Alkati és más külső adottságaimmal maximálisan elégedett lehetek. Átlagos 170 centiméteres magassággal járok kelek a világban, telten gömbölyödő formákkal áldott meg a sors, szóval tényleg nem lehet okom panaszra. A barátaim csak Babydollnak hívnak, ami elég sokat elárulhat az arcomról. Nagy, macskás barna szemeim vannak, babásan kerekded pofim és mosolyra kunkorodó telt ajkaim. Bájosnak nagyon bájos, bár néha azért megelégednék egy átlagosabb arccal is. Sötétbarna hosszú hajkoronám természetes hullámokban omlik le a hátam közepéig, bár szeretem változatosan hordani, hol fonatokban, máskor egyszerűbb vagy bonyolultabb kontyokban, illetve a jollyjoker lófarok sem maradhat ki a palettáról. Öltözködésemet tekintve, régen a fiúsabb darabokat kedveltem, bár ma sem vetem meg a lezser bővebb öltözeteket, ám az évek teltével és a tinédzserré válás vége felé a nőiesebb, kissé vadabb megjelenés kezdett vonzani. Csipkére, és a légies anyagokra képtelen vagyok nemet mondani, ahogy a cipők iránti szenvedélyem is meglátszik a magassarkúimon, illetve az elmaradhatatlan tornacipőimen. Az hogy mikor mit viselek, pillanatnyi szeszély, illetve az alkalom dönti el. Szeretem színekkel, illetve kiegészítővel élénkíteni viseletemet, bár be kell valljam rajongok a pasztell árnyalatokért, különösen a bézs szín rabja vagyok.

Magabiztos. Zárkózott. Erős. Talpraesett.
Valószínűleg ezek azok a tulajdonságok amikkel először találkozol. Szomorú és küzdelmekkel teli múltam, az árvaházban töltött évek megtanítottak rá, hogyan kerüljem el hogy könnyű célponttá váljak és tudjam érvényesíteni magamat és az akaratomat. Céltudatos vagyok, döntő többségben mindig tudom mit szeretnék, és van is tervem hogy érjem el, nem sokat szoktam gondolkozni, ha tudatában vagyok a céljaimnak. Megyek, csinálom és előbb utóbb elérem. Kérdés, nincs. Nem is lehet és nem is lehetett a múltban sem. Hamar meg kellett tanulnom magamról gondoskodni, bár Karl és Emma ennek a tehernek jelentős részét átvették magukra, amiért sosem lehetek elég hálás.
Sérült. Jószívű. Optimista. Virgonc. Szeretetreméltó és szeretetre éhes.
Sérült, nem csak lelkileg, de testileg is. Bár már begyógyultak a kerítés vájta sebek, még mindig magamon hordozom nyomukat, igyekszem rejteni őket. A lelkem is sérült, és bár az is gyógyultnak mondható, rendkívül érzékeny és sérülékeny maradt, és ezért kell minél jobban védenem az ártó szándékoktól. Mindennek ellenére, a borzalmas némaság évei után újra megtanultam mosolyogni és tudok vidám lenni. Igyekszem optimistán állni a dolgokhoz, előre nézni, a jövőbe és kiélvezni az életem minden egyes percét. Eközben természetesen igyekszem megtalálni önmagam és a legjobban haladni a felnőtté válás rögös útján, ami nem megy könnyen. Szeleburdi vagyok és makacs, képes vagyok hirtelen felindulásból nagy hülyeségeket csinálni, amik első pillanatban jó ötletnek tűnnek, de pont ezért szép a fiatalság nem? Ez az az idő amikor rossz döntéseket is hozhatunk, persze ésszel, hiszen még van időnk tanulni belőle. Társasági lény vagyok, szeretek beszélgetni, vannak barátaim is akikre számíthatok. Zárkózottságomat talán akkor dobom el igazán amikor énekelhetek. Akkor aztán tényleg nincsenek határok. Bár néha a színpadon kívül is megtalálom a hangom, képes vagyok sokáig fecsegni, néha nagy szamárságokat, de annyi baj legyen. Akkor is könnyen megtalálom a hangom, ha a nagybetűst IGAZSÁGNAK kell hangot adnom, de akkor aztán nem is fogom vissza magam, pedig általában kompromisszumképes és elég simulékony természet vagyok.

