(Dr. Cullen és Leah)


A világon mindenki tudja jól, hogy minden nő életében eljön egyszer egy nehéz döntés. Nem olyan, amiről azt hisszük, hogy nehéz, hanem afféle, amit tényleg olyan viszontagságos, kínkeserves, gyötrelmes menet meghozni, mint rettegőnek elszánni magát, arra, hogy például elmenjen a fogorvoshoz. Az ilyenhez ugye már nagyon kell szenvednünk a "dologtól", hogy döntésre jussunk, határozzunk, és nekiinduljunk.
Ma nekem is egy ilyen "élményem" volt. Mert ma végül elszántam magam... reggel, ahogy a tükörben megpillantottam sápadt arcomat, mely rám soha nem volt jellemző amúgy sem, de mióta farkas lettem, főleg nem... mostanában viszont éppenséggel mindennapossá kezdett válni, és ez megrémisztett. Isten a tanúm rá, és minden farkastársam, nem vagyok egy félős fajta, de most... a hideg futkos a hátamon már hosszú-hosszú, keservesen nehezen telt napok óta.
Ugyanis bajban vagyok. Illetve... vagy valami nagy baj van velem... vagy valami nagy baj van... valami más, apró kis helyen... de hogy bajon kívül más nem lehet, abban egyelőre egészen biztos vagyok.
Ez volt az oka, hogy végülis rászántam magam, s mivel más lehetőségem nem akadt, semmi, amivel próbálkozhattam volna, egy helyre jöhettem csak válaszokért. Így kötöttem ki a Cullen-házban. Bíztam benne, hogy ha más nem is, Dr. Cullen majd talán tud nekem segíteni, abban, hogy... mi is történik velem. És csak remélni tudom, hogy valami más, nem pedig az, amire én gondolok, mert ha az... akkor az indiánok mindenható szellemei kegyelmezzenek meg nekem, mert lehet, hogy a falkámtól hiába fogom ezt várni...
Így kötöttem ki a házukban. A verandáról már hallottam, hogy valakik beszélnek egymással a földszinten, de mivel Carlisle Cullen hangja nem tartozott közéjük, és nem volt túl sok... hát... türelmem, kedvem... semmim sem volt hozzá, hogy magyarázkodnom kelljen, mit keresek ott, így inkább elosontam hátra, és egy nyitva hagyott emeleti ablakon át bejutottam egy folyosóra. Éljen a farkaslétből származó edzettség. Már csak remélnem kellett, hogy mázlim lesz, és a doki itthon van. A dolgozószobájához mentem, és bekopogtam az ajtón.
- Dr. Cullen, itt van?

Kissé megilletődöm, ahogy hirtelen kitárul az ajtó az orrom előtt, de mikor meglátom a dokit odabenn, egy bizonytalan mosollyal köszönöm meg az invitálását. Nagyon örülök neki, igazából, hogy itt van, és nem kell a kórházban keresnem őt, vagy épp itthon újra nekifutnom. Nem biztos, hogy sokáig bírnám még gyomorral ezt az idegtépő helyzetet.
- Örülök, hogy itthon találtam - mondom ki hangosan is, ahogy elsétálok mellette, beljebb lépve a szobába, idegesen tördelve közben a kezem. Kissé talán sután billegek egyik lábamról a másikra, miközben megállok az iroda közepén. Ideges vagyok? Oh, igen, nagyon is. Nem is csak azért, mert nem mindennapi gondom adódott, de tény, sosem szerettem ezt a házat, és a vámpírokat alighanem már soha nem fogom még csak kedvelni sem... na jó, Dr. Cullen rendes vámpír, ezt aláírom, tény, hasznos tagja a társadalomnak, a városnak, és sokan köszönhetik neki az életüket, mégis feszengek. Sosem volt erős oldalam a segítségkérés, és azt, hogy eddig hányszor kértem segítséget vámpíroktól, egyetlen kezemen meg bírom számolni. De nincs jobb ötletem... orvosilag, csak őbenne bízhatok. Nincs másom, csak a reményem, hogy van olyan jó lelkű vámpír, mint évek óta állítják ezt mások.
- Khm... köszönöm - biccentek hálásan, elfogadva a felkínált széket, amit beljebb jőve felkínált nekem az asztalánál. Igen, azt hiszem jobb is lesz, ha ülök. Hátha jól gondolom, és ha helyeselni kezd, ki tudja merre visz az utam. Az persze nem lep meg, hogy rögtön a gondom iránt érdeklődik. Nyilván rám van festve vastagon, főleg egy vámpír szemének képességei lévén, hogy bajom van. Bár, reménykedem benne, hogy csak megőrültem, az is jobb lenne, mint amire gyanakszom.
Mégis nehezen nyitom ki a szám... Szólásra nyitom, szándékom megvan, mégis nehéz, többször is nekifutok, míg ő az asztal túlfelén elhelyezkedik, ami viccesen mutathat, lévén, hogy elég gyorsan helyezkedett, én meg csak a számat nyitogatva próbáltam kibökni a bajt.
Végül, lehunytam a szemeim, s leszegtem a fejem, hátha többre megyek, ha nem nézek közben még véletlenül sem a szemébe.
- Azt hiszem, hogy... előfordulhat, hogy... Én... azt szeretném megtudni magától... Tudom, hogy nem épp rózsás a kapcsolatunk, mégis... nem volt más, akihez mehettem volna, csak magában bízom. A falkám nem is hiszem hogy segíthetne, és nem is... nem tudom hogyan fognak erre reagálni, ha úgy van, ahogy sejtem... De azt sem tudom, lehet-e egyáltalán... én... - dadogok össze-vissza, szegény doki nem tudom mennyit érthet meg belőlem, úgyhogy újabb mély lélegzettel felnézek lassan, és bármilyen nehéz is, halkan előadom a konkrét gondomat:
- Néhány hete... találkoztam az erdőben egy vámpírral... Másra nem tudok gondolni, csak vámpír lehetett, mert... a maguk fajtájában lehet csak olyan lény, aki fel tudhatja venni más emberek alakját... és félek, velem ez történt... vagyis, akivel találkoztam... Azt... azt hittem, valaki, akit ismerek, de nem ő volt... valaki más volt, és átvert... - nagyot nyelek, mielőtt kimondom, lévén, hogy lassan már hisztérikusan hadartam, s egy könnycsík futott végig orcámon, ami bár abszolút nem jellemző rám, most mégsem tudtam kontrollálni. - És most... nem tudom, hogy lehetséges-e ez, de én azt hiszem, hogy... terhes vagyok.
