Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Üdvözlünk!
twilight after dark
Épp most tévedtél az ország egyik legnagyobb, ha nem az egyetlen Twilight témájú fórumára, ami egyaránt dolgozza fel a könyvek és a filmek eseményeit. Ugyanakkor mi egy kicsit más irányba vittük el a történetet, így érdemes elsőként a világleírást elolvasni, rögtön a szabályzat után! Oldalunk már négy éve üzemel, bár nemrégiben be kellett iktatnunk egy költözést, s ezáltal nagyon sok minden változott; két új faj került bevezetésre, valamint számtalan új, egyéni canon karakter. Ha megtetszettünk, bátran regisztrálj fel, a staff áll a rendelkezésedre, s egészen biztos, hogy befogadó közösségre lelsz nálunk! (;
Trailer
twilight after dark
Minichat
Megnyitott a Poison After Bite!
Mindenkit szeretettel várunk! <3
Oszd meg gondolataid!
Utolsó bejegyzéseink
A staff közleményei

Szomb. Okt. 14, 2017 9:18 pm


Lynne Hawkins

Csüt. Okt. 12, 2017 8:35 pm


Udvar északi része

Hétf. Okt. 02, 2017 7:30 am


Silhouette FRPG

Szomb. Szept. 30, 2017 11:24 pm


A Volterrából be- és kivezető autóútvonal

Vas. Szept. 24, 2017 12:06 pm


Dolgozószoba

Szer. Aug. 30, 2017 10:11 pm


Szökőkutas korzótér

Szer. Aug. 23, 2017 3:40 pm


Avatarfoglaló

Kedd Aug. 15, 2017 6:22 pm


Caius Volturi

Kedd Aug. 15, 2017 5:11 pm


Black Rose Pub

Vas. Aug. 13, 2017 10:34 pm


Facebook
csatlakozz hozzánk!
Már elérhetőek vagyunk itt is, s a könnyebb elérhetőség érdekében ajánlott csatlakozni, természetesen nem kötelező. Mindenkit szívesen látunk csoportunkban, ha van kedvetek, gyertek bátran!
Nyerteseink
gratulálunk nektek!

Similar topics
Szószámláló

Credit
tiszteld a munkánkat!
A fórumon található leírások, kódok mind a Twilight after dark tulajdonában állnak. Nem keveset dolgoztunk a kinézetünkön, tisztelj meg bennünket azzal, hogy feltüntetsz minket, ha megihlet a design egy része. Néhány kód alapja Lénától származik, míg a design többi része és a fejléc Alice munkájának gyümölcse. További segítséget nyújtott nekünk Sigmund, tanácsaival és kódjaival, Winnie, aki nélkül az utolsó bejegyzéseink modul nem lenne formázva és Jasper, aki a fórum trailerét készítette. Hálásak vagyunk nektek, köszönjük!
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (51 fő) Kedd Május 23, 2017 10:51 am-kor volt itt.

Share | 
 

 Park

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

avatar
Admin
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jun. 17.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
638
✥ SZÜLETÉSNAPOM :
1783. Jan. 04.
✥ KOR :
234
✥ FOGLALKOZÁS :
i am the boss

TémanyitásTárgy: Park    Csüt. Júl. 21, 2016 3:07 pm

***
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://twilightafterdark.hungarianforum.com

avatar
WE MAKE THE RULES ✥ volturi
moderátor
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2017. Jan. 09.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
49
✥ LAKÓHELY :
Volterra
✥ FOGLALKOZÁS :
őrző
✥ KERESEM... :

TémanyitásTárgy: Re: Park    Pént. Ápr. 21, 2017 11:25 pm



Jan & Hazel


Tavaszodott, csak nekem nem. Hiába virult a természet, az én szívem fagyos tél maradt, miután elvesztettem azt, akit szívből szerettem, s akivel közös jövőt terveztünk, ez azonban nem adatott meg nekem. Tulajdon fogam vetett véget életének, s ha nem nőnének vissza ezek az átkozott agyarak, még ki is törném őket. De nem. Most már, hogy fiam lett helyette, nem törhettem össze.
Miatta erősnek kellett maradnom, szüksége volt rám.
Seattle parkjában különös gondolat ütött meg. Ez a kis államocska, Washington annyi könnyem okozója. És a benne lakók.
Szszszs… csak reménykedni tudtam, hogy nem az én egykori gondolataim, emlékeim tették Aro fenséget olyan érdeklődővé, hogy kiküldték rá a húgomat… igen, igen, Volterrában még a falnak is füle van, nagyon kevés sikeres, tehetséges titoktartónk van, az információk kis helyen gyorsan terjednek.
- Szép napot. Bár lassan inkább estét – biccentettem a félvér felé.
Jól megijesztett az elején, mellesleg annyira zavaró volt benne, hogy olyan nyálát csorgatva bámulta azt a szerencsétlen recepciós lányt. Na, jó, szerencsére semmilyen emberi folyadék nem folyt, de nem sok híja kellett hozzá, úgyhogy volt alkalmam alaposan megjegyezni őt. Na meg, a rémes humorérzékért sem kellett szomszédba mennie, emlékeim szerint.
- Hogy megy sora, hogy utoljára láttam Port angelesi utam idején? – érdeklődtem, némiképp udvariasabban, könnyeim maradékát törölgetve. Az utóbbi időben teljesen kezelhetetlen lett, egyszerűen lépten-nyomon bőgtem, és kiborító volt. Én is azzá váltam, ennek okán ismételten szabadságra küldtek, hogy kezdhessek magammal valamit. Szép kilátások.
Jó, megértem, hogy ők se szeretik a könnyeimet. Én se. Örülnék, ha abbamaradna ez a sírás.
Elég. Már eleget gyászoltam, mindent kisírtam magamból lassan két évszázados vámpírlétem alatt, mint huszonhárom emberi évemben tettem valaha.


△ megjegyzés, zene linkje, bármi egyéb


A hozzászólást Hazel Volturi összesen 4 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Ápr. 25, 2017 1:49 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
FOREVER BEATING HEART ✥ félvér
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jul. 29.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
25
✥ LAKÓHELY :
Forks
✥ FOGLALKOZÁS :
Ex-természetvédő
✥ KERESEM... :
Az élet értelmét.

TémanyitásTárgy: Re: Park    Szomb. Ápr. 22, 2017 8:02 pm

(Jan és Hazel)


Az élet érdekes fordulatokat tud néha-néha venni. Például olyankor, amikor az ember épp a látóterét igyekszik kiszélesíteni. Habár, néha nem egészen vagyok róla meggyőződve, hogy jó felé szélesítek, ám de azt mindenesetre tudom, hogy ismereteket szerezni a világ dolgairól, mindig is szerettem. Most pedig szó szerint éppen önmagam feltérképezésén dolgozom. Ami igen érdekes feladat, így úgy vélem, mindenkinek meg kéne ejtenie egy ilyet élete során.
Nagy elmélkedésem egyik napjának estéje már majdnem beköszöntött, mikor a múló idő, és egy meglepő "idegen" találtak rám egyszerre, méghozzá a parkban, békés magányomban.
- Kegyednek is hasonlóképpen - biccentettem a hozzám lépő nő felé. Habár meglepett a megjelenése. Főleg, hogy első ízben nem tudtam hová tenni, honnét olyan ismerős. Túlzottan elmerengtem. De aztán leesett. - Miss Hazel V. Crawford, ha emlékezetem nem csal, jól mondom? - kérdeztem, csak hogy biztos lehessek benne, nem csalnak az emlékeim. De csak biztos, ami biztos, hisz már emlékeztem rá. A kis nikkelbolha volturis kisasszony, igen. Aki a fejemet szerette volna venni.
- Köszönöm a kérdést, remekül, ami azt illeti, és az a recepciós is, aki azóta is él, amennyire tudom - kacsintottam rá, egy laza félmosollyal. - És megtaláltam amiért jöttem. Épp azon vagyok, hogy minden mennyiségében kihámozzam belőle a tartalmat - utaltam sejtelmesen arra, hogy megtaláltam a Culleneket, és épp azon vagyok, hogy annyiukat ismerjem meg, ahányukat csak lehet, és amennyire csak lehet. Minél többükhöz van szerencsém, annál érdekesebbnek találom létük, életformájuk, családi mibenlétüket, és őket magukat, "egyszerű" személyüket is. Roppant érdekes család.
- Na és kegyed? Hogy szolgál az egészsége? - kérdeztem, na nem mintha tudomásom szerint egy vámpír lehetne beteg, de... anno úgy tudtam, sírni se nagyon szoktak. Erre úgy látom, ő a jelenlétemben mégis mindig könnyezik, szóval... minden nap tanul az ember. Vagy én váltom ki ezt belőle, vagy talán ilyen rossz a Volturi emberének lenni, hogy még a vámpírok is sírva fakadnak?
- Kár, hogy amint látom, azóta sem lett boldogabb az élete - tettem hozzá, s kivételesen még csak nem is gúnyolódtam. Őszintén furcsállom, miért sír mindig, ha látom?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://izombie.hungarianforum.net/

avatar
WE MAKE THE RULES ✥ volturi
moderátor
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2017. Jan. 09.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
49
✥ LAKÓHELY :
Volterra
✥ FOGLALKOZÁS :
őrző
✥ KERESEM... :

TémanyitásTárgy: Re: Park    Kedd Ápr. 25, 2017 1:48 am



Jan & Hazel


Ahogyan az várható volt, semmit sem változott őkegyelme. Pontosan ugyanúgy viselkedett, ahogy legutóbbi találkozásunkról emlékeztem rá. Borzalmas humorérzékkel fűszerezett, hellyel-közzel cinikus, ironikus, ám udvarias jellem. Körülbelül így festeném le, ha valaki másnak kéne bemutatnom a viselkedését.
- Ahogy mondja. Bár a Volturi is jó lesz. Nem él – tudattam vele a szomorú hírt. Arról már inkább nem tájékoztattam, hogy ennek csak és kizárólag én voltam az egyetlen oka, amiért Alexander már nem tartózkodott az élők sorában, és nem örvendeztetett meg a mosolyával, a borzalmas vicceivel, festményeivel… semmi sem maradt belőle.
- Csodáltam, hogy nem vetette rá magát, úgy csorgatta a nyálát… na jó, csak majdnem – szálltam be a tréfába, miszerint a recepciós hölgyike is élt és virult. – Gondoltam, hogy nem ugrik neki. És, azóta sem gondolta magát? Nem óhajt körutat tenni Itáliába? Ajánlhatok pár remek úti célt. Szicíliát például. Emberkoromban volt szerencsém kóstolni nemes szicíliai bort, és sajtot. Azon kevés emlékeim közé tartoznak, amelyekre nem borzadva gondolok vissza.
Az én egészségem? Hogy szolgált? Erre nem létezhetett jó válasz. Alexander halála óta elszabadult a pokol, a képességem felerősödött bár én inkább nevezném még mindig átoknak, és már szabályosan viszolyogtak tőlem Volterrában, csak nehogy a szemük elé kerüljön a sírós nő.
- Pokolian – feleltem, talán nem kezd kérdezősködni, és nem tapasztalja meg, milyen, ha kiborulok úgy istenigazából. Az kegyetlen tud lenni a vámpírfülnek. Zokogó vámpírasszony. Eleve ezt a sokkot is meg kellett emészteni, hogy sírni tudok. Nem értettem sosem ,mi ebben a nagy szám. Inkább fölösleges nyűg, teher.
- Valóban nem. És másé sem ez által. Irigylem magát, amiért könnyebben tartózkodik attól, amivel táplálkozom. Magának így nem kell kerülnie az embereket. Magának nem kel lattól félnie, mikor szabadul el a szörnyeteg. – mégiscsak kibukott belőlem, pedig annyira próbáltam kontrollálni magam, de csak jöttek és jöttek a könnyek. Elég! Hess! Menjetek innen!


△ megjegyzés, zene linkje, bármi egyéb
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
FOREVER BEATING HEART ✥ félvér
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jul. 29.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
25
✥ LAKÓHELY :
Forks
✥ FOGLALKOZÁS :
Ex-természetvédő
✥ KERESEM... :
Az élet értelmét.

