Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Üdvözlünk!
twilight after dark
Épp most tévedtél az ország egyik legnagyobb, ha nem az egyetlen Twilight témájú fórumára, ami egyaránt dolgozza fel a könyvek és a filmek eseményeit. Ugyanakkor mi egy kicsit más irányba vittük el a történetet, így érdemes elsőként a világleírást elolvasni, rögtön a szabályzat után! Oldalunk már négy éve üzemel, bár nemrégiben be kellett iktatnunk egy költözést, s ezáltal nagyon sok minden változott; két új faj került bevezetésre, valamint számtalan új, egyéni canon karakter. Ha megtetszettünk, bátran regisztrálj fel, a staff áll a rendelkezésedre, s egészen biztos, hogy befogadó közösségre lelsz nálunk! (;
Trailer
twilight after dark
Minichat
Megnyitott a Poison After Bite!
Mindenkit szeretettel várunk! <3
Oszd meg gondolataid!
Utolsó bejegyzéseink
A staff közleményei

Szomb. Okt. 14, 2017 9:18 pm


Lynne Hawkins

Csüt. Okt. 12, 2017 8:35 pm


Udvar északi része

Hétf. Okt. 02, 2017 7:30 am


Silhouette FRPG

Szomb. Szept. 30, 2017 11:24 pm


A Volterrából be- és kivezető autóútvonal

Vas. Szept. 24, 2017 12:06 pm


Dolgozószoba

Szer. Aug. 30, 2017 10:11 pm


Szökőkutas korzótér

Szer. Aug. 23, 2017 3:40 pm


Avatarfoglaló

Kedd Aug. 15, 2017 6:22 pm


Caius Volturi

Kedd Aug. 15, 2017 5:11 pm


Black Rose Pub

Vas. Aug. 13, 2017 10:34 pm


Facebook
csatlakozz hozzánk!
Már elérhetőek vagyunk itt is, s a könnyebb elérhetőség érdekében ajánlott csatlakozni, természetesen nem kötelező. Mindenkit szívesen látunk csoportunkban, ha van kedvetek, gyertek bátran!
Nyerteseink
gratulálunk nektek!

Similar topics
Szószámláló

Credit
tiszteld a munkánkat!
A fórumon található leírások, kódok mind a Twilight after dark tulajdonában állnak. Nem keveset dolgoztunk a kinézetünkön, tisztelj meg bennünket azzal, hogy feltüntetsz minket, ha megihlet a design egy része. Néhány kód alapja Lénától származik, míg a design többi része és a fejléc Alice munkájának gyümölcse. További segítséget nyújtott nekünk Sigmund, tanácsaival és kódjaival, Winnie, aki nélkül az utolsó bejegyzéseink modul nem lenne formázva és Jasper, aki a fórum trailerét készítette. Hálásak vagyunk nektek, köszönjük!
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (51 fő) Kedd Május 23, 2017 10:51 am-kor volt itt.

Share | 
 

 Carlisle irodája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

avatar
Admin
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jun. 17.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
638
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
1783. Jan. 04.
✥ KOR :
234
✥ FOGLALKOZÁS :
i am the boss

TémanyitásTárgy: Carlisle irodája   Szer. Aug. 03, 2016 1:35 am

***
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://twilightafterdark.hungarianforum.com

avatar
THE SPIRIT OF THE WOLF ✥ alakváltó
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jul. 29.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
29
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
1986. Dec. 13.
✥ KOR :
30
✥ LAKÓHELY :
La Push
✥ FOGLALKOZÁS :
La Push védelmezője, tanár

TémanyitásTárgy: Re: Carlisle irodája   Szer. Feb. 08, 2017 6:44 pm

(Dr. Cullen és Leah)


A világon mindenki tudja jól, hogy minden nő életében eljön egyszer egy nehéz döntés. Nem olyan, amiről azt hisszük, hogy nehéz, hanem afféle, amit tényleg olyan viszontagságos, kínkeserves, gyötrelmes menet meghozni, mint rettegőnek elszánni magát, arra, hogy például elmenjen a fogorvoshoz. Az ilyenhez ugye már nagyon kell szenvednünk a "dologtól", hogy döntésre jussunk, határozzunk, és nekiinduljunk.
Ma nekem is egy ilyen "élményem" volt. Mert ma végül elszántam magam... reggel, ahogy a tükörben megpillantottam sápadt arcomat, mely rám soha nem volt jellemző amúgy sem, de mióta farkas lettem, főleg nem... mostanában viszont éppenséggel mindennapossá kezdett válni, és ez megrémisztett. Isten a tanúm rá, és minden farkastársam, nem vagyok egy félős fajta, de most... a hideg futkos a hátamon már hosszú-hosszú, keservesen nehezen telt napok óta.
Ugyanis bajban vagyok. Illetve... vagy valami nagy baj van velem... vagy valami nagy baj van... valami más, apró kis helyen... de hogy bajon kívül más nem lehet, abban egyelőre egészen biztos vagyok.
Ez volt az oka, hogy végülis rászántam magam, s mivel más lehetőségem nem akadt, semmi, amivel próbálkozhattam volna, egy helyre jöhettem csak válaszokért. Így kötöttem ki a Cullen-házban. Bíztam benne, hogy ha más nem is, Dr. Cullen majd talán tud nekem segíteni, abban, hogy... mi is történik velem. És csak remélni tudom, hogy valami más, nem pedig az, amire én gondolok, mert ha az... akkor az indiánok mindenható szellemei kegyelmezzenek meg nekem, mert lehet, hogy a falkámtól hiába fogom ezt várni...
Így kötöttem ki a házukban. A verandáról már hallottam, hogy valakik beszélnek egymással a földszinten, de mivel Carlisle Cullen hangja nem tartozott közéjük, és nem volt túl sok... hát... türelmem, kedvem... semmim sem volt hozzá, hogy magyarázkodnom kelljen, mit keresek ott, így inkább elosontam hátra, és egy nyitva hagyott emeleti ablakon át bejutottam egy folyosóra. Éljen a farkaslétből származó edzettség. Már csak remélnem kellett, hogy mázlim lesz, és a doki itthon van. A dolgozószobájához mentem, és bekopogtam az ajtón.
- Dr. Cullen, itt van?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://izombie.hungarianforum.net/

avatar
I CARE TOO MUCH ✥ vegetáriánus
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Aug. 08.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
13
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
1641. Jul. 04.
✥ KOR :
376
✥ LAKÓHELY :
Forks
✥ FOGLALKOZÁS :
Orvos és családapa

TémanyitásTárgy: Re: Carlisle irodája   Szomb. Márc. 04, 2017 8:47 pm

Leah és Carlisle

*Igazából egyetlen vámpír sem képes megszokni, hogy alakváltó farkasok járnak a házában, de mentségünkre legyen mondva, mindent megteszünk, ami tőlünk telik. Szerencsére én kifejezetten jó eredményeket tudok felmutatni az állatias vámpírösztönök uralásában, még az egyébként remek reputációval rendelkező családomon belül is... úgyhogy éppen csak felpillantok, amikor az egyikük bekopog az irodám ajtaján, elnyomva egy mélyről jövő, idegeken végigfutó borzongást. A következő pillanatban az ajtó mellett állok - a felállástól megreccsenő szék hangja később ér el oda, mint én magam -, és még mindig emberfelettien gyors, de már visszafogott sebességgel kitárom azt.
- Fáradjon be, Miss Clearwater - intek az iroda beltere felé, a szokásos megnyerő, embereken begyakorolt, barátságos mosollyal és kifogástalan udvariassággal felvértezve magam. Egyetlen izmocskámmal sem kommunikálok felé bármilyen fenyegetést, ellenben a tekintetem komoly figyelemmel szalad végig rajta. A viszonyunk a kisasszonnyal finoman szólva... feszült. Legjobb tudomásom szerint cseppet sem kedvel minket, és akkor finoman fogalmaztam. Ennélfogva magasra szökik bennem az aggodalom, mi vehette rá, hogy mégis nálam keressen... valamit. Bármit. Hamarosan kiderül.
Az biztos, hogy valami baj van. Talán egy egyszerű ember is látná rajta, nem tudom pontosan megítélni - még ennyi közöttük töltött év után is nehézséget okoz megállapítani az érzékeik határait -, de számomra tökéletesen nyilvánvaló. Akár a szokatlanul hóka bőrszín, akár a kelletlen-ámde-visszafogott arckifejezés, akár a farkasbűz alatt finoman fodrozódó, szokatlan illata teszi, de a változás nem kerüli el a figyelmem.
- Mi a probléma? - Mindketten tudjuk, hogy valami van, így rögtön a milyenséget firtatom, nem a létét vagy nemlétét. Amennyit tudok Leah-ról, azt rögtön a gondolataim előterébe rendszerezem. Az egyetlen nőstény alakváltó az indiánok falkájában. Kifejezetten ellenséges véleménnyel viseltet irányunkban. Védelmező attitűdöt mutat az öccse tekintetében, egyébként pedig tüskés jellem hírében áll. Valamikor az alfa barátnője volt, még annak bevésődése előtt. (Hát igen, a családunkban szó szerint nincsenek titkok, és Bella régen sok időt töltött a falkával...) De még így is vészesen hiányosak az ismereteim róla.
Közben beljebb lépek, kihúzom számára az asztal túloldalán ácsorgó két kényelmes szék egyikét, aztán helyet foglalok a helyemen, vele szemben. Immár nem próbálom emberi léptékűre lassítani a mozdulataim, a következő pillanatban már összekulcsolt ujjakkal és az asztallapra támasztott könyökkel, enyhén előre dőlve várakozom a válaszára, tiszta aranyszín tekintettel figyelve őt, enyhén félrebiccentett fejjel. - Feltételezem, hogy úgy érzi, igen nagy bajban van, máskülönben nem lenne itt. Hogyan állhatok tehát szolgálatára? - Ebben a helyzetben talán tegezhetném, és mint idősebbnek, fel is ajánlhatnám neki, de ő a hölgy, s ráadásul nem szeretném, ha azt érezné, nem tisztelem kellőképpen, úgyhogy egyelőre maradok a formalitásoknál. Más korszakból származom, más illemszabályokkal...*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
THE SPIRIT OF THE WOLF ✥ alakváltó
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jul. 29.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
29
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
1986. Dec. 13.
✥ KOR :
30
✥ LAKÓHELY :
La Push
✥ FOGLALKOZÁS :
La Push védelmezője, tanár

TémanyitásTárgy: Re: Carlisle irodája   Vas. Márc. 05, 2017 11:01 pm

Kissé megilletődöm, ahogy hirtelen kitárul az ajtó az orrom előtt, de mikor meglátom a dokit odabenn, egy bizonytalan mosollyal köszönöm meg az invitálását. Nagyon örülök neki, igazából, hogy itt van, és nem kell a kórházban keresnem őt, vagy épp itthon újra nekifutnom. Nem biztos, hogy sokáig bírnám még gyomorral ezt az idegtépő helyzetet.
- Örülök, hogy itthon találtam - mondom ki hangosan is, ahogy elsétálok mellette, beljebb lépve a szobába, idegesen tördelve közben a kezem. Kissé talán sután billegek egyik lábamról a másikra, miközben megállok az iroda közepén. Ideges vagyok? Oh, igen, nagyon is. Nem is csak azért, mert nem mindennapi gondom adódott, de tény, sosem szerettem ezt a házat, és a vámpírokat alighanem már soha nem fogom még csak kedvelni sem... na jó, Dr. Cullen rendes vámpír, ezt aláírom, tény, hasznos tagja a társadalomnak, a városnak, és sokan köszönhetik neki az életüket, mégis feszengek. Sosem volt erős oldalam a segítségkérés, és azt, hogy eddig hányszor kértem segítséget vámpíroktól, egyetlen kezemen meg bírom számolni. De nincs jobb ötletem... orvosilag, csak őbenne bízhatok. Nincs másom, csak a reményem, hogy van olyan jó lelkű vámpír, mint évek óta állítják ezt mások.
- Khm... köszönöm - biccentek hálásan, elfogadva a felkínált széket, amit beljebb jőve felkínált nekem az asztalánál. Igen, azt hiszem jobb is lesz, ha ülök. Hátha jól gondolom, és ha helyeselni kezd, ki tudja merre visz az utam. Az persze nem lep meg, hogy rögtön a gondom iránt érdeklődik. Nyilván rám van festve vastagon, főleg egy vámpír szemének képességei lévén, hogy bajom van. Bár, reménykedem benne, hogy csak megőrültem, az is jobb lenne, mint amire gyanakszom.
Mégis nehezen nyitom ki a szám... Szólásra nyitom, szándékom megvan, mégis nehéz, többször is nekifutok, míg ő az asztal túlfelén elhelyezkedik, ami viccesen mutathat, lévén, hogy elég gyorsan helyezkedett, én meg csak a számat nyitogatva próbáltam kibökni a bajt.
Végül, lehunytam a szemeim, s leszegtem a fejem, hátha többre megyek, ha nem nézek közben még véletlenül sem a szemébe.
- Azt hiszem, hogy... előfordulhat, hogy... Én... azt szeretném megtudni magától... Tudom, hogy nem épp rózsás a kapcsolatunk, mégis... nem volt más, akihez mehettem volna, csak magában bízom. A falkám nem is hiszem hogy segíthetne, és nem is... nem tudom hogyan fognak erre reagálni, ha úgy van, ahogy sejtem... De azt sem tudom, lehet-e egyáltalán... én... - dadogok össze-vissza, szegény doki nem tudom mennyit érthet meg belőlem, úgyhogy újabb mély lélegzettel felnézek lassan, és bármilyen nehéz is, halkan előadom a konkrét gondomat:
- Néhány hete... találkoztam az erdőben egy vámpírral... Másra nem tudok gondolni, csak vámpír lehetett, mert... a maguk fajtájában lehet csak olyan lény, aki fel tudhatja venni más emberek alakját... és félek, velem ez történt... vagyis, akivel találkoztam... Azt... azt hittem, valaki, akit ismerek, de nem ő volt... valaki más volt, és átvert... - nagyot nyelek, mielőtt kimondom, lévén, hogy lassan már hisztérikusan hadartam, s egy könnycsík futott végig orcámon, ami bár abszolút nem jellemző rám, most mégsem tudtam kontrollálni. - És most... nem tudom, hogy lehetséges-e ez, de én azt hiszem, hogy... terhes vagyok.
Idegesen tördelem tovább a kezem, s mind a tíz ujjam megállás nélkül reszket. Könyörgőn nézek a velem szemben ülőre, várva, remélve, hátha felnevet, és azt mondja, hogy ez lehetetlen, és őrült vagyok, s inkább valami mentális bajt kell nálam keresni, nem effélét.
- Kérem... mondja meg, lehetséges-e ez egyáltalán.. - kérleltem suttogva, minden eltelt másodpercben bízva, hogy a következőben felnevet, és megcáfol, vagy ha nem is nevet, de legalább megmondja, hogy ez lehetetlen.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://izombie.hungarianforum.net/

avatar
I CARE TOO MUCH ✥ vegetáriánus
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Aug. 08.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
13
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
1641. Jul. 04.
✥ KOR :
376
✥ LAKÓHELY :
Forks
✥ FOGLALKOZÁS :
Orvos és családapa

