Kérdem én, bocsánatos bűn-e két kézzel habzsolni az életet? A válasz kicsit bonyolultabb, mint azt elsőre gondolnánk, holott a legtöbben lerendezzük ennyivel: Igen! Mértékkel, nekem ez a válaszom és ehhez is tartom magam, legalábbis az esetek jelentős részében. Kivéve, ha van csokiszökőkút, mert akkor konkrétan nem érdekel semmi, csak az édes élvezet. Ez utóbbi máskor is érdekel, de egy, nem vagyok mániás, kettő… na ez az, amibe nem kellett volna belemenni. Sikeresen belekergettem magam egy olyan kellemetlen szituációba, ami simán elkerülhető, ha nem vagyok ennyire… hogy is szokás ezt mondani? Nagydumás? Nem, bár az is vagyok. Velem szópárbajozni kissé olyan, mint a Bruce Leevel bunyózni, egyrészt technikai K.O., másrészt ha közönség vagy, szórakoztató. Szenvedő alanyként, hááát, inkább nem próbálnám ki. Például tudtad, hogy képes vagyok valakit úgy elküldeni melegebb éghajlatra, ahogy csak kevesen? De az a szó, amit kerestem az a dumagép akart lenni. Nem tudom, mikor kell befogni és ez a jellemhibáim hosszú sorában az első és bajok okozása szempontjából a legproduktívabb. Ezt követi az egom, ami kölyökként is sok fejfájást okozott, hát mostanra sem sikerült kinőni, meg a makacsságom, ami néhanapján már-már az irracionalitás határát súrolja. Plusz, tájékozódási képességem nulla, még a GPS-em is sírva könyörög egy másik éppen funkcionáló analfabétáért, aki legalább az egyenesben nem fordul rossz felé.
Talán egyszer hittem azt, hogy az élet fair és nem egy köcsög, aki ott basz ki veled, ahol éppen kedve szottyan. Már elnézést a kifejezésért, néha előtörnek az ilyenek. Talán javítanom kellene ezen is, de nem igazán óhajtok. Néha ki kell ereszteni a gőzt és a berendezést szétkapni nem feltétlen előnyös. De az életre visszatérve… igen, nagyon naiv srác voltam, de aztán megtanultam a helyén kezelni a dolgokat. Nem azt mondom, hogy az álmodozó, vicces énem végleg nyugdíjazta magát, dehogy is, főleg ez utóbbi nem. Csak nem bízom meg vakon bárkiben és nem fogok csak úgy behódolni akárkinek. Bizony, srácok, Seth Clearwater felnőtt és nem tolerálja a lábtörlő szerepet. Ébresztő, srácok!
Fárasztó vagyok? Még magamnak is néha, nem hiába lakom egyedül. Na jó, azért lakom egyedül, mert szeretem, ha megvan a saját kis terem és ott nyugodtan ügyködhetek. Mert én olyan illegális pofa vagyok… Nem. Csak egyszerűen egy túlpörgött, a saját lakásomon belül végtelenül önkritikus, művészlélek, aki csak saját felelősségre ajánlott, továbbiakról kérdezze meg háziorvosát, gyógyszerészét.
Van sötét oldalam? Van, és nem, nem úgy! Gyökér vagyok, de nem ennyire! A másikra gondoltam, tudoood… Én egy Sith nagyúr vagyok, aki leigázza a galaxist… Gyík… Viccet félretéve, kinek nincs?
Az, hogy felnőttem, nem csak a viselkedésemen látszik meg, hanem… Hová gondolsz? Úgy értem magasabb lettem, egy centi híján 190, szóval simán beverem a fejemet az ajtó szemöldökfájába. Igen, azt úgy hívják, nekem is újdonság volt. Továbbra is izmos vagyok, helyes vagyok, fekete hajú vagyok és barna szemű, szóval az alap megmaradt. Kell ennél több?

- Seeeeeeeth, légyszi! – hiába könyörögsz, kemény vagyok, mint a kád széle. – Sethiii, Sethikee!
- Na jó, ettől már hányok… - szavaimnak nyomatékot adván, megforgatom a szemeimet és próbálom kirekeszteni azt a tényt a fejemből, hogy az egyik szaktársam, aki éppenséggel kanból van, olyan becézéseket használt az imént, amiket még anyám se. Tényleg hányni fogok. – És nem, továbbra is.