TémanyitásTárgy: Re: Park    Vas. Ápr. 30, 2017 10:05 pm

- Ohh... hát, én ártatlan vagyok, Miss V. - Tudom, Volturit mondott, de nem tehettem róla, némi élvezetet leltem abban, hogy nem azt tettem amit kért. Biztos genetika... vagy csak ez a név teszi. Ám széttártam karjaim ártatlanságom jeleként. Én teljesen biztosan hozzá sem értem a recepcióshoz, vagy ha hozzá is értem, nem ettem meg.
Elmosolyodtam, amikor folytatta.
- Oh, köszönöm. Ezt bóknak veszem, mert akár hiszi, akár nem jobb önuralmam van, mint kegyednek valaha is lesz - kacsintottam rá. - Attól, hogy csorgatom valamire a nyálam, még nem veszem el, ha nem szükséges. Akármilyen hihetetlen is, nem szoktam szórakozásból ölni - magyarázom bölcselkedve. Tény, hogy sok halálban kedvemet tudnám lelni, de attól még nem lettem sportgyilkos. Kedvemre valóbbak az élő asszonyok, ha már egyébként belemásztam a gondolatba, jobb szeretem, ha nem múlnak ki a karjaim közt.
- Nem, hölgyem, nem gondoltam meg magam. Sőt, ilyen biztos és eltökélt még soha semmiben nem voltam, mint ebben. Jó nekem itt. Kellemes a légkör, a klíma, a populáció is kedvező a környéken. Azt hiszem inkább itt maradok még egy ideig. Ezt tudnám javasolni éppenséggel magácskának is, ha már oly kevés a boldogító emléke, talán jót tenne önnek egy kis békés nyaralás - javasoltam, csak mint baráti jó tanácsot, és hogy eltereljem a témát arról, én hová megyek vagy épp nem megyek. Mert Olaszországba aztán hét szentség hogy nem megyek, és hogy miért nem, azt nem hogy egy volturissal nem, de mással sem fogom megvitatni.
Alig döntöttem ezt el magamban, Hazelnél elszakadt a cérna. Az a vékonyka is, ami még tartotta. Legalábbis erre engedtek következtetni a szavai, meg az, hogy kiborult ott előttem állva...
- Héj... na de kérem, egy ilyen csinos lány miért itatja folyton az egereket? - Nem tehetek róla, az a fránya lélek. Aggódva nyúltam a kezéért, és odahúztam magam mellé a padra. Még ha oly különös módon rosszul is éreztem magam, ahogy hozzáértem... ami egy pillanatra meg is zavart, de nagyot nyelve húztam le magamhoz, és bár nem tudom mit fog erre reagálni, de gondoltam megpróbálkozom a megvigasztalásával, így átkarolva őt, a vállát kezdtem dörzsölgetni, s szabad kezemmel egy tiszta zsebkendőt nyújtottam feléje.
- Elárulhatná, mit csinálok rosszul, hogy maga mindig sír, ha meglát. Tudom, hogy nem vagyok egy főnyeremény, de hogy ilyen rosszul nézek ki, azt nem gondoltam volna. Árulja el, mit változtassak meg, hogy ne sírjon, mikor legközelebb felkeres? - próbáltam viccelődve megértőnek lenni, már csak azért is, hogy ne arra gondoljak, milyen volt, mikor utoljára így törődtem egy nővel... hogy érdekelt, mit érez... Persze, ez most egész más, de mégis... rosszul éreztem magam tőle... az emlékektől...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://izombie.hungarianforum.net/

avatar
WE MAKE THE RULES ✥ volturi
moderátor
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2017. Jan. 09.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
49
✥ LAKÓHELY :
Volterra
✥ FOGLALKOZÁS :
őrző
✥ KERESEM... :

TémanyitásTárgy: Re: Park    Kedd Május 02, 2017 5:44 pm



Jan & Hazel


- Ccc – ciccegtem, fejemet csóválva.-  Azt hittem, ön a maga korával nem vetemedik a mai fiatalok falánkságára. Bár tőlem annak csavarja el a fejét, akinek akarja. Csak óvatosan tegye és a nyomokat tüntesse el maga után.
Céloztam a szerencsétlen recepciósra, aki szinte már egy celebnek is beillett, annyit emlegettük, igaz, eddig kétszer találkoztunk csupán, Port Angelesben és itt, Seattle-ben.
- Higgye el, én se megszokásból, szórakozásból tettem… ha maga tudná, hogy kerültem én Volterrába, maga is inkább azt mondaná, jobb lett volna a halál. Azt akartam eredetileg – igen. Amíg Aleckbe nem botlottam vámpírrá válásom éjszakáján. Alec adott egy új reményt, célt, értelmet az életemnek, és most már itt volt Lorenz is.
- Nem vagyok harcos. Amilyen béna adottságom van, nem is lehet csodálni, hogy alig engednek terepre – szitkozódtam, könnyeimet törölgetve. Gyűlöltem ezt, mert olyan rossz volt utána, nem tudtam eldönteni sokszor, tényleg a sajátjaim-e azok a borzalmas érzések, és ha nem, akkor mikor szabadulok meg tőlük a könnyek által.
Néha úgy éreztem, mintha egy ereszcsatorna lennék, és egyáltalán nem vágytam erre. Szívesen passzoltam volna le valaki másnak a Könnyek Angyala szerepet. Ahogy évekkel ezelőtt hívtak a mieink.
- Kár, de akkor felírom a listámra, hogy legközelebb hozzak magának kóstolót, ha már én nem érezhetem az ízeket, mást ne fosszak meg e nemes élménytől, mint a bor – és sajtkóstolás.
 Az első alattvalónk, hm, aki nem akart falvédőnek beállítani, netán díszkárpitnak az adottságomtól való félelmében. Sőt, még vigasztalni is próbált, de az, hogy hozzám ért, óriási hiba volt.
Fogalmam sem volt, félvérek esetén is működik-e ez az ereszcsatornára hajazó izé, de határozottan jó ötletnek tűnt lepakolni engem a padra.
Jól esett a közelsége, a támogatása.
- Erről nem maga tehet, én is alig várom, hogy csillapodjon, kész pokol ez az egész. Ez az én… „adottságom”, bár inkább nevezném átoknak, mint ajándéknak. – Ez egy rémálom. Nemrég leteszel egy vámpír, azóta elszabadult bennem a poklok pokla, nem vagyok képes ezt kezelni, és még nem találtam ilyen vámpír-tehetségszakértőt. Volterrában nem tudunk semmit tenni.
A zsebkendőt elfogadtam, bár én is rendelkeztem vele a táskámban, szerencsére fel voltam készülve az ilyen rázós esetekre.


△ megjegyzés, zene linkje, bármi egyéb


A hozzászólást Hazel Volturi összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Május 16, 2017 7:48 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
FOREVER BEATING HEART ✥ félvér
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jul. 29.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
25
✥ LAKÓHELY :
Forks
✥ FOGLALKOZÁS :
Ex-természetvédő
✥ KERESEM... :
Az élet értelmét.

TémanyitásTárgy: Re: Park    Szomb. Május 06, 2017 11:30 pm

- Sok mindennek lehetne engem nevezni, drága hölgyem, de falánknak aligha. És köszönöm, de nem vagyok az a felelőtlen fajta. Állítom, hogy ha meg is öltem volna valakit a környéken, sem tudna róla - magyaráztam magabiztosan. Van néhány száz év gyakorlatom. És nem vagyok ugye ostoba, hiába hiszi azt Hazel, nem szoktam leleplezni magam. Tény, hogy nem mindig hagyok rendet magam után, de... a fajom nem szoktam leleplezni. Óvatos vagyok, ebben az értelemben, hisz egyszer már megtanultam a leckét, kemény is volt a tanulópénz.
- Miért, hogy került Volterrába? És miért volna jobb az? Miért akarta? - kérdem, mintha én sosem lettem volna hasonló kínban. Pedig nem is egyszer, nem is kétszer volt. De nekem aztán mindig elég volt a "száműzetés", melyet önként választottam magamnak. Igaz, élni, konkrétan most sem akarok, csak épp tisztelem annyira az életet, hogy önkezűleg nem vetnék neki véget. Mármint, a sajátomnak.
- Látja, nekem adottságom sincs, de soha nem is hiányzott. Hiába hiszi azt az ember, hogy az adottság áldás, gyakorta több vele a baj, mint amennyit segít. Maga kimondottan empatikus teremtés lehetne, ha már így át tudja érezni a dolgokat, hogy sír miattuk, de... gondolom kegyed másra vágyik. Talán épp arra, hogy ne érezzen ennyire? - Hazugság volna azt állítani, hogy én is nem örülnék neki, ha ki tudnám kapcsolni az érzéseimet. Teljesen. Nem csak időlegesen "megfeledkezni" róluk, hanem teljesen, végérvényesen kikapcsolni. Talán még "élvezném" is a maga módján.
- Ez igazán nagyon kedves magától. Előre is köszönöm a figyelmességet - biccentettem feléje, hálás apró mosollyal. Nem vagyok én semmi jónak az elrontója, ha ajándékot adnak, el kell fogadni. Habár, ez ugye akkor azt jelenti, hogy hazatér, majd visszajön? Érdekes lesz... hisz a kettő között nyilván megáll majd a mesterénél... vagyis jobb volna tán nekem, ha eltűnnék innét, mire visszajön, hogy nyomomat se lelje többet a Volturi, ami mostanság túl sok kedves emberét "botlassza belém" véletlenül... De ezt persze nem mondtam ki.
Furcsamód, ahogy Hazel mellém került, két dolog tűnt fel azonnal. Az első az volt, hogy milyen finom, kellemes illatot áraszt a bőre... míg a másik, hogy milyen puha a keze. Látszik, hogy régen társalogtam már vámpírasszonnyal, elszoktam az ilyesmitől... ahogy attól is, hogy ily közel engedjem magamhoz, sőt, nem is hogy engedjem, hanem magam vonjam közel. Nem tudom mi sarkallt rá, hacsak az nem, hogy ritkán van dolgom síró nőkkel. Az áldozataim rendszerint nem sírnak... másokat meg eleve nem hozok olyan helyzetbe, hogy sírhatnának, már aki egyáltalán képes rá. A vámpíroknál ez ugye eleve ki van lőve. Kivéve ezt a nőt.
És...
- Mi a... - Csiklandós érzés jelentkezett az arcomon, s furcsamód elszorult a torkom. Mélyebben vettem a levegőt, mert az érzéseim hirtelen furcsa irányt vettek. Lehunytam a szemem, és szabad kezemmel az arcomhoz értem, majd mikor újra ránéztem a kezemre, meglepve érzékeltem, hogy nedves. De nem is ez volt a legfurcsább, hanem hogy bármennyire is próbáltam nem rá gondolni, fejemben újra és újra bevillant - mint egy régi film kockái -, amint futok az erdőben, előbb valami elől, majd valami felé, amit nem látok, csak azt tudom, hogy futnom kell... Emlékszem erre. Menekültem, a felbőszült város elől. Aztán futottam a tűz felé, ahol előbb éreztem, sem mint láttam volna, hogy mit fogok találni. Mégsem voltam felkészülve rá, hogy lássam elégni az egyetlent, akiért, aki miatt éltem, akkoriban és azóta is.
Réges-rég próbáltam már elfutni ezektől az emlékektől, ettől az érzéstől... a gyásztól, melynek épp olyan szaga volt, mint az égő márványasszonynak, akit szerettem...
Ettől az ingertől egykor az erdőbe menekültem... Most csak ültem Hazel mellett, egyik kezemmel a vállai körül, és bármilyen süvítő is volt bennem a gyász, volt még valami ez alatt... valami más... és elsőre nem is éreztem mi az, míg rá nem néztem könnyeim függönyén át a mellettem ülő nőre.
Az apám azt sem tudja hogy létezem, és bármennyire is nem akarom őt, azért szívesen az arcába vágnám, hogy élek, létezem, és őmiatta létezem. Az anyám halott, csak ő maradt aki valamilyen távoli minőségben is, de mégis kapcsolódik hozzám. Még ha nem is akarom. És fogalma sincs erről. Nem tudja. Pedig kellene. Nem csak engem kéne hogy nyomasszon a létezésem ténye, hanem őt is.
- Én... - Már majdnem kimondtam, amikor újra Hazel arcára siklott pillantásom, és hirtelen rájöttem mire készülök épp. Rájöttem, hogy mit tesz velem...
De én nem akartam, így azonnal elengedtem, és villámgyorsan felállva eltávolodtam tőle. Több lépést is hátráltam, hogy minél messzebb legyek tőle, amikor megszólalok, ami egyébként nem volt épp könnyű cselekedet.
- Állítom, hogy Volterrában bolondok. Ez a képesség... - nyeltem nagyot, hogy leküzdjem az érzéseket, amik bennem kavarogtak. Túl sok dolog, túl sok emlék... Zúgott a fejem, és közben mégis felsóhajtottam. De nem tudom, hogy azért mert éreztem amit éreztem, vagy mert elengedtem Hazelt. - Sokkal többre lehetne képes mint hiszik. Én majdnem... - megráztam a fejem, és elfordultam tőle egy pillanatra. Nem találtam a helyem. Nem tudtam tisztán látni, újra és újra odadöccent egyik emlék a másikhoz. És egy homályos gondolat még mindig ott motoszkált, kikívánkozott, és küzdenem kellett vele, hogy ne bukhasson ki belőlem. Nem tehetem meg... nem akarom...!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://izombie.hungarianforum.net/

avatar
WE MAKE THE RULES ✥ volturi
moderátor
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2017. Jan. 09.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
49
✥ LAKÓHELY :
Volterra
✥ FOGLALKOZÁS :
őrző
✥ KERESEM... :

