Most komolyan azt várod, hogy pávaként illegessem magam? Ehh… ennél untatóbbat el sem tudok képzelni… pedig elhiheted, hogy nem rendelkezem szegényes fantáziával.
A szemem kék volt egykoron, ma már vörös, a hajam és egyéb szőrzetem barna – ha már ennyire érdekel a dolog –, a bőröm meg fehér. Egy kibaszott Hófehérkének is elmehetnék, de azért odáig csak nem merészkednék.
Tudok vigyorogni, meg rohadtul nem vigyorogni is és, hogy éppen melyiket villantom rád… hát az nem függ sok mindentől, amikor éppen amilyen kedvem van. Amúgy meg nehogy azt hidd, hogy bármelyik is jobb, rád nézve. Mert nem.
Öreg vagyok és mint ilyen, egészen kedvelek inget hordani, meg öltönyt meg ilyenek. Máskor meg nem. Na most ezt add össze, akkor, hogyan is öltözködök? Ahogy tetszik. Ez a legjobb válasz, amivel szolgálhatok.

Az pedig, hogy milyen vagyok, a büdös életben nem jössz rá, meg semmi közöd hozzá. De komolyan, a legkisebb sem.
Őrült, pszicho- és szociopata, az, akivel nem akarsz összefutni sehol sem. Nincs bennem semmi logikus, vagy nem olyan, amit megérthetnél. Olykor vicces vagyok, máskor meg inkább ahhoz van kedvem, hogy darabokra szedjelek. Oh igen, azt hiszem ilyenkor illik azt mondani, hogy han-gu-lat-em-ber. Feljegyezted? Hangulatember. Csak kár, hogy nem vagyok ember. Meg hangulataim se nagyon vannak. Csak az unalom. A soha, véget-nem-érő-unalom.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne vágynék olykor erre vagy arra, de az csak addig érdekel, amíg meg nem kapom. És előbb-utóbb megkapom, amit akarok. Aztán már nem is olyan érdekes, ami az enyém. Tudom, hogy tudod, miről is beszélek.

Vértől mocskos ingujjamat nagy gonddal hajtogatom feljebb, előbb az egyiket, majd pedig a másikat is. A zakóm már régen elhagytam, az egyik szék háttámlájára szórva azt. Előveszek egy szál cigit és nagy komótosan gyújtok rá, nem sokat törődve azzal, hogy a szőke lányka, aki ki van kötözve, éppen most tér magához.
- Na szóval ott hagytam abba, hogy a legtöbben tökre nem értenek meg. De most komolyan, jönnek ezzel az unalomig ismételt sikoltozással, meg a ne ölj meg kérlek! és a de élni akarok!, de a legnagyobb kedvencem az, amikor közlik; gyerekeim vannak!. – mindegyik utánzásnál eltorzítom a hangom és még a kezeimmel is gesztikulálok – amelyek az ingujjaimhoz hasonlóan vérben áztak, hát van ez így ugyebár –, miközben magyarázok a lánynak.
- Nem tudják persze, hogy ez engem nem érdekel. Gyerekek, meg szerelmek, meg élet… egyik sem olyasmi, amihez bárminemű közöm is lenne. Bezzeg, ha valamelyik azt találná mondani, ne ölj meg, mert ki tudlak hozni az unalomból, akkor egy pillanatra azért egészen biztosan elgondolkoznék. Mert hát érted, öt évszázadon túl már nem sok minden van, ami lázba tud hozni. Vagyis, ha jobban meggondolom, akkor nagyjából semmi. Kivéve ezt. – az utolsó szavaimnál megint megfogom a lányka kezeit és a legnagyobb élvezet jeleivel a képemen szívom ki belőle a képességét. Muszáj valahogy gyakorolnom és így a legkönnyebb. Ez itt – a példa kedvéért – telekinézissel bír. Nagyon vicces dolog tárgyakat mozgatni, mi több, még azt is elmondhatom, hogy egy perccel kevesebb és rövidebb tőle az unalom. Persze, nem bírja soká és megint elveszíti az eszméletét. Én meg kezdhetem elölről a gyakorlást. Hol is tartottam? Ja igen, hogy lehet telekinézissel kitépni valakinek a beleit… Jó, megvallom kicsit rásegítettem az imént a kezeimmel is, nem tudtam ellenállni, így lettem kicsit… hogy úgy mondjam maszatos. Hahh… kell valaki, aki eljár helyettem a tisztítóba, mert oda egészen biztosan be nem teszem a lábam. De ez most mindegy is.
Nem, nem a lánykát belezgetem, akkor nagyon hamar véget érne a tanulás és hát pont az a lényeg, hogy meg is tanuljam használni a benne rejlő képességet, szóval addig nem bántom, amíg hasznom van belőle. Na jóóóó, most lebuktam, nem bántom nagyon. Nem annyira, hogy belehaljon.
Bezzeg a kis barátnője már egészen más eset. Vagyis más eset volt, míg élt. Már nem él. Megesik az ilyesmi. Hát, hogy meghalnak az emberek. Ez a szokásuk. Tudom, elég idegesítő szokás, engem is bosszant. Végtelen haszontalanok…
Hopp egy vese lebeg a levegőben, átszaggatva a húst és a bőr egy részét, ahogy kifelé jött a belezett halandóból – könnyebb így nyomon követni, hogy ki kicsoda is a szobában – és már éppen el is kezdenék játszadozni is a szervvel – mert miért is ne?! – amikor megint vége lesz a mókának, mert nem tudom tovább használni – a még élő – lányka erejét. Megint elfogyott a szufla és úgy tűnik, ahogy elnézem – a hajába markolva emelem feljebb a fejét – egy darabig nem fog magához térni, hogy folytathassuk a mi kis randinkat. Ez roppant szomorú.
Lemondó és unott mosollyal a képemen eresztem és szívok egy utolsót a számból lógó cigibe, majd elnyomom a csikket… valahol. Őszintén szóval nagy ívben teszek arra, hogy hol is.
Amíg a kidőlt kis liba Csipkerózsika álmát alussza – mi van, tényleg azt hitted, hogy a faszom se tudja ki az a Csipkerózsika?! vámpír vagyok kisszívem, nem tudatlan és tájékozatlan kriptaszökevény múmia –, addig megejtek egy telefonhívást.
Szeretek úgy gondolni rá, hogy fiam, noha nem az. Vér szerint legalábbis, bár ez is olyasmi, amit honnan is nézünk. Damient én tettem azzá, ami, vagyis eggyé közülünk. Szóval valamiféle értelemben mégiscsak a papa vagyok. Ez jó mi?! Papa… Jah, röhög, a vakbelem. Az meg még nagyobb poén, hogy a leszármazottja is hasonlóan hozzá, az én művem… de most térjünk vissza oda, hogy hívom. Na igen, szükségem van egy másik kis halandóra, állítólag képes manipulálni a vizet. Micsoda értékes és érdekes képesség… és én élek-halok azért, hogy megtanuljam azt, hogyan is kell.
Csörög-csörög ez a vacak, csak épp nem ezt akarom hallgatni. A harmadiknál már megforgatom a szemeimet és készülök kinyomni a hívást, amikor is végre beleszól végre.
- Feladatom van a számodra... – és felvázolom neki, hogy mit várok tőle. Hozza el nekem a halandót, lehetőleg még azelőtt, hogy a Volturinak feltűnne a létezése. Roppant mód zokon venném, ha oda fajulna a dolog. És, ha én egyszer zokon veszek valamit… az ég óvja azt, aki a haragom kereszttüzébe kerül.