Idegesen tördelem tovább a kezem, s mind a tíz ujjam megállás nélkül reszket. Könyörgőn nézek a velem szemben ülőre, várva, remélve, hátha felnevet, és azt mondja, hogy ez lehetetlen, és őrült vagyok, s inkább valami mentális bajt kell nálam keresni, nem effélét.
- Kérem... mondja meg, lehetséges-e ez egyáltalán.. - kérleltem suttogva, minden eltelt másodpercben bízva, hogy a következőben felnevet, és megcáfol, vagy ha nem is nevet, de legalább megmondja, hogy ez lehetetlen.

El kellett ismernem, volt abban logika, amit mondott. Nem lehet szüntelen a kórházban, hiába, hogy nem alszik és nincs szüksége sem pihenésre, sem semmi másra, mégis nagyon furcsállnák a népek, ha mindig ott volna, és sosem lenne itthon. De amilyen napokat mostanában megéltem, azt hiszem, csoda, hogy még tudom a saját nevem, nem még, hogy emellett logikusan is gondolkozzak. Ezért is kell nekem a doki... kell, hogy valaki logikusan gondolkozzon kicsit helyettem is.
Még ha nehéz is ez az egész, a lelkem mélyén persze tudom, hogy szembe kell néznem vele, akármi is jön... muszáj... de most, e percben, mégis nehezen ismerek csak magamra, kívül-belül, úgy érzem, minden a feje tetejére állt, és olyan ingatag, mint egy kártyavár. ÉN vagyok olyan ingatag. Egyszerűen rosszul vagyok a saját bőrömben. Mindent rossznak érzek. Így nehéz arra koncentrálni, hogy mi az amit tennem kéne...
Csak megrántom a vállam, mikor Dr. Cullen visszakérdez. Hisz mást nem tudok az alakról, csak ezt. Azt, hogy biztos nem az volt, akinek én láttam, szóval más tippem nincs, csak az, hogy változtatni tudja az alakját... vagy talán csak másokkal tudja elhitetni, hogy másként néz ki... fene tudja, mindenesetre, az biztos, hogy nem az volt, akinek hittem. Bár, ha az lett volna, az is elég nagy baj volna, de így is... rossz.
Gombóccal a torkomban várok, hogy emésszen, gondolkodjon... míg végül megszólalt, de amit mondott, nem az volt, amit reméltem hallani. Épp ellenkezőleg, a félelmem csengett vissza benne.
- Istenem... - nyelek nagyot, és komolyan rám jött a hányinger, még a gondolatra is, hogy lehetséges...
- Szár... származás... vagyis akkor... azt mondja, ismer ilyen... vagyis olyan, öh... - zavartan rázom a fejem. Hisz minek nevezzem? Vámpír? Ember? Alakváltó? Vegyes? Hibrid? Minek kell azt hívni, ami különleges ember vámpírral vegyítve? - Létezik olyan, akinek farkas és vámpír a szülője? - bököm ki végül, kihagyva a besorolást. - Nem értem... nem értem, hogy lehetséges ez... hisz... mi... maguk és mi, mi... mi egymás természetes ellenségei vagyunk, nem...? - értetlenkedve habogva próbálom emészteni, amit hallok. Hogyan születhet gyereke két olyan faj képviselőjének, melyek közül az egyik eleve azért született... hogy a másikkal harcoljon, legyőzze és megölje? Mi azért lettünk, hogy legyőzzük a vámpírokat, védjük a népünk, az embereket... akkor hogyan lehetséges, hogy ez a kettő keveredhet? Természetes ellenségünkkel... Mintha a béka és a gólya vagy... a kutya és a macska keveredne.
Félve bámulom aranyló íriszeit, de próbálok koncentrálni, arra, amit mond, s nem mondhatnám, hogy tetszetős, vagy hihető számomra. Hevesen kezdem el rázni a fejemet, ellenkezni kezdve szavai ellen.
- Nem... Még hogy kellemetlen? Megértő és támogató? Dr. Cullen, maga... mióta ismeri maga a falkámat? Megölték volna Bellát, csak hogy Renesmee ne jöhessen a világra, és bárki mást is, aki védelmezte őket... ha egy ember-vámpír keverékre így reagáltak, ön szerint mi lesz az álláspontjuk rólam és egy vámpír-alakváltó újszülöttről, ha... ha... hogyha igazam van, és az van bennem? - kétségbeesetten nézek rá. Félek. Sosem éreztem magam úgy a falkába valónak, ahogy a fiúk érezték magukat. Mindig kilógtam. Sosem leszek más a számukra, csak a csaj, aki belerondított a pasis csapatba, és lerombolta a "bulit" a lányos érzelmeivel, és a zűrös életével. És most még jön ez is... ha tényleg úgy van... én leszek a csaj, akit átejtett egy vámpír, és olyan bajt csinált, mint előtte még soha senki, a falkánk, sőt, a törzsünk történelmében... Soha nem éreztem még magam annyira egyedül, mint most, és úgy vélem, akkor sem lesz jobb, mikor eléjük kell állnom a dologgal. Ha csak elképzelem, mint merednek majd rám a szemeik, máris borsódzik a hátam.
De attól is borsódzik, ahogy Dr. Cullen azt mondta, "bizonyosság kell", még ha tudom is, hogy ezért jöttem ide. Ezt akartam én is, és akarom most is. Kell a bizonyosság! Reszketeg sóhaj kíséretében nézem pislogás nélkül, mint áll fel és jön oda hozzám. Mikor megáll mellettem, mély lélegzetet veszek a számon keresztül. Próbálok felkészülni. Tudom, hogy hozzám kell majd érnie, eleve közel kell lennie, tudom, hogy meg kell vizsgálnia... és tudom, hogy én is ezt akartam elérni. Hagynom kell, és nem állhatok ellen, bármennyire is azért sikolt minden idegszálam, hogy rohanjak világgá.
- Csinálja csak... bármit, ami kell, hogy tudhassuk - nyelem le az ingert a cselekvésre, mikor lehajol hozzám. Próbálok nem remegni, és próbálok a legkevesebbet lélegezni az orromon át, hogy ne ingereljen még tovább a vámpírsága... de nehéz.