TémanyitásTárgy: Re: Park    Kedd Május 16, 2017 8:21 pm



Jan & Hazel


- Na, ne áltassa magát. Minden pasi ugyanolyan, ha nőkről van szó, pláne, ha az kapható is rá… meg mernék rá esküdni, hogy magával álmodhatott azok után – arcomra halvány mosoly csúszott, a humorizálást még nekem is nagyon gyakorolnom kellett, ha nem akartam felsülni ebbéli érzéketlenségemmel- De felőlem azt csinál, amit akar, amíg azzal a testvéreimnek nem árt.
Bizony, Alecet és Jane-t foggal-körömmel védtem, ahogy most már újdonsült fiam is, Lorenzót, aki a családomhoz tartozott. – Mielőtt még elfelejtem. A fiam is hozzácsapható a „nem nyúlka-piszka”-pakkhoz.
Talán meglephette az információ, de én dagadtam a büszkeségtől, hogy Lorenzo velem lehetett, és most már én se voltam olyan magányos, és az életem is felpezsdült hála neki. Egyelőre elég labilis jellem, de én reménykedtem benne, hogy ad magának egy esélyt, és nem rohan törvényt szegni, hogy lefejezzék és elégessék. Nem azért mentettem meg, hogy csak úgy elodázza a lehetőségeit.
- Hogy kerültem oda? Inkvizíciós anglikán háború, a vámpírok ellen. Az apám vezette. Mind később kiderült, én is az elégetendők listáján szerepeltem. Alecet kellet volna megölnöm, de, képtelen voltam rá. Nem akartam bántani, főleg, miután megtudtam, hogy úgyis együtt haltunk volna meg. Inkább lettem volna az ő áldozata, gyorsabb és kíméletesebb. Ehelyett magához vett. Én ezt egy új lehetőségnek tartottam arra, hogy amit nem kaptam meg abban a korban… azt itt megtalálhatom a jelenben. És sikerült is. Félig. Valami hiányzik, és arról is megint én tehetek. Mindig bedőlök az álmaimnak. Alex nem lenne az áldozataim listáján, ha lekopott volna rólam azon nyomban, és rám se hederít. Túl csábító volt a vére, nem bírtam leállni… Igen, erre vágyom. Gyűlölöm ezt, hogy néha azt se tudom, kinek az érzését hordozom, magam könnyei ezek, vagy másé? – életemben nem beszéltem annyit, mint Mr. Raym közelében. Kicsit riasztott is a gondolat, hogy Volturi-kerülése ellenére megbíztam benne, de ő félvér. Neki elvileg nagyon nem árthattam. Főleg most, szerencsémre bírtam türtőztetni magam, nemrég tartottam korai „vacsorát”.
 - Igazán nincs mit, kár volna kihagynia egy ilyen alkalmat. Bár megjegyzem, a francia borok is igen jó minőségnek örvendenek, főleg a provance-iak. A pezsgőjükhöz már nem volt szerencsém sajnálatos módon, ez már kihagyott élmény lesz – végre kellemesebb témára terelődött a szó, az gasztronómiára, ami bár az emberekhez kötődött, mégsem ennyire gyászos hangulatú, és gyűlölt, több kellemes emlékem az emberekhez gyakorlatilag nem is fűződött… atám gondoskodott róla keményen, hogy ne lehessenek boldog perceim, úgy keserített meg, ahogan csak tudásából tellett. Hát sikerült, jó alaposan. Kétszáz év sem volt elég, hogy kiheverjem és túllépjek rajta.
A közelsége, a támogatása, mindezekért nagyon hálás voltam, de nem tartottam túl jó ötletnek, hogy ilyenkor hozzámérjen. És a „könnyes pokol” újabb utat talált magának, már Mr. Raym szeméből is folyt. És az érzések csak jöttek és jöttek, én meg reszketni kezdtem, akár a nyárfa levele, ha megrezzenti a szél. Félelem, gyász, keserűség, bánat, düh, harag… ezek egy része az enyém is lehetne. De nem azok, ezt most jól be tudtam határolni, és fogalmam sem volt, vajon mit hoztam fel ezzel. Hogyan haott rá mindez a könnyeken kívül.
- Bocsánat, én nem… nem akartam… sajnálom… – A tény, hogy talán túlságosan fájó sebeket téptem fel azzal, hogy előhozták könnyeim mindazt, amit így szokás embereknél levezetni, bántott. Most már magam miatt is sírtam, bűntudatot éreztem azért, amiért belerángattam ebbe. Volt neki nyilván nagyobb baja is tőlem. A kendővel igyekeztem megszabadulni átkom nedves nyomaitól, amik csak nem akartak szűnni.
- Nem bolondok. Ez nem fegyver, ilyen állapotban nem lehet harcolni. De nem is mondtam én soha, hogy harcosnak születtem. Vadász sem akartam lenni. Én csak szeretni szeretnék egyszer valakit, de az az örökre legyen örökre. És ne csak egy olcsó hazugság legyen, egyszer igazán lehetne ilyen kegyes hozzám az a valami, ami a létezésünket irányítja, hogy nem veszi el azokat, akiket szeretek.


△ megjegyzés, zene linkje, bármi egyéb


A hozzászólást Hazel Volturi összesen 4 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Május 26, 2017 11:44 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
FOREVER BEATING HEART ✥ félvér
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jul. 29.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
25
✥ LAKÓHELY :
Forks
✥ FOGLALKOZÁS :
Ex-természetvédő
✥ KERESEM... :
Az élet értelmét.

TémanyitásTárgy: Re: Park    Csüt. Május 18, 2017 7:52 pm

- Csak, hogy tisztázzam, én nem vagyok egy akármilyen pasas. Ha meg is kívántam bármilyen értelemben azt a nőt, én tudok magamon uralkodni. S hogy ő mit álmodhatott, nos... ez már nem az én dolgom, nincs közöm mások fantáziájához, kedves hölgyem - feleltem, teljes higgadtsággal. Egyrészt, mert emberasszony csak és kizárólag étkezési szempontból érdekelne, másrészt, mert igaz. Nem ettem meg a nőt, s hogy ő a találkozásunk után meddig és milyen minőségben gondolt rám, már nem tartozik énrám. Bár talán... érdekelne az is, miért foglalkoztatja ily mértékben Hazelt az, hogyan bántam vagy épp nem bántam azzal az emberrel, és hogy őbelőle én mit váltottam ki. Hisz csak egy ember volt. Millió ilyen szaladgál a világban. Nem keltett bennem nagyobb érdeklődést, mint a többi, és én sem keltettem benne nagyobbat, mint bármely átlagos, de mutatós férfi. Talán csak nem féltékeny?
- Azt hiszem, nem fenyeget veszély, nagyjából senkit sem, elvégre, a magácska családja ugye Volterrában él, igaz? Hát, én nem megyek oda, ők nem jönnek énhozzám, így úgy vélem, nem áll fenn veszélyhelyzet. - Bár meglepett, hogy gyereke van. De inkább gondolom nem kell szó szerint értelmezni, hogy "gyerek", csak gyerekként áll hozzá. Tehát egy átváltoztatottja lehet. Egy fiú. Bizonyára elég fiatal ahhoz, hogy ő anyáskodhasson felette.
- Hát, eszerint mindkettőnknek kijutott a jóból... - mormogom az orrom alól, persze apáinkra célozva. Na, nem mintha én mesélnék neki az enyémről, de meglepő, milyen hasonló, két idegen vagyunk, és mindketten egy-egy szarházi apát kaptunk. A vicc: az ő pót apuci-félesége, az én eredeti apucim. Fúj...!
Persze, sajnálatos élet, de azért, a TOP5-ben nincs benne. Neki nyilván rémes volt, de azért láttam én már csúnyább halálokat is, és "majdnem"halálokat is. Az élet kegyetlen, és sokszor igazságtalan, és ebbe beletartoznak kedves és kevésbé kedves rokonaink, ismerőseink is, ám... ahogy nézem, ők már nincsenek sehol, míg mi itt vagyunk. Az ő apja már nyilván nem él. Az enyém igen, de mások... sokan, akik ártottak nekem, vagy a szemem láttára másoknak, nos sok ilyen ember és egyéb lény is halott már.
- Szóval, összegezve. Maga beleszeretett egy emberbe. Át akarta változtatni, de nem bírt leállni, így az illető meghalt. Most zen emészti magát orrvérzésig, de mivel arra nem képes, sem a megbocsátásra, inkább gyűlöli magát és az életet míg csak bírja szuflával. Jól összefoglaltam? - kérdezem, némileg talán száraznak ható hangon, ám igazából átéreztem a dolgot. Persze. Átérzem. Tudom, hogy az önvád sosem múlhat el. Soha.
Soha... én már csak tudom...
- Ez azt jelenti, hogy szándékában áll sűrűn erre járni? - érdeklődöm, udvariasan, minden jó modorom előhalászva, hogy ne érezze ki belőle Volturi-ellenes érzéseimet. Persze ez nem őellene irányult, ő már-már egészen kedvelhetőnek tűnt számomra. De tartottam tőle, hogy Jane és őutána netán többen is idetévednek. Eddig olyan jól ment a rejtőzködés, nem örülnék, ha ennyi sok év után most egy csinos nő miatt kéne lebuknom.
- Az örökre soha nem "örökre". Soha nem tart örökké semmi. Elhiheti. Éltem már eleget, hogy tudjam. - Miután átéltem a kis... képessége okozta sokkot... könnyekkel az arcomon, és hasogató fájdalommal a mellkasomban, arra gondoltam: Még hogy nem fegyver? Nem harcos? Átkozottul az, igenis az! Ha ezt rászabadítaná valaki legyőzhetetlenre, a társai pillanatok alatt széttéphetnék a legádázabb ellenfelüket is... ilyen érzések közt... senki nem volna képes megvédeni magát. Csak ő még erre nem ébredt rá. És a bandája sem... és épp ezért... nem fogom én sem erőltetni, hogy megértessem vele.
- Ha arra vágyik, hogy valami örökre szóljon... gyűlöljön, vagy szeressen valakit, de ne várja, hogy valami amit kap, lát, vagy csinál, örökre fog szólni. Szerethet, gyűlölhet, de ne higgye, hogy ezek tárgya is örökké meglesz. Mert a világunk nem a mi számunkra teremtetett meg. A világ az elmúlásra épül. Születik, él, meghal, megújul. Semmi sem örök, csak az, hogy a világ mindig megy tovább. Velünk vagy nélkülünk. Soha nem áll meg, mindig van tovább. Ezért nem érdekel senkit, hogy mi élünk-e vagy meghalunk. Megszülettünk, élünk, meghalunk, elmúlunk. A körforgás örök. A világ örök. Higgyen ezekben, ha öröklétre vágyik, mert még a hamuból is új virág nyílik, de emberi értelemben, ha valaminek vége, akkor vége. Fogadja el, és akkor még akár boldog is lehet... - Elhallgattam, ahogy elszorult a torkom. Nem néztem rá, nem fordultam feléje. Nem értem egészen, mit tett velem, de hogy nem akarom ezt, az biztos. A múltam egyszerre túl távoli, és túl közeli, mintha egyben itt is lenne, és a messzi távolban. Azt éreztem, mintha valami nehéz és súlyos akarna keresztülmenni rajtam, de mintha indák, csápok által marna a húsomba, és kapaszkodna belém... vagy én beléje, nem is tudom...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://izombie.hungarianforum.net/

avatar
WE MAKE THE RULES ✥ volturi
moderátor
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2017. Jan. 09.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
49
✥ LAKÓHELY :
Volterra
✥ FOGLALKOZÁS :
őrző
✥ KERESEM... :

TémanyitásTárgy: Re: Park    Szer. Május 24, 2017 9:45 pm



Jan & Hazel



Elmosolyodtam. Komolyan, aranyos egy fazon, a humorérzéke legalább annyira pocsék, mint az enyém, és legalább annyira társaságkerülő, mint én, és persze… hát még szép, hogy inkább töltené halandókkal a társaságát, semmint Volturi-taggal.
Nem is értettem, miért húztam fel magam, hiszen alig ismerem, és igen, ez az, semmi közöm hozzá. Ő csak egy alattvaló. És mégis több ettől.
- De igen. Az emberek csak bajt hoznak ránk. Én már csak tudom. Összetörik a szívünket. Ha rám hallgat, nem kezd velük – ingattam a fejem tiltakozón. – Csak tegye meg a szívességet, hogy vigyázzon magára.
- Miért? – hökkentem meg a mormogását hallgatva. – Magának milyen az apja?
Kezdett egyre kíváncsibbá tenni. Nem rossz, inkább jó értelemben. Már nem féltem annyira a félvérektől, ha ilyenek, nos… akkor az csak jó lehet.
- Miért nem sikerült? Hol rontottam el? Látja… ezért nem szabad embert szeretni – figyelmeztettem most addig, amíg időben vagyunk, és nem esik bele az átkozottak csapdájába. – Tulajdonképpen igen. Szeretek itt lenni, kellemes az idő, a tudástáram bővítésére is van rengeteg intézmény. Kár, hogy csahosból is több van errefelé, csak ők rontják az összképet az ázott bunda-szagukkal.
Si, egyszer futottam össze farkassal, és hát, eléggé nem volt valami udvarias, sőt, kimondottan parazsat érdemelt volna a nyelvecskéjére. Attól még, hogy úgynevezett „hideg” voltam, nem jogosította fel semmi arra az alpári stílusra, amit velem szemben használt a takonypóc…
és ez nem a Volturi-tagságomat sértette, csupán a női önérzetemet. Hölgyként elvártam a tisztes beszédet a társaságomban. Lehet, én is kicsit túl szigorú voltam ebben a tekintetben, de na, az alpáriság azon dolgok egyike, amiktől falra másztam.

- Miért? Maga nem vágyott erre még soha? – a kis képességes incidens után zokogva ejtettem fejem a tenyerembe. Megértettem, hogy ezek után meggyűlölt engem. – Nem vágyott rá, hogy ne legyen egyedül? Persze, Alec és Jane más… ők is a családom része, de… az nem ugyanaz. Az nem az a fajta szeretet, amit én szeretnék adni… valakinek.
Nem tettem még hozzá, hogy az a valaki ő is lehetne akár, ha akarja. De nem, nem is mondhattam el ezt, hiszen gyűlölte a nevem. Bizonyára azt is, aki vagyok, bár azt mondta, hogy én még egész kedvelhető vagyok.


