultam, és más országok népeinek nyelveit. Az idők során megtanultam olaszul, franciául, németül, kínaiul, latinul. Ez utóbbi tetszett a leginkább, talán pont a régiessége miatt. Úgy véltem illik a halott lelkemhez egy "holtnyelv."
Újra utazgatni kezdtem, de a kor fejlődéseivel inkább kényelmesebb módokat választottam, sem mint a séta. Az autók lenyűgöztek, de nem annyira, mint a repülő, mikor először utaztam vele. A hajózás annyira nem tetszett, de pechemre azzal indultam először Európába. Félúton inkább feladtam, és egy éjjel otthagytam a hajót, úszva mentem tovább. Kíváncsian fedeztem fel a világot, ahonnét a "hódítók" egykoron érkeztek. Különös volt. Mint régen, mikor egyik törzstől a másikhoz vándoroltam, és mindenhol más és más szokásokba botlottam, úgy most is, országonként találtam szemben magam egészen újfajta civilizációkkal. Körüljártam a vidékeket, s egészen a túloldalig "kirándultam".
De Olaszországot kihagytam, nem véletlenül. Miután Svájcban volt alkalmam megismerni egy tíz éve átalakult fiatal vámpírt, bizonyos Danielt, a kíváncsiságom egy régen elfeledett formáját is ismét kielégítették. A fajunk iránti tudásvágyam kiegészült néhány információval... egészen pontosan a Volterrában élő "híres-neves" klánról tudtam meg egyet s mást, akik a vámpírvilág "uralkodócsaládjának" minősültek, állítólag, habár új barátomat megbotránkoztattam a kijelentésemmel, hogy felettem ugyan nem uralkodnak, bármekkora urak is legyenek, de... nem engedtem a véleményemből. Felettem ugyan nem uralkodik három pókhálós bohóc, akik a szent városukból, magas lóról parancsolgatnak. Abból amit hallottam róluk, három hatalommániás bohócnál többet nem szűrtem le róluk. Különösen egyikükről nem. Arról, amelyiknek a neve Aro volt. Aro. A név azonnal egyértelművé tette a számomra, hogy még ha itt állna az orrom előtt, akkor sem hagynám hogy azt higgye, uralkodhat felettem, vagy hogy engedelmeskedem bármilyen törvénynek mert Ő úgy akarja.
Nem volt nehéz összerakosgatni a kockákat. Vámpír. Aro. Nálam is idősebb. Hatalommániás. Kíváncsi és tudásra szomjas. És vámpíremlékezet óta nem akadt más Aro nevezetű természetfeletti lény a világon, akiről akár csak hallottam volna, én vagy bárki akit megismertem, tudtommal. Összeraktam hát. Ez az Aro lehet akiről anyám a halála előtt beszélt. Ő az apám. És abból amit róla hallottam, cseppet sem volt ínyemre a férfi, illetve... szemernyi vágyat sem éreztem arra, hogy tudassam vele az "örömhírt", hogy apa lett... több mint 2400 évvel ez előtt... Most már minek? A hírneve alapján nem úgy festett mint akinek szüksége van erre az információra, hát meg is tartottam magamnak, és messze elkerültem az "országát", illetve hegyeztem a fülem, nyitva tartottam a szemem. Bár eddig még csak meg se próbáltam elrejtőzni előle, mégse tudta meg hogy létezem, különben a róla megtudottak alapján már biztosan megkeresett volna, hogy megnézze legalábbis azt, hogy miféle szerzet vagyok, nem ám azt, hogy a fia, nem, csak azt, hogy félvér. De én nem kértem az ismeretségből. Így hát immáron odafigyeltem, hogy lehetőleg ne találkozzak se vele, se a "testőrségével".
A mai időszámítás 2000. szilveszteri ünnepén visszatértem Amerikába. Nem az ünnepély kedvéért, nem kívántam megünnepelni az emberiség elmúlt 2000 "szenzációs" évét, amit megéltünk, de ha már választani lehetett, inkább az utazással töltöttem az időt, mint ünnepléssel. Még Svájcban, összeismerkedtem egy unatkozó embernővel, vagyonos, fiatal, "apuci kicsi lánya" típusú csinibaba volt, egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésemet mint ember, de mint "ünnepi menü" és időtöltés, megfelelt. A családi magánrepülőn tervezett visszatérni a leányzó Amerikába, és kis rábeszéléssel hajlandó volt ezt Szilveszterkor megejteni, én is vele tartottam, és sikerült végül úgy tölteni az utat és a Szilvesztert, hogy egyikünknek se hiányozzon az ünneplés. A végén a leány mosollyal az arcán halhatott meg... na jó, a végén nem mosolygott már, de előtte még elég sokáig igen, és a végén se panaszkodhatott, én igazán finom és udvarias voltam... de azért a legvégén biztos ami biztos, végeztem vele. Miután megérkeztünk, a pilóta és a másodpilóta is meghalt, ezáltal annyira nem is bántam az "ünnepnapot", nem telt rosszul nekem sem.
A későbbiekben megközelítőleg emberi életet kezdtem élni. Tovább tanulgattam, és majdnem emberi módon éltem egy életet, amit elképzeltem magamnak a hecc kedvéért, hogy olyat élhetnék, ha ember volnék, és annyi idős amennyinek kinézek - habár nem éreztem magam annyinak... -. Ezért még egyetemre is jártam. És ennek volt is néhány előnye. Egy bizonyosan. Tudomást szereztem egy klánról. Egy esős napon, amikor a könyvtárba tartottam New Yorkban, kihallgattam egy beszélgetést egy családról, akik itt éltek Amerikában, egy kisvárosban, Forksban, a Cullen családról. Azt állították, a család "vegetáriánus". Vagyis úgy élnek, mint egykor én, csakis állatok vérét isszák. Azt mondták, egy igazi orvos a vezetőjük, a "családfő", vámpír létére orvos... ez érdekesen hangzott. És az is hogy egy egész családnyi vámpír él együtt, az életmódjukról nem is beszélve. Kíváncsi voltam erre a családra, ezekre a vámpírokra. Hát úgy döntöttem, kiveszek egy kis "tanulmányi szabadságot", és ellátogatok ebbe a városkába, megnézem magamnak a helyet. Ismét a kíváncsiságom és a tudásvágyam vezérelt, és évek óta először, feltámadt bennem ismét az érdeklődés más személyek iránt. Ha a hír igaz, ez a kicsiny városka is bővelkedik érdekességekben. A lakosságát nézve biztosan, de... majd meglátjuk mi igaz a hírekből, ha mást nem is, tapasztalatot mindenképp nyerhetek.
Kezdőlap