Egy idő után inkább becsukom a szemem, mert nem volnék biztos benne, hogy az elfojtani igyekezett remegésem nem csap-e át az idegességből átváltozásba, ha túl sokáig van ilyen közel hozzám, és nem akartam benne kárt okozni.
Aztán egyszer csak vége lett, és a doki felegyenesedett. Éreztem, ahogy távolodik, így kinyitottam a szemem, és felnéztem rá.
- Kérem, mondja, hogy költői kérdésnek szánta... - lehelem, szinte tátogva, de ami azt illeti, kérdése és további szavai elég válasz-szerűnek hatnak nekem. Éreztem, mint száradt ki a szám, továbbra is émelyegtem, és zúgott a fülem. Rég nem kívántam már ennyire a végítéletet.  
- Képalkotó szerkezetek? - ismétlem utána. - Vagyis akkor... - Nem mondja ki, de érzem, hogy ő már tudja. Tudnia kell, különben nem vizsgált volna így át. Vámpír. Az érzékei jóval élesebbek mint egy emberé. Ő már tudja... és nem mondta ki, szóval... - Nem... nem biztos, hogy jó ötlet lenne, ha most felállnék... - Elcsuklott a hangom a végén. Ültömben is érzem, hogy remeg minden tagom. Félek, ha felállnék, el is esnék. És nem csak azért, mert iszonytató érzés lenne egy vámpírház pincéjébe menni. Nem mintha attól kéne félni, hogy a doki majd bezár oda, de... de nem biztos, hogy jó vége lenne, ha a föld alá merészkednék egy vámpírral, és bármi is a helyzetem éppen, nem akarom Dr. Cullenen kitölteni az érzéseim, nem akarom őt bántani.

(Leah és Carlisle)


- Nem... nem hinném, hogy létezik Isten. Vagy ha mégis, iszonyú rossz a humora - felelem, és rá nézve szomorúan ingatom a fejem ide-oda. Nem akarok arra gondolni, hogy ez esetleg egy felsőbb hatalom döntése, mert ha elhinném, hogy van efféle valaki odafenn, azt hiszem gyűlölnöm kellene. Már csak azért is, mert tönkretette az életem. Minden módon, ahogy csak lehetséges volt. Mindent megtett, hogy nekem rossz legyen, és a környezetemnek is. Elég ha csak apámra vagy az öcsémre gondolok, de anyám élete sem fenékig tejfel. És én... és ez a gyerek, ha valóban létezik... ha létezik Isten, miért kínoz meg minket ennyire? Ha ezt ennyire élvezi, vajon mennyire tetszik majd neki, mikor darabokra tépnek a falkám tagjai?
- Nem fog az az Isten engem megvédeni, mikor a falkám dühe utolér - mondom, remegő hangon, és megrázom kissé a fejem. Bár hálás vagyok a felém nyújtott kézért, de nem vennék rá mérget, hogy nem lenne rám rossz hatással most egy újabb érintés. Nem akarok kárt tenni benne. Ő nem érdemelte ki, hogy elpusztítsam. Az a másik vámpír igen, de a doktor nem.
- Egy hibrid... - ízlelgetem a szót, s kérdőn vonom fel fél szemöldökömet. - És mégis milyen... milyen volt az a hibrid, mármint... - magamra mutatok, majd őrá. - Olyan mint én, vagy olyan mint maga?
Nem tudom kitalálni, hogyan volt képes a természet összekeverni két ennyire különböző lényt. Mint a tűz és a jég... hogy élhet egyben a kettő? Tudom én, hogy a világ nem mentes különleges szülöttektől, de attól hogy két nagymacska tudott keveredni, még... nem értem, hogy mi hogyan tudtunk... én élek, és a vámpírok meg olyanok, mint a márványszobrok... méreg és nem vér van bennük, nem véreznek, nincs pulzusuk, nekem mindkettő van... mintha egy medve és egy fa pározna össze, nekem ez kb. olyan.
- Megismerném - bólintom azért, nagy levegőt véve. Nem kérdés, ha tényleg úgy vagyok, ahogy vagyok, jól jönne, ha látnék valakit, aki együtt él... azzal, amivel majd nekem is kell és a gyereknek is... már ha megérjük, hogy ez megtörténhessen egyáltalán.
- Lehet, hogy Belláék esetében ezt már belátta, de Sam énrám sosem fog úgy védelmet bocsátani, mint rájuk. Renesmee különleges, Jacob miatt. Én csak a púp vagyok a falka hátán. Egy nagy és hangos púp. Soha egy percig sem örültek, hogy ott vagyok. És ha kettő lesz belőlem, még rosszabb leszek nekik. A védelem lenne a feladatom. Az volna a küldetésem, hogy megöljem a behatolókat, hogy ha kell, meghaljak a törzsemért, nem az, hogy pározzak egy ki tudja honnét szalajtott vámpírral...
Egyszerűen úgy érzem, nem akadályok, hanem falak épülnek körém. És a téglákat Sam és a falkám hordják körém. Nem mondom, hogy rossz érzés Dr. Cullen mosolya, és kedves biztatása, de úgy érzem, megfulladok és hiába van körülöttem annyi sok ember, nincs senki, aki értem akarna nyúlni. A falka elvileg sok test és egy lélek kéne hogy legyen, együtt élni, harcolni, meghalni ha kell, de mindenképp együtt. Ha kell, meghalni egymásért, a törzsért, az emberekért. De úgy érzem, az a vámpír most átrántott engem a maga oldalára, és szemben állok a falkámmal, pedig eddig sem fértem be közéjük, de eddig legalább nem löktek el maguk mellől. Ha ez kiderül, nem mellém állnak majd, hanem... hanem ellenem sorakoznak majd fel. Belláék mellett anno ott állt az egész családjuk, élet és halál közt is, de én egyedül vagyok.
Könnyes szemekkel nézek a doktorra.
- Kedves magától, és hálás vagyok, hogy segít nekem - mondom szipogva, és bármennyire is meghat, mikor elém térdel és a kezét nyújtja felém, a lelkemnek nem állhatok ellent. Megfogom a kezeit... és meglepetésemre, jólesik az érintése. Talán... mert nem érzek benne ellenségességet. Sőt... csak csupa jóindulatot érzek... ami már eleve idegen számomra. Irányomba, nem szoktak így érezni... - De nem engedhetem, hogy maguknak essen bajuk miattam. Nem hiszem, hogy jól viselném jelenlegi lelkiállapotomban, ha... miattam elvesztenének valakit, akit szeretnek, és nem tudhatom, nem-e tenne önökben kárt a falkám, ha megpróbálnának a védelmemre kelni. Hálásan elfogadom a segítségét, mint orvosét... de nem teszem kockára a családja biztonságát. - Megpróbálkozom egy mosolyfélével, miközben elengedem őt. Nem mondhatnám, hogy valaha is nagy barátság lett volna közöttünk, de mégsem vállalhatom a lelkemre, hogy esetleg miattam bontsanak szerződést velük a farkasok, vagy... esetleg bántsák őket. Nem lehetek ilyen önző.