△ megjegyzés, zene linkje, bármi egyéb


A hozzászólást Hazel Volturi összesen 5 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Május 26, 2017 11:44 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
FOREVER BEATING HEART ✥ félvér
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jul. 29.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
25
✥ LAKÓHELY :
Forks
✥ FOGLALKOZÁS :
Ex-természetvédő
✥ KERESEM... :
Az élet értelmét.

TémanyitásTárgy: Re: Park    Csüt. Május 25, 2017 1:56 am

- Csak egy dolgot felejt el, drágám - néztem rá, kissé talán komoran. - Félig ember vagyok. Szóval 50%-ban az, amit magácska oly nagyon nem kedvel. Ennek ellenére, én még nem bántottam magát. És elég megbízhatónak találom magamat - elmélkedtem hangosan. Tudom, értem, nem kedveli az emberféléket, és tény, hogy én is csak félig vagyok az, de ha onnan nézzük, ezerszer inkább vagyok büszke emberi részemre, mint a vámpírra, ha azt veszem, melyiket honnan örököltem.
De a végén meglepett...
- Mit hallok, csak nem aggódik értem? - vetettem rá egy kis mosolyt. Meglepő? Úgy valahogy. Miért aggódik értem ez a nő? Nem is ismer. Semmit nem tud rólam, sőt, amit tud, amiatt sem igazán van odáig értem. Mióta először összefutottunk, szinte csak kritizált, vagy épp zokogott. Nem is értem, miből fakadhat, hogy azt szeretné, ha vigyáznék magamra? Talán csak mint Volturi mondja, nehogy hülyeséget csináljak, és amiatt ő szoruljon.
- Az apám? - húztam be a fülem, mint a kutya, akit tetten értek, mikor épp kaját csent a gazdi tányérjáról. De aztán megvontam a vállam, és mint akit tökéletesen hidegen hagy az illető személy (mert úgy is van), csak ennyi mondtam. - Az én apám olyan, "bort iszik és vizet prédikál-típus". Az az igazi szenteskedő, címeres majom, aki csak akkor venné észre az embert, ha lenézne a lába alá, hogy lássa, min tapos az előbbre jutásért. - Hogy kissé gonoszan fogalmaztam? Meglehet. S ha Hazel tudná hogy kiről beszélek, kapnék egy istenest érte? Bizonyára. De ő kérdezte, és ez az igazság. Még ha ködös megfogalmazása is a helyzetnek, én csak ezt tudom elmondani róla.
- Embert... Ha engem kérdez, senkit sem szabad. Én vámpírt szerettem, hölgyem, és nézze meg hova jutottam vele? - tártam szét a karjaim lemondóan sóhajtva. - Itt állok egyedül a parkban, se kutyám, se macskám, és egy olyan nővel beszélgetek a magánéletemről, aki a fél fajom lenézi - utaltam emberféleségemre -, arról nem is beszélve, hogy magánál alacsonyabb rendűnek tekint, mert nem Volturi a nevem - mondom, mintha bánnám, de nem erről van szó. Hisz fogalma sincs, hogy nála még sokkal "Volturibb" is vagyok, csak épp nem akarom hogy tudja. Azért ne is szeressenek és ne is féljenek engem, mert Volturi is lehetnék, miközben nem akarok az lenni. De az azért nem lenne ellenemre, ha nem érezném azt, hogy a kis hölgy nem tekint magával egyenrangúnak.
Nem is értem miért érzem így...
- Csahos? - És tessék, még egy faj, amit nem szívlel. Máris találtam közös nevezőt a helyi populációban és szerény személyemben. Csoda, ha kutyaszámban érzem magam? De miért is frusztrál ez engem? Nem a farkasok nevében veszem ezt rossz néven. Az én oldalamat böki, hogy ő lenéz másokat, mert nem vagyunk Volturi.
Rá emeltem a szemem. Meglepődtem a kérdésén. Erre? Vágyni?
Halvány, szomorúsággal teletöltött mosoly kúszott fel ajkaimra, s egy mély, reszketeg sóhajt követően válaszoltam, miközben visszaültem mellé a padra.
- Én özvegy vagyok, Hazel - kezdtem, bár tudtam, hogy ezzel alá is ásom ama gondolatom, hogy nem osztok meg vele többet, mint muszáj. - Évekig voltam egyedül. Még akkor is, amikor az emberekkel éltem. Nem akarván veszélyeztetni az embereket magam körül, nem fogadtam a szívembe egyet sem. De aztán jött egy vámpírasszony. Véletlenül futottunk egymásba az erdőben. És éveken át... boldogan éltünk együtt - elszorult a torkom, és nyelnem kellett, hogy megmaradjon a hangom. Nem tudom miért kezdtem el mesélni neki.
- De meghalt - szegtem le a fejem, és kezdtem a földet bámulni. Lehullt szememből egy könnycsepp a porba. - Megölték. Láttam őt elégni... És ha tudni akarod, állítom neked, hogy rosszabb az, ha a szemed láttára ég halálra a szíved választottja, és te nem tehetsz semmit, hogy megmentsd, mint ha te magad ölöd meg, és egy pillanat alatt vége van, nem szenved, nem fáj neki, sőt, a karjaidban halhat meg. - Fátyolos szemeim feléje villannak, és nem tudom, miért kezdtem tegezni. Talán rám is förmed majd érte, de nem bánom, hadd tegye.
- Bennem már nincs szeretet. Elégett a máglyán... Üres vagyok belül. Csak egy szép arc, és... azt hiszem más nincs is. Én már csak a végét várom - emeltem rá a szemem, s pillantását keresem. Jobb, ha tudja, ő talán visszajár még ide, de egyszer csak én majd nem leszek már itt. Sem máshol. Nem csak mert továbbállhatnék, de talán megkérek egy olyan ordasfarkast... könnyítsen a lelkemen. Ha van egyáltalán olyanom.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://izombie.hungarianforum.net/

avatar
WE MAKE THE RULES ✥ volturi
moderátor
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2017. Jan. 09.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
49
✥ LAKÓHELY :
Volterra
✥ FOGLALKOZÁS :
őrző
✥ KERESEM... :

TémanyitásTárgy: Re: Park    Csüt. Május 25, 2017 11:39 pm

Jan&Hazel

A „drágám” jelző hallatán oldalra billentettem a fejem. Szokatlan melléknév egy magamfajtára, hiszen gyűlöl a nevem miatt. – Maga nem. Ez igaz. De vajon nem tenné-e meg csak azért, mert az a nevem, ami? Tényleg úgy gondolja, hogy a név minden?
Az a helyzet, túl sokat csalódtam már az emberekben, hogy ne higgyek nekik, meg a szép szavaiknak. Ez a hűvös tartózkodásom nem egészen klánbéli hovatartozásomból fakadt, én csupán magamat óhajtottam megvédeni egy újabb töréstől, amit már nem biztos, hogy el bírt volna viselni a poshadt lelkem.
- Félig hozzánk is tartozik. Mondhatjuk, annak veheti – bólintottam. – Tudja, talán lehet, hogy idősebb nálam… de sokszor a kort felülmúlja a sors. Látott már maga koravén tinédzsereket? Én igen. Nem véletlenül változtattam át azt a gyereket. Mégis miféle faj az, amelyik a saját gyermekét bántja? Kissé sajnálom, hogy belőlük indultunk. Igen, nem vagyunk tökéletesek. Én sem vagyok hibátlan. De nekem úgy tanították, csak akkor vessem a követ a másikra, ha valóban bűntelen lennék.
Márpedig soha sem voltam az. Sőt. A két végzet közül talán Alec volt a legjobb büntetésem, amit választhattam, ha már elbuktam. És én vigyázok erre a kőszívre, mert amit megígérek, azt be is tartom. Alecre, Janre, s a fiamra, Lorenzóra.
- Akkor már ketten vagyunk. Az én apám… egy valódi címeres szörnyeteg volt. Aligha lehetne rosszabbat találni a történelemben nála. Ő… sok-sok élet halálának az okozója, köztük az enyémé is. Még csak azt a szívességet sem tette meg, hogy ott hagyott volna valahol a francban. Aro… mérföldekkel jobb nála. Hálás vagyok neki, hogy befogadott, még akkor is, ha tudom, hogy csak azért, mert én vagyok a Könnyek Angyala. Legalábbis így hívtak régen. Pedig mekkorát tévedtek… közelében sem járok az angyalnak. Ha egyszer szeretni próbálok valakit, akkor mindig elveszítem. Ez egy átok. Félek, hogy egyszer talán a jelenlegi családom is megsínyli a szeretetem szárnyait…
Nem is értettem, miért mondtam ezt el neki. Miért bíztam benne úgy, mint Signore Withlockban. A gyűrűjét azóta is őriztem, és vissza is fogja kapni, ha addig élek is. Ez az övé. Hozzá tartozik.
Hát igen. A két szerencsétlen flótás, ezek mi voltunk… neki se jutott ki a jóból, sőt. Mintha a sors keze direkt arra utazna, hogy a sárga földig tapodjon bennünket.
Annyira Francescóra emlékeztetett. A tábornokra, aki képes lett volna megszöktetni, és még el is vett volna, csakhogy megmentsen az apám karmaiból. Alec viszont mindünket megelőzött, és jól is tette. Én is, hogy igent mondtam neki.
- Vérfarkas-féle. Komolyan, hallania kellett volna a kölyköt. Majd ha megtanul nem alpári tahó módon fogalmazni, tisztelni is fogom talán. Meg se merem kérdezni, hol lehet az anyja… - emeltem égnek a tekintetem. Aaazt a cifra káromkodást képtelenség lett volna elfelejteni, jó, néha nekem is csúszott ki egy-egy nem túl szép gondolat, de… hogy bírják gyomorral ezt a férfiak?
- Emberek tették, igaz? – kérdeztem, a feleségére célozva. Sajnáltam szegényt. Nem ilyen sorsot érdemelt, és kedveltem is. Egyikünk sem érdemelte azt a sorsot, amit kapott, és én jól tudtam, hogy a Volturiban a legtöbben nem véletlenül igyekeztek kizárni az érzéseiket. Könnyebb elviselni. Nekem is könnyebb lenne, ha nem kéne folyton éreznem, de úgy festett, ez is a büntetésem része, amiért huszonhárom évig sutba vágtam a lelkem. Most így vág vissza az élet.
- Nincs magában üresség – álltam fel a padról, s a tőlem másfél fejjel magasabb férfi arcához érintettem a kezem, hogy letöröljem a könnyét. Szomorú a sorsa. – Most cáfolt rá önmagára. Nem sírna érte, ha nem lenne magában még szeretet. Egyáltalán nem gondolom, hogy maga rossz lenne.
Tessék. Talán életem sokadik legnagyobb hibáját készültem most elkövetni, de valami nem hagyott nyugodni soha ennek a félvérnek a közelében.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
FOREVER BEATING HEART ✥ félvér
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jul. 29.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
25
✥ LAKÓHELY :
Forks
✥ FOGLALKOZÁS :
Ex-természetvédő
✥ KERESEM... :
Az élet értelmét.

