Épp most tévedtél az ország egyik legnagyobb, ha nem az egyetlen Twilight témájú fórumára, ami egyaránt dolgozza fel a könyvek és a filmek eseményeit. Ugyanakkor mi egy kicsit más irányba vittük el a történetet, így érdemes elsőként a világleírást elolvasni, rögtön a szabályzat után! Oldalunk már négy éve üzemel, bár nemrégiben be kellett iktatnunk egy költözést, s ezáltal nagyon sok minden változott; két új faj került bevezetésre, valamint számtalan új, egyéni canon karakter. Ha megtetszettünk, bátran regisztrálj fel, a staff áll a rendelkezésedre, s egészen biztos, hogy befogadó közösségre lelsz nálunk! (;
A fórumon található leírások, kódok mind a Twilight after dark tulajdonában állnak. Nem keveset dolgoztunk a kinézetünkön, tisztelj meg bennünket azzal, hogy feltüntetsz minket, ha megihlet a design egy része. Néhány kód alapja Lénától származik, míg a design többi része és a fejléc Alice munkájának gyümölcse. További segítséget nyújtott nekünk Sigmund, tanácsaival és kódjaival, Winnie, aki nélkül az utolsó bejegyzéseink modul nem lenne formázva és Jasper, aki a fórum trailerét készítette. Hálásak vagyunk nektek, köszönjük!
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég
Idegesen fel-alá járkálok a szobámban, mint egy komplett idióta. Még mindig alig tudom elhinni, hogy az az újonc nyomorult Bella itt ül a kastély falain belül és élvezi mindazt, amit egyáltalán nem érdemel meg. Még csak ide sem akart jönni! Utálom, hogy ő itt van. Részben talán féltékenységből, hiszen most Aronak új kis védence lett, most ő az arany a szemében, elvégre olyan védelmet tud nyújtani a három királynak, amilyet soha senki nem tudott... Még én sem. De ha ez nem lenne elég, még én sem tudok áthatolni azon a burkon. Be akarom bizonyítani Aronak, hogy az a Cullen lány semmivel sem jobb nálam. Muszáj rávennem őt, hogy be tudjam bizonyítani, majd pedig muszáj valamilyen úton-módon áthatolnom azon a burkon. Akkor újra én lehetek Aro szeme-fénye! Nálam hűségesebb személyt soha nem találhatna a Volturi, de most mégis jóformán a szemétbe dobnak majd ez a nő miatt? Az egyetlen dolog ami a fejemben forog, hogy ezen változtatnom kell, sűrgősen! Éppen ezért indulok meg sietős léptekkel, de még emberi tempóban, a Nagyterem felé, ahol remélhetőleg megtalálom a főnököt. Nem voltam benne biztos, hogy ott lesz, viszont azt tudom, hogy utálja mikor rátörnek a szobájában, szóval más lehetőségem nem igazán van. A liftben betoppan mellém egy ember. Azt hiszem ő lenne a recepciós lány, bár nem vagyok benne száz százalékig biztos. Mindenesetre kap egy piros pontot amiért tiszteletreméltóan üdvözöl, mikor meglát. - Üdv, Jane! - Mondta, mire én csak biccentettem neki, aztán emelt fejjel bámultam tovább a lift ajtaját. Bár azt nem mondom, hogy nem állok közel ahhoz, hogy megharapjam egy kis uzsonna gyanánt... Úgyis vámpír akar lenni majd. De mégsem teszem, hiszen most más dolgom van. Mikor belépek a terembe kissé mérgesen fogadom, hogy egyedül vagyok. Senki nincs itt... Mondjuk még néhány óra és itt a vacsora. Na meg Bella. Mindenki őt fogja majd csodálni, én meg csak bámulhatom és remélhetem, hogy egyszer azt a feladatot kapom, hogy meg kell ölnöm. Például mert hűtlen lesz a Volturihoz. Ez még igencsak elképzelhető róla. Már éppen indulni készülnék vissza a szobámba, mikor meghallom valaki lépteit odakintről, majd a hatalmas ajtó nyílására oda is kapom a fejem. Egy pillanatra megörültem, hogy talán Aro az, de aztán csak egy értetlen arc ült ki a képemre a nő láttán. Egyáltalán nem tűnik ismerősnek, de mégis érzem, hogy vámpír, szóval azért csak nem egy eltévedt turista. - Hát te meg ki vagy? - Szögezem neki a nem túl kedves kérdést, a tekintetem gyanakvóvá válik. Végigmérem a lányt és nem túl jó érzés tölt el a látványtól.
az ember sem a fájdalomban, sem az örömben nem tud megsemmisülni.