TémanyitásTárgy: Re: Carlisle irodája   Hétf. Márc. 06, 2017 1:23 pm

Leah és Carlisle

*Nem óhajtottam megijeszteni, s mivel természetfeletti teremtményről van szó, nem is feltételeztem volna, hogy gondot okoz számára ez a tempó, de lehet, az idegei valóban rosszabb állapotban vannak, mint hinné az ember egy ilyen edzett hölgyről. (Valljuk be, a nemek közötti arány a quileute társaságban nem kedvez Miss Clearwaternek, és én bármikor készséggel aláírom, hogy ifjú férfiak meglehetősen heves vérmérséklete sok fejtörést okoz a legtütrelmesebb lényeknek is.) A mosolyomat mindenesetre viszonozza, s ezt elkönyvelem pozitívumnak. Leah nem az a típus, aki túl sokat mosolyogna a fajtámra, teljes joggal, tegyük hozzá. Biccentek udvarias frázisára, nem kétlem, hogy tudta, igenis itt fog találni, s azért választotta ezt az időpontot. - Kissé feltűnő lennék, ha éjjel-nappal a kórházban időznék - jegyzem meg könnyedén, hátha oldhatom vele a feszültséget, mi érezhető közöttünk. Nem tehet róla. Én sem tehetek róla. S mindketten megtesszük a magunk lépéseit, hogy génjeinkbe kódolt ellenségességünk ne legyen több ennél: apró kellemetlenségnél. Ám sem a kéztördelés, sem a tétova toporgás nem kerüli el a figyelmem, s kezd kényelmetlen szorongás kúszni a torkomba idegességétől, ahogy a sebesen pörgő vámpíragy megannyi rémes forgatókönyvet kreál nekem, mi lehet a baj. Jacob és Nessie? Az egész falka? Veszélyben a terület? Tartanunk kell a Volturitól? Egy újabb hadsereg? Bármi is az, a családom jelenlegi zilált állapotában rendkívül kiszolgáltatott helyzetben van. Jobb tehát mihamarabb meghallanom a híreket, s már helyet is foglalunk, én pedig várakozom, ha nem is olyan türelmesen, mint ami megszokott tőlem, de legjobb képességeim szerint. - Megbízhat bennem, Miss Clearwater - biccentek bátorítón, amikor csak tátogásra futja tőle, de nagyon nem sürgetem, nehogy az ellenkező hatást érjem el. Igyekszem nem eltelítődni a farkasbűzzel keveredő idegesség-szaggal - szerencsére egyik sem ismeretlen számomra, így van benne némi gyakorlatom.
Végül azért sikerül belekezdeni - bár nem kerüli el figyelmem a szemkontaktus hiánya -, én pedig hallgatom, annak ellenére, hogy a szavaknak eleinte nem sok értelmük és koherenciájuk akad. Kicsit úgy érzem, mintha a kórházban lennék egy vonakodó pácienssel... és ekkor még nem is sejtem, mennyire közel járok az igazsághoz. Magamban jegyzetelem, mi mindent mondhatok később, amivel talán segítségére lehetek, ebben a pillanatban azonban nem lenne bölcs lépés félbeszakítani a mondandót, ha már belekezdett.
- Egy alakváltó vámpír? - visszakérdezek, hiába az elhatározás, hogy nem szólok bele, sikerül kellően meglepnie. Azonnal a Volturi-tagokat kezdem számba venni, bár, ahogy hangzik a történet... nem úgy tűnik, mintha ennek kifejezetten hozzánk lenne köze... vagy veszélyes lenne... hiszen Leah itt van, épen és egészségesen, azaz akárkivel is találkozott, nem támadta meg. Vagy nem lenne ok az aggodalomra, ha megteszi, és meghal az oktalansága miatt. Persze az épség relatív, legalábbis a könnyek alapján. A test gyorsan gyógyul, ellentétben a lélekkel, és esetenként az elmével. De ha valaki alakváltó, akkor nem lehet más képessége, nem hallottam még olyasmiről, hogy bárki két erőteljes adománnyal is rendelkezzen... egyre zavartabban és aggodalmasabban hallgatom hát a történetet, egészen addig, ameddig a farkaslány ki nem böki a mondandója végét. Akkor egy halk szisszenéssel beszívom a levegőt, majd bent is tartom, mozdulatlanná dermedve.
Testem tétlenségével ellentétben az agyamban száguldanak a gondolatok, de újra meg újra visszatérnek ugyanoda, tehetetlen körökben.
Terhesség. Farkas és vámpír.
Bő fél perc elteltével lassan kifújom a levegőt, és lehunyom a szemem.
- Nos, elméletileg lehetséges az ilyesmi - felelek először is a legégetőbb kérdésére. Avery körül járnak a gondolataim. Ő efféle egyesülés gyümölcse - bár részleteket, nyilván, nem firtattam tőle, hiszen az volt a legkevesebb, hogy ne böködjek esetleg traumatikus témákat valakinél, aki önzetlenül a segítségünkre sietett. Lehet, hogy hiba volt, de legalábbis elsietett döntés, és hamarosan kénytelen leszek alaposabban is kifaggatni őt a technikai részletekről, már amennyit képes felfedni az ő nézőpontjából. - Ami azt illeti, ismerek is valakit, aki éppen ilyen származással büszkélkedhet. - Legalábbis szerintem büszkélkedhetne, persze megértem, hogy nincs rá különösebb ingerenciája. De ez... csak az elméleti lehetőség. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy... a gyakorlatban is erről van szó. Vagy hogy Leah valóban eljut addig, hogy világra hozza a gyermekét. Vagy hogy egyáltalán igaza van a gyanújával kapcsolatban. Vagy...
Feltekintek, kiegyenesedek a székemen, kihúzom magam, és kivárom, hogy a szemembe nézzen. - Nem tudom, miben reménykedik, kisasszony. Ez egy rendkívüli és feltérképezetlen területe a természetnek és az orvoslásnak is. Megértem, ha ez... kellemetlen az Ön számára, de hadd szögezzem le, hogy semmiben sem hibázott és nem az Ön felelőssége, bármi is történt. - Kicsit összefüggéstelen vagyok én is, annyi gondolat rajzik a fejemben, nehéz megkülönböztetnem, mit mondtam már ki, s mi az, amit csak akartam. - Természetesen mindent megteszek az Ön - illetve, amennyiben így áll a helyzet, az Önök - érdekében. Nem ez lesz az első szokatlan terhesség a praxisomban - mosolygok rá, hátha megnyugtathatom, bármily valószínűtlen is. - Biztos vagyok benne, hogy kegyed falkája is megértő és támogató lesz. Azonban először is bizonyosságot kellene szereznünk a feltételezéséről - állok fel tettrekészen, és most nagyon ügyelek, hogy még emberi mércével is lassan mozogjak. Nem azért, mert fizikailag féltem a velem szemben ülő nőt - immár nem leány -, hanem mert idegileg sem akarom megterhelni. - Megengedi, kérem? - Mielőtt gépekhez szaladnék, előbb az érzékeimre hagyatkozom, már ha meg nem állít. Óvatosan a szék karfájára ejtem a kezem - hadd szokja a közelséget -, aztán lassan előrehajolok, és mélyet lélegezve, lehunyt szemmel beszívom az illatát. Igyekszem katalogizálni mindazt, amit tapasztalatok. Nem csak a pézsma orrfacsaróan erőteljes aromáját, az ázottkutya-fehangokkal, nem is az erdő friss leheletét vagy a szappan halvány utózöngéit a bőrén, hanem mindazt, ami alatta van, a specifikusan Leah-illatokat, mindazt, amiből felépül egy test: hús, vér, szövetek; egyediség és személyiség érzékszervekre nehezen lebontható milliárdnyi apró összetevője... félretolom a ragadozót, noha az ő érzékszerveire támaszkodom, hogy előbújhasson az orvos, s mindaz a tapasztalat, amit évszázadok adtak nekem kórházak különféle osztályain. Apró szippantásokkal, ahogyan vadászeb keresi a préda nyomát, szimatolom a bőrét, kutatva a hormonok jellegzetes csapásait. Olyannyira elmerülök ebben, hogy szinte fel sem tűnik számomra, mennyire közel kerültem hozzá közben.
Aztán, amikor végzek, kinyitom a szemem és visszahúzódom, még mindig lassan, végezetül megköszörülöm a torkom. - Khm. Nem tudom, az igent vagy a nemet érezné jó hírnek? - Nem mintha számítana. A vámpírok érzékszerveit nehéz becsapni... de nem lehetetlen. - Azt hiszem, szükségünk lesz képalkotó szerkezetekre. Az alagsorban még megvannak a műszerek. Lefárad velem, vagy hozzam fel, ami kell? - Igyekszem tekintettel lenni rá, akár csak tiszteletből is, akár azért, mert pillanatnyilag törékeny mentális és lelkiállapotot sejtek nála.*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
THE SPIRIT OF THE WOLF ✥ alakváltó
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jul. 29.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
29
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
1986. Dec. 13.
✥ KOR :
30
✥ LAKÓHELY :
La Push
✥ FOGLALKOZÁS :
La Push védelmezője, tanár

TémanyitásTárgy: Re: Carlisle irodája   Vas. Márc. 12, 2017 10:00 pm

El kellett ismernem, volt abban logika, amit mondott. Nem lehet szüntelen a kórházban, hiába, hogy nem alszik és nincs szüksége sem pihenésre, sem semmi másra, mégis nagyon furcsállnák a népek, ha mindig ott volna, és sosem lenne itthon. De amilyen napokat mostanában megéltem, azt hiszem, csoda, hogy még tudom a saját nevem, nem még, hogy emellett logikusan is gondolkozzak. Ezért is kell nekem a doki... kell, hogy valaki logikusan gondolkozzon kicsit helyettem is.
Még ha nehéz is ez az egész, a lelkem mélyén persze tudom, hogy szembe kell néznem vele, akármi is jön... muszáj... de most, e percben, mégis nehezen ismerek csak magamra, kívül-belül, úgy érzem, minden a feje tetejére állt, és olyan ingatag, mint egy kártyavár. ÉN vagyok olyan ingatag. Egyszerűen rosszul vagyok a saját bőrömben. Mindent rossznak érzek. Így nehéz arra koncentrálni, hogy mi az amit tennem kéne...
Csak megrántom a vállam, mikor Dr. Cullen visszakérdez. Hisz mást nem tudok az alakról, csak ezt. Azt, hogy biztos nem az volt, akinek én láttam, szóval más tippem nincs, csak az, hogy változtatni tudja az alakját... vagy talán csak másokkal tudja elhitetni, hogy másként néz ki... fene tudja, mindenesetre, az biztos, hogy nem az volt, akinek hittem. Bár, ha az lett volna, az is elég nagy baj volna, de így is... rossz.
Gombóccal a torkomban várok, hogy emésszen, gondolkodjon... míg végül megszólalt, de amit mondott, nem az volt, amit reméltem hallani. Épp ellenkezőleg, a félelmem csengett vissza benne.
- Istenem... - nyelek nagyot, és komolyan rám jött a hányinger, még a gondolatra is, hogy lehetséges...
- Szár... származás... vagyis akkor... azt mondja, ismer ilyen... vagyis olyan, öh... - zavartan rázom a fejem. Hisz minek nevezzem? Vámpír? Ember? Alakváltó? Vegyes? Hibrid? Minek kell azt hívni, ami különleges ember vámpírral vegyítve? - Létezik olyan, akinek farkas és vámpír a szülője? - bököm ki végül, kihagyva a besorolást. - Nem értem... nem értem, hogy lehetséges ez... hisz... mi... maguk és mi, mi... mi egymás természetes ellenségei vagyunk, nem...? - értetlenkedve habogva próbálom emészteni, amit hallok. Hogyan születhet gyereke két olyan faj képviselőjének, melyek közül az egyik eleve azért született... hogy a másikkal harcoljon, legyőzze és megölje? Mi azért lettünk, hogy legyőzzük a vámpírokat, védjük a népünk, az embereket... akkor hogyan lehetséges, hogy ez a kettő keveredhet? Természetes ellenségünkkel... Mintha a béka és a gólya vagy... a kutya és a macska keveredne.
Félve bámulom aranyló íriszeit, de próbálok koncentrálni, arra, amit mond, s nem mondhatnám, hogy tetszetős, vagy hihető számomra. Hevesen kezdem el rázni a fejemet, ellenkezni kezdve szavai ellen.
- Nem... Még hogy kellemetlen? Megértő és támogató? Dr. Cullen, maga... mióta ismeri maga a falkámat? Megölték volna Bellát, csak hogy Renesmee ne jöhessen a világra, és bárki mást is, aki védelmezte őket... ha egy ember-vámpír keverékre így reagáltak, ön szerint mi lesz az álláspontjuk rólam és egy vámpír-alakváltó újszülöttről, ha... ha... hogyha igazam van, és az van bennem? - kétségbeesetten nézek rá. Félek. Sosem éreztem magam úgy a falkába valónak, ahogy a fiúk érezték magukat. Mindig kilógtam. Sosem leszek más a számukra, csak a csaj, aki belerondított a pasis csapatba, és lerombolta a "bulit" a lányos érzelmeivel, és a zűrös életével. És most még jön ez is... ha tényleg úgy van... én leszek a csaj, akit átejtett egy vámpír, és olyan bajt csinált, mint előtte még soha senki, a falkánk, sőt, a törzsünk történelmében... Soha nem éreztem még magam annyira egyedül, mint most, és úgy vélem, akkor sem lesz jobb, mikor eléjük kell állnom a dologgal. Ha csak elképzelem, mint merednek majd rám a szemeik, máris borsódzik a hátam.
De attól is borsódzik, ahogy Dr. Cullen azt mondta, "bizonyosság kell", még ha tudom is, hogy ezért jöttem ide. Ezt akartam én is, és akarom most is. Kell a bizonyosság! Reszketeg sóhaj kíséretében nézem pislogás nélkül, mint áll fel és jön oda hozzám. Mikor megáll mellettem, mély lélegzetet veszek a számon keresztül. Próbálok felkészülni. Tudom, hogy hozzám kell majd érnie, eleve közel kell lennie, tudom, hogy meg kell vizsgálnia... és tudom, hogy én is ezt akartam elérni. Hagynom kell, és nem állhatok ellen, bármennyire is azért sikolt minden idegszálam, hogy rohanjak világgá.
- Csinálja csak... bármit, ami kell, hogy tudhassuk - nyelem le az ingert a cselekvésre, mikor lehajol hozzám. Próbálok nem remegni, és próbálok a legkevesebbet lélegezni az orromon át, hogy ne ingereljen még tovább a vámpírsága... de nehéz.
Egy idő után inkább becsukom a szemem, mert nem volnék biztos benne, hogy az elfojtani igyekezett remegésem nem csap-e át az idegességből átváltozásba, ha túl sokáig van ilyen közel hozzám, és nem akartam benne kárt okozni.
Aztán egyszer csak vége lett, és a doki felegyenesedett. Éreztem, ahogy távolodik, így kinyitottam a szemem, és felnéztem rá.
- Kérem, mondja, hogy költői kérdésnek szánta... - lehelem, szinte tátogva, de ami azt illeti, kérdése és további szavai elég válasz-szerűnek hatnak nekem. Éreztem, mint száradt ki a szám, továbbra is émelyegtem, és zúgott a fülem. Rég nem kívántam már ennyire a végítéletet.  
- Képalkotó szerkezetek? - ismétlem utána. - Vagyis akkor... - Nem mondja ki, de érzem, hogy ő már tudja. Tudnia kell, különben nem vizsgált volna így át. Vámpír. Az érzékei jóval élesebbek mint egy emberé. Ő már tudja... és nem mondta ki, szóval... - Nem... nem biztos, hogy jó ötlet lenne, ha most felállnék... - Elcsuklott a hangom a végén. Ültömben is érzem, hogy remeg minden tagom. Félek, ha felállnék, el is esnék. És nem csak azért, mert iszonytató érzés lenne egy vámpírház pincéjébe menni. Nem mintha attól kéne félni, hogy a doki majd bezár oda, de... de nem biztos, hogy jó vége lenne, ha a föld alá merészkednék egy vámpírral, és bármi is a helyzetem éppen, nem akarom Dr. Cullenen kitölteni az érzéseim, nem akarom őt bántani.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://izombie.hungarianforum.net/