TémanyitásTárgy: Re: Park    Szomb. Május 27, 2017 1:47 am

Nem szólt rám, így megtartottam bizalmas viszonyom. Egyébként is, kezdtek olyan témáink lenni, hogy nem éreztem feltétlen szükségesnek. Én legalábbis.
- Mi a név? Mit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük, épp oly illatos - feleltem, szemeit fürkészve. - Én nem akarlak bántani. Míg nem adnak rá okot, nem bántok én senkit - biztosítottam. Nem vérengzek ész nélkül. Egyrészt. Másrészt, igen, ő egy Volturi, amit nem szívlelek, és nem értem, miként lehet neki ott jó, de megértem, hogy neki jó ott. Nekem pedig eleve nincs közöm hozzá, hogy neki hol jó. Nem örülök, hogy épp egy volturissal "barátkozom", de azt hiszem, most már leminősíteni sem fogom csak ezért. Hisz amit nem mondok ki, az nem fáj, és... anélkül ő sem veszélyes rám.
- Nem is sejted mennyire - jegyeztem meg, de nem is mondtam többet. Csak egy félmosolyt húztam fel. Ez kedves. Aggódik értem. Évszázadok óta nem tett ilyet senki irántam. Nem is tudom, milyen érzésként jellemezzem... Talán jó... Tulajdonképpen kellemes bizsergést érzek a szívemben, amiért valaki aggódik miattam. Érdekes, újszerű érzés volt ez. Eddig ilyen sosem volt, mióta... hát, szóval régóta.
- Néhány ember bűnös, ez igaz, és gonosz, de nem mind azok. Ahogy nem is minden vámpír szent. A te apád emberként volt rossz, az én apám vámpírként. Ha jól értem, a fiadnak az apja is emberként volt elítélendő fajzat. Te viszont nemrég még egy emberrel akartál együtt élni, tehát ő is jó volt. Nem lehet általánosítani faj szerint. Sem az embert, sem a vámpírt - vélekedtem diplomatikusan. És most először merült fel bennem a konkrét gondolat, hogy talán ez az elmélet beválik a Volturi embereinél is. Nem vonhatok átlagot bennük apám miatt. Hazel például kedvemre való lény, hiába Volturi a neve.
- Nos, látod, az én apám ott hagyott engem a francban, ahogy te fogalmaztál, és valóban nem is bántam meg, hogy így tett. Talán jó eséllyel azt sem tudja, hogy létezek. Legalábbis, én nem szóltam neki. Anyám pedig meghalt, mielőtt megtehette volna. Amellett, hogy én voltam az eszköz, ami végzett vele, apám keze is épp oly véres. Ha ő nem olyan felelőtlen és embertelen, anyám még élhetne. Ha más nem, akkor úgy, mint te. De nem, az önző patkány megejtette őt, aztán ment is tovább. Érdekelte is, hogy mit okoz ezzel - mérgelődtem, és düh ébredt bennem, ami mostanában egyébként elkerült, most viszont... éreztem. Apám... az a patkány. Szörnyeteg!
És ezen az sem segített, hogy Hazel kimondta a nevét... és dicsérte, áldotta a szerencséjét, hogy befogadta... az a patkány... Ohh, ha csak sejtené, hogy róla beszélek. De nem, bizonyára nem hinné el. Azt hinné, gúnyolódok. Vagy hogy bolond vagyok. Talán jobb is volna, ha csak bolond volnék. És ha Hazel is ezt gondolná rólam... és elmenne... és nem veszélyeztetne, hogy lebukok apám előtt...
De miért keserít el a gondolat, hogy akkor elmenne?
- Talán még nem találkoztál a megfelelő emberrel, akit szeretned kell. Vámpír vagy. Talán még meg sem született az illető - tanakodtam hangosan. Végülis nem kizárt. Talán akit neki szánt a végzet, még nem is él, még gondolatban sem fogant meg. Talán az élet csak türelemre akarja addig oktatni őt. Hogy elég erős legyen, amikor szembetalálkozik az igaz szerelmével. Talán nehéz eset lesz az illető, és ehhez kell az erő.
- Bizonyára gyerek még. A gyerekek olykor kevéssé tudnak viselkedni, mint amennyire azt a magunkfajta koros alakok elvárják - vélekedtem, hisz a mai ifjak... elég érdekes fejlődésen mennek keresztül, mire TALÁN rendes emberek lesznek belőlük. Előtte sokuknál akad egyfajta.. lázadó korszak. Talán ő is egy ilyen lázadóba botlott épp bele.
- Nem tudom... - ráztam meg a fejem, s nehézkes lélegzetvétellel töltögettem tüdőmet, újra felállva, és járkálni kezdtem inkább fel s alá, mert nem bírt a lábam veszteg maradni. Hiába, ha bajom van, menni akarok. És ebben a témában mindig is bajom volt... és lesz is. - Lelepleződött. Menekültünk. Szétváltunk. Mikor végül utolértem, már... már nem élt. A tűz mellett... egy idegen, újszülött vámpírkölyök ácsorgott. Talán belerohant véletlen egy ellenséges csapatba, miközben az emberek elől futottunk... Sosem derült ki - halkult el egészen a hangom. - Ő már nem beszélhetett. A fiút meg... - megráztam a fejem. Nem szégyelltem hogy megöltem, habár ő talán bánta kedvesem halálát, akár benne volt a keze, akár nem. Nem tudom. De akkor sem bántam. Valakinek fizetnie kellett, és valaki fizetett is. Az embereket nem büntethettem meg, a tettesek talán elmenekültek... csak a fiú maradt. És ő megbűnhődött.
Ráfókuszáltam, ahogy Hazel az arcomhoz ért. Megborzongtam az érintésétől. De nem azért, mert rosszul esett volna. Ellenkezőleg...
- Én se gondolom, hogy rossz lennél - válaszoltam. Majd a következő pillanatban, ahogy szeme rabul ejtette az enyémet... nem tudom mi lelt, nem tudom mit gondoltam, éreztem... Valószínűleg azért, mert nem is nagyon gondolkodtam, de hogy az érzések... hát én... Nem tudom. Csak azt tudom, hogy egyik pillanatban még álltam, mint egy hülye, sírva... Hazel keze az arcomon, és néztük egymást... Én pedig azon kaptam magam, hogy lehajolok, és ajkaim az övéire találnak.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://izombie.hungarianforum.net/

avatar
WE MAKE THE RULES ✥ volturi
moderátor
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2017. Jan. 09.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
49
✥ LAKÓHELY :
Volterra
✥ FOGLALKOZÁS :
őrző
✥ KERESEM... :

TémanyitásTárgy: Re: Park    Vas. Május 28, 2017 11:02 pm

Jan&Hazel

Felismertem az idézetet. Tudtam, ki a szerző, és valahogy találónak ítéltem a helyzethez. Hát igen, a Volturi simán elmehetne a Capulet családnak, ha úgy vesszük, csak valami nem illik a képbe… nem vérfarkasnak kéne lennie Romeónak? Már elnézést, de ha már ilyen vicces kedvében van a sorsisten, vagy istennő, akkor lehetne olyan kegyes, hogy legalább igazi drámát ír, ha tragédiát akar. Ez még tragikomédiának is gyenge.
- Pedig épp azt teszi. Ellök, holott én kedvelem magát. Nem mindennapi, hogy Volturi-tag ennyire más legyen. A húgommal már nem járt volna ilyen szerencsésen… - fintorogtam, belegondolva, hogy milyen abszurd a helyzetünk.
- Csak nem tag az apja? Egy Joham nevű vétkesünk már van a pakkban. Nekiállt felelőtlenül magához hasonlókat nemzeni. Szegény fiú, önmagát vádolja, amiért él. De nem tehet róla, az apja a bűnös, és fizessen is csak meg azért, amit tett a gyerekeivel, és azoknak a gyerekeknek az anyjukkal – fejtettem ki véleményem az ilyen meggondolatlan, ostoba személyekről, akik csak úgy képesek átgázolni ezeken a lelkeken, akik nem ezt érdemelték. – Nem ilyen sorsot érdemeltek ők.
- Már megtanultam, hogy embereket nem szabad szeretnem. Magamra hagynak egyedül. Vagy bántanak, ha mégis maradnak. Francesco, Alexander… ők szerettek. De mi végre a szeretet, ha én okozom halálukat? Kétségkívül ez a létforma volt a legjobb döntésem egész életemben – feleltem a tézisére, miszerint lehetnek jók az emberek is. Hát, eddig csak két példával találkoztam eme állítás igazolására, ám ezek sem jártak túl nagy sikerrel. Túl kevés ideig tartott, hogy biztosra merjem állítani, igaza van.
- Az eredeti nevem Worchester. Ezerszer inkább vagyok Volturi, semmint előbbi. Nézze, lehet, hogy nem is tudott magáról. Lehet, nem volt vele tisztában, hogy nemzőképes. Ez a tény döbbenetes nekünk, hogy félvérek létezhetnek. Miért nem ad egy esélyt neki, hátha kiderül, hogy mégse olyan, mint amilyennek gondolta? Hátha mégis szeretné magát? Sose tudhatja, amíg nem próbálja meg – talán magam is tegezhetném végre Őt, de nem vitt még rá a lélek. Általában mindaddig, míg a másik engedélyt nem adott rá, én tartottam az udvariassági formákat. Hiába, ez korom hozadéka.
- Hát, meglehet. Nekem sem könnyű a fiammal, azt hiszi, ha lázad az igazság ellen, azzal változtathat. Majdnem az életébe került ez a lázadó szirénajelzés a szülei felé. Még jó, hogy arra jártam, én is majdnem bennégtem. Szerencsés a kis kölyök, és nem szeretném soha elveszíteni. Szüksége van arra, hogy valaki vigyázzon rá – mosolyodtam el a gondolatra. Lorenzóm sorsát szívemen viseltem, és mindenképpen a legjobbat akartam nyújtani számára, amit anyai szívem csak adhatott.
- Szörnyen sajnálom. Bár mondhatnék valamit, de én, aki ugyanúgy gyilkos vagyok, nem tehetem. Számtalan vámpírnak vagyok hóhéra, tulajdonképp sokan ezt még mindig sérelmezik… nem nagyon szeretik, ha a Könnyek Angyala szárnyra kap – sütöttem le a szemem, meggyőzve magam, hogy jobb, ha nem habarodok bele ebbe a kavargó, barna szempárba.
Hiba volt, mert akkor nem következne be az a jelenet, ami lejátszódott közöttünk. Némán, lefagyva álltam, még csak viszonozni se tudtam a csókot, nem mintha rossz lett volna, sőt… csakhogy teljesen lefagytam a meglepetés erejétől, mint nálunk szokott az internetkapcsolat, ha a férfiak rá találnak mászni.
Döbbenten álltam ott, mint egy faszent, megrökönyödve, de a pofon eszem ágában sem volt, pedig az arckifejezéséből láttam, hogy számított rá. – Melyikünknek szólt?
Csupán ennyit bírtam kinyögni, a néhai nejére célozva, illetve rám. Tudnom kellett az igazat.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
FOREVER BEATING HEART ✥ félvér
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jul. 29.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
25
✥ LAKÓHELY :
Forks
✥ FOGLALKOZÁS :
Ex-természetvédő
✥ KERESEM... :
Az élet értelmét.

TémanyitásTárgy: Re: Park    Vas. Jún. 04, 2017 5:45 pm

- Kedvelsz engem? - kérdeztem vissza, hitetlenkedve vonva fel szemöldököm. Na persze, az nem különlegesség, szoktak kedvelni, mert rendes fickó vagyok, még ha magamnak való is. De... bevallom, nem különösebben törtem magam, hogy Hazel megkedveljen. Igen, mondhatni, azért, mert volturis, de... ettől függetlenül, végül mégis sikerült megkedvelnem. De hogy ő is engem?
- Jane-re gondolsz? Pedig nagy élmény volt megismerni, azóta is szórom a homokot a fülemből - húzkodtam meg kissé a vállam. em az volt a kedvenc napom a tengerparton nyaralás közben... hogy úgy mondjam. Jane nem az az ember (vámpír), akivel könnyű szót érteni. Főleg, ha kíváncsi. Ezért is aggasztott, hogy ismét összetalálkoztam Hazellel. Nem akarom, hogy utánuk Aro is idetévedjen, ne adja az ég...
- Nem, az apámat nem Johamnak hívják - válaszoltam, bár kissé megkerültem a "tag-e?" kérdést. Hisz erre mit is felelhetnék? Hogy nem tag, hanem vezető? Hazel meg is kergetne, ha felvetném... Bár, talán a legszebb halálnem lenne. Megmondanám neki az igazat, rágalmazásért halálra ítélne, hagynám magam, hogy megöljön, és sosem kéne kockáztatnom, hogy kiderül a dolog és apám maga elé rángattat. Tökéletes... lenne, ha nem akarnám ettől megkímélni Hazelt. Mármint, a megölésemtől. Akadt már neki épp elég baja, ami miatt emésztheti magát, nem kéne még magammal is terhelnem őt.
Viszont érdekes infó ez is, igaz, ami igaz. Joham... igen érdekes és lelketlen gazfickó lehet. Talán egyszer... nem ártana elbeszélgetni vele. Csak hogy tudja, mit érezhetnek a magunkfajták, mikor játékból teremtenek minket. Mert bizony, ez nem vicces.
- Akkor szeress vámpírt. Próbáld ki, hátha az szerencsésebb. Akit nem féltesz magadtól, azt talán könnyebb szeretni is, és benne bízni is, hogy ő sem fog bántani - javasoltam. De vajon, miért érzem azt, hogy nem szeretném, ha mást szeretne? Vagyis hogyha... vámpírt, vagy embert szeretne?
- Nem csak gondolom, hogy milyen, hanem tudom. Épp eléggé megismertem ahhoz, a távolból, hogy tudjam, ha tudna a létezésemről, kizárólag azért érdekelhetném, hogy kihasználjon. Ő mindig csak azt nézi, mire használhat másokat. Én remek kis lexikon lehetnék a félvérekhez. Mivel tehetségem nincs, azt nem tudná kihasználni, de azt hiszem állíthatom, hogy a legöregebb félvér vagyok. És emellett... az egyetlen olyan élőlény a Földön, aki kételyt ébreszthetne iránta a környezetében. Amit bizonyosan nem engedne bekövetkezni, súlyos veszteségek nélkül. És bár nem ragaszkodom az életemhez, de őrült nem vagyok, nem hajszolom a halált - magyaráztam meg alaposan a gondom, hisz körmöm szakadtáig kitartok abban, hogy apám nem olyan apa, amire igényt tartok, és ő nem olyan élőlény, aki igényt tartana egy olyan élő utódra, aki beleköphet a hatalmi levesébe.
- Szerencsés az a gyerek, hogy a pót-anyja így vigyáz rá - néztem rá elismerően. Aki egy lángoló épületbe megy egy gyerekért, rossz ember nem lehet. Főleg, ha az illető vámpír, és semmi nem köti a gyerekhez. Csak az, hogy megesett rajta a szíve. Azt hiszem, Hazel jó ember lehetett. Mint ahogy, most jó vámpír. Mivel a vámpírság felerősíti az ember tulajdonságait.
- Nem hiszem, hogy ez az oka. Nem te vagy az első vámpír, aki vámpírokat ölt korábban. Szerintem inkább féltékenyek. - Vagy arra, hogy Aro figyel rá, vagy hogy a testvérei. Vagy arra, amire képes. Vagy azért, mert gyönyörű. Vagy ki tudja.
Nem csak őt érte váratlanul, amit tettem, de engem magamat is. Én... nem tudom miért tettem. És nem hiszem el, hogy nem pofozott meg érte... pedig úgy vélem, megérdemeltem volna.
- Én... - zavartan pislogtam. - Ne haragudj - gondoltam, ezzel most biztosan megsértettem. Abból ítélve, hogy még tegeződni sem akar, az, hogy én barom megcsókoltam... nyilván sokkal nagyobb vétek, mint az, hogy önkényesen tegezem.
De meglepett, amit kérdezett, először nem is értettem, mire gondol. Aztán leesett a tantusz.
- Egy pillanatra, azt hiszem... vagyis, elfogott az érzés, hogy... - megráztam kissé a fejem, hátha tisztábban tudok gondolkodni. - én... vonzódom hozzád. - Amit nem is szégyelltem volna, csak az volt a baj, hogy közben ott motoszkált a fejemben a feleségem emléke is, akit mintha... megcsaltam volna... Miközben tudom, hogy már halott, az jár az eszemben, sértem-e az emlékét azzal, hogy más nő iránt, nem csak testi vágyat érzek, hanem... lelkit is. Hogy arra vágynék, bár... lehetséges volna, hogy egy olyan nő, mint Hazel, érezzen valamit egy olyan iránt, mint én... Még ha tudom is, hogy ez nem lehetséges, hisz magánál alacsonyabb rendűnek talál, mert nem vagyok Volturi, és nem is akarok az lenni. pedig tudom, hogy ő több nálam, de... közben annyi minden van, ami zavarja a gondolataim. A reményt, hogy nem bánta, amit tettem, beárnyékolja a tudat, hogy közte és köztem, soha nem lehetne... semmi. Neki egy életerős lényre van szüksége, nem rám. És én sosem mennék Volterrába, ő pedig ott él. És ő bálványozza azt, akit én halni vágyok látni. És bennem túl sok a bánat, hogy ő boldog lehessen mellettem, miközben mindketten éreznénk, hogy nem vagyok rendben.
- Sajnálom, ha megsértettelek ezzel - biztosítottam gyorsan, és megfogtam a kezét, hogy nyomatékosítsam a szavaim. - A bocsánatodat kérem. Tudom, hogy nem vagyok... semmi, hozzád képest. Elragadtak az érzéseim. Te túl... rég nem érzett érzéseket váltasz ki belőlem. Nem voltam felkészülve, hogy ellent álljak - magyarázkodtam, hátha megúszom. Reménykedve néztem a szemeibe.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://izombie.hungarianforum.net/