Jane & Vitalia
Több mint fél év telt el az átváltozásom és a Volturi márvány kastélyába költözésem óta, így már Alec sem talált kivetnivalót abban, hogy egyedül lépdelhessek a hideg falak között, főleg azzal a kiváltságos helyzettel, miszerint Sulpicia úrnő a kegyeibe fogadott engem. Azt hiszem, mint újszülött vámpírnak, ennél nagyon szerencse nem is juthatott volna. Könnyű volt megszokni ezt a helyet és ezt a helyzetet, bár kétségtelenül hiányoztak a szüleim, azonban ezt a vámpíromon kívül senkinek sem mondtam el, nehogy bajuk essen a végén. Nem akartam a halálukat. Ahhoz túl friss volt az öröklét, hogy csak úgy elszakadjak tőlük és az emlékeiktől, ettől függetlenül nem kívántam felhívni rájuk a volterrai vámpírhad figyelmét. Sétáltam a folyósokon, miután meguntam az olvasást a szobánkban. Már nem nézett meg mindenki magának, beilleszkedtem, megszoktak, és normálisnak vélték, hogy maguk körül láttak. Egy lettem közülük, bár magamat nem azonosítottam még mindig vámpírként, ettől függetlenül igyekeztem ehhez a változáshoz mérten tekinteni a világra körülöttem, még ha az a világ szűk, hűvös és komor is volt. És próbáltam ahhoz is igazodni, akihez ebben a klánban tartoztam. A látszat ellenére tudtam, hogy Alec nem olyan vérengző és kegyetlen, mint mutatja, legalábbis velem nem volt olyan, de tudtam, ezt másnak nem akarja a tudomására hozni. Ettől függetlenül úgy véltem, a finoman megváltozott lüktetést rajta is észrevették már, még akkor is, ha ezzel nem mertek törődni, sem pedig szóba hozni. Persze ez így volt jó. Mégis csak az Ördög jobb keze volt a halhatatlan szerelmem. Különös, hogy éppen Alec és Sulpicia pártfogásában voltam, mégis magától az Ördögtől távol akartam magamat tartani. Aro taszított és vonzott egyszerre, és fel nem foghattam, hogy egyes vámpírok itt, miként kötődhetnek egy ilyen alakhoz, leszámítva Chelsea képességének könyörtelen hatásait. Ennek a gondolatnak az ellenére azonban, úgy éreztem esélye sem lenne senkinek itt a túlélésre, ha nem lennének hadseregként összeszervezve Aro által. Ez a lehetőség pedig még inkább arra ösztönzött, hogy tiszteljem és fejet hajtsak a vezérnek és mégis tartsam azt a két lépés távolságot tőle. A nagyterem felé igyekezve éppen az jutott eszembe, hogy mi lesz akkor, ha éppen ő fog ott ülni a trónusán, és igen furcsa lenne rögvest hátat is fordítani neki. Ennek ellenére beléptem az ajtón, melyet új formámban könnyedén nyitottam szélesre magam előtt. Ám Aro helyett egy ismeretlen szőke lánnyal találtam szembe magamat. A vonásai emlékeztettek Alecéra, és a kora – mármint amennyinek örökidőkre látszódott – annyi lehetett, mint a vámpíromé. Oly’ régóta kíváncsi voltam rá, még akkor is, ha tudtam, nem fogok szimpátiát ébreszteni benne. Mégis csak ő lenne a Végzetem húga. - Vitalia vagyok – feleltem egyszerűen. – Azt hittem, már hallottál rólam a bátyádtól – tettem hozzá, s bár tettem pár lépést befelé a teremben, nem kifejezetten mentek közel a nőhöz. Egyelőre ki akartam puhatolni, meg akar-e támadni azonnal vagy ha másért nem is, Alec miatt talán tartóztatja magát.