Sokan mondták már: nehéz az élet. Ó, és még mennyien fogják mondani, jobb inkább bele sem gondolni. Mégis, néha nem tudok nem így felsóhajtani és elgondolkozni, vajon hogy csinálják mások? Hogy képesek fenntartani az albérletet, úgy hogy közben még jól is laknak és isten ments még szórakozni is járnak? Furcsán működnek az igazán felnőttek, és elég irigyek, hogy nem osztják meg velünk a felnövekvő nemzedékkel a dolgot. Na nem mintha lenne okom panaszra, azért nem vagyok cukorból, bírom én a tempót és mindent megteszek hogy abszolváljam ezt a valamit amit életnek neveznek. Dolgozom, fizetem a lakbért, még többet dolgozom hogy egyek is, és szórakozásnak ott van még az éneklés. Ez igaz a fizetésemet is ki kéne egészítenie, de a legnagyobb jóindulattal sem mondhatnám, hogy falnak megyek az összegtől amit hozzám vágnak. Smucig banda, de hát ilyen a szakma, nem is akarok nagyon sokat panaszkodni, meg ezen rugózni. Nem különösebben az én stílusom, főleg hogy volt már rosszabb is, semmi okom beletemetkezni a pesszimizmusba. Mindig lesz valahogy, olyan sose lesz hogy ne legyen. Maximum kénytelen leszek visszamenni Phoenixbe, bár ezért repes legkevésbé a szívem. Nagyon szeretem Karlt és Emmát, de úgy érzem, ideje van már a saját lábamon állnom. És igen, bitang nehéz, de máskor sem lesz könnyebb és nem rohanhatok vissza minden egyes nehézség után. Nem futamodok meg, soha! Inkább elesek és újra felállok, küzdök amíg győzöm levegővel és lüktető szívvel.
Na ebből elég, ki ez a rinya gép és hova dugta Lorát?!
Megdörzsölöm a szemem, majd kipattanok az ágyból. Tett halála az okoskodás, az enyém meg a mozdulatlanság. Ha egy helyben lézengek, túl sok időm van morfondírozni, amivel még nem is lenne baj, de az embereknek megvan az a gyarló szokása hogy elkezdik magukat sajnáltatni. És bár engem lenne miért, azért mégse kéne odáig süllyednem, hogy elfogadom saját magam sajnálatát. Éppen eleget tettem rá, és habár minden okom megvolt rá, az az idő elmúlt. Nem lehet ugyan kitörölni, de tudom hogy minden-minden ami történt csak erősebbé tett és nem csalhatom meg azzal a kis ötéves énemet, hogy engedem magam visszaesni. Különben is, ha túlságosan felizgatom magam, a végén megint elpárolgok, aztán megint fuccs a délelőtt jelentős részének, pedig dolgozni kell menni, meg vásárolni se ártana. Este fellépésem lesz és lehet gonosz dögként elcsábulok egy új ruhára. Elvégre, rongyosan mégsem állhat ki senki a színpadra és különben is nincs egy rongyom se! - gondolom ezt, miközben tekintetem rátéved a roskadásig telt szekrényemre. Hát, mindenesetre, megnézni azért szabad...
Úgy érzem ma jó napom lesz, szóval határozottan érzem, hogy ma valami pirosat kell viselnem. Az alsó ajkamat rágcsálva tárom ki az ominózus, áruló szekrény ajtaját, majd elmerülök a ruhák tengerében, amíg elő nem húzok egy helyes piros szoknyát és egy sötétkék-fehér vízszintes csíkos pólót. Azt hiszem egy kicsi tengerész- stílus is csak emelné a napom fényét. Gyors tusolás után fel is kapok magamra mindent, egy fekete topánkával és bőrkabátkával tökéletessé téve a hatást. Elégedetten nézem meg magam a tükörbe, majd kibújok a kabátból és nekiállok sminkelni. Csak éppen hogy kiemelem a szemem, felkenek egy kis vörös rúzst. A hajamat laza lófarokba fogom, pár kósza tincset hagyok az arcom körül és voilá, egy óra alatt el is készültem! Magamban dúdolgatva, a kabátommal és táskámmal a karomon táncolok ki a szobámból, be a konyhába, majd onnan ki egy jegeskávés dobozzal a kezemben. Majd útközben megiszom.
Boldog vagyok, és itt kezdődnek a problémák, az ismerős bizsergés végigterjed a testemen, a bejárati ajtó előtt megtorpanok és kicsit csalódottan lebiggyesztett ajkakkal nézek le a lábaimra. Csak füstöt látok, így sóhajtva visszateszem a kulcsom a tartójába majd a nappaliba suhanok és ledobom magam a kanapéra és kinyitom a kávét. Remélem azért még meg tudom inni, mielőtt elérné a kezeimet.