avatar
WE MAKE THE RULES ✥ volturi
moderátor
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2017. Jan. 09.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
49
✥ LAKÓHELY :
Volterra
✥ FOGLALKOZÁS :
őrző
✥ KERESEM... :

TémanyitásTárgy: Re: Park    Szomb. Jún. 17, 2017 8:05 pm

Jan&Hazel

- Igen. Kedvellek – bólintottam. A torkomban egy gombóc keletkezett, a könnyek ki akartak törni ismét. Gyűlöltem ezt az egészet, hogy sírok. Ez képesség? Fegyver? Komolyan ennyire megbolondult körülöttem mindenki, aki nem Volterrai lakos? Ez átok. Mindig is utáltam a sírást, a gyengeség jelének tartottam, és én nem lehettem soha gyenge egy percig sem, emberként se sírtam. Utoljára… utoljára talán hét éves koromban tehettem ilyet? Nem is emlékeztem már rá.
Olyan régen történt, és csak Alec látott újra, komolyan sírni, amikor nem csak a vámpír el nem hullajtott könnyét engedtem el én helyette. Igen, már egész kicsi koromtól kezdve rájött az apám, hogy ezzel tőrbe lehet csalni a vámpírokat. Egy édes kis síró gyereknek melyik ellágyuló „szörnyeteg” ne dőlt volna be?
- Ó. Azt hittem, több időbe telik majd kitalálni. Ne… ne mondja – egy pillanatra a meglepődés vette át érzelmeim trónját. Azt a találkozást én is megnéztem volna, kár, hogy akkor éppen más dolgom volt. Például megzabolázni ezt a szörnyű terhet rajtam.
- Uh. Akkor nem tudom ki lehet ő… de egy kicsit jobban érzem magam. Ha nem tud magáról, lehet, hogy nem szándékosan tette, amit. Joham tud a gyerekeiről, és szegény fia… simán átérzem azt, ami benne lejátszódhatott, amikor rájött az egészre, hogy mi történik körülötte. Én képtelen vagyok Joham közelébe menni, undorodom tőle. És még büszke is magára… hogy fordulna fel. Ő az a vámpír, akit nem sajnálnék máglyán látni – talán lenéző voltam most a tudósunkkal szemben, de ki nem volt az? Abban a férfiban semmi, egy dekányi szerethető dolog sincs, és meg nem érinteném.
- Én ebben már nem hiszek. Nem akarok hinni… Néha azt kívánom, bár olyan lehetnék, mint Alec. Vagy Jane. Vagy… nem is tudom, ki a legérzéketlenebb, legkikapcsoltabb nálunk. Olyan jó lenne, ha csak egyszer nem az érzelmek rángatnának a drótjukon. Sokszor érzem azt, hogy meg fogok ettől őrülni. Talán ez a büntetésem, amiért emberként ellöktem magamtól az érzéseket – kezem ölembe ejtettem, tekintetemmel a telesírt zsebkendőt kezdtem fixírozni. Kényelmetlen volt a szemébe néznem.
- Tehetség… - Volt egy sanda gyanúm már korábban is, de a falvédőről nem most ejtettek le. – Az lehetetlen. Kizárt… na ne! – nyújtottam el azt az e hangocskát jó hangosan.
Most vagy én hülyültem meg, vagy odafen az istenek k… k… rohadt jól szórakoztak rajtunk, de közlöm, ez marhára nem vicces! //de nekünk igen, bebeee Razz Very Happy //
- Nem érted… nekik van igazuk. Én mindig is gyűlölni fogom magam azért, ami vagyok. Amilyenné tettek. Ez az érzelgős idióta… legjobb lenne, ha nem létezne. Csak nem érdemli meg.
A csókja váratlanul ért. Nem mondom, hogy rosszul esett, mert azzal hazudtam volna magamnak is, többek között.
- Hidd el, egy pillanatig sem haragszom rád, akár az ő fia vagy, akár nem… legyél akárki utódja, de… ezt igennek veszem. Azért kérdeztem, mert… az irányított érzelem nem valódi, és annál nincs rosszabb, mint úgy magunkhoz láncolni valakit, ha valójában nincs szeretet… az nem az – Ezért kellett tudnom az igazat. Hogy valódi-e, é nem csak a képességem hatására tette.
Ne legyen igaz… könyörgöm, ne Aro fia legyen… legyen más az apja… bárki más a Volturiból, csak ő ne, különben most már írás helyett sírva fogok röhögni, fetrengve a pad alatt. Szappanopera-jelenetnek is rossz lenne ez.
- Egyáltalán nem sértettél meg… én soha nem hittem volna, hogy még valaha is vonzódni fog valaki hozzám, és nem csak a herceg szolgáját látja bennem. Te minden vagy, csak bűnös nem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
FOREVER BEATING HEART ✥ félvér
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jul. 29.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
25
✥ LAKÓHELY :
Forks
✥ FOGLALKOZÁS :
Ex-természetvédő
✥ KERESEM... :
Az élet értelmét.

TémanyitásTárgy: Re: Park    Szomb. Jún. 17, 2017 11:27 pm

Elmosolyodtam. És nem csak mert azt mondta, hogy kedvel, de azért is, mert végre ő sem magázott engem. Hogy ezt a csók vagy a kérdés váltotta-e ki, nem tudom, de nem is biztos hogy számított. A lényeg, hogy talán tényleg úgy van, ha már hajlandó velem ilyen kevéssé formális körülmények közt is beszélni. Kezdett kicsit már furcsa lenni, hogy egyikünk tegeződik, másikunk magázódik.
Láttam csillogni a könnyeket a szemében, de őszintén reméltem, hogy csak a képessége, s nem a szituáció okozza. Habár, nem tudom melyik a jobb, hisz ha a képessége teszi is, akkor is érzelmi oka van, ha nem ő okozza, akkor én, hisz csak ketten vagyunk itt... Előrenyúltam, és megsimogattam kissé az arcát.
- Magad miatt vannak a könnyek, vagy miattam? - kérdeztem óvatosan, nem tudván, elárulja-e vajon majd nekem a választ. Persze, bűntudatom van, azért, amit tettem, és talán némi érzet akad bennem azért is, mert hazudok neki. Vagyis igazából nem hazudok, csak nem mondom el. De ez így helyes. Biztos vagyok benne, hogy nem kell tudnia. Hisz ha elárulnám neki, akkor vagy őt nem engedhetném vissza többé Volterrába, vagy nekem kéne rettentő gyorsan eltűnöm innét, még mielőtt idecsődíti a fél gárdát meg azt a jó édes apámat... Egyik sem volna túl jó... és egyiknek sem örülnék. Nem akarok bajt okozni Hazelnek, de lebukni sem akarok.
- Hát, hogy is mondjam, Jane emlékezetes szerzet. Ritkán rondítanak úgy bele egy szép napba, mint ő. Pedig aznap igazán gyönyörű volt a víz. Kár, hogy nem sokat láttam belőle, miközben homokot ettem... - vágtam fancsali képet, emlékezve Jane nevelési tanácsadási programjára. Nem mintha bevált volna, mert ugye, a titkom se tudta meg, tiszteletet sem tanultam, de... amiről Jane nem tud, az ugye nem fáj nekem.
- Mármint, hogy hagyta anyámat meghalni? Nem, nyilván nem szándékosan tette, de ez nemigen menti fel. Az sem hangzik sokkal jobban, hogy elcsábított egy védtelen nőt, aztán ott hagyta, úgy, hogy azt sem mondta, ha utóbb a találkozásukból valami baja származna, megtalálja őt itt és itt, xy címen. Ehelyett hátrahagyta őt a neve és a faja ismeretével, aztán viszont látásra. Nem tudhatta, nem-e lesz anyámnak valami baja, hisz ő vámpír volt, anyám meg ember. Bármi történhetett volna. És azóta sem lett belőle jobb vámpír. Jobb az mindkettőnknek ha nem ismerjük meg egymást, sőt, ő lehetőleg a létezésemről se tudjon inkább - magyaráztam komolyan. Bizton állíthattam, nem volt mindig boldog életem, de még így is jobb volt, mint Aróval, mert így legalább mindig szabad ember voltam. Ha megismerne, többé nem lennék az, ebben biztos vagyok. Tőlem uralkodhat a vámpírok fölött nyugodtan, ha azok hagyják neki, de felettem nincs joghatósága, bármennyire is hiszi azt néhány volterrai hölgy.
- Talán majd felkeresem. Nem ártana meg neki ha valaki a tudtára adná, mit éreznek a gyerekei a teremtésük körülményei miatt. Azt hiszem, én elég jól át tudom érezni, milyen az, ha az embert szórakozásból teremtik. - Gyanítottam, hogy ez a Joham nem teljesen normális, és hogy nem lehet épp sokkal jobb apa, mint ami nekem jutott. Talán a gyermekeinek is jót tenne, ha valaki elmondaná nekik, hogy csak mert az apjuk az a seggfej, még nem kell követniük őt. Lehetnek szabadok is. És meg is érdemlik a szabadságot.
- Az érzelmek fontosak. Azoktól lesz ember az ember. És emberi a vámpír. A világ sokkal szegényebbé válna, abban a pillanatban, mikor olyanná válnál, mint ők - néztem szemeibe őszintén, de ő leszegte fejét. Azt hiszem... Nem. Nem hiszem, hanem biztos vagyok benne, hogy megszakadna a szívem érte, ha egy ilyen érző lény, mint ő, olyanná válna, mint Jane. Alechez még nem volt személyesen szerencsém, de Jane-ből kiindulva, semmi jót nem eredményezne, ha Hazel olyanná válna, mint ő.
Finoman megfogtam a zsebkendőt fogó kezét, és megsimogattam, hátha újra rám emeli gyönyörű szemeit.
Beharaptam alsó ajkamat.
A francba! - gondoltam magamban, s pislogni sem mertem, úgy bámultam őt, hogy most mit fog tenni, mondani... - Ugye nem buktam le? Ugye nem? Ugye nem? A pokolba is, azzal a nagy számmal! - ostoroztam magam gondolatban folyamatosan.
- Hazel, én... - kezdtem, de jól meg kellett gondolnom mit és hogyan mondok. Nem tudhattam, menthető-e még a helyzetem, vagy...
- Nem! Mire gondolsz?! Ugye nem arra, hogy... - úgy tettem, mint aki háborog a csodálkozástól. Adtam a hülyét, konkrétan. Ha Aro meglátja ezt a gondolatai közt, nem szabad, hogy gyanúba keveredjek... Nem és nem!
Gyorsan terelnem kell a szót! Gyorsan, gyerünk! - biztattam magam fejben, olyan erősen koncentrálva a fapofára, amennyire erősen csak tudtam. Egy rezdüléssel sem akartam tovább erősíteni benne a gyanút.
- Ez az érzelgős idióta az egyik legcsodálatosabb lény, akit valaha volt alkalmam megismerni! - feleltem határozottan, egyfelől, mert igaz, másfelől, hátha lefoglalom vele annyira, hogy elfelejti az előbbieket. Fájlaltam a szívem a gondolatra, hogy ez a nő rosszabbul van érzelmileg, mint én, pedig az aztán bizony nagy szó! Azt hittem, nem lehetséges, mégis, ő rosszabb mint én! Nem mások érzelmei azok, amik így elrontják a világát, nem, ő a saját érzelmeitől szenved, csak kivetíti. Ha nem marcangolná magát ennyit, sokkal boldogabb lehetne, mint most.
Nagyot nyeltem. Szemem sem rezdült, mikor apám emlegette újra. Hátha nem tűnik fel neki, hogy pattanásig feszültem még a gondolatra is, és tűkön ülve vártam, hátha eloszlik a gondolata, hogy ki az apám. Hátha lefoglalja a gondolat, az érzéseinkről, és félreteszi apámat... Nem akarok rosszat neki, ezért fohászkodtam magamban, hogy felejtse el... hogy ne kelljen bántanom, semmilyen módon... mert nem akarom, tényleg nem!
- Nem tudom, mi az, amit tudsz bennem irányítani, és mi az, amit nem... - kezdtem bizonytalanul, agyam kétfelé járatva, egyfelől az aggodalommal a származásom iránti érdeklődésére, és másfelől azon aggódva, melyikünk sínylené meg jobban, ha kimondanám amit érzek iránta. - De azt tudom, hogy mióta először megláttalak, az eszemben jársz. Rengeteg fejtörést okoztál nekem. Miattad, azon kezdtem gondolkodni, vajon képes volnék-e... még újra a boldogságra? Vajon tudnék-e még embert... vagy akár vámpírt szeretni? És most... bár tudom, magadnál alacsonyabb rendűnek tartasz engem, s én még mindig egy törött gally vagyok az erdő földjébe taposva... De az előbb téged csókoltalak meg. Ha nem így volna, nem éreznék bűntudatot miatta. A feleségemet nem tudom és nem is akarom elfelejteni... de te besétáltál az életembe, és most arra vágyom, bárcsak maradhatnál - néztem rá vágyakozva, arra vágyva, bárcsak újra érinthetném ajkaimmal az ajkait. Szemeim végigkövették szép arca vonalát, elidőztek ajkai szép ívén, ujjaim követték szemeim útját, keresztülsimítva álla vonalán, száján... Aztán újra a szemeibe néztem.
- Még soha nem akartam megállítani az időt. De most arra vágyom, bár örökre itt maradnál velem - sóhajtottam fel. Évek óta úgy éreztem, az erdőn kívül semmi nincs, amit örökké szeretnék látni. De most találtam még valamit, amit boldogan csodálnék örökké. Hazelt.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://izombie.hungarianforum.net/