Gyanúsan méregetem a nőt, aki egyáltalán nem tűnik nekem szimpatikusnak, bár magam sem tudom miért, hiszen az kétségtelen, hogy egyáltalán nem ismerem őt. Legalábbis eddig azt hittem, hogy nem ismerem őt. A következő pillanatban kiderül, hogy eleget hallottam már róla ahhoz, hogy gyülölhessem ahogyan csak akarom. Amint kiejti azokat a szavakat a száján, legszívesebben a torkának ugrottam volna... Vagy minimum kipróbáltam volna rajta a képességem. Rögtön kiderülne mennyire magas a fájdalomküszöbe, hogy mennyire sírna, könyörögne. Az egyetlen ok amiért nem teszem ezt, az Alec. Bár ígysem beszél velem már hónapok óta, de ha még bántanám az ő "szerelmét" vagy mit, azt valóban soha nem bocsátaná meg nekem. De nem értem miért szeretné ő, hogy kedveljem ezt a nőt itt. Hiszen konkrétan elszakította tőlem teljes mértékben a bátyámat, akivel az elmúlt több mint ezer évben boldogan éltünk egymás mellett, mindig számíthattunk egymásra, bármi bajba is jutottunk. Erre most? Az egyetlen dolog ami érdekli a bátyámat az ez a nőszemély. Senki más és semmi más. Nem túl szép dolog tőle, hogy csak így lemond a húgáról, sőt megfenyegeti egy nő miatt. Én soha nem tennék ilyet vele, na nem mintha én szerelmes is tudnék lenni bárkibe is. - Szóval te lennél az a nő aki elszakította tőlem a bátyámat? - Mordulok fel mérgesen, a szemeim csak úgy villanak. Nem vesződöm bemutatkozással neki, azt hiszem ennyiből is rájött, hogy ki vagyok, sőt ő még előbb is kiderítette. Valószínűleg nem nehéz kitalálni, mikor az ikertestvéremmel hentereg... Szinte ugyanúgy nézek ki mint Alec, csak kicsit nőiesebben. - Az elmúlt időszakban nagyon igyekeztem nem összefutni veled. Tudtam, hogy ha ez megtörténik, nem fogok tudni ellenálni annak, hogy padlóra kényszerítselek. - Mondom fenyegetően, egy lépést közelebb is lépek. Bár nincs terveimben a megtámadása, mégis az a minimum, hogy kicsit megfenyegetem őt. Ez már tényleg nagyon a minimum, amit megérdemel azok után amit velem tett. Az senki nem úszhatja meg ha elveszi tőlem a legfontosabb embert az életemből. Az elmúlt ezer év unalmas lett volna Alec nélkül, és ha nélküle kell leélnem a következő ezret, akkor köszönöm de nem kérek belőle!
az ember sem a fájdalomban, sem az örömben nem tud megsemmisülni.
Jane & Vitalia
Furcsa dolog ez az egész. Nem igazán tudok tenni az ellen, hogy ez a szőke ne gyűlöljön. Látom a szemében, legszívesebben leválasztaná a fejemet a nyakamról. Ez némiképp meg is rémít, ostoba lennék, ha nem így tennék, hiába is voltam vámpír már egy ideje. Hozzá képest tapasztalatlan és könnyelmű voltam, erre Sulpicia felhívta a figyelmemet, és arra is, hogy soha senkit, még egy nálamnál fiatalabbat se, becsüljek alá. Sosem lehet tudni, kinek miféle hatalma van a márvány falak között. Jane-ről pedig pontosan tudtam, milyen képességgel rendelkezik, és őszintén szólva, ez sem volt túl bizalomgerjesztő adat róla. Amikor azt mondta, én szakítottam el tőle a bátyját, hiába is próbáltak kordában tartani az arcvonásaimat, felszaladt a szemöldököm. A meglepettségem azért uralkodott el rajtam, mert Alecet pár hónappal ezelőtt kérdeztem a húga felől, és ő azt felelte, a lány nem hajlandó beszélni ővele. Most meg éppen hogy úgy tetszett, a szőke lánnyal nem beszélt a vámpírom. Némiképpen meg is zavart ez az információ. - Elszakítottam? – kérdeztem vissza döbbent hangon. – Alec nekem azt mondta, te nem vagy