avatar
I CARE TOO MUCH ✥ vegetáriánus
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Aug. 08.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
13
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
1641. Jul. 04.
✥ KOR :
376
✥ LAKÓHELY :
Forks
✥ FOGLALKOZÁS :
Orvos és családapa

TémanyitásTárgy: Re: Carlisle irodája   Pént. Ápr. 28, 2017 8:11 pm

Leah és Carlisle

*Nem hibáztatom és nem sürgetem Leaht, nem mintha tudnám, hogy a türelmemre van szüksége (bár, valljuk be, azért sejtem, hiszen nem vagyok teljesen gyengeelméjű), hanem egyszerűen azért, mert ilyen a természetem. Sem a kapkodás, sem az indulatok nem vinnének előre, s mindig is igyekeztem higgadtan átvészelni az élet s halál nehézségeit, legyenek akár sajátjaim, akár másokéi, s most sincs ez másként. Halovány, megértő mosollyal biccentek a nőnek, helyeet foglalok, s várakozom. Nem kell sokat, az én időtlen mércém szerint pillanatokon belül belekezd, és máris olyan ingoványos talajon vagyunk, ami még számomra sem mindennapi, s különös odafigyelésemet igényli. Averyt sem adhatom ki - az engedélye nélkül semmiképpen sem -, de Leah-t is szeretném valahogy megnyugtatni, bár azt hiszem, az én álláspontom, miszerint minden istenáldotta élet ajándék, s különösen a mi nehezen szaporodó fajtáinknak, nem aratna osztatlan sikert most a nőnél. Azonban nem tudok nem Nessie-re gondolni és az ő fogantatása körüli kezdeti ellenállásra... s lám, a leányzó a családunk kincse lett egy pillanat alatt. Enyhén ingatom a fejem, hogy elűzzem most ezeket a gondolatokat.
- Ms. Clearwater, ez egy rendkívül erőpróbáló helyzet Önnek, de próbáljon meg... nos, legalább egy nagyon kicsit bizakodó is lenni. Bár Ön talán nem hisz ebben, de Isten útjai kifürkészhetetlenek. - Nem mondom, hogy nyugodjon meg, vagy hogy minden rendben lesz, mert ezek hazugságok lennének. Nem kérek tőle ilyesmit és nem látok a jövőbe, hogy bizonyosságot nyújthassak számára. De az én hitem talán kapaszkodó lehet számára még akkor is, ha hiedelmeink különbözőek. Előrecsúsztatom a kezem az asztalon, tenyérrel felfelé, felajánlva neki, hogy belém kapaszkodjon, ha annak érzi szükségét, de nem tolakodva be a személyes terébe engedély nélküli érintéssel. Mégiscsak vámpír és vérfarkas vagyunk, nem egymás tapizására huzalozva. - Még csak egyetlennel találkoztam hosszú életem során. Ő hibridnek nevezte magát - segítem ki a kifejezéssel készségesen. Igen, egyszerre vámpír és vérfarkas szülőktől származik, s már ez a puszta tény is lenyűgöző. Ha hozzáveszem, hogy Avery ezen kívül brilliáns elme, végtelenül kedves személyiség és igen különleges adottsága van, akkor a végeredmény egyenesen elképesztő. - Amennyiben mindkettejüknek megfelelő, később esetleg összehozhatunk Önök között egy találkozót, bár tartok tőle, sok kérdésére az illető sem tud majd kielégítő választ adni. Én természetesen mindenben igyekszem Önnek segíteni, amennyire csak hajlandó tőlem elfogadni. Ami pedig az elméleti biológiát illeti, a fajkeveredés nem ismeretlen fogalom, gondoljon csak az öszvérre vagy a panthera hibridekre. Ahhoz, hogy egymással utódnemzésre képesek legyünk, feltehetően elég a puszta tény, hogy mindkét fajta a homo sapiensből eredeztethető, így genetikailag feltételezhetően hasonlóak. Bár, megint hangsúlyoznom kell, ez egy meglehetősen felderítetlen területe a modern tudományoknak, és nem vagyok róla meggyőződve, hogy az elfogadott terminusok egyáltalán megfelelőek a mi eseteinkben. - Komoly erőfeszítést kell tennem, hogy önmagamat visszafogva ne kezdjek tudományos fejtegetésbe, hiszen le sem tagadhatnám, hogy a téma számomra a világ legizgalmasabbjai közé tartozik. De nem most van itt az ideje, amikor Leah épp élete legnagyobb sokkján megy keresztül. Tudom én... úgyhogy sóhatjva eleresztem a témát.
Különben is, amit a falkájáról mond, abban van némi ráció. Könyökömre támaszkodva sátorszerűen összeillesztem ujjbegyeimet, s azok felett pillantok rá. - Ez vitathatatlan, én pedig szeretnék bízni benne, hogy Sam Uley tanult az esetből és immár nem hozna ilyen elhamarkodott döntéseket. Mostanra beláthatta, hogy Bella és Renesmee megölésével csak két ártatlan életet vett volna el. A mostani helyzetben ráadásul a saját falkája megbecsült tagjáról van szó, így ha nem tévedek, végképp haboznia kell majd bármilyen drasztikus lépés előtt. Igaza van, el kell ismernem, kezdetben bizonyára számos ellenérzés és nehézség tornyosul majd kegyed és a... feltételezett születendő utódja előtt, ám amint megismerik majd őt, ezek enyhülni fognak vagy teljesen eltűnnek majd - mosolygok rá bíztató derűvel, saját élményeimből és az egyetlen általam ismert hibriddel kapcsolatos tapasztalatokból merítve optimizmusom. Ms. Clearwater erős és figyelemreméltó nő, biztos vagyok benne, hogy a gyermeke nem kevésbé lesz az. S ha a természetfelettiek növekedési sebességét vesszük alapul, akkor ez a meggyőződésem igen hamar bizonyíthatja majd magát. - Addig pedig, amíg esetleg nekik le kell küzdeniük az előítéleteiket, biztosíthatom róla, kisasszony, hogy én és a családom teljes mértékben támogatjuk, még ha ez sovány vigaszt jelent is az Ön számára. Semmiképpen sem marad egyedül, ezt megígérem. - Általában nem szeretek a többiek nevében is beszélni anélkül, hogy őket is megkérdezném a dologról, de ezt elég fajsúlyos kérdésnek ítélem ahhoz, hogy szükség esetén érvényesítsem azt az előjogot, ami a klán vezetőjeként megillet, s amivel szinte soha nem élek. És hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, felemelkedem a helyemről és Leah elé suhanok, hogy elegánsan térdre ereszkedjek előtte, és egy kicsit alulról nézhessek a szemébe, megint csak kitartva magam elé a két kezem, ahelyett, hogy egyenesen megfognám és megszorítám az ujjait. Én csak felajánlok, az pedig teljes mértékben rajta múlik, hogy mit, mennyit, hogyan fogad el ebből. A gesztusom bizonyára nagyon régimódi ebben a modern világban, de a kisasszony tudja, ki és miféle vagyok, nincs rá okom, hogy születési koromból eredő, régi szokásaimat úgy elrejtsem előtte, mint egy ember előtt tenném.
Egyébként amennyire idegroncs az egész terhességi helyzettől, olyannyira jól viseli a közelségem és vizsgálódásom. Ha nem lennék annyira elfoglalva a szituációval és a vizsgálódással, valószínűleg büszke lennék rá, hogy kapcsolatunk a falkával ilyen szintűre fejlődött. Így viszont csak sóhajtva távolodok el, hogy egy kis teret hagyjak neki. - Tartok tőle, hogy nem - mosolygok rá szomorkásan. Amennyire életpárti vagyok, annyira át is érzem, hogy az áldás sokszor bizony a leendő anya életét teszi (vagy tenné) tönkre. Így hát, bár az arcomon nem hagyom látszódni, de magamban önutáló, fájdalmas grimaszt vágok, miközben elhatározom, hogy a magzat elveszejtésének lehetőségeit is megvizsgálom, ha már igyekszem mindent megtudni róla. Nem az én döntésem lesz, végtére, és ha Leah ezt látja kiútnak... a szabad akaratának sárba tiprása lenne, ha nem nyújtanék neki erre is lehetőséget. Én meg mindenképpen a pokol tüzében fogok elégni, tehát inkább az én lelkiismeretemet terhelje a tett, mint bárki másét. Veszek egy mély lélegzetet, mire a  villámgyors gondolatmenetem végére érek, és igyekszem megnyugtatni gyomrom ideges remegését. Nem feltétlenül kell így történnie, végtére. Amennyire tudom, az élet és a születendő gyermekek az indián kultúrákban is meglehetősen szentnek és nagy becsben állónak számítanak. Talán Leahnak meg sem fordul a fejében ilyesmi. Talán. - Maradjon csak ülve - biztosítom. Ahelyett azonban, hogy rögtön lefelé indulnék, térülök-fordulok, és egy pohár jéghideg vizet nyújtok felé, meg két szem gyógyszert a tenyeremen. - Frontin. Az Ön szervezetén tíz-húsz perc alatt átszalad majd a hatóanyag, de addig remélhetőleg segít egy kicsit megnyugodni - ajánlom fel könnyedén.
Akár elfogadja a tablettát, akár nem, a következőben leszáguldok a pincébe. Nem kérek segítséget, bár egyszerűbb lenne a nagyméretű gépet manőverezni. Nem a maga súlya a probléma, annál sokkal többet is gond nélkül emelek fel, de a súly elosztása rémes (nem arra tervezték az eszközt, hogy sokat mozgassák), ráadásul nagy kiterjedésű. Mindegy, valahogy megoldom végső soron, és hirtelenjében beállítom a szerkezetet egy szabad szobába. Ha Leah úgy dönt, akkor még sokszor lehet rá szükség, szóval inkább nem az irodámban állítanám be. Elszöszmötölök a beüzemeléssel, aztán amikor minden készen áll, visszamegyek Leahhoz.
- Jöjjön, kisasszony - nyújtom a kezem, hogy felhúzzam, ha kell, és átnavigáljam az ultrahanghoz. Leültetem, felhúzatom a pólóját, gélt kenek a hasára és az eszközre, és hamarosan elmerülök a vizsgálatban. Ami... igen. Megerősíti a gyanúmat.
- Gratulálok, Ms. Clearwater. És... - csak egy alig észrevehető pillanatig habozok, mielőtt hozzátenném. - Sajnálom. - Sok mindennel nem lettem okosabb - a leendő gyermek sok tekintetben Nessie-hez hasonló, például abban, hogy egy egyszerű ultrahangkészüléknek nem mutatja meg magát teljes pompájában -, de most már egészen biztosan kijelenthetem: Leah Clearwater áldott állapotban van. Bár, ő bizonyára nem ezt a kifejezést használná rá.*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
THE SPIRIT OF THE WOLF ✥ alakváltó
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jul. 29.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
29
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
1986. Dec. 13.
✥ KOR :
30
✥ LAKÓHELY :
La Push
✥ FOGLALKOZÁS :
La Push védelmezője, tanár