avatar
WE MAKE THE RULES ✥ volturi
moderátor
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2017. Jan. 09.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
49
✥ LAKÓHELY :
Volterra
✥ FOGLALKOZÁS :
őrző
✥ KERESEM... :

TémanyitásTárgy: Re: Park    Hétf. Júl. 03, 2017 2:16 pm

Jan&Hazel

Furcsa, groteszk a helyzet. Magam sem gondoltam volna, hogy ilyen szituációba fogok keveredni, hogy Francesco tábornok és Alexander halála óta még képes lehetek valaha is az őszinte, igaz szerelemre, a szeretetnek a legmagasabb minőségére.
A könnyek lassanként alább hagynak, csillapodik a képesség hatása, s jobban is látok ennek köszönhetően.
A kedveskedő, becéző simogatás jól esett, a korábbi mosoly visszalopakodott arcomra. Ez a mosoly olyan ritka volt, mint a valódi igazgyöngy az óceán mélyén. Évtizedek, századok alatt alakul ki, és mélyre kell merülni hozzá, hogy a másik láthassa azt.
Aztán Jane került szóba, előtérbe, s a szemébe akaratlanul is az anyai tekintet csillogása kúszott.
- Mivel bosszantotta fel? – kérdeztem, bár nem voltam meglepve úgy különösebben. Engem már csak azért nem kínoz, mert megvédtem, és tiszteletemet, hűségemet bizonyítottam feléje.
- Úgy látom, maga még mindig haragszik rá. Megértem, de gondoljon bele. Még nekünk is új ez a félvér-izé. És ha ő váltig meg volt győződve róla, hogy ebből úgy sem lehet semmi? Nézze Cullenék esetét… szerintem Edward is meg volt győződve, hogy neki soha nem lehet gyermeke, ergo, nem lehet baj ebből az együttlétből. És tessék… sajnálom őket, rettenetesen, mert nem feltétlenül volt erre szükség. Mi is csak innen értesültünk, hogy ilyen is létezik.
Muszáj volt megvédenem azt az vámpírt. Nem mindenki egy olyan megátalkodott szörnyeteg közülünk, mint azt feltételezik a berögződésekből. – Az jó lesz. Johamot én magam is lenézem és gyűlölöm e tettéért, hogy lehet így bánni gyermekekkel? És még el is szállt magától ezért, pedig ez közelében sincs a dicsőséges kifejezéshez.
Felsóhajtottam, remegőn. Nem értette. Egy ilyen adottság, mint az enyém, olyan borzalmakat hordozott magában, amit csak az érthetett igazán, aki tapasztalt hasonlót.
- Nem érti. Ez az egész nekem egy büntetés. Annyi fájdalmat, gyászt, haragot és ki tudja, még miféle érzést vettem már át kétszáz év alatt, hogy sok.
Hát persze. Ki más lehetne az ő apja? – Egy szót se többet atyádról, csitt. Már most hálásabb vagyok neki, mint valaha voltam. Bár nem szándékos a léted, de… az enyémet fényesebbé tetted. Ne mérgezd magad tovább a haragoddal iránta.
Nélküle, Aro nélkül nem ismerhettem volna meg őt. Véletlenek nincsenek, s ez az eseménysorozat még inkább megszilárdította e kitartóan vallott nézetemet.
Szavait hallva megdermedtem. ilyet még senki sem mondott nekem, és éreztem felőle az őszinte szeretetet. – Hát kérj meg rá. Te felettem állsz… herceg.
Ki kellett mondanom, és nem törődtem vele most, egyszer az életben, hogy mi lesz a következménye, nem érdekelt, ha meggyűlöl emiatt, az sem, de ez az igazság. – Nemhogy lenézek, még nekem kéne fejet hajtanom előtted.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
FOREVER BEATING HEART ✥ félvér
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jul. 29.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
25
✥ LAKÓHELY :
Forks
✥ FOGLALKOZÁS :
Ex-természetvédő
✥ KERESEM... :
Az élet értelmét.

TémanyitásTárgy: Re: Park    Kedd Júl. 04, 2017 9:05 pm

- Hm... úgy hiszem, azzal, hogy úgy viselkedtem, mint egy szabad ember, akinek nem parancsol a Volturi - feleltem, mintha csak kérdés volna, mármint, számomra is. Persze nekem nem kérdés, tudom, hogy az engedetlenségem és a tiszteletlenségem bosszantotta Jane-t, de hát... mit is tehetnék, ha egyszer nem akarok úgy ugrálni, ahogy Jane és Aro elvárják? Arról már igazán nem tehetek, hogy Jane azt hitte, erőszakkal rá tud venni olyasmire, amit nem akarok, például a titkaim feltárása, pedig lám, ha tudta volna, hogy Hazel módszere hatásosabb, akkor már valószínűleg rég rám mászott volna, csak hogy boldoggá tegye az urát. Pedig Hazellel is csak egy csókunk volt, de most emiatt mégis hatalmas pácban vagyok... vagyis majd lehetek, ha nem sikerül cáfolnom őt.
- Nem kizárólag a gyerek-kérdésre gondoltam, akármi más bajt is okozhatott volna az az alak az anyámnak, és sosem tudta volna meg. De mivel a helyzet így hozta, hát így rólam nem értesül, mindkettőnknek jobb is így - vontam meg a vállam egyszerűen. Nekem jó nélküle, neki jó nélkülem, mindenki boldog. És én nem vagyok bazári majom, amit mutogathat, és ez extrán boldoggá tesz. Arról nem is beszélve, hogy több száz éve csinálom már azt, ami másoknak még feleennyi ideig sem ment: hülyére veszem Arót és a teljes Volturit. Na, ezt csinálja utánam valaki ha tudja.
- Meglep, hogy a Volturi még nem avatkozott közbe, lévén, nem igazán veszélytelen amit művel ez az alak... - mondtam, hisz, a Volturi épp az ilyen dolgokba szeret beleavatkozni, nem? Erre tessék, itt egy eset, amibe tényleg jól jönne, ha beleavatkoznának, erre nem tesznek semmit? Nem jellemző rájuk, hogy kimaradnak dolgokból, melyekben valaki kiskirályt játszik.
- De ezzel megegyezően, kétszáz év alatt, akkor tehát rengeteg embernek és vámpírnak is segíthettél megszabadulni ezektől az érzésektől, s te végig emberséges maradtál, aki képes a szeretetre, nem igaz? - kérdeztem kedvesen, őszintén úgy vélve, rosszul értékeli magát és a képességét is. Persze, ez mindig így van, az ember önmagát sokkal rosszabbnak látja, mint amilyen. Ezzel szemben szegény Hazel Arót bezzeg isteníti, csak ő tényleg nem érdemli ezt meg...
Még a számat is eltátottam. Esküszöm, hallottam, ahogy összecsapnak a hullámok a fejem felett, miközben koppant az állam a földön... Kétségbeesésemben ordítani bírtam volna, és megragadva Hazelt, szívem szerint megráztam volna, hogy hallgasson, hallgasson el, és fejezze ezt be, de azonnal, mielőtt rosszul leszek attól, amit hallok tőle. Öt másodperc sem telt el, de máris annyi undorító dolgot mondott, hogy komolyan... tényleg, őszintén rosszul voltam.
Ellenállni akartam, de nem jött ki hang a torkomon, amint úgy szólított, "herceg", még a szemeim is kitágultak, és esküdni mernék rá, hogy hirtelen olyan fehér lettem, mint a jó édes apám... Hosszú percekig viaskodtam az ingerrel, hogy ráordítsak, míg végül annyiban tört ki belőlem az inger, hogy két karjánál fogva megragadtam, és magamhoz húzva erősen, mélyen a szemeibe nézve, a tőlem telhető leglassabban és legérthetőbben mondtam a szemébe:
- Ezt azonnal fejezd be! Hülyeségeket beszélsz! Eszednél vagy te?! Aro nem az apám! Semmi közöm ahhoz a vámpírhoz, és soha nem is volt, sem biológiai, sem fizikai, se semmi! Nem az apám és nem vagyok herceg, sem fölötted álló! Egy idegen vagyok az erdőből, aki most elmegy, és nem jön vissza! És hálás lennék, ha nem táplálnál ilyen elmebeteg gondolatokat senki fejébe! Nem akarlak bántani, úgyhogy légy oly szíves és ne kényszeríts rá! - Végül elengedtem, és hátráltam pár lépést tőle, úgy bámultam rá keményen. Tudtam, hogy kissé durva voltam, és még életemben nem beszéltem így senkivel... de muszáj voltam, hátha... hátha ez hat, és itt hagy, és nem tér vissza többé. Még ha sajgott is a szívem a gondolatra, hogy nem látom őt többé, pedig annyira vágytam rá... De túl veszélyes! Elmegy, eltűnök innen, és remélhetőleg pár száz, vagy ezer év múlva újra veszély nélkül kimerészkedhetek majd az erdőből. Eltűnök, mint régen, és a nyomom elnyeli a világ... Hazel pedig szépen elfelejt engem, ahogy mindenki más is.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://izombie.hungarianforum.net/

avatar
WE MAKE THE RULES ✥ volturi
moderátor
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2017. Jan. 09.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
49
✥ LAKÓHELY :
Volterra
✥ FOGLALKOZÁS :
őrző
✥ KERESEM... :