hajlandó szóba állni vele, mióta átváltoztatott és idehozott – tettem hozzá, már csak a miheztartás végett is. Kíváncsi voltam, mi az igazság abból, amit a férfi mondott nekem. Nem kívántam hazugnak nevezni, de tisztában voltam vele, hogy azokat a témákat, amelyeket kényesnek ítélt, hajlamos volt elferdíteni előttem. Többször összeszólalkoztunk már ezen az elmúlt időszakban, mert rendkívül bántónak éreztem, hogy hülyének néznek. Sokkal öntudatosabb voltam, mint azt feltételezte, és mostanra ez már számára is kiderült. Úgy tűnt, nem is kifejezetten értékelte mindezt. De ezt választotta ő is, nem csak én. Sok választásunk, legalábbis közösen, már nem maradt. - Nem a barátnőd akarok lenni, megértem, hogy ennyi idő után, nem vagy oda a gondolatért, amiért megjelentem – válaszoltam higgadtan a fenyegetőzésre. Nem kifejezetten értékeltem a dolgot, semmi kedvem nem volt kipróbálni a saját bőrömön, mire képes a szőke nő. – Egyszerűen csak kíváncsi voltam rád, és igyekszem megérteni, miért szeretnél megfojtani egy kanál vízben – tettem hozzá, továbbra is nyugodtan. Kifelé is ezt a nyugalmat próbáltam sugallni, bár egészen biztos érezte rajtam Jane a feszültséget, és hogy egy részem nem akar túl hosszasan vele időzni, nehogy provokációnak vegyen bármilyen kis rezdülést.
Az igazat megmondva, egyáltalán nem tetszik ahogyan a nő védeni akarja Alecot, a nagy szerelmét, és inkább az egészet rám hárítani. Na ja! Mert én vagyok az aki idehozott a kastély falai közé egy embert, hogy átváltoztassam és aztán nyaljuk-faljuk egymást életünk végéig. Ha komolyan ezt mondta neki a bátyám, akkor komolyan ezentúl úgy fogom kerülni őt is, mintha csak pestises lenne. Jó, persze azt sem mondom, hogy eddig a nyakába ugráltam, nem tagadom, nem kedvelem az új helyzetet, viszont mostanában testvéremnek nem túl sok ideje marad már rám. Hogy féltékeny vagyok-e erre a nőre? Meg kell vallanom, igen... Nagyon is az vagyok! -Tételezzük fel, hogy így is van. Vajon miért? Nem azért mert ehhez van kedvem, hanem mert itt vagy. - Nem tagadom, hogy nem örülök annak, hogy Alec számára már más a legfontosabb. Ez a nő letaszított engem a "trónról", mostmár örökkön örökké, csakis kizárólag a második legfontosabb lehetek testvéremnek. Le merem fogadni, ha én is és ez a nő is a halálán lenne, de Alec csak egyikünket tudná megmenteni, az bizony nem én lennék. - Te vagy az aki mindent tönkretett, neked köszönhetően én már soha nem leszek fontos a bátyámnak. Szóval csak élvezd ki minden pillanatot mellette, soha nem tudhatod, mikor történik valami... - Mondom gúnyosan, de mégis fenyegetően. Feldühít, hogy pontosan ő az aki ujjal mutogat rám, miközben mindenért ő a hibás. Mondjuk az is jó vicc, hogy nem tudja miért utálom ennyire. Nem tudom mit gondolt, hogy esetleg majd puszipajtások lehetünk? Hogy majd együtt megyünk vásárolgatni meg várostnézni? Fenéket! -Szerencsére az a veszély nem is fenyeget, hogy a barátnőm legyél. - Mosolyodom el, bár ezt nem kedvességből teszem. - Ó, hidd el, ha arra kerül sor, hogy megölhetlek... Akkor azt nem egy kanál vízben fogom megtenni. Annál azért sokkal fájdalmasabb lesz. Ha gondolod adhatok egy kis ízelítőt?! - Vörös tekintetem az övét keresi. Teljesen rideg vagyok, és készen lennék bármikor lecsapni rá. Az egyetlen szerencséje, hogy számomra Alec jelent annyit, hogy ne öljem meg a barátnőjét... Nem úgy mint én az ő számára.