- De miért?
- Mert egy rendetlen disznó vagy, azért! – ezt már én sem bírom ép ésszel és türelemmel, bár ez utóbbival mindig is voltak gondjaim. A hosszú folyamatok végigülése nem az én asztalom, ezért is kapok sírógörcsöt a dögunalmas előadásoktól. Igen, már emlékszem, miért nem akartam tovább tanulni, de a főnök így óhajtotta, különben kirúg a vérbe. Akkor megkapja.
- Megjavulok, ígérem. – nem veszem be ezeket a kiskutya szemeket, átalakulva különbeket vágok, ha úgy tetszik. Kispályás vagy cimbi, ne is tagadjuk. – Nincs buli…
- Nincs hát, mert hozzám tutira nem költözöl. Téma lezárva. – nem óhajtom tovább húzni ezt a végletekig unalmas dolgot, a könyörgés nem válik be, ez családi ártalom. Meg egyébként is, ez a csávó teljesen bele van esve a természetfeletti lényekbe, állandóan azokat kutatja, képzelem, milyen lenne, ha megtudná: A lakótársam egy vérfarkas! Az év cikkét írná meg, röpstarttal a kis blogjára, amit elég sok hozzá hasonló gyökér követ. Bár ír néhány megközelítőleg pontos dolgot, de a többi… anyám, ennyi baromságot is régen olvastam már. – Keress magadnak saját kecót, itt nincs hely még valakinek. – na jó, egy nőnemű lénynek minden szívfájdalom nélkül kipakolnám a kacatos szobámat, de neki nem. Szükségem van térre a melóhoz, ez van.
- Akkor élj együtt a tudattal, hogy a híd alá kerülök… - és tessék, a szokásos nagyhalál. Mintha beválna, de ez már nem számít, én már régen beletemetkeztem az újságba és csak annyit hallok, hogy csapódik az ajtó.
- Ja, jó szórakozást! – fáziskéséssel szólok utána és örülök, hogy a szomszéd banya nincs itthon, mert most aztán kapnám az ívet a hangoskodásért.
***
Szeretem az erdőt. Sok mindenre választ képes adni és ezzel együtt megtartja a titkainkat is, ami nagy kincs, ha az ember gyakorlatilag összeköttetésben egy falkányi másikkal. Bár végülis ez a falka lényege, nem? Hogy ott vagyunk egymásnak, segítjük a másikat és ez jó, de nem mindig. Néha szeretném félretenni ezt a telefont, hogy csak én legyek és senki más. De ettől függetlenül még mindig szeretek farkas lenni, néha ez az a forma, ahogy a legjobban érzem magam. Erre az életformára születni kell, erre hamar rájöttem és tudom, nem is, érzem, nekem ez az életem. Szabad vagyok, szabadabb, mint emberként valaha. Vajon lehetséges volna örökké így maradni? Bár jelen pillanatban emberként állok a kedvenc sziklámon, élvezem, ahogy a napfény átszűrődik a fák lombjai között és földöntúli derengésbe vonja a tájat. Gyönyörű, titokzatos és veszélyes. Emberként ilyen mélyre csak kevesen merészkednek, itt nincsenek túraútvonalak, csak a természet és én. Ez egy zárt világ, akárki nem léphet be, csak azok a bizonyos kiválasztottak. Sohasem tudhatod, mi, vagy esetleg ki vár rád itt és ez adja a hely hangulatát. Szinte érezni a természetfelettit. Én tényleg érzem, de csak az itt jártak szaglenyomatát. Vámpírok, farkasok, eléggé vegyesen, ami összekeveredik a növények által kibocsátott szagokkal. Ha farkas lennék, néhányat meg is tudnék különböztetni, így viszont csak azt tudom, itt jártak. Talán ő is itt járt.
- Hmm… - csak ennyi a reakcióm, egy rövid sóhajtás szakad fel a tüdőmből és aztán a hosszú csend. Csak néhány madár zavarja meg a gondolataimat és zökkent ki ebből a néma gondolkodásból. – Ez elég elcseszett helyzet… - lényegében az, mint minden ehhez hasonló egészen eddig.