- Értem - lehelem. Pedig jó lett volna, ha költői a kérdés. Jó lett volna, ha megnyugtató válaszai vannak... De miért is lenne az élet egyszerű... az túl fura és tőlem idegen lenne. Már így is genetikai zsákutca voltam, most meg még kapok erre egy csinos kis masnit is, amire ráhímezték, hogy "bolond".
Hálásan biccentek, hogy idefent maradhatok. "Isten" látja lelkemet, jobb ez így mindenkinek...
Bár, reméltem, hogy jobban titkolom, hogy teljesen a padlón vagyok, talán hiú remény volt ezt gondolni. Erre következtettem, mikor egyszer csak megjelent előttem a doktor, két szem gyógyszerrel a kezében és vízzel. De tagadhatatlanul hálás voltam a gondolatért. Még ha nem is voltam soha az a gyógyszer-kedvelő fajta, tagadni is kár lenne, hogy Dr. Cullen jól látja, hogy nem vagyok szalonképes állapotban egy ilyen élethelyzethez, és ilyen hírekhez...
- Köszönöm - rebegem hálásan, és máris bekapom a pirulákat, majd felhajtom rá a vizet is, és lenyelem. Nagyot sóhajtok, és újra megtörlöm a szemeimet. Reménykedem, hogy hamar hat... és hogy tényleg hat... miközben remegő térdekkel várom vissza az aktuális "mindenre kiterjedő orvosomat". Aki nem tudom mennyi idővel később tér vissza, és nyújtja felém újra a kezét, majd amikor elfogadom, felhúz, mert gondolataim elkalandoztak. Gondolatban... az erdőben voltam. Farkasként sétáltam a napsugarak és zöld levelek közt... az oldalamon... egy kölyökfarkassal... Ami nem is tudom honnét jött. Azt se tudom, képesek-e a hibridek az átalakulásra, s ha igen, mikortól, hogyan, miként? Az is lehet még, hogy az egész gondolat tévedés... mégis felkúszott gondolataim közé ez a kép... egy kicsi, sötét szőrű farkasról...
Miközben Carlisle-al tartok egy szobába, ahol a "képalkotó szerkentyű" áll, elhelyezkedem, felhúzom a pólóm, ő pedig vizsgálódni kezd újra, én próbálok az állatkölyökre gondolni. Összeszorítom szemeim, és szívem szerint a füleim is befognám, hogy semmit ne tudjak meg, ne lássam, ne halljam. Lelki szemeimmel csak azt akarom látni... Egy aranyos kölyköt... nem mást. Látni, érezni, hinni...
Mégis összeroppan bennem valami, mikor meghallom az ítéletet... lelki szemeim előtt látom, ahogy a mellettem sétáló kis farkaska megbotlik egy kiálló gyökérben és elesik, és épp abban a pillanatban, amikor a porba hullt, egy hatalmas, fekete farkas vetődött elő a bokrok közül, egyenesen az én kis farkasomra.
Nekem pedig ezzel egy időben nyíltak fel a szemeim, és nagyot nyelve nézek fel Carlisle-ra.
- Lehet... hogy hányni fogok... - Csak suttogni bírtam, mert teljesen kiszáradt a torkom. Először csak azt éreztem, hogy valami nagyon rossz érzés indult el bennem... de alig mondtam ki a gyanúm, mikor már fel is ugrottam, s mivel közelebbi megoldást hirtelen nem láttam, hát odabotladoztam a legközelebbi ablakhoz, és azon kihajolva egész egyszerűen "visszaadtam a természetnek, ami a természeté. Már nem is emlékszem, hogy mit ettem utoljára, de nem is érdekelt, és egyébként is, akármi is volt, most maradéktalanul visszakerült a természetbe. Addig-addig öklendeztem, amíg csak volt bármi is, ami kijöhetett belőlem, azután egy pillanatra felnéztem a fák sűrűjére, és a következő másodpercben könnyezve rejtettem arcomat a tenyereimbe, és leroskadva a fal tövébe, sírni kezdtem.

- Ez egy "élet", Dr. Cullen, ez nem tud elmúlni - nyelem halkan, fájón a szavakat. Ez nem egy félelem, vagy egy nátha, vagy afféle dolog, ami elmúlhat. Nem segítenek az imák, a remények. Ha ez a helyzet, akkor ez a gyerek meg fog születni... ha a falkám nem öl meg minket idő előtt... és akkor nem hogy elmúlik a vész, de egyenesen a világon lesz. Nem jobb, hanem rosszabb lehet majd úgy... de hiába remélném, hogy elmúlik. Ez már maradandó...
Megható a doki reménykedése, a bizalma, a falkám jó szíve, ésszerűsége iránt, pedig ha járt volna valaha a fejükben, ahogy én számtalanszor megtettem... tudná, hogy ez nem ilyen egyszerű. Még ha fiam születne, talán... őt esetleg befogadhatnák, még ha csekély is az esély... Ám de ha lány volna? Még jobban gyűlölnék tán, mint engem... nem hiszem, hogy van erre remény, s hogy ha reménykedni is kezdenék, volna-e értelme? Vámpír... Félig vámpír lenne az a gyerek. Nem tudom mit ér a remény és a hit egy tucat farkassal szemben. Akiket gyakorlatilag elárultam... illetve, ők így érzik majd.
Úgy nézek rá, hogy ő is érezze, nehezen hiszek a reményeiben.
- Szóval lehet, hogy lesz egy... egy sötét szőrű, aranyszermű kis farkasom? - foglaltam össze a lehetséges látványát a "gyermekemnek", kérdőn nézve a hozzám beszélőre. Mert az ugye kizárt, hogy ha netán megszületne ez a... gyerek, más legyen, mint ők, a Cullenek. Nem viselnék el egy emberevő félvámpír-farkas gyermeket... azt biztos, hogy nem. Még ezt sem biztos, nem hogy amazt.