TémanyitásTárgy: Re: Carlisle irodája   Vas. Ápr. 30, 2017 7:51 pm

(Leah és Carlisle)


- Nem... nem hinném, hogy létezik Isten. Vagy ha mégis, iszonyú rossz a humora - felelem, és rá nézve szomorúan ingatom a fejem ide-oda. Nem akarok arra gondolni, hogy ez esetleg egy felsőbb hatalom döntése, mert ha elhinném, hogy van efféle valaki odafenn, azt hiszem gyűlölnöm kellene. Már csak azért is, mert tönkretette az életem. Minden módon, ahogy csak lehetséges volt. Mindent megtett, hogy nekem rossz legyen, és a környezetemnek is. Elég ha csak apámra vagy az öcsémre gondolok, de anyám élete sem fenékig tejfel. És én... és ez a gyerek, ha valóban létezik... ha létezik Isten, miért kínoz meg minket ennyire? Ha ezt ennyire élvezi, vajon mennyire tetszik majd neki, mikor darabokra tépnek a falkám tagjai?
- Nem fog az az Isten engem megvédeni, mikor a falkám dühe utolér - mondom, remegő hangon, és megrázom kissé a fejem. Bár hálás vagyok a felém nyújtott kézért, de nem vennék rá mérget, hogy nem lenne rám rossz hatással most egy újabb érintés. Nem akarok kárt tenni benne. Ő nem érdemelte ki, hogy elpusztítsam. Az a másik vámpír igen, de a doktor nem.
- Egy hibrid... - ízlelgetem a szót, s kérdőn vonom fel fél szemöldökömet. - És mégis milyen... milyen volt az a hibrid, mármint... - magamra mutatok, majd őrá. - Olyan mint én, vagy olyan mint maga?
Nem tudom kitalálni, hogyan volt képes a természet összekeverni két ennyire különböző lényt. Mint a tűz és a jég... hogy élhet egyben a kettő? Tudom én, hogy a világ nem mentes különleges szülöttektől, de attól hogy két nagymacska tudott keveredni, még... nem értem, hogy mi hogyan tudtunk... én élek, és a vámpírok meg olyanok, mint a márványszobrok... méreg és nem vér van bennük, nem véreznek, nincs pulzusuk, nekem mindkettő van... mintha egy medve és egy fa pározna össze, nekem ez kb. olyan.
- Megismerném - bólintom azért, nagy levegőt véve. Nem kérdés, ha tényleg úgy vagyok, ahogy vagyok, jól jönne, ha látnék valakit, aki együtt él... azzal, amivel majd nekem is kell és a gyereknek is... már ha megérjük, hogy ez megtörténhessen egyáltalán.
- Lehet, hogy Belláék esetében ezt már belátta, de Sam énrám sosem fog úgy védelmet bocsátani, mint rájuk. Renesmee különleges, Jacob miatt. Én csak a púp vagyok a falka hátán. Egy nagy és hangos púp. Soha egy percig sem örültek, hogy ott vagyok. És ha kettő lesz belőlem, még rosszabb leszek nekik. A védelem lenne a feladatom. Az volna a küldetésem, hogy megöljem a behatolókat, hogy ha kell, meghaljak a törzsemért, nem az, hogy pározzak egy ki tudja honnét szalajtott vámpírral...
Egyszerűen úgy érzem, nem akadályok, hanem falak épülnek körém. És a téglákat Sam és a falkám hordják körém. Nem mondom, hogy rossz érzés Dr. Cullen mosolya, és kedves biztatása, de úgy érzem, megfulladok és hiába van körülöttem annyi sok ember, nincs senki, aki értem akarna nyúlni. A falka elvileg sok test és egy lélek kéne hogy legyen, együtt élni, harcolni, meghalni ha kell, de mindenképp együtt. Ha kell, meghalni egymásért, a törzsért, az emberekért. De úgy érzem, az a vámpír most átrántott engem a maga oldalára, és szemben állok a falkámmal, pedig eddig sem fértem be közéjük, de eddig legalább nem löktek el maguk mellől. Ha ez kiderül, nem mellém állnak majd, hanem... hanem ellenem sorakoznak majd fel. Belláék mellett anno ott állt az egész családjuk, élet és halál közt is, de én egyedül vagyok.
Könnyes szemekkel nézek a doktorra.
- Kedves magától, és hálás vagyok, hogy segít nekem - mondom szipogva, és bármennyire is meghat, mikor elém térdel és a kezét nyújtja felém, a lelkemnek nem állhatok ellent. Megfogom a kezeit... és meglepetésemre, jólesik az érintése. Talán... mert nem érzek benne ellenségességet. Sőt... csak csupa jóindulatot érzek... ami már eleve idegen számomra. Irányomba, nem szoktak így érezni... - De nem engedhetem, hogy maguknak essen bajuk miattam. Nem hiszem, hogy jól viselném jelenlegi lelkiállapotomban, ha... miattam elvesztenének valakit, akit szeretnek, és nem tudhatom, nem-e tenne önökben kárt a falkám, ha megpróbálnának a védelmemre kelni. Hálásan elfogadom a segítségét, mint orvosét... de nem teszem kockára a családja biztonságát. - Megpróbálkozom egy mosolyfélével, miközben elengedem őt. Nem mondhatnám, hogy valaha is nagy barátság lett volna közöttünk, de mégsem vállalhatom a lelkemre, hogy esetleg miattam bontsanak szerződést velük a farkasok, vagy... esetleg bántsák őket. Nem lehetek ilyen önző.
- Értem - lehelem. Pedig jó lett volna, ha költői a kérdés. Jó lett volna, ha megnyugtató válaszai vannak... De miért is lenne az élet egyszerű... az túl fura és tőlem idegen lenne. Már így is genetikai zsákutca voltam, most meg még kapok erre egy csinos kis masnit is, amire ráhímezték, hogy "bolond".
Hálásan biccentek, hogy idefent maradhatok. "Isten" látja lelkemet, jobb ez így mindenkinek...
Bár, reméltem, hogy jobban titkolom, hogy teljesen a padlón vagyok, talán hiú remény volt ezt gondolni. Erre következtettem, mikor egyszer csak megjelent előttem a doktor, két szem gyógyszerrel a kezében és vízzel. De tagadhatatlanul hálás voltam a gondolatért. Még ha nem is voltam soha az a gyógyszer-kedvelő fajta, tagadni is kár lenne, hogy Dr. Cullen jól látja, hogy nem vagyok szalonképes állapotban egy ilyen élethelyzethez, és ilyen hírekhez...
- Köszönöm - rebegem hálásan, és máris bekapom a pirulákat, majd felhajtom rá a vizet is, és lenyelem. Nagyot sóhajtok, és újra megtörlöm a szemeimet. Reménykedem, hogy hamar hat... és hogy tényleg hat... miközben remegő térdekkel várom vissza az aktuális "mindenre kiterjedő orvosomat". Aki nem tudom mennyi idővel később tér vissza, és nyújtja felém újra a kezét, majd amikor elfogadom, felhúz, mert gondolataim elkalandoztak. Gondolatban... az erdőben voltam. Farkasként sétáltam a napsugarak és zöld levelek közt... az oldalamon... egy kölyökfarkassal... Ami nem is tudom honnét jött. Azt se tudom, képesek-e a hibridek az átalakulásra, s ha igen, mikortól, hogyan, miként? Az is lehet még, hogy az egész gondolat tévedés... mégis felkúszott gondolataim közé ez a kép... egy kicsi, sötét szőrű farkasról...
Miközben Carlisle-al tartok egy szobába, ahol a "képalkotó szerkentyű" áll, elhelyezkedem, felhúzom a pólóm, ő pedig vizsgálódni kezd újra, én próbálok az állatkölyökre gondolni. Összeszorítom szemeim, és szívem szerint a füleim is befognám, hogy semmit ne tudjak meg, ne lássam, ne halljam. Lelki szemeimmel csak azt akarom látni... Egy aranyos kölyköt... nem mást. Látni, érezni, hinni...
Mégis összeroppan bennem valami, mikor meghallom az ítéletet... lelki szemeim előtt látom, ahogy a mellettem sétáló kis farkaska megbotlik egy kiálló gyökérben és elesik, és épp abban a pillanatban, amikor a porba hullt, egy hatalmas, fekete farkas vetődött elő a bokrok közül, egyenesen az én kis farkasomra.
Nekem pedig ezzel egy időben nyíltak fel a szemeim, és nagyot nyelve nézek fel Carlisle-ra.
- Lehet... hogy hányni fogok... - Csak suttogni bírtam, mert teljesen kiszáradt a torkom. Először csak azt éreztem, hogy valami nagyon rossz érzés indult el bennem... de alig mondtam ki a gyanúm, mikor már fel is ugrottam, s mivel közelebbi megoldást hirtelen nem láttam, hát odabotladoztam a legközelebbi ablakhoz, és azon kihajolva egész egyszerűen "visszaadtam a természetnek, ami a természeté. Már nem is emlékszem, hogy mit ettem utoljára, de nem is érdekelt, és egyébként is, akármi is volt, most maradéktalanul visszakerült a természetbe. Addig-addig öklendeztem, amíg csak volt bármi is, ami kijöhetett belőlem, azután egy pillanatra felnéztem a fák sűrűjére, és a következő másodpercben könnyezve rejtettem arcomat a tenyereimbe, és leroskadva a fal tövébe, sírni kezdtem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://izombie.hungarianforum.net/

avatar
I CARE TOO MUCH ✥ vegetáriánus
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Aug. 08.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
13
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
1641. Jul. 04.
✥ KOR :
376
✥ LAKÓHELY :
Forks
✥ FOGLALKOZÁS :
Orvos és családapa