A megbeszélés, mint mindig, most is másodpercre pontosan ért véget. Fekete bőr bevonatos határidőnaplómat a székemre csúsztatva felálltam, és szememet tisztelettudóan a földre szegezve hajoltam meg, miközben Aro mester, Caius és Marcus kivonultak a nagyteremből. Csak akkor emeltem fel a pillantásom, amikor Aro megállt előttem és a tőle megszokott furcsa vészjósló bizalmassággal felemelte az államat és negédesen mosolyogva újabb feladatot osztott rám. Renataval itt kell maradnom, és megbeszélnem a biztonsági előkészületeket és esetlegesen megrendelendő dolgokat a pár hét múlva esedékes találkozóra. Kötelességtudóan bólintottam és a félelem legapróbb szikráját sem véltem magamban felfedezni. Ez nem volt meglepetés, hiszen éppen ezért voltam tökéletes a munkámra, és ezért én voltam a recepciós aki a legtovább húzta a Volturi klán mellett. A gondolat büszkeséggel töltött el, miközben édesen mosolyogva ismét fejet hajtottam a Nagymester előtt, majd miután bezárult a Nagyterem ajtaja felegyenesedtem és elfordulva újra a kezembe kaptam a határidőnaplót. Imádtam a munkámat. Lesimítottam fekete ceruzaszoknyámon egy nem létező ráncot, majd megigazítottam az egyszerű és elegáns szabású fehér blúzom gallérját. Vannak akik unalmasnak mondanák a szettet, viszont én tisztában voltam vele, rajtam milyen tökéletes és visszafogottan szexi hatást kelt a fekete magassarkúval, aminek a talpa vérvörösen ragyogott, amihez passzoltak az aprócska csepp alakú rubint fülbevalók és a hozzájuk érő nyaklánc. Visszafogott, elegáns, mégis a dekoltázs... Miért tagadjam az igazat? Egy bombázó voltam, és ez nem tűnt éppenséggel hátránynak. Másodpercek múlva profikhoz illő mosollyal fordultam vissza a terem felé, és a vámpírnő irányába. Tisztes távolságban álltam meg, hiszen a világért sem akartam tolakodni, viszont húzni se szerettem volna se az ő, se az én drága időmet. Minek köntörfalazzak, ha ő is tökéletesen hallotta a Mester óhaját? - Miss Renata? - szólítottam meg mindenféle félelem nélkül, határozott, ám tiszteletteljes hangon. Hajamat a vállam mögé lökve nyitottam ki a vőrkötéses határidőnaplót és egy tollat készenlétbe helyezve néztem fel rá. - Bocsásson meg, ha készen áll, kezdhetjük a megbeszélést - mosolyogtam rá fesztelenül - Esetleg óhajt egy kis frissítőt? Salvador másfél órával ezelőtt jelezte, hogy friss angliai vérszállítmányt raktároztak el reggel... Cseppet sem zavart, hogy élő húsvér emberekről beszéltem, ami egy kívülálló számára biztosan megdöbbentően hatott. Elvégre a saját fajtámról beszéltem úgy, mintha nem lennének többek finom falatoknál, de ha igazán szembe akar valaki nézni az igazsággal, akkor pont ez volt a helyzet. Itt, az emberi faj nem volt több, ínycsiklandó véredényeknél. És ez nekem tökéletesen megfelelt, elvégre enyém volt az állás, amiért millió lány ölni tudna.
Kezdőlap
Több mint fél év telt el az átváltozásom és a Volturi márvány kastélyába költözésem óta, így már Alec sem talált kivetnivalót abban, hogy egyedül lépdelhessek a hideg falak között, főleg azzal a kiváltságos helyzettel, miszerint Sulpicia úrnő a kegyeibe fogadott engem. Azt hiszem, mint újszülött vámpírnak, ennél nagyon szerencse nem is juthatott volna. Könnyű volt megszokni ezt a helyet és ezt a helyzetet, bár kétségtelenül hiányoztak a szüleim, azonban ezt a vámpíromon kívül senkinek sem mondtam el, nehogy bajuk essen a végén. Nem akartam a halálukat. Ahhoz túl friss volt az öröklét, hogy csak úgy elszakadjak tőlük és az emlékeiktől, ettől függetlenül nem kívántam felhívni rájuk a volterrai vámpírhad figyelmét. 