- Örülnék neki - bólintom készségesen. Nem is kérdés. Jó volna, ha tudnék... valami olyat látni azon a hibriden, hogy... áh... nem is tudom mit... valamit... Látni, hogy emberi. Hogy nem... nem gonosz lény. Tudom, hogy nem minden vámpír gonosz, de ami ezt tette velem, az csak az lehet, és az ő vére is... az ő gyereke is... Ohh, egek, ez... Ahogy rá gondoltam, csak még több fájdalom, düh termett bennem, egy jó adag hányingerrel vegyítve.
- Persze... - nyelem kissé zavartan, ahogy ránézek a vámpír-doktoromra. - El is felejtettem... Önöknél szabad akarat van - helyeselek a szavaira Ők döntenek. Maguk. Nem parancsol nekik a doki, csak kéri őket, és ők eldöntik, mit tesznek, vagy nem tesznek meg neki. Nem parancsol nekik. Nem úgy, mint minálunk... Ez kiment a fejemből. Butaság tőlem, de nagyon szétszórt vagyok, nem bírom egyben tartani néha a gondolataim. Ez az egész helyzet kikészít.
Sam Uley talán nem ostoba, de én már eleve rossz lapon vagyok nála. Most főleg, hogy azt hittem, ő volt... ott... de már eleve rég rázós a helyzet köztünk. Régen sem sokat gondolkodott. Nem tudom, most nekiáll-e.
De talán előbb jó lenne elérni, hogy a gyomrom ne akarjon folyton-folyvást kikalandozni a torkomon át. Az érzés a bensőmben, épp lyan, mintha a gyomrom arra vágyna, hogy feltörjön a torkomon át, és kiköltözzön a testemből. Mintha a saját bensőm ellenkezne velem, amiért magamba fogadtam egy... egy... egy kis... egy lényt. Nem tudom, hogy ezt valóban a testem teszi-e, vagy a lelkem... én teszem-e... mindenesetre nagyon rosszul érzem magam, annyi hét szentség. A földön ülve is úgy reszketek, mintha legalábbis rázna valaki. Nem, ez nem olyan farkasos remegés volt, nem éreztem rá késztetést, hogy átalakuljak, ellenben arra igen, hogy kivessem magam az ablakon... Nem tudom milyen elvetélt ötlet ez, de talán abban bíztam, hogy jó büntetés lenne nekem a fájdalom. Úgysem halnék bele... de csontom törhetne. Ami eléggé fájhatna... Megérdemelném.
- Majd elnézést kérek tőle... - susogom rekedten, szipogva, miközben látom, hogy Dr. Cullen felém óvatoskodik. Bizonytalanul néztem rá fel. Jólesett, hogy nem siette el a mozdulatokat, és e percben valahogy eszembe sem jutott gondolkodni rajta, hagyjam-e neki hogy odajöjjön, hogy hozzám érjen... A válasz egyértelmű volt. Mert bármit megadtam volna, azért, hogy valaki vállán kisírhassam magam. És ő itt volt. Most nem a vámpírt láttam benne. Talán még csak nem is az orvost. Hanem azt... amit eddig soha... egy vámpírban sem... Valakit, akiben bízok.
Ezért nem volt kérdés, hogy mikor engedte, a vállára hajtottam a fejem, és mikor megéreztem kezét a hátamon, bár elsőre megilletődtem az érzéstől, de nem bántam. Jólesett a törődése, miközben a világom a darabjaira hullott. Jólesett, hogy ő próbálja összetartani, én pedig széthullhatok a kezei közt.
Percekig? Órákig? Akár napokig is ülhettünk volna így. Ő képes is volna rá... én meg jelenleg bármilyen önpusztítást véghez tudnék vinni simán. A napokig egy helyben ülve zokogás is ilyen lenne. Újra és újra lejátszódott szemeim előtt a kép, a kicsi farkasról, akit Sam elpusztít... majd rám veti magát, és átharapja az én torkom is. Vajon mennyire vagyok rossz ember, ha egy percig jobban féltem a saját halálomtól, mint az övétől? De nem... nem tudom mit éreznék. Éreznék? Így is túl sok az érzés... Én ezt nem akarom! Se így, se... Nem. Nem biztos, hogy sehogy, de így? Egy idegen, és nyilvánvalóan gonosz vámpírtól? És eleve miért? Miért én? Miért most? Nem akarom... Gyűlölöm azt a vámpírt... és amit tett velem. És valahogy gyűlölöm a bennem élő... azt a lényt... a gyerekét... Gyűlölöm, hogy bennem van. Ráz a hideg. Félek. Dühös vagyok. Nem akarom ezt!
Tudom, hogy nem szabadna rosszat gondolnom a gyerekről. Nem ő tehet róla... tudom... mégse megy. Nem tudom mit érzek, de jelenleg semmi jót.
Ezért is olyan meglepő, hogy kicsivel később, ahogy csitult a sírás, még ha nem is múlt el, akaratlanul is elnevettem magam. Bár még mindig folytak a könnyeim. De tény, ennél sokkal komolyabb kérdéseket tudtam volna elképzelni, ahogy felvezette... Azt hiszem, ezért is bólintottam rá.
- Oké. Nem bánom - bólogatok szipogva, és akár ha már ilyen bizalmas viszonyba kerültünk, tényleg nem hátráltató gondolat a tegeződés. Egy gonddal kevesebb. - Ha már úgyis barátkozunk, nincs kedve... kedved örökbe fogadni a... - nem tudtam kimondani, hogy a "gyerekem". Inkább a hasamra mutattam. - Őt. - Ez volt a leghumánusabb jelző, ami eszembe jutott most.
- Ha egyáltalán kihordhatom, úgyse biztos, hogy túlélem a szülést, nem? Bellát is a vámpírméreg mentette meg. Én ugyan öngyógyító vagyok farkasként, de ki tudja, hány farkasnő élt már túl ilyen szülést? Ki tudja... Lehet, hogy ha egy kis vámpírféle kirágja magát belőlem, én is meghalok. Talán az volna a legjobb mindenkinek... - latolgatom a lehetőséget. Ilyen remények mellett talán Sam is megkegyelmezne. Elvégezné a piszkos munkát a természet és nem nekik kéne...

Nehezen tudtam volna igazat adni neki, miközben én azon agyaltam, hová ásassam el majd a hullám, ha a dolognak vége lesz. Esme ültethetne majd virágokat a síromra, mert gyanús, hogy a saját anyám nem teszi majd meg, ha megtudja, hogy a lánya egy nagyon-nagyon... nagyon súlyos és következményekkel súlyosan teletömött szégyenbe esett.