TémanyitásTárgy: Re: Carlisle irodája   Csüt. Május 04, 2017 10:41 pm

Leah és Carlisle

*Ah, egy újabb ateista. Úgy tűnik, ez a modern kor egyre több hasonló gyermeket nevel, akik már a hithez is túl kiábrándultak. Egy kicsit sajnálom őket, bár tudom, efféle sajnálkozást nem mutathatok ki. Úgyhogy mosolyom töretlen marad.
- Szerencsére, Miss Clearwater, belém kettőnek is elég hit szorult - nyugtatom meg, már amennyiben ez megnyugtató számára. Nem kell egyetértenie velem, nem kell osztania nézeteimet, azok attól még szilárdak bennem, s ha a hit hiánya nyújt számára megnyugvást, nos, lelke rajta, nem fogok térítő misszióba fogni. Bár tudnék. - Ha a filozófia közelebb áll önhöz, gondoljon arra a királyra, aki bölcseitől gyógyírt kért minden szenvedésre az életben, s végül egyiküktől egy gyűrűt kapott, látszólag egyszerű és dísztelen fémkarikát. Ám nem volt teljesen jelöletlen, a belsejébe három szót véstek, hogy emlékeztesse a királyt, ne teljék el a bőséggel és ne csüggedjen el a nehézségekkel. A három egyszerű szó pedig így hangzott: "Ez is elmúlik." - magyarázom-mesélem halkan, egyenletes és megnyugtató hangon, úgy, ahogy rémült kisgyereket szokás elcsitítani pár jó szóval egy vizsgálat előtt. Hiszen Leah, hiába számít emberek között felnőttnek, az én éveimhez képest valóban gyerek még.
- A falkája nem fog kezet emelni Önre, kisasszony - jelentem ki sziklaszilárd határozottsággal. A "gondoskodom róla" kimondatlanul lebeg a levegőben kettőnk közül, s nem tudom, ő is hallja-e. Nem számít. Nem magyarázkodom, nem érvelek és indokolok. Egyszerűen közlöm ezt, mint tényt, és ezzel a témát lezártnak tekintem, ellenvetést tehet ugyan, de céltalan és értelmetlen volna. Tényleg hajlandó lennék felrúgni a békét a farkasokkal? Ki tudja? Az biztos, hogy remek érveim vannak Leah mellett, és ezeket nem lennék rest hangoztatni... és ha én erőteljesebben védem az ártatlan életeket (amilyen egy születendő gyermeké is), mint az elvileg erre felesküdött alakváltó védelmezők, akkor már komoly problémák vannak a világgal.
- Egy kicsit ilyen is, olyan is. Képes farkasalakot ölteni, s olyankor a szeme a vámpíroké, de emberi alakjában nem. Képes emberi élelmet fogyasztani, de szüksége van vérre és vadászatra is. Rendelkezhet képességgel, mint mi, ugyanakkor a farkasok ereje és gyorsasága jellemzi. Röviden tehát: mindkét faj legjobb tulajdonságait ötvözi, és megfelelő neveléssel a törzsük legjobb védelmezői közé emelkedhet - foglalom össze, amit hirtelenjében legfontosabb információknak vélek, és persze amit magam tudok. Olyan apróságok, mint a növekedés üteme és hasonlók, számomra sem teljesen világosak még. De ha Leah nem veszejti el a gyermekét, akkor már nem sokáig kell sötétben tapogatóznom e téren sem! Nem szép dolog, de a tudományos érdeklődés talán még az életvédelmező vallási meggyőződésnél is erősebb érv lenne számomra gyermek megtartása mellett. - Amennyiben az illetőnek nem lesz kifogása ellene, még a napokban sort kerítünk erre a találkozóra - bólintok rá, ennél többet pillanatnyilag nem mondhatok és nem ígérhetek. Avery nem cirkuszi látványosság, hogy a beleegyezése nélkül bárkinek kiadjam, s minden joga megvan rá, hogy a titka őrzését előbbrevalónak tartsa az altruizmusnál.
Csak a fejemet ingatom, de nem állok le érveket sorolni neki. Úgy ítélem, nincs olyan állapotban épp, hogy be tudja fogadni, hogy logikusan végig tudja gondolni a helyzetet. Majd. Később. Minél hamarabb, mert szinte fájdalmat okoz, mennyire degradálóan nyilatkozik a nő saját magáról, és dühössé tesz, és vissza kell fognom magam. Ökölbe szorul tőle a kezem, amit visszahúzok a korábbi felajánlásból (amikor nyilvánvalóvá válik, hogy Leah pillanatnyilag nem igényel ilyen kontaktust), és fél percre le kell állítanom a légzésem, hogy megnyugodjak. A technika egyenértékű azzal, mint amikor az emberek mély lélegzeteket vesznek ugyanezért a célért. Szeretném megnyugtatni a nőt, és elmondani, mennyire értékes ő. Szeretnék rávilágítani, hogy ez nem valami tragédia, hanem éppen az ellenkezője. Szeretném biztosítani, hogy nincs egyedül. De most még felesleges lenne, és nem találnék megértő fülekre sem érvekkel, sem bíztató szavakkal, úgyhogy befogom a szám, és várom a megfelelő időt, ami el fog jönni, tudom.
És valóban. Pár perc múlva előbb a szavaim érnek el hozzá - nem teljesen, de kezdetnek megteszi -, aztán az érintésem is elfogadásra talál, amiért hálásan elmosolyodom. Aggódom Leah-ért, aki minden farkas-erősség mellett is oly törékenynek tetszik számomra. Elsősorban nem fizikailag. Veszek egy mély lélegzetet - ha a vér szaga nem tud megzavarni, akkor egy farkasé sem fog -, és keresem a tekintetét, hogy azzal is nyomatékot adjak a szavaimnak. - Aki síkra száll Önért, kisasszony, az saját döntéséből fog így tenni, nem azért, mert én vagy bárki azt mondom neki. Jogukban áll eldönteni, milyen kockázatot vállalnak, ezt kénytelen lesz elfogadni nálunk. És valószínűleg nem lesz valós veszély. Sam Uley nem ostoba, alaposan meg fogja gondolni, mielőtt háborút hirdetne az északi vidék legnagyobb és legerősebb vámpírklánja ellen. - Ha meg kenyértörésre kerül a sor, legfeljebb elmegyünk, ebben az esetben természetesen Leah-val együtt, már ha ő nem akar mást. Forks ideális hely a mi életmódunknak, de nem az egyetlen a világon. Amerika több más vidéke is kellemes lehet számunkra, a többi kontinensről nem is beszélve. Leah gyermeke pár év alatt felnőne, biztonságban és szeretetben, s utána visszatérhetnének ide, bizonyítani, hogy a gyermek nem veszélyes az emberekre. Nem mondom, hogy könnyű út és helyzet lenne ez bárkinek, de mindenképpen jobb, mint az ártatlanok megölése. Gondolatban legalább egy tucat lehetséges forgatókönyvet végigpörgetek a farkasok különféle reakcióival, nem mintha ezeket meg akarnám osztani Miss Clearwaterrel.
Orvos vagyok, s ennek megfelelően elsősorban igyekszem vigyázni Leah-ra, aki mostantól a páciensem. Ha tartanék tőle, hogy a sokk ugyanolyan súlyos lehet esetében, mint egy embernél, akkor valószínűleg nem csak vizet és főleg nem nyugtatót kapna tőlem, de biztos vagyok benne, hogy vérfarkas-ellenállóképessége átsegíti ezen a megrázkódtatáson, így inkább arra törekszem, hogy kényelmesebbé tegyem számára a helyzetet. - Igazán nincs mit - biccentek, aztán mozgásba is lendülök, hiszen a pirulák, bár hatnak (azért is kapott kettőt belőlük), nem sokáig fogják tenni. Az a fránya felgyorsult metabolizmus.
A vizsgálat egyébként simán megy, amit meg tudok ítélni a magzatról, az teljes mértékben bizakodásra ad okot, persze ez még mindig nem sok. Nem annyi, mint egy átlagos gyermeknél lenne. Semmi sem utal komplikációra, vagy a leendő gyermek egészségének hiányára. És persze a kismama sincsen jó bőrben. - Máris... - ugrom fel, hogy hozzak valamit, bár így első blikkre fogalmam sincs, hogy mi lenne alkalmas, és egyébként is, Leah meglehetősen feleslegessé teszi, amikor kihajol az ablakon. Fájdalmas kifejezés szalad át a vonásaimon. - Esme nem lesz elragadtatva... - dünnyögöm saját magamnak, nejem virágágyására gondolva, ami történetesen az ablak alatt volt. Mindegy. Ha megtudja, hogy örökbe fogadhat egy megejtett farkaslányt, úgyis kiugrik majd a bőréből örömében, és tovább nem fogják érdekelni a tulipánok vagy mik. (Idén még rá sem néztem, mit ültetett oda, szégyen.) De ez most... nem fontos. Hiszen itt egy láthatóan szenvedő ember (már a szó tágabb értelmében) a gondjaimra bízva. Óvatosan, oldalról közelítem meg Leah-t, hogy a szeme sarkából láthassa érkezésemet, nehogy megijesszem. Lassan mozgok és úgy tartom magam, hogy ne lehessen fenyegetőnek értelmezni a mozdulataimat. Lassan letelepszem mellé, én is a falnak vetem a hátam, bár személy szerint nincs szükségem lenne a támaszra, és könnyedén Leah vállára simítom a tenyerem, hagyom, hogy kisírja magát. Gyengéden magam felé húzom, hogy a vállamra dőljön, de csak amíg nem tapasztalatok ellenállást, akkor nem erőltetem, hagyom a saját tempójában alkalmazkodni hozzám és a szagomhoz és a jelenlétemhez. Nem sürgetem, ebben sem: sírjon csak. Jót tesz a léleknek, és egyébként a testnek is, amennyiben a kellő folyadékpótlásról gond... de ez megint csak nem fontos most. Ha Leah hagyja, akkor gyengéden simogatom a hátát és türelmesen várakozom a zokogás csillapodására. Arra viszont nem szeretnék lehetőset adni neki, hogy utána jöhessen a törvényszerű önutálat-epizód, úgyhogy amint ez megtörtént, szemkontaktust keresek vele. - Kérdeznék valamit, és nyugodtan felképelhet, ha túl indiszkrétnek talál, Miss Clearwater - vezetem fel halálkomoly arckifejezéssel, és csak ekkor mosolyodom el. - Mit szólna hozzá, ha mostantól tegeződnénk? - fejezem be, és remélem, hogy sikerül kizökkentenem. Bár, valahol feltételezem, hogy ennél azért nehezebb dolgom lesz vele.*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
THE SPIRIT OF THE WOLF ✥ alakváltó
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jul. 29.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
29
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
1986. Dec. 13.
✥ KOR :
30
✥ LAKÓHELY :
La Push
✥ FOGLALKOZÁS :
La Push védelmezője, tanár

TémanyitásTárgy: Re: Carlisle irodája   Szer. Május 17, 2017 8:35 pm

- Ez egy "élet", Dr. Cullen, ez nem tud elmúlni - nyelem halkan, fájón a szavakat. Ez nem egy félelem, vagy egy nátha, vagy afféle dolog, ami elmúlhat. Nem segítenek az imák, a remények. Ha ez a helyzet, akkor ez a gyerek meg fog születni... ha a falkám nem öl meg minket idő előtt... és akkor nem hogy elmúlik a vész, de egyenesen a világon lesz. Nem jobb, hanem rosszabb lehet majd úgy... de hiába remélném, hogy elmúlik. Ez már maradandó...
Megható a doki reménykedése, a bizalma, a falkám jó szíve, ésszerűsége iránt, pedig ha járt volna valaha a fejükben, ahogy én számtalanszor megtettem... tudná, hogy ez nem ilyen egyszerű. Még ha fiam születne, talán... őt esetleg befogadhatnák, még ha csekély is az esély... Ám de ha lány volna? Még jobban gyűlölnék tán, mint engem... nem hiszem, hogy van erre remény, s hogy ha reménykedni is kezdenék, volna-e értelme? Vámpír... Félig vámpír lenne az a gyerek. Nem tudom mit ér a remény és a hit egy tucat farkassal szemben. Akiket gyakorlatilag elárultam... illetve, ők így érzik majd.
Úgy nézek rá, hogy ő is érezze, nehezen hiszek a reményeiben.
- Szóval lehet, hogy lesz egy... egy sötét szőrű, aranyszermű kis farkasom? - foglaltam össze a lehetséges látványát a "gyermekemnek", kérdőn nézve a hozzám beszélőre. Mert az ugye kizárt, hogy ha netán megszületne ez a... gyerek, más legyen, mint ők, a Cullenek. Nem viselnék el egy emberevő félvámpír-farkas gyermeket... azt biztos, hogy nem. Még ezt sem biztos, nem hogy amazt.
- Örülnék neki - bólintom készségesen. Nem is kérdés. Jó volna, ha tudnék... valami olyat látni azon a hibriden, hogy... áh... nem is tudom mit... valamit... Látni, hogy emberi. Hogy nem... nem gonosz lény. Tudom, hogy nem minden vámpír gonosz, de ami ezt tette velem, az csak az lehet, és az ő vére is... az ő gyereke is... Ohh, egek, ez... Ahogy rá gondoltam, csak még több fájdalom, düh termett bennem, egy jó adag hányingerrel vegyítve.
- Persze... - nyelem kissé zavartan, ahogy ránézek a vámpír-doktoromra. - El is felejtettem... Önöknél szabad akarat van - helyeselek a szavaira Ők döntenek. Maguk. Nem parancsol nekik a doki, csak kéri őket, és ők eldöntik, mit tesznek, vagy nem tesznek meg neki. Nem parancsol nekik. Nem úgy, mint minálunk... Ez kiment a fejemből. Butaság tőlem, de nagyon szétszórt vagyok, nem bírom egyben tartani néha a gondolataim. Ez az egész helyzet kikészít.
Sam Uley talán nem ostoba, de én már eleve rossz lapon vagyok nála. Most főleg, hogy azt hittem, ő volt... ott... de már eleve rég rázós a helyzet köztünk. Régen sem sokat gondolkodott. Nem tudom, most nekiáll-e.
De talán előbb jó lenne elérni, hogy a gyomrom ne akarjon folyton-folyvást kikalandozni a torkomon át. Az érzés a bensőmben, épp lyan, mintha a gyomrom arra vágyna, hogy feltörjön a torkomon át, és kiköltözzön a testemből. Mintha a saját bensőm ellenkezne velem, amiért magamba fogadtam egy... egy... egy kis... egy lényt. Nem tudom, hogy ezt valóban a testem teszi-e, vagy a lelkem... én teszem-e... mindenesetre nagyon rosszul érzem magam, annyi hét szentség. A földön ülve is úgy reszketek, mintha legalábbis rázna valaki. Nem, ez nem olyan farkasos remegés volt, nem éreztem rá késztetést, hogy átalakuljak, ellenben arra igen, hogy kivessem magam az ablakon... Nem tudom milyen elvetélt ötlet ez, de talán abban bíztam, hogy jó büntetés lenne nekem a fájdalom. Úgysem halnék bele... de csontom törhetne. Ami eléggé fájhatna... Megérdemelném.
- Majd elnézést kérek tőle... - susogom rekedten, szipogva, miközben látom, hogy Dr. Cullen felém óvatoskodik. Bizonytalanul néztem rá fel. Jólesett, hogy nem siette el a mozdulatokat, és e percben valahogy eszembe sem jutott gondolkodni rajta, hagyjam-e neki hogy odajöjjön, hogy hozzám érjen... A válasz egyértelmű volt. Mert bármit megadtam volna, azért, hogy valaki vállán kisírhassam magam. És ő itt volt. Most nem a vámpírt láttam benne. Talán még csak nem is az orvost. Hanem azt... amit eddig soha... egy vámpírban sem... Valakit, akiben bízok.
Ezért nem volt kérdés, hogy mikor engedte, a vállára hajtottam a fejem, és mikor megéreztem kezét a hátamon, bár elsőre megilletődtem az érzéstől, de nem bántam. Jólesett a törődése, miközben a világom a darabjaira hullott. Jólesett, hogy ő próbálja összetartani, én pedig széthullhatok a kezei közt.
Percekig? Órákig? Akár napokig is ülhettünk volna így. Ő képes is volna rá... én meg jelenleg bármilyen önpusztítást véghez tudnék vinni simán. A napokig egy helyben ülve zokogás is ilyen lenne. Újra és újra lejátszódott szemeim előtt a kép, a kicsi farkasról, akit Sam elpusztít... majd rám veti magát, és átharapja az én torkom is. Vajon mennyire vagyok rossz ember, ha egy percig jobban féltem a saját halálomtól, mint az övétől? De nem... nem tudom mit éreznék. Éreznék? Így is túl sok az érzés... Én ezt nem akarom! Se így, se... Nem. Nem biztos, hogy sehogy, de így? Egy idegen, és nyilvánvalóan gonosz vámpírtól? És eleve miért? Miért én? Miért most? Nem akarom... Gyűlölöm azt a vámpírt... és amit tett velem. És valahogy gyűlölöm a bennem élő... azt a lényt... a gyerekét... Gyűlölöm, hogy bennem van. Ráz a hideg. Félek. Dühös vagyok. Nem akarom ezt!
Tudom, hogy nem szabadna rosszat gondolnom a gyerekről. Nem ő tehet róla... tudom... mégse megy. Nem tudom mit érzek, de jelenleg semmi jót.
Ezért is olyan meglepő, hogy kicsivel később, ahogy csitult a sírás, még ha nem is múlt el, akaratlanul is elnevettem magam. Bár még mindig folytak a könnyeim. De tény, ennél sokkal komolyabb kérdéseket tudtam volna elképzelni, ahogy felvezette... Azt hiszem, ezért is bólintottam rá.
- Oké. Nem bánom - bólogatok szipogva, és akár ha már ilyen bizalmas viszonyba kerültünk, tényleg nem hátráltató gondolat a tegeződés. Egy gonddal kevesebb. - Ha már úgyis barátkozunk, nincs kedve... kedved örökbe fogadni a... - nem tudtam kimondani, hogy a "gyerekem". Inkább a hasamra mutattam. - Őt. - Ez volt a leghumánusabb jelző, ami eszembe jutott most.
- Ha egyáltalán kihordhatom, úgyse biztos, hogy túlélem a szülést, nem? Bellát is a vámpírméreg mentette meg. Én ugyan öngyógyító vagyok farkasként, de ki tudja, hány farkasnő élt már túl ilyen szülést? Ki tudja... Lehet, hogy ha egy kis vámpírféle kirágja magát belőlem, én is meghalok. Talán az volna a legjobb mindenkinek... - latolgatom a lehetőséget. Ilyen remények mellett talán Sam is megkegyelmezne. Elvégezné a piszkos munkát a természet és nem nekik kéne...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://izombie.hungarianforum.net/

avatar
I CARE TOO MUCH ✥ vegetáriánus
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Aug. 08.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
13
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
1641. Jul. 04.
✥ KOR :
376
✥ LAKÓHELY :
Forks
✥ FOGLALKOZÁS :
Orvos és családapa

TémanyitásTárgy: Re: Carlisle irodája   Csüt. Május 18, 2017 12:14 am

Leah és Carlisle

*Eszemben sincs titkolni, hogy megkönnyebbülök a szavaira. Akármilyen kontextusban, de elismerte élőlényként a magzatot: ez azt mutatja, hogy nem jár az elvetetése a fejében. Gyűlölném magam, ha egy ártatlan, formálódó kis lény életét kellene elvennem, és egyre inkább úgy tűnik, a helyzet nem fog erre kényszeríteni. Istennek hála.
- Nem is erre gondoltam, kisasszony. Az élet nem fog elmúlni, szerencsére. De a terhesség - és az azzal járó aggodalmak - el fognak múlni. A nehézségek és a szomorúságok elmúlnak, hogy átadják a helyüket boldogabb időknek, amik aztán szintén elmúlnak, és így tovább, és így tovább, soha véget nem érő kilengések játékában - magyarázom hozzá alkalmazkodó halkan, hátha ő is olyan megnyugvást talál e gondolatokban, mint a mesebeli király, s mint én, amikor először hallottam a történetet.
A pillantását nyugodt magabiztossággal viszonzom. Nem kell látnia, nem kell egyetértenie a bizakodásommal. Nem kérem tőle, hogy lássa rózsásabb színben a világot, nem kérem, hogy űzze el magától a pesszimista gondolatokat. Minden joga megvan rá, hogy így érezzen és így gondolkozzon. De nekem is megvan minden okom. Talán egyszer majd kifejtem neki részletesen az összeset, ha érdekli, de nem most.
- Lehetséges. Őszintén nem tudom, hogy a farkasgének mikor mutatkoznak meg egy ilyen gyermeknél, valószínűleg ugyanúgy kamaszkorban, mint kegyedéknél, ezt is meg kell majd kérdeznünk - biccentek, mentálisan felírva magamnak a teendőim közé a dolgot. - Egyébiránt igen. A rezervátumnak aranyszemű farkasőrzője is lesz, ha Önök így kívánják majd - bíztatom bólogatva. Bizony, minden esély megvan rá, hogy a gyermeke ugyanolyan vegetáriánus lesz, mint a Cullen klán tagjai - miért is ne lenne? Ha valóban a mi környezetünkben fog felnőni... majd elöl járunk neki jó példával.
- Kedvelni fogja - jósolom, bár sosem voltam az elhamarkodott kijelentések híve, de hát hogy lehetne Averyt nem kedvelni? - Az illető éppen némi szívességbeli szolgálatot tesz a családomnak, de biztos vagyok benne, hogy utána örömmel ül le önnel egy fagylaltkehely mellett beszélgetni. - Nem felejtettem el az első találkozásomat Averyvel és hogy mennyire ízlett neki a fagylalt, a nem éppen nyárias időjárás ellenére is.
- Nos, amíg rajtam múlik, addig az is marad - komorodom el egy kissé, mert ahogy Leah megfogalmazza, nyilvánvaló, hogy a farkasoknál viszont nincsen, és ez a gondolat nekem hoz el némi kellemetlenül szorító érzést gyomortájt. Vámpírnak nyilván nem lehet effektíve hányingere, de ez a zsigerekben kúszó rosszullét nagyon közel áll hozzá.
Nem szívesen hagyom magára a nőt akár csak percekre is, de muszáj, hogy meglegyünk, és szerencsére semmi tragikus nem történik. Leszámítva, hogy amint megerősítette a gép, amit én már eddig is tudtam, Leah szinte összeomlik, fizikailag legalábbis. Mentálisan még itt van, bizonyítja azzal, hogy reagál meggondolatlan mormolásomra, s ha ember lennék, bizonyára elvörösödnék tőle, hogy rajtakapott ilyen mundén gondolatokon, amikor épp egy új élet bizonyosságának is örülhetnék. Vér azonban nincs bennem, mi megszínezhetné az arcom, úgyhogy csak sóhajtok. - Nem lesz szükséges - állítom magabiztosan. Ismerem Esmét, összes családtagom közül értelemszerűen őt a legjobban. Amennyire sajnálni fogja Leaht, ugyanakkor éppen annyira ki fog ugrani a bőréből örömében, hogy újabb gyermekkel gyarapodik a természetfeletti közösségünk. Kisebb gondja is nagyobb lesz, semhogy egyáltalán észrevegyen egy meggyalázott virágágyást, azt hiszem.
Én pedig annak örülök, hogy Leah hagyja, hogy megtartsam, vigasztaljam. Nem lök el, nem tart ellen gyengéd húzásomnak, úgyhogy vállamra hajtott fejjel köt ki, és csak farkasságára tekintettel nem húzom az ölembe, mint Alice-szel szoktam tenni búskomorsága idején. (Meg mert Rose is a háztartásomban él, és mellette megtanulja a férfiember, hogy ha túlzásba próbálja vinni a vigasztalást, akkor egy törött csuklóra kell számítania.) Kicsit elfogódottan szorítom hát magamhoz a nőt, majd kezdem simogatni a hátát lassú, egyenletes körökben. Hozzá vagyok szokva, hogy emberek bíznak bennem - az életükkel, a szeretteik életével -, de ez az első alkalom, hogy egy farkas teszi ezt, s bizony elfogódott vagyok a megtiszteltetéstől. Pedig nem kellene így gondolkodnom, nem kellene a farkast látnom benne még másodlagosan sem, de hiába, vén csont vagyok én ahhoz, hogy teljesen megváltoztathassam a gondolkozásmódomat egyik pillanatról a másikra. - Így, így... - bíztatom halkan, duruzsolva. - Csak rajta, jót tesz a sírás. Minden rendben lesz. Végül rendben lesz - susogok értelmetlen, de reményteljes ostobaságokat a fülébe. Semmi nagyot, semmi világrengetőt, inkább egyik apróságot a másik után, hogy hadd sírjon, hadd nyugodjon meg, hadd tegye, amire éppen szüksége van. Mert nekem személy szerint fogalmam sincs, hogy az micsoda, vagy hogy egyik-másik fázishoz mennyi időre van szüksége, vagy bármi ilyesmi. Még a szaga sem nyújt semmiféle kapaszkodót, túlságosan feldúlt és sokkos ahhoz, hogy a kémiai folyamatok érezhetőek legyenek. Elképzelésem sincs, mi zajlik le Leah fejében, lelkében. De remélhetőleg nem is kell tudnom, mert ezek a fajta vad, egeket ostromló hullámzások általában maguktól is lecsillapodnak, csak egy kis idő és kifutási lehetőség kell nekik.
Ha akar, Leah beszélhet. Ha nem, akkor csendben is ülhetünk. Zokoghat, ameddig el nem apadnak a könnyei, és maradhatunk meredt némaságban azután is.
Igencsak benne járunk már az éjszakában, amikor úgy ítélem meg, hogy ideje megtörni a hangulatot és előállok a javaslatommal, ami... igen. Nevetést vált ki a nőből, ami még sokkal jobb reakció, mint amiben reménykedtem. Elmosolyodom, és a gesztusomból hiányzik az a kimerültség, ami egy embert bizonyára jellemezne egy ilyen hosszú és kimerítő érzelmi megrendülés végigasszisztálása után. Végtére a halandónak kényelmetlen helyzet, amibe kucorodtunk, engem egyáltalán nem viselt meg.
A felvetésére félrebiccentem a fejem, és az álla alá nyúlva felemelem a fejét, hogy rám nézzen, ne a saját hasára. - Örökbe fogadni árvákat szokás, Leah. Ennek a gyermeknek van édesanyja - mutatok rá a nyilvánvalóra, de aztán folytatom is, miközben ujjaim lecsúsznak a bőréről. - Csakhogy! Ettől függetlenül Esme valószínűleg vérig sértődne, ha nem lehetne a gyermek kedvenc nagynénje, én pedig sosem utasítanám el, ha felajánlanád a keresztapaságot, vagy azt, ami a ti kultúrátokban ezzel egyenértékű. És lefogadom, a lányaimat is felrázná a depresszióból, ha újra anyáskodhatnának valaki fölött - sorolom a lehetőségeket, mert nem elutasításról szól a mondandóm. Ha Leah valamiért úgy döntene, hogy köszöni szépen, nem kér a gyermekből és nem hajlandó az anyja lenni, akkor otthont biztosítanánk neki. Ha Leah nem akar a falkájával lenni, akkor neki is. De első körben azt feltételezem, hogy nem akarja magára hagyni a születése után.
És persze még mindig van rengeteg technikai, orvosi kérdés, ami megoldásra vár az egész állapottal kapcsolatban. Felső ajkam beharapva tűnődöm néhány pillanatig azon, amit mond. - Nem hinném, hogy életveszélyben lennél, Leah. - Észben kell tartanom, hogy most már tegeződünk, néha nehezemre esik, mert még mindig sokszor érzem tiszteletlennek ezt a fajta megszólítást. - Bella emberi szervezete jóval kevésbé volt ellenálló, mint egy farkasé. Az alapján, ami Nessie kihordása körül történt, azt gondolom, hogy a te fizikumod képes lesz majd a károkat legalább olyan tempóban helyrehozni, mint ahogyan felütik a fejüket. Persze, ettől függetlenül számos fájdalmas élmény kikerülhetetlen - a terhesség, még az egyszerű emberek között is, sajnos nem csak móka és kacagás -, és a speciális helyzetedből adódóan neked feltehetően extra nehézségekre is fel kell készülnöd, de nem életveszélyre. Főleg nem úgy, hogy orvosi felügyelet és állandó elsősegély-készenlét áll majd rendelkezésedre a legmodernebb technológiával felszerelkezve - magyarázom, s ez persze felajánlás is egyben. Ha nem utasítja vissza. Mert abban az esetben viszont orvosi utasítássá lép elő. Ha Leah azt hiszi, hogy az események ilyen fordulata után egyszerűen hagynám, hogy elsétálva veszélynek tegye ki magát, akkor téved. A "legjobb mindenkinek"-féle önsajnálatra viszont szándékosan nem reagálok. Ha Leah valóban így gondolja, akkor úgyis elő fog még kerülni, és ráérek a fejmosással. Ha meg csak a pillanatnyi elkeseredés beszél belőle, akkor feleslegesnek tartnám még inkább ráirányítani a figyelmét. - Amíg el nem rendeződik a helyzet a falkáddal, addig mindenképpen javaslom, hogy maradj nálunk. Már ha el tudod ezt a helyet viselni. Ha nagyon szörnyű, akkor bérelhetünk neked egy hotelszobát a városban, de attól tartok, valamelyik családtagunknak ott is állandóan a környezetedben kell maradnia, hogy biztosítsuk a sérthetetlenségedet. Akár így, akár úgy, a családomat mihamarabb be kellene avatnunk a helyzetbe. Szeretnél ott lenni, amikor elmondom nekik a híreket, szeretnéd te elmondani, vagy inkább nem vennél részt abban a beszélgetésben? - sorolom a teendőket, lehetőségeket, próbálom lefedni a legvalószínűbb lehetőségeket... akad tennivaló bőven. És persze idővel a falkát is értesíteni kell majd. De eszemben sincs most ezzel idegesíteni Leaht.*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
THE SPIRIT OF THE WOLF ✥ alakváltó
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jul. 29.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
29
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
1986. Dec. 13.
✥ KOR :
30
✥ LAKÓHELY :
La Push
✥ FOGLALKOZÁS :
La Push védelmezője, tanár