De nem akartam tovább fájdítani Carlisle szívét. Ezért nem szóltam, csak megvontam a vállam feleletül. Talán jobb ezt most nem bolygatni tovább. Félek a megnyugvástól, de szenvedni sem akarok ebben.
Inkább próbálom elképzelni azt az aranyszemű kis kölyköt újra... arany szemek... arany...
- Csak arany szeme lehet, mert azt sem tudom, ezt hogyan fogadjam el, a vörös már egész más kategória volna, arra egészen biztos nem volnék képes... Nem lehet olyan... - nehézkesen nyelem le félelmem szavait. Nem lehet olyan, mint az apja. Nem tudom ugyan, hogy az mit eszik/iszik, de hogy rossz, abban biztos voltam. És számomra, az emberi vér ivása csak rossz lehet, tehát ha a világra jön ez a... gyerek, akkor biztosan nem ölhet embereket. Ezt sem tudom hogyan éljem túl, de abba biztosan belepusztulnék... Így sem tudom hogy néznék majd rá, hát még ha vörös lenne a szeme...
Igyekeznék bizakodni, hogy legalább addig bírjam ki, amíg találkozom azzal a bizonyos hibriddel. Hátha jobb érzések vándorolnának a gyomromba tőle, mint amik így most odabenn vannak. Mert most egészen biztos nem érzem jól magam. Sok mindennek hívhatnám ezt az érzéshalmazt, de jónak nem, semmiképpen. Rossz. Inkább. Sokkal rosszabb, mint az első átalakulásom. Rosszabb, mint Sam jelenléte valaha is volt. Azt hiszem ez az a perc, mikor mondhatom, átéltem valami rosszabbat, mint mikor megtudtam, hogy apám meghalt. Ez rosszabb. Mert nekem kell ezzel együtt élnem. Muszáj elviselnem valamiképp...
- Nem hittem volna, hogy egy nap ilyet élek majd át... - suttogom. - A baba... egy hibrid. Egy idegen hibridtől várok megsegítést. És Carlisle Cullen védelmez engem... nehogy a falkám legyilkoljon a gyermekemmel együtt...
Ohh... Kimondtam... - nyögöm, s magamban újra összetörök, egy fájdalmas grimasszal jutalmazva a gondolatot. - Az ott benn az én gyermekem. Gyermekem... Azt se hittem, hogy bármilyen gyerekem lehet, nem hogy ilyen.. és most van... lesz... és el kell fogadnom... megszülni... védeni... nevelni...
Szeretnem is kellene... - gondolom némán -, ahogy a szülőknek kell... kéne... De e percen semmi mást nem érzek iránta, csak félek, mert miatta... miattuk az apjával... a nemzőjével... minden újra tönkremegy az életemben...
Azt hiszem valahol mélyen csak az tart meg egészben, hogy a doki velem van. Velem ül a földön, átölel, vigasztal... Szeretnék megnyugodni, de nem bírok a félelmemmel, újra sírni kezdek... vagy nem is, inkább csak folytatom azt, hisz igazán abba se hagytam.
Tudom, hogy ronda dolog volt tőlem, ennyi ideig feltartani őt, hogy velem üldögélt a földön, de meghat, hogy nem hagyott egyedül. Velem maradt végig, míg csak csitult végre a kiakadásom kissé.
- Még lehet belőle árva... - válaszoltam aggodalmasan. Félek. Nem akarok meghalni... de ugyan, miért is élnék tovább? Azt se tudom. - És nem tudom, édesanya vagyok-e, ha nem tudom őt szeretni...? De hogy szeressem, ha egyszer nem akartam...? - faggatózom, talán olyan kérdésben, amire nem is tudom, ki tudna jó választ adni. Talán csak egy nagyon okos vagy bölcs ember. Vagy egy szülő... és végülis, Carlisle-ra ez mind igaz.
Belegondolhatnék, milyen lenne megszülni és odaadni, hogy neveljék fel ők... de ehhez el kéne képzelnem őt is... és arra most még nem vagyok képes.
- Ebben még nem tudok dönteni - mondom is meg neki is. - Hogy mit akarok vele... De ha... esetleg úgy alakul, hogy én fogom... hogy... velem marad... - nehezen forog a nyelvem, nehéz ezt összeszedni. Tényleg nehéz. - Örülnék, ha olyan keresztapja volna, mint te. - Megpróbálom kétfelől nézni. Úgy, hogy ugyan még fogalmam sincs mit akarok vagy mire vagyok képes, de akár így, akár úgy, Carlisle remek keresztapa lenne, ebben biztos lehetek, azok után, hogy velem mennyit bajlódik itt, éjnek idején, mikor már rég ki is dobhatott volna. De ehelyett itt kínlódik velem. Ha megtartanám a babát, remek segítség volna. Ha nem... akkor a keresztapjánál jó helyen volna, ő biztos jobban el tudná látni, mint én... De még ezt nem tudhatom... hogyan érzek majd egy óra múlva, holnap, vagy egy hónap múlva, vagy ha módom lesz látni... Nem tudom.
"Extra nehézségek", ezt hallom ki legélesebben szavaiból. Bár megnyugtató, hogy úgy véli, nincs veszélyben az életem... legalább ezen a téren. De eszembe jut egy újabb riasztó képkocka régről.
- Bella embervért ivott, ugye? Az kellett a magzatnak. A vámpír-farkas babának is az kellhet majd? - rémület fog el a gondolatra, hogy emberi vért kellene tán innom a gyerek táplálása érdekében... Nem tudom, vajon képes volnék-e erre.
- Költözzek ide? - Nem is kicsit lepődök meg a felajánláson. Bár Carlisle eddig is túlszárnyalta minden reményem, miért is lepődök meg, hogy továbbra is így tesz? Azt hiszem, ennyit még soha senki sem tett értem...
Csak a többi Cullen miatt azért még tartottam tőle, mi lesz az ő véleményük, arról, hogy a családfő befogadna egy megejtett farkasnőt... És itt a hangsúly a farkason van, még ha távol is áll tőlem a gondolat, hogy bántsam őket, akár véletlenül is. De hogy lakni...
Az a baj, hogy a város közös terület... és szétválasztani a vámpírcsaládot direkt... Talán meg kéne erőltetnem magam... legalább, amíg tisztázni bírnám magamban kicsit az érzéseim a gyerekkel kapcsolatban, és a helyzettel... és a falkám is kérdéses dolog még...