TémanyitásTárgy: Re: Carlisle irodája   Csüt. Május 18, 2017 10:35 pm

Nehezen tudtam volna igazat adni neki, miközben én azon agyaltam, hová ásassam el majd a hullám, ha a dolognak vége lesz. Esme ültethetne majd virágokat a síromra, mert gyanús, hogy a saját anyám nem teszi majd meg, ha megtudja, hogy a lánya egy nagyon-nagyon... nagyon súlyos és következményekkel súlyosan teletömött szégyenbe esett.
De nem akartam tovább fájdítani Carlisle szívét. Ezért nem szóltam, csak megvontam a vállam feleletül. Talán jobb ezt most nem bolygatni tovább. Félek a megnyugvástól, de szenvedni sem akarok ebben.
Inkább próbálom elképzelni azt az aranyszemű kis kölyköt újra... arany szemek... arany...
- Csak arany szeme lehet, mert azt sem tudom, ezt hogyan fogadjam el, a vörös már egész más kategória volna, arra egészen biztos nem volnék képes... Nem lehet olyan... - nehézkesen nyelem le félelmem szavait. Nem lehet olyan, mint az apja. Nem tudom ugyan, hogy az mit eszik/iszik, de hogy rossz, abban biztos voltam. És számomra, az emberi vér ivása csak rossz lehet, tehát ha a világra jön ez a... gyerek, akkor biztosan nem ölhet embereket. Ezt sem tudom hogyan éljem túl, de abba biztosan belepusztulnék... Így sem tudom hogy néznék majd rá, hát még ha vörös lenne a szeme...
Igyekeznék bizakodni, hogy legalább addig bírjam ki, amíg találkozom azzal a bizonyos hibriddel. Hátha jobb érzések vándorolnának a gyomromba tőle, mint amik így most odabenn vannak. Mert most egészen biztos nem érzem jól magam. Sok mindennek hívhatnám ezt az érzéshalmazt, de jónak nem, semmiképpen. Rossz. Inkább. Sokkal rosszabb, mint az első átalakulásom. Rosszabb, mint Sam jelenléte valaha is volt. Azt hiszem ez az a perc, mikor mondhatom, átéltem valami rosszabbat, mint mikor megtudtam, hogy apám meghalt. Ez rosszabb. Mert nekem kell ezzel együtt élnem. Muszáj elviselnem valamiképp...
- Nem hittem volna, hogy egy nap ilyet élek majd át... - suttogom. - A baba... egy hibrid. Egy idegen hibridtől várok megsegítést. És Carlisle Cullen védelmez engem... nehogy a falkám legyilkoljon a gyermekemmel együtt...
Ohh... Kimondtam... - nyögöm, s magamban újra összetörök, egy fájdalmas grimasszal jutalmazva a gondolatot. - Az ott benn az én gyermekem. Gyermekem... Azt se hittem, hogy bármilyen gyerekem lehet, nem hogy ilyen.. és most van... lesz... és el kell fogadnom... megszülni... védeni... nevelni...
Szeretnem is kellene... - gondolom némán -, ahogy a szülőknek kell... kéne... De e percen semmi mást nem érzek iránta, csak félek, mert miatta... miattuk az apjával... a nemzőjével... minden újra tönkremegy az életemben...
Azt hiszem valahol mélyen csak az tart meg egészben, hogy a doki velem van. Velem ül a földön, átölel, vigasztal... Szeretnék megnyugodni, de nem bírok a félelmemmel, újra sírni kezdek... vagy nem is, inkább csak folytatom azt, hisz igazán abba se hagytam.
Tudom, hogy ronda dolog volt tőlem, ennyi ideig feltartani őt, hogy velem üldögélt a földön, de meghat, hogy nem hagyott egyedül. Velem maradt végig, míg csak csitult végre a kiakadásom kissé.
- Még lehet belőle árva... - válaszoltam aggodalmasan. Félek. Nem akarok meghalni... de ugyan, miért is élnék tovább? Azt se tudom. - És nem tudom, édesanya vagyok-e, ha nem tudom őt szeretni...? De hogy szeressem, ha egyszer nem akartam...? - faggatózom, talán olyan kérdésben, amire nem is tudom, ki tudna jó választ adni. Talán csak egy nagyon okos vagy bölcs ember. Vagy egy szülő... és végülis, Carlisle-ra ez mind igaz.
Belegondolhatnék, milyen lenne megszülni és odaadni, hogy neveljék fel ők... de ehhez el kéne képzelnem őt is... és arra most még nem vagyok képes.
- Ebben még nem tudok dönteni - mondom is meg neki is. - Hogy mit akarok vele... De ha... esetleg úgy alakul, hogy én fogom... hogy... velem marad... - nehezen forog a nyelvem, nehéz ezt összeszedni. Tényleg nehéz. - Örülnék, ha olyan keresztapja volna, mint te. - Megpróbálom kétfelől nézni. Úgy, hogy ugyan még fogalmam sincs mit akarok vagy mire vagyok képes, de akár így, akár úgy, Carlisle remek keresztapa lenne, ebben biztos lehetek, azok után, hogy velem mennyit bajlódik itt, éjnek idején, mikor már rég ki is dobhatott volna. De ehelyett itt kínlódik velem. Ha megtartanám a babát, remek segítség volna. Ha nem... akkor a keresztapjánál jó helyen volna, ő biztos jobban el tudná látni, mint én... De még ezt nem tudhatom... hogyan érzek majd egy óra múlva, holnap, vagy egy hónap múlva, vagy ha módom lesz látni... Nem tudom.
"Extra nehézségek", ezt hallom ki legélesebben szavaiból. Bár megnyugtató, hogy úgy véli, nincs veszélyben az életem... legalább ezen a téren. De eszembe jut egy újabb riasztó képkocka régről.
- Bella embervért ivott, ugye? Az kellett a magzatnak. A vámpír-farkas babának is az kellhet majd? - rémület fog el a gondolatra, hogy emberi vért kellene tán innom a gyerek táplálása érdekében... Nem tudom, vajon képes volnék-e erre.
- Költözzek ide? - Nem is kicsit lepődök meg a felajánláson. Bár Carlisle eddig is túlszárnyalta minden reményem, miért is lepődök meg, hogy továbbra is így tesz? Azt hiszem, ennyit még soha senki sem tett értem...
Csak a többi Cullen miatt azért még tartottam tőle, mi lesz az ő véleményük, arról, hogy a családfő befogadna egy megejtett farkasnőt... És itt a hangsúly a farkason van, még ha távol is áll tőlem a gondolat, hogy bántsam őket, akár véletlenül is. De hogy lakni...
Az a baj, hogy a város közös terület... és szétválasztani a vámpírcsaládot direkt... Talán meg kéne erőltetnem magam... legalább, amíg tisztázni bírnám magamban kicsit az érzéseim a gyerekkel kapcsolatban, és a helyzettel... és a falkám is kérdéses dolog még...
- Azt hiszem... a helyzet ismeretében... jobb lenne, ha te beszélnél velük - választom inkább azt a felállást, mikor nem áll körbe féltucat vámpír, és bámul rám döbbenten, hogy "huhh, egy terhes farkas, akinek hibridje lesz", főként, mert még én se tudom, hogy állok ehhez, mert egyelőre túl sok a harag, félelem, és ezekhez hasonló érzések.
- Szeretnék inkább... kicsit akkor itt maradni... ha szabad - folytattam. Inkább nem választom őket szét. Legalább az ő helyzetük legyen előnyös. Jobb, ha a háznál maradunk mint döntés. És ez mégis csak egy elzárt környék, ha netán kiakadok megint, és esetleg átváltozok... az jobb, ha nem a város közepén történik. Itt az erdőben legalább esélyem volna elfutni, mielőtt megtörténik, nehogy bántsak valakit akaratlanul.
- Nekem pedig talán kéne egy kis friss levegő... Levegőhöz vagyok szokva. Szabad térhez... Rossznak érzem a gyomrom, és nem akarok még egy virágágyást elintézni... - próbálok viccelni, de nem biztos, hogy olyan humorosra sikerült. Inkább megtépázottnak érzem magam, nem viccesnek. Habár igaz amit mondtam. Még jó, hogy az erdőben vagyunk, itt nem nehéz friss levegőt találni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://izombie.hungarianforum.net/

avatar
I CARE TOO MUCH ✥ vegetáriánus
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Aug. 08.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
13
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
1641. Jul. 04.
✥ KOR :
376
✥ LAKÓHELY :
Forks
✥ FOGLALKOZÁS :
Orvos és családapa

TémanyitásTárgy: Re: Carlisle irodája   Hétf. Jún. 19, 2017 11:20 pm

Leah és Carlisle

*Mosolyogva bólintok. Gondoltam, hogy egy ragadozót nem viselne el a falka, ami teljesen érthető, tekintve, hogy az emberi élet védelmezőiről van szó. - A tapasztalatok szerint ez csupán nevelés kérdése, úgyhogy cseppet sem kell aggódnia miatta - nyugtatom meg ismét, ahogyan eddig is tettem, s tenni szándékozom a jövőben is. A családom többsége számára nem okozott kirívó problémát a vegetarianizmus (az egy Jasper kivételével, aki rendkívül eltérő szellemben kezdte halhatatlan útját), Bella a legutóbbi példa, aki jóformán az újszülöttlét kihagyásával, azonnal megfelelő önuralommal rendelkezett közülünk.
- Nagyon klisésnek tart, ha erre muszáj rávágnom, hogy az Ő útjai kifürkészhetetlenek? - pislogok Leahra ártatlanul. Igen, tudom, hogy a mondás finoman szólva elcsépelt, de magasságos egek, ha erre a helyzetre nem illik, akkor semelyikre sem. - Amikor először kiderült, hogy farkas lett, s emiatt le kell mondania az anyaságról, mit érzett? Belegondolt akkoriban? - puhatolózom, hiszen a válasza, amennyiben olyan, segíthet neki jobban elfogadni a helyzetet. Ha volt olyan pillanat, amikor sajnálta ezt a fajta veszteséget, az talán lehetőséggé változtathatja, ha csupán néhány pillanatra is, a teherként megélt helyzetet. Persze lehetséges, hogy tévedek. Az anyaság nem az egyetlen és főleg nem szükségszerű kiteljesedése a női létnek, s sokan akadnak, akik nem ebben látják a saját útjukat. Ha Leah is ezen tábor tagjai közé tartozott, az még egy réteg plusz nehézséget ad hozzá az amúgy sem rózsás helyzethez, legalábbis az ő szemében mindenképpen.
Sok mindent nem tudok tenni, de azt a keveset, ami módomban áll, magától értetődően teszem meg érte. Támasza és vigasza vagyok a nehéz helyzetben, ahogyan az egy lelkészhez amúgy is illik. Hűvös tenyerembe fogom a kezét, nyugtató köröket simítok a hátára, vállamat nyújtom a homlokának, s hagyom, hogy gyenge legyen néhány percig, óráig azért, hogy annál keményebben és erősebben álljon majd fel a padlóról. Szó szerint és átvitt értelemben is.
- Említettem már, hogy kicsit pesszimistán látod a dolgokat? - mosolygok Leahra, de gyorsan folytatom is. - Nem baj, megértem, hogy most kicsit sötétnek tűnik a világ. Szerintem egy hosszú, kiadós alvás után számodra is derűsebb hellyé válik, ha pedig mégsem, nos, azzal is megbirkózunk ebben a háztartásban - hárítom el a feje fölül az elvárásokat gyorsan, nehogy azt higgye, holmi rózsaszínes-pillangós hurráoptimizmus nélkül nem maradhat a fedelünk alatt. Még csak az kéne, rögtön ki is lakoltathatnánk az egész családot egy ilyen kritériummal!
- A másik kérdésre pedig annyit tudok mondani, hogy adj magadnak időt. Nem vagyok szakértő a témában, de szerintem nem véletlen, hogy a nőknek van kilenc hónapjuk felkészülni az anyává válásra. Természetes, hogy nem tudsz egyik pillanatról a másikra szeretni valamit, valakit, aki egyelőre csak megkeseríti az életedet, irányíthatatlan változásokat hoz. - Én legalábbis biztosan megijednék, ha magamon tapasztalnék olyasmit, amin a nőknek keresztül kell menniük. Ezt inkább ki sem mondom, csak elkalandoznék a témától. - Ha a másállapotod végén és a kicsivel a karodban is úgy gondolod, hogy nem tudod majd szeretni, azzal a helyzettel megbirkózunk akkor, rendben? Most ne szaladj ennyire előre. Egyelőre, ha jól értelmezem, még csak ott tartasz, hogy el kell fogadnod a helyzetet, és kitalálni, hogy vállalod-e mindezt. Nem kell ezt sem elkapkodni, nem sietünk sehová, alhatsz rá néhányat - bíztatom csendesen. Normál esetben hetek, hónapok állnak a kismama rendelkezésére, de a természetfeletti világban elég gyorsan zajlanak az események ahhoz, hogy néhány napnál többet ne merjek ígérni Leahnak. Ha mégis úgy dönt, hogy elveteti a magzatot... nem akarok erre gondolni sem. De ha erre adja a fejét, azzal nem várhat sokat. Lehet, hogy azt várja, majd történetekkel fogom traktálni arról, hogy a nem várt baba milyen örömöket hozott egyesek életébe - még az erőszakból született kicsik is -, de nem teszem meg, nem lenne fair. Hiszen valószínűleg legalább ennyi példa lenne az ellenkezőjére is, és képmutatás lenne csak az egyik oldalt emlegetni, még ha nekem azzal az oldallal van is személyes tapasztalatom Bella és Nessie révén.
A riadalmára határozottan megszorítom a karját, hogy fehér nyomot hagyjanak ujjaim, ahogy elszorítják a vérkeringését, de még ne okozzak véraláfutást. - Nézz rám, Leah! - szólok rá határozottan, tartva tőle, hogy itt kap nekem pánikrohamot, ráadásul teljesen feleslegesen. Lassan és érthetően beszélek hozzá. - Bella akkor már nagyon gyenge volt. Azért kapott embervért, mert az a legtáplálóbb a fajtánknak és azzal tudott a leggyorsabban megerősödni. Nálad tudni fogjuk, hogy mire számítsunk, úgyhogy a hiány első jelére kaphatsz állatvért, mint speciális táplálékkiegészítőt a magzatnak. Az is jó ötlet lehet, ha farkasalakban vadászol állatokra, amíg tudsz, hiszen azzal egy csapásra mindkét felednek megadnád, amire szüksége van. - Az utolsó mondat inkább csak hangos ötletelés, mindazonáltal nem tűnik elvetendő gondolatnak.
A felajánlásomra érkező döbbenet megmosolyogtat. Komolyan azt hitte, hagynám, hogy csak úgy csatangoljon? Nem csak filantróp természetem miatt nem tennék ilyet, ennél önzőbb indokom is van: a felfedezésre és tudásra szomjazó énem gyűlölné elszalasztani a lehetőséget, hogy első kézből tapasztalja meg egy hibrid magzat fejlődését és világra jöttét. Csak az elveim tartanak vissza tőle, hogy eleve ne is hagyjak más lehetőséget a nőnek, mint hogy velünk maradjon. De sajnos úrrá kell lennem az önzőségemen és az ő érdekeit szem előtt tartanom elsősorban. (Ami, megjegyzem, szintén az, hogy orvosilag képzett és őt megvédeni képes környezetben maradjon, de hát... ha mégsem ezt akarja...) - Ez tűnik a legésszerűbbnek, de megértem, ha nem találod vonzónak a gondolatot - felelem tehát semleges hangsúllyal, nyilvánvalóvá téve, hogy sem egyik, sem másik opció esetén nem lesz bennem neheztelés. Legalábbis úgy tűnik kifelé. Mert tényleg nem akarom még azt a terhet is szegény lány vállára pakolni, hogy ha nem tudja elviselni az esküdt ellenség vámpírokat, akkor még én is megsértődöm rá! Különben sincs okom, szabad akarat meg minden. De istenem, gyarló és esendő vagyok én is.
- Rendben, természetesen - bólintok rá egyszerűen, de még nem veszem elő a telefonom, hogy rögtön össze is hívjam a kupaktanácsot. Egyelőre Leahn van minden fókuszom, a többiekkel később is ráérek tudatni a döntésem. Meg az övét.
Aminek titoktalanul örülök. Szinte érezni, ahogy árad belőlem a megkönnyebbülés és a felszabadultság, amikor elfogadja az ajánlatomat. - Persze, hogy szabad! Berendezünk neked egy szobát. Mármint berendezel, mi meg segítünk. Ez inkább a lányok szakterülete, bevallom, én fikarcnyit sem konyítok hozzá. De majd igyekszem kijárni neked, hogy olyan lehessen, amilyet te szeretnél, különben biztos túlságosan elszaladna velük a ló. Addig pedig van két üres vendégszoba a félemeleten, amik közül választhatsz - sorolom el talán lelkesebben, mint illenék, de már a puszta gondolat, hogy Leah marad, hogy Esme boldog lesz és talán Alice-t is sikerül kirángatnunk ezzel a fordulattal a letargiájából, felvillanyoz. Nem annyira, hogy teljesen kiforduljak szokott megfontolt önmagamból, de azért eléggé.
- Értem, persze. Szeretnél egyedül lenni, vagy elkísérjelek? - Eléggé valószínűnek tartom, hogy most már elege van belőlem és szeretne kicsit magára maradni a gondolataival. Csak remélem, hogy képes lesz azokat a gondolatokat megzabolázni, és nem elmerülni a negativitásukban. - Ha nem akarsz messzire menni, a verandát ajánlom, de megértem, hogy nincs félnivalód az erdőben. Akkor jössz vissza, amikor kedved tartja. Addigra lesz szobád és szerintem ennivaló is - foglalom össze a dolgot röviden, miközben sima mozdulattal felállok és a kezemet nyújtom Leahnak is, hogy amúgy régimódian karomon kivezessem a házból, olyan messzire, ameddig csak igényli társaságom.*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
THE SPIRIT OF THE WOLF ✥ alakváltó
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jul. 29.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
29
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
1986. Dec. 13.
✥ KOR :
30
✥ LAKÓHELY :
La Push
✥ FOGLALKOZÁS :
La Push védelmezője, tanár