- Azt hiszem... a helyzet ismeretében... jobb lenne, ha te beszélnél velük - választom inkább azt a felállást, mikor nem áll körbe féltucat vámpír, és bámul rám döbbenten, hogy "huhh, egy terhes farkas, akinek hibridje lesz", főként, mert még én se tudom, hogy állok ehhez, mert egyelőre túl sok a harag, félelem, és ezekhez hasonló érzések.
- Szeretnék inkább... kicsit akkor itt maradni... ha szabad - folytattam. Inkább nem választom őket szét. Legalább az ő helyzetük legyen előnyös. Jobb, ha a háznál maradunk mint döntés. És ez mégis csak egy elzárt környék, ha netán kiakadok megint, és esetleg átváltozok... az jobb, ha nem a város közepén történik. Itt az erdőben legalább esélyem volna elfutni, mielőtt megtörténik, nehogy bántsak valakit akaratlanul.
- Nekem pedig talán kéne egy kis friss levegő... Levegőhöz vagyok szokva. Szabad térhez... Rossznak érzem a gyomrom, és nem akarok még egy virágágyást elintézni... - próbálok viccelni, de nem biztos, hogy olyan humorosra sikerült. Inkább megtépázottnak érzem magam, nem viccesnek. Habár igaz amit mondtam. Még jó, hogy az erdőben vagyunk, itt nem nehéz friss levegőt találni.

- Akkor ez nem is kérdés. Bárki nevelje is fel, nem lehet semmi más, csak vegetáriánus. Akárhogy is, de így kell lennie - bizonygattam hevesen, eltökélve magam, hogy akárhol is végzi ez a gyermek, de mégis, muszáj vagyok elismerni, hogy ő félig... belőlem van... lesz... és ami belőlem van, kap majd így is épp elég rossz tulajdonságot, nem lehet, hogy még ragadozó is legyen... A nemzője a természetfeletti rosszat simán kitölti a skálában, míg én ezt már az emberi részben is bőven megteszem, a farkasság csak bónusz, s ha ezek mellé még gyilkos is volna... hát... nem biztos, hogy ezt a gondolatot le tudnám oly mértékben puhítani, hogy le bírjam nyelni.
Némi reményt az mindenesetre keltett bennem, hogy mi farkasok eleve erősebb önuralommal kell hogy rendelkezzünk, mint az emberek, és a vámpír táplálkozásában ennek ugye szerves része van, tehát talán nem okozna akkora gondot majd a gyereknek, hogy türtőztesse magát, ha a vér kerül terítékre...
- Igen, azt hiszem annak... mert... erre nem hiszem hogy tudnék olyan indoklást adni, ami felmenti ebből a beteg humorból azt a bizonyost - utalok az ő Istenére. Az indiánoknál amúgy is inkább a szellemek a mérvadók, és nem ez az isten-témakör, de ha mérlegelném is, hogy Carlisle ebben hisz, és ő hiszi, hogy minden okkal történik... ugyan, mi lehetne erre jó ok? Talán tekintsem ajándéknak...? Mert akkor igazán megkérdezhették volna, kérem-e...? Elég gyanús, hogy nemet mondtam volna, de most meg már... mégis, hogyan adhatnám vissza?
Mély lélegzetet vettem, és lassan engedtem csak ki. A kérdése egy elég nehéz pillanatot okozott nekem. Egy hosszú, és nehéz pillanatot.
Szomorúan szegtem le fejem, és néztem a hasamra. Óvatosan érintettem meg a kezemmel.
- Összetörtem - válaszoltam halkan. - Mikor megtudtam, hogy nem lehet, legalábbis, míg átalakulok, biztosan nem, összetörtem... Attól féltem, hogy hiába a remény, utána sem áll majd helyre ez a dolog. Hisz előttem nem volt más farkasnő nálunk, nem tudtunk senkit megkérdezni, mire számítsak... - magyaráztam, az orrom alatt motyogva. Igen, visszaemlékezve, akkor aztán különösen utált a falka minden tagja, ez biztos. Nem csak azt kellett elviselniük tőlem, hogy kínlódtam Sam miatt, meg az apám miatt, de még ez is ott volt. Hogy miattam szenvedhettek ők is a gyermektelenség miatti gyötrelem gondolataitól, miközben nekik nyugodtan lehet bármikor... csak én voltam erős kakukktojás... Erre tessék, most kiderült, nekem is lehet... csak nem tudom hogyan örüljek neki... Gyermek, persze, az enyém, igen... de... egy hibrid. Akit kéretlenül kapok. Valakitől, akiről azt sem tudom, hogyan néz ki valójában... És ami még ennél is fontosabb: nem tudom miért tette. Nem tudom mit ártottam annak a vámpírnak, hogy ezt az átverést érdemeltem.
- Igen, mintha rémlene valami ilyesmi - mondom, ami tulajdonképp igaz is. Nem vagyok az a túl optimista jellem. Egyszerűen nem megy. Tudom, talán túlontúl reálisan nézem a világot, de mit tehetnék? Mikor mindig minden kártyavárként omlik össze az életemben? Ha örülni kezdek, hogy kicsit végre nyugi van, és normális-szerű az életem, jön valami efféle, és bamm! Vége. Valami mindig tönkreteszi a békés képet.
Bár most kicsit segít, hogy tudom, Carlisle mellettem van. De még így is, miatta is, és a családja miatt is, ugyanúgy aggódom, félek, hogy az én családom...  a falkám... mit tehetne velük, velem, ha kitudódik a helyzetem, és hogy ő mellettem áll. Örülök, hogy itt van, jólesik a támasza, de félek. Ilyen félős sem voltam még soha, de ennyi vesztenivalóm sem volt még soha... És még soha senki nem kockáztatott értem ennyit, mint most ő.
- Most nem jönne álom a szememre... - ingatom meg a fejem.
Próbálom én elhinni, hogy az alvás valamelyest jót tehetne, de kérdem én, mit tegyen a farkas lánya, ha nem mer elaludni, mert fél, hogy mire kelne fel? A Cullenek, a falkám, én, a gyermek, az idegen... túl sok a kérdőjel, túl sok az aggodalom... félek, egyelőre nem bírnék úgysem nyugovóra térni. A gyomrom egy merő görcs, az elmém csupa-csupa zűrzavar.
- Lehet hogy igazad van - sóhajtom, megadva magam a kérdésnek, ébredhet-e még bennem szeretet ez iránt a kis lény iránt. Talán pár hét, vagy hónap múlva majd másként érzek... Talán csitul majd az a makacs érzés a gyomromban, hogy ez így nem jó, nem helyes... Talán képes leszek emberként nézni rá, gondolni rá... később. Most nem, de talán később...
Bólogatok Carlisle szavaira. Habár nem voltam képes elképzelni magam, egy babával a karomban, de nagyon igyekeztem nem rosszul lenni a gondolattól, hogy mi minden várhat még rám addig, míg esélyem nyílhatna rá, hogy kipróbáljam a dolgot... Próbáltam elfogadónak lenni, hogy ne csak mondani tudjam, hogy megpróbálom ésszerűen átgondolni a dolgokat, hanem tényleg képes is legyek ezt megtenni. Hogy vajon képes volnék-e szeretni, elfogadni, felnevelni... nem tudom még, de a doki olyan kedvesen biztat efelé, hogy úgyis megpróbálom... megpróbálom elfogadni a helyzetem. A próbába nem halok bele...
És valamiért úgy éreztem, nem volna túl emberséges mérlegelnem azt a gondolatot, hogy megkérjem Carlisle-t, hogy vessen ennek véget, ha egyáltalán lehetséges ez, egy hibrid gyermek esetében... Eszembe jutott, hogy mit mondtak nekünk régen az iskolában... bűn, még gondolni is rá... minden élet ajándék... Aztán az rémlett fel, hogy a vének azt magyarázták nekünk, mi mind, akik a falkába kerültünk, azért élünk, mert az életet védeni vagyunk hivatottak. Aztán, arra gondoltam, milyen érzés volt, mikor rájöttem, farkasként valószínűleg sosem lesz rendes családom, még ha be is vésődik nekem valaki, akkor sem leszek képes rá, hiába szeretném...
Nagyot nyeltem. Rossz szájízzel, és háborgó gyomorral gondoltam bele, hogy kérhetném rá a dokit, ölje meg bennem... De nem tudtam legyűrni az érzést, mely azt a gondolatot táplálta bennem, hogy nem biztos, hogy az jobb érzés lenne, mint ez...
Akaratlanul is könnybe lábadt a szemem, a gondolattól, hogy csapdában vagyok. Eldobhatom amire vágytam, mert nem úgy kaptam, ahogy kértem? S vajon szerethetem-e úgy, ahogy kaptam?
Pánikkeltő gondolatok...
Felnéztem Carlisle-ra, mikor határozott hangja szólított fel rá, és megéreztem keze szorítását magamon. Meglepődtem, hogy milyen határozottan szólt rám...
Alsó ajkam beharapva bámulok rá, s egy pillanatig mintha kővé dermedtem volna tőle.
- Jó - nyelem nehezen a szót -, mert... embervért nem... nem volnék képes - mondom akadozva, de magabiztosan. Sok mindent lenyeltem már, de van ami nekem is sok. Ez is ilyen. Nem tudnám leerőltetni magamba, talán akkor sem, ha akartam volna ezt a gyereket, nem még így, ahogy jelen állapotomban vagyok.
Beleegyeztem, hogy a házban maradok. Ez a felelős döntés. Ha megpróbálok úgy gondolkodni, mi a jó nekem és ennek a babának, egyértelmű, hogy olyan helyen kell lennem, ahol van olyan orvos, aki ért efféle terhességekhez... Nálunk ilyen nincs. S még ha lenne is hasonló, az sem érthetne a fél-vámpír babákhoz. Más választásom sem nagyon van, viszont igaz az is, hogy ez a legbiztonságosabb, falkával és falka nélkül is. Nem tudom ugyan, a többi Cullen mit szól majd, de... ha tényleg olyanok, amilyeneknek Bella és Jake állították őket, akkor nem üldöznének el ők sem... Talán még örülnének is, ha volna itt egy baba...
És elnézve Carlisle örömét... szinte megrészegített a hirtelen öröm, ami áradt belőle, a vendégszeretetéről nem is beszélve, hisz még egy perce sem egyeztem bele a maradásba, máris kaptam szobát.
- Nem vagyok én olyan nagy igényű, nem kell azért átrendezni egy szobát - szabadkoztam sietve és pironkodva, hisz tökéletesen megfelelő nekem az egyik vendégszoba úgy is, ahogy már eleve be van rendezve. Elnézve a házat, az is csak kifogástalan lehet, nem kell azt miattam átrendezni. Még a végén azt hinnék, ki is használom őket, amellett, hogy csak úgy beköltözöm közéjük... és nem akartam hálátlan vendég lenni, főleg amekkora veszélyt vállalnak értem...
- Egyedül lennék kicsit, ha nem haragszol érte - bólintok, de igyekeztem nem hadarni. Nem akarnám azt a téves benyomást kelteni, hogy sokallom a társaságukat, de muszáj kicsit átlátnom önnön helyzetemet. És nekik is meg szeretném adni a lehetőséget, hogy nélkülem beszéljék át a dolgokat, nem félve attól, hogy egy hormonbomba farkas ül a fejükön, aki bármikor felrobbanhat, ha olyat mondanak. Jót tesz majd nekünk, ha külön-külön is tudunk kicsit gondolkodni, még mielőtt teljesen rászabadítom a családra az életem eddigi legnagyobb zűrjét.
- Nagyon hálás vagyok mindezért, Carlisle, el sem tudom mondani, hogy mennyire. Egy élet is kevés meghálálnom... - siettem hálálkodni, miközben segített nekem felállni, kedvesen nyújtva felém a kezét, és egy hirtelen ötlettől vezérelve, meg is öleltem őt, még mielőtt elindultunk volna kifelé a helyiségből.
Hagytam magam egészen a kijáratig kísérni, le a veranda lépcsőjén, és végül a ház előtti területen váltam el tőle, hálával, és köszönettel, valamint az ígérettel, hogy ha átgondoltam a dolgaim, és kiszellőzött a fejem, visszatérek ide. Nem tudtam meddig és miként gondolom át ezt a dolgot, és hogy mire jutok majd, de... éreztem, hogy szükségem van az erdőre, ami az otthonom, és a farkasra, aki a részem... Így mikor beértem már a fák közé, és nem láttam a házat, levetve holmijaim és átalakulva, bevetettem magam a rengetegbe.

(folyt. köv. La Push... )