TémanyitásTárgy: Re: Carlisle irodája   Hétf. Júl. 03, 2017 9:05 pm

- Akkor ez nem is kérdés. Bárki nevelje is fel, nem lehet semmi más, csak vegetáriánus. Akárhogy is, de így kell lennie - bizonygattam hevesen, eltökélve magam, hogy akárhol is végzi ez a gyermek, de mégis, muszáj vagyok elismerni, hogy ő félig... belőlem van... lesz... és ami belőlem van, kap majd így is épp elég rossz tulajdonságot, nem lehet, hogy még ragadozó is legyen... A nemzője a természetfeletti rosszat simán kitölti a skálában, míg én ezt már az emberi részben is bőven megteszem, a farkasság csak bónusz, s ha ezek mellé még gyilkos is volna... hát... nem biztos, hogy ezt a gondolatot le tudnám oly mértékben puhítani, hogy le bírjam nyelni.
Némi reményt az mindenesetre keltett bennem, hogy mi farkasok eleve erősebb önuralommal kell hogy rendelkezzünk, mint az emberek, és a vámpír táplálkozásában ennek ugye szerves része van, tehát talán nem okozna akkora gondot majd a gyereknek, hogy türtőztesse magát, ha a vér kerül terítékre...
- Igen, azt hiszem annak... mert... erre nem hiszem hogy tudnék olyan indoklást adni, ami felmenti ebből a beteg humorból azt a bizonyost - utalok az ő Istenére. Az indiánoknál amúgy is inkább a szellemek a mérvadók, és nem ez az isten-témakör, de ha mérlegelném is, hogy Carlisle ebben hisz, és ő hiszi, hogy minden okkal történik... ugyan, mi lehetne erre jó ok? Talán tekintsem ajándéknak...? Mert akkor igazán megkérdezhették volna, kérem-e...? Elég gyanús, hogy nemet mondtam volna, de most meg már... mégis, hogyan adhatnám vissza?
Mély lélegzetet vettem, és lassan engedtem csak ki. A kérdése egy elég nehéz pillanatot okozott nekem. Egy hosszú, és nehéz pillanatot.
Szomorúan szegtem le fejem, és néztem a hasamra. Óvatosan érintettem meg a kezemmel.
- Összetörtem - válaszoltam halkan. - Mikor megtudtam, hogy nem lehet, legalábbis, míg átalakulok, biztosan nem, összetörtem... Attól féltem, hogy hiába a remény, utána sem áll majd helyre ez a dolog. Hisz előttem nem volt más farkasnő nálunk, nem tudtunk senkit megkérdezni, mire számítsak... - magyaráztam, az orrom alatt motyogva. Igen, visszaemlékezve, akkor aztán különösen utált a falka minden tagja, ez biztos. Nem csak azt kellett elviselniük tőlem, hogy kínlódtam Sam miatt, meg az apám miatt, de még ez is ott volt. Hogy miattam szenvedhettek ők is a gyermektelenség miatti gyötrelem gondolataitól, miközben nekik nyugodtan lehet bármikor... csak én voltam erős kakukktojás... Erre tessék, most kiderült, nekem is lehet... csak nem tudom hogyan örüljek neki... Gyermek, persze, az enyém, igen... de... egy hibrid. Akit kéretlenül kapok. Valakitől, akiről azt sem tudom, hogyan néz ki valójában... És ami még ennél is fontosabb: nem tudom miért tette. Nem tudom mit ártottam annak a vámpírnak, hogy ezt az átverést érdemeltem.
- Igen, mintha rémlene valami ilyesmi - mondom, ami tulajdonképp igaz is. Nem vagyok az a túl optimista jellem. Egyszerűen nem megy. Tudom, talán túlontúl reálisan nézem a világot, de mit tehetnék? Mikor mindig minden kártyavárként omlik össze az életemben? Ha örülni kezdek, hogy kicsit végre nyugi van, és normális-szerű az életem, jön valami efféle, és bamm! Vége. Valami mindig tönkreteszi a békés képet.
Bár most kicsit segít, hogy tudom, Carlisle mellettem van. De még így is, miatta is, és a családja miatt is, ugyanúgy aggódom, félek, hogy az én családom...  a falkám... mit tehetne velük, velem, ha kitudódik a helyzetem, és hogy ő mellettem áll. Örülök, hogy itt van, jólesik a támasza, de félek. Ilyen félős sem voltam még soha, de ennyi vesztenivalóm sem volt még soha... És még soha senki nem kockáztatott értem ennyit, mint most ő.
- Most nem jönne álom a szememre... - ingatom meg a fejem.
Próbálom én elhinni, hogy az alvás valamelyest jót tehetne, de kérdem én, mit tegyen a farkas lánya, ha nem mer elaludni, mert fél, hogy mire kelne fel? A Cullenek, a falkám, én, a gyermek, az idegen... túl sok a kérdőjel, túl sok az aggodalom... félek, egyelőre nem bírnék úgysem nyugovóra térni. A gyomrom egy merő görcs, az elmém csupa-csupa zűrzavar.
- Lehet hogy igazad van - sóhajtom, megadva magam a kérdésnek, ébredhet-e még bennem szeretet ez iránt a kis lény iránt. Talán pár hét, vagy hónap múlva majd másként érzek... Talán csitul majd az a makacs érzés a gyomromban, hogy ez így nem jó, nem helyes... Talán képes leszek emberként nézni rá, gondolni rá... később. Most nem, de talán később...
Bólogatok Carlisle szavaira. Habár nem voltam képes elképzelni magam, egy babával a karomban, de nagyon igyekeztem nem rosszul lenni a gondolattól, hogy mi minden várhat még rám addig, míg esélyem nyílhatna rá, hogy kipróbáljam a dolgot... Próbáltam elfogadónak lenni, hogy ne csak mondani tudjam, hogy megpróbálom ésszerűen átgondolni a dolgokat, hanem tényleg képes is legyek ezt megtenni. Hogy vajon képes volnék-e szeretni, elfogadni, felnevelni... nem tudom még, de a doki olyan kedvesen biztat efelé, hogy úgyis megpróbálom... megpróbálom elfogadni a helyzetem. A próbába nem halok bele...
És valamiért úgy éreztem, nem volna túl emberséges mérlegelnem azt a gondolatot, hogy megkérjem Carlisle-t, hogy vessen ennek véget, ha egyáltalán lehetséges ez, egy hibrid gyermek esetében... Eszembe jutott, hogy mit mondtak nekünk régen az iskolában... bűn, még gondolni is rá... minden élet ajándék... Aztán az rémlett fel, hogy a vének azt magyarázták nekünk, mi mind, akik a falkába kerültünk, azért élünk, mert az életet védeni vagyunk hivatottak. Aztán, arra gondoltam, milyen érzés volt, mikor rájöttem, farkasként valószínűleg sosem lesz rendes családom, még ha be is vésődik nekem valaki, akkor sem leszek képes rá, hiába szeretném...
Nagyot nyeltem. Rossz szájízzel, és háborgó gyomorral gondoltam bele, hogy kérhetném rá a dokit, ölje meg bennem... De nem tudtam legyűrni az érzést, mely azt a gondolatot táplálta bennem, hogy nem biztos, hogy az jobb érzés lenne, mint ez...
Akaratlanul is könnybe lábadt a szemem, a gondolattól, hogy csapdában vagyok. Eldobhatom amire vágytam, mert nem úgy kaptam, ahogy kértem? S vajon szerethetem-e úgy, ahogy kaptam?
Pánikkeltő gondolatok...
Felnéztem Carlisle-ra, mikor határozott hangja szólított fel rá, és megéreztem keze szorítását magamon. Meglepődtem, hogy milyen határozottan szólt rám...
Alsó ajkam beharapva bámulok rá, s egy pillanatig mintha kővé dermedtem volna tőle.
- Jó - nyelem nehezen a szót -, mert... embervért nem... nem volnék képes - mondom akadozva, de magabiztosan. Sok mindent lenyeltem már, de van ami nekem is sok. Ez is ilyen. Nem tudnám leerőltetni magamba, talán akkor sem, ha akartam volna ezt a gyereket, nem még így, ahogy jelen állapotomban vagyok.
Beleegyeztem, hogy a házban maradok. Ez a felelős döntés. Ha megpróbálok úgy gondolkodni, mi a jó nekem és ennek a babának, egyértelmű, hogy olyan helyen kell lennem, ahol van olyan orvos, aki ért efféle terhességekhez... Nálunk ilyen nincs. S még ha lenne is hasonló, az sem érthetne a fél-vámpír babákhoz. Más választásom sem nagyon van, viszont igaz az is, hogy ez a legbiztonságosabb, falkával és falka nélkül is. Nem tudom ugyan, a többi Cullen mit szól majd, de... ha tényleg olyanok, amilyeneknek Bella és Jake állították őket, akkor nem üldöznének el ők sem... Talán még örülnének is, ha volna itt egy baba...
És elnézve Carlisle örömét... szinte megrészegített a hirtelen öröm, ami áradt belőle, a vendégszeretetéről nem is beszélve, hisz még egy perce sem egyeztem bele a maradásba, máris kaptam szobát.
- Nem vagyok én olyan nagy igényű, nem kell azért átrendezni egy szobát - szabadkoztam sietve és pironkodva, hisz tökéletesen megfelelő nekem az egyik vendégszoba úgy is, ahogy már eleve be van rendezve. Elnézve a házat, az is csak kifogástalan lehet, nem kell azt miattam átrendezni. Még a végén azt hinnék, ki is használom őket, amellett, hogy csak úgy beköltözöm közéjük... és nem akartam hálátlan vendég lenni, főleg amekkora veszélyt vállalnak értem...
- Egyedül lennék kicsit, ha nem haragszol érte - bólintok, de igyekeztem nem hadarni. Nem akarnám azt a téves benyomást kelteni, hogy sokallom a társaságukat, de muszáj kicsit átlátnom önnön helyzetemet. És nekik is meg szeretném adni a lehetőséget, hogy nélkülem beszéljék át a dolgokat, nem félve attól, hogy egy hormonbomba farkas ül a fejükön, aki bármikor felrobbanhat, ha olyat mondanak. Jót tesz majd nekünk, ha külön-külön is tudunk kicsit gondolkodni, még mielőtt teljesen rászabadítom a családra az életem eddigi legnagyobb zűrjét.
- Nagyon hálás vagyok mindezért, Carlisle, el sem tudom mondani, hogy mennyire. Egy élet is kevés meghálálnom... - siettem hálálkodni, miközben segített nekem felállni, kedvesen nyújtva felém a kezét, és egy hirtelen ötlettől vezérelve, meg is öleltem őt, még mielőtt elindultunk volna kifelé a helyiségből.
Hagytam magam egészen a kijáratig kísérni, le a veranda lépcsőjén, és végül a ház előtti területen váltam el tőle, hálával, és köszönettel, valamint az ígérettel, hogy ha átgondoltam a dolgaim, és kiszellőzött a fejem, visszatérek ide. Nem tudtam meddig és miként gondolom át ezt a dolgot, és hogy mire jutok majd, de... éreztem, hogy szükségem van az erdőre, ami az otthonom, és a farkasra, aki a részem... Így mikor beértem már a fák közé, és nem láttam a házat, levetve holmijaim és átalakulva, bevetettem magam a rengetegbe.

(folyt. köv. La Push... )
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://izombie.hungarianforum.net/
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Carlisle irodája   

Vissza az elejére Go down
 

Carlisle irodája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» A Kazekage irodája
» A falu vezetőjének irodája

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Városaink :: Forks :: Otthonok :: Cullen Rezidencia-