TémanyitásTárgy: Re: Park    Csüt. Júl. 06, 2017 8:44 pm

Jan&Hazel

- Uh, szerintem esélyesebb, hogy gyereknek nézte. Nem rajong ezért túlzottan, az ő helyében én se repesnék az örömtől – én viszont nagyon is koravén voltam. Kétszáz létemre úgy éreztem magam, mintha minimum kétezer lennék.
Megviseltnek, elnyűttnek, kopottnak.
- Én azért örülnék, ha tudnám, hogy kinek köszönjem meg, hogy… – ha most ember lettem volna, fülem hegyéig vörösben úszna az arcom. A szívem pedig ki akarna ugrani a helyéről, annyira verdesne itt belül, de erre már képtelen. Erről csakis az apám tehetett. – Hogy itt vagy.
- Közbeavatkoztunk. Szerencsére, különben gondolj bele, milyen sors várt volna még több hasonló kis félvér porontyra. Szegény kis Nahuel. Bár… bár segíthetnék rajta is, hogy ne érezze magát olyan szörnyen – ahogy Jan szavait hallgattam, ismét kibuggyant egy könnycsepp a szemem sarkából, pláne, ahogyan a félvér fajtársára gondoltam. Arra, hogy milyen szomorú lehetett nekik. Hogy mennyi közös volt bennem és a félvérekben. Mr Cullen.. ő más. Ő valóban apakén viselkedett. Talán mégis tévedhettem vele kapcsolatban, és nem csak papucs, szimplán védi a családját és jó apa.
Bár az enyémben csak egy töredéke meglett volna az ő tulajdonságának, szülői felelősségérzetének… de nem ilyen kártyákkal indultam neki ennek az életnek. Sőt, a másiknak se.
- Néha olyan nehéz. Túl nagy teher mások érzelmeit cipelni. Néha már nem tudom eldönteni, mikor vagyok önmagam, és mikor olyan, mint más. Akit érintettem, s elvettem tőle mindazt, ami bántotta – valóban így gondoltam. Ez a képesség nem csupán egy adottság, amivel rendelkeztem, ez komoly felelősséget jelentett számomra, egy hatalmas nyomást egész lényemre, hiszen ezek a lelkiállapotok sokat árultak el másokról. Ez az ő titkuk. Sírig nálam kell lenniük, és itt is kell, hogy maradjanak bennem.
Döbbenten elhallgattam, ahogyan Jan távozásra való hajlandóságát felfedezni véltem mozdulataiban. Nem. Most, hogy megszerettem, nem mehetett el. Fogalmam sem volt, miért ijedt meg ettől ennyire, de nem ereszthettem el. Légy bátor, Hazel… csak még az egyszer ne fuss el gyáván!
- No! – olaszul csúsztak szavak a számra, kétségbeesésemben nem bírtam tartani magma az angol nyelvhez, melyet szívből megvetettem, s amely oly sok fájdalmat okozott már nekem.
- Nem… kérem… per favore. Végre emberinek érzem magam, melletted. Én mindig is kerestem egy égi királyt/herceget, nem tudom, te melyiknek tartod őt. Engem kitaszítottak abból a királyságból, te pedig lehoztál egy szeletkét nekem abból a boldogságból, ami ott van. És most elmennél? Sze… Ti amo. Ti amo, il principe del mio cuore – lágy, dallamos kérés, talán érti, talán a sok-sok éve alatt megtanulta eme nyelvet.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
FOREVER BEATING HEART ✥ félvér
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jul. 29.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
25
✥ LAKÓHELY :
Forks
✥ FOGLALKOZÁS :
Ex-természetvédő
✥ KERESEM... :
Az élet értelmét.

TémanyitásTárgy: Re: Park    Pént. Júl. 07, 2017 11:38 am

- Gyereknek? - pislogtam némileg értetlenkedve Hazelre. Lehet, hogy az én agyam fog lassan a kor előrehaladtával, de ezt nem tudtam értelmezni.
- Hogy itt vagyok? Nos, megköszönheted az anyámnak, lélekben, ha gondolod, hogy a világra hozott, szerintem lényegesen nagyobb szerepe volt a születésemben, mint apámnak - javasoltam a lehetőséget, bár szó, mi szó, közben zavarba ejtett, amit mondott. Hálásnak... Hogy ő hálás, amiért létezem? Nem lesz ennek jó vége... túl közel kerül hozzám, amitől csak még nehezebb lesz elengednem... El kell tőle távolodnom...
Önkéntelenül is felemeltem a kezem, és letöröltem a könnycseppet Hazel arcáról, mely az imént buggyant ki a szeméből. Még ha ez szöges ellentéte is volt annak, amit tenni akartam, amit tennem kellett volna... De mit tehetnék, ha ennyire... arra vágyom, bár megvigasztalhatnám. Bár tudnék gyógyírt szívére, hogy csökkentsem ellenérzéseit önmaga iránt, a képessége iránt, és bánatát a múltja, és förtelmes családja nyomán. De nem tudtam, semmi mást kitalálni, mint hogy felitatom könnyeit, melyeknek tanúja vagyok.
- Néha a sajátjainkat is túl nehéz... Én csodállak az erődért, hogy még másokéit is elbírod - válaszoltam, még ha ez újabb bizonyítéka is annak, hogy egy címeres idióta vagyok, akinek nagyon nem megy, hogy hogyan kell egy nőt lerázni. De ha egyszer a szívem szakadt meg érte... még ha dühös is voltam, és féltettem...
Arcomra kiült a fájdalom.
Ne tedd ezt velem, Hazel, ne tedd még nehezebbé - kértem gondolatban, neki háttal fordulva, mert féltem, ha ránéznék, rögtön megtörné az akaratomat.
- Te nem szeretsz engem, és nem akarsz. Csak azt szereted, akinek hiszel engem, de én nem az vagyok. Én egy senki vagyok. Senkiként jöttem, senkiként is megyek, s néhány év múlva majd te is elfeleded, hogy láttál, mint mindenki más - mondtam halkan, szinte csak suttogva, és még le is hunytam szemeim, hogy ellenálljak a kísértésnek. Nem hagyhatom, hogy marasztaljon, túl veszélyes... Nem törheti át ennyi sok év titkait... és lassanként úgy érzem, túlzottan is fontos nekem, ahhoz, hogy veszélybe sodorjam, és hazudjak neki... vagyis titkolózzak.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://izombie.hungarianforum.net/

avatar
WE MAKE THE RULES ✥ volturi
moderátor
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2017. Jan. 09.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
49
✥ LAKÓHELY :
Volterra
✥ FOGLALKOZÁS :
őrző
✥ KERESEM... :

TémanyitásTárgy: Re: Park    Pént. Júl. 07, 2017 9:30 pm

Jan&Hazel
- Annak. Hisz magad is láttad, milyen fiatalka. Nem véletlenül álltam a pártjára, ahogy Alecnek sem. Mindig is szerettem volna testvéreke, de… sok olyasmit szerettem volna, amire az ég szerint nem voltam méltó. Az apámtól elvették anyámat is és hitét is. Beleőrült annyira, hogy tűzre küldött volna vámpírokkal együtt. Félt attól, amit tudok – igen. Jane-t és Alecet kedveltem, láttam nem kevés közös pontot hármasunkban, és amikor a fiamat befogadtam, akkor is az vezérelt, hogy ami velem megtörtént, mással újra ne történhessen, amíg én élek, é e föld porát taposom.
- Aro jól tette, hogy megmentette őket. Úgy neki is köszönöm, hiszen… szépet alkottak. Még ha nem is vártat, de szépet. Minden kicsi, vagy nagy élet szép, csak a mélyére kell ásni, és megleljük a rubintot – Ó, nem. Nem tudhatja, hogy tudom. Vagyis, csak sejtettem csupán azt, ki lehet az atyja, hiszen amilyen öreg, három lehetőségem is volt tippelni. Aro, Caius, vagy Marcus. Én szavaiból Aróra tippeltem, de ezt nem igen tudtam elképzelni róla. Vagy csak hasonlíthat Aróra az illető, ezért gondolta volna az anyja, hogy őt látta? Előbb-utóbb úgy is ki fog derülni minden.
Ahogy letörölte könnyem arcomról, megérintettem kezét. – Bárcsak könnyárasztás helyett mosolyt csalhatnék inkább az arcokra. Nem, sokszor nem bírom el. Ezért sírok annyit.
- Komolyan ezt hiszed magadról? – szívem szakadt meg, hogy menni akart. De ha elmegy, talán megeshet, hogy sosem látom többé újra, ezt pedig nem akartam. De mi számít az én akaratom? Sosem számított, és ha ő nem akarta… mit is képzeltem. Szép az ábránd, de a Menny ajtaja újra bezárult előttem.
A szeretet úgy került, mint halandó a járványt.
- Hát jó. Ég veled… Jan – Ha nem, akkor az nem. Ezt jól megtanultam életem első éveiben, szolgának neveltek, én engedelmeskedtem, az igenre is. Ezt át is hoztam a vámpírlétembe, s mocsok módon bepiszkolta életem.
Megfordultam, hogy ne lássam, mert ha még tovább nézem, bizton újra elsírom magam, de elég a könnyekből. Nem akartam többé belőlük, egy cseppet sem, sírjanak a halandók, azért vannak, én ezentúl kőszikla óhajtottam lenni, akit nem hat meg sem zápor, sem szárazság, sem napmosoly, sem holdragyogás. Még a csillagok pislákoló lángja sem.
Ilyenné kívántam válni. Többé ne taposhasson rajtam senki. Otthonomban szívesen fogadnak, ha az a sorsom, hát az. A nincs válaszút ismert számomra, s ha egy az irány, akkor egy az irány.
Arra megyek, amerre szabva van. Ha fel is út, le is út, akkor irány Volterra.
A park ösvényén száguldottam, gyorsan annyira, hogy emberszem ne követhessen még véletlenül sem. Köpenyem csuklyáját arcomba húztam, hogy ne láthassa más, még vámpír sem a nyilvánvalót: összetörtem. Hát olyan nagy kérés volna, amiért fohászkodtam? Ha már a mennyből kivettettem, legalább ennyicskét hadd kapnék…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

avatar
FOREVER BEATING HEART ✥ félvér
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2016. Jul. 29.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
25
✥ LAKÓHELY :
Forks
✥ FOGLALKOZÁS :
Ex-természetvédő
✥ KERESEM... :
Az élet értelmét.

TémanyitásTárgy: Re: Park    Vas. Júl. 09, 2017 4:56 pm

- Hát, részemről nem volt túl szimpatikus, de... lehet csak rossz szögből néztem. Az az alulnézet nagyon előnytelen volt. Amit a földről láttam belőle, az nem volt épp ínyemre - húztam el a szám, lévén, Jane kommunikációs képességei meglehetősen szegényesek. Nem csoda, hogy a "baráti köre" is ilyen csekélyke.
- Összezavarodtam, most kiről is beszélgetünk? Aróról, vagy arról, hogy megköszönnéd a létezésem? - néztem rá kérdőn, hisz az imént még Aro megmentési tételei voltak porondon, ám a folytatás a köszönetről szólt és a létezésről. Ha össze akar zavarni, jó nyomon jár. Vagy játszik tán velem, hogy elszóljam magam? Hiába teszi, nem fogom apámnak elismerni azt a patkányt. Az előbb már egyértelművé vált, hogy megsejtette a dolgot, bár reméltem, hogy élethűen tagadtam le mindent, és rettentettem el a témától, de a szög akkor is ott maradt a talpamban, hogy tudja... sejti... és ez baj. Most pedig talán arra utazik, hogy kimondjam? Nem akarom...
Megfogta a kezem, és nekem jólesett az érintése.  Azt akartam, hogy ne eresszen el.
- De ha múlik az emberek fájdalma, akkor a nyomában mosoly keletkezhet. Ehhez múlnia kell a fájdalomnak, különben nem tudnak mosolyogni - feleltem. A mosolyt pedig akkor így is ő hozza el nekik. Mosolyogni jó, de ha múlik, vagy enyhül az ember fájdalma, az legalább ilyen jó. Mosoly csak akkor jöhet, igazi mosoly, ha nem fáj.
- Igen. Tudod, elég jó az önismeretem, sok időt töltöttem magamban. Volt időm kiismerni ezt itt - böktem saját mellkasomra. Bizonyára nem ért velem egyet, de tény, ami tény. Volt rá jó néhány évem, hogy kitapasztaljam milyen is vagyok. Ő még csak öt perce ismer, igazából, és így sem igazán. Tudom milyen vagyok.
Mikor meghallottam a nevem, rögtön megfordultam, de már csak azt láthattam, hogy elszalad... Egyetlen pislogásnyi időm alatt elillant, és nem maradt más nyomában, csak lágy illata... Még utána léptem, még kezem is felemeltem, kinyitottam a szám, hogy mondjak neki valamit, de már nem volt ott. Eltűnt... s én már csak a semmi után nyúlhattam.
- Haz... sajnálom... szeretlek... - suttogtam az üres térbe, mély magányomban, mert már tudtam, nem hallhatja, amit mondok. Nincs az a veszély, hogy tudomást szerez róla, és felhasználja esetleg azért, hogy... hogy... Hogy bebizonyítsa, hogy egy idióta vagyok, aki azért nem akar azzal lenni, akivel akar, mert be van tojva, hogy egy átkozott eszetlen patkány rájön, arra, amire ezer emberöltő alatt nem?
- Nem. Jó ez így. Elment, nincs veszély. A továbbiakban már csak magammal kell foglalkoznom. Visszamegyek az erdőbe, és a további évtizedek-évszázadok nagy részét majd elvonulva töltöm, elmélkedve az emberiség nagy kérdésein, mint például, hogy... - mormogtam magamnak, és még meg is fordultam, el is indultam az ellenkező irányba, és látszólag el is döntöttem, hogy vége, kész, mehetek haza, nincs itt több gondom, amivel foglalkoznom kéne. - Mint például, hogy hogy lehetek ekkora címeres vadbarom, aki csak így szó nélkül hagy elmenni egy angyalt, pedig tudja, hogy ő nem fogja csak úgy kiheverni ezt... - Észre sem vettem, hogy beszéd közben újra megfordultam, és abba az irányba kezdtem el ballagni, amerre Hazel is távozott.
Aztán megálltam. Felnéztem. Hirtelen rájöttem, hogy komplett idiótának nézhetek ki, ahogy körbenéztem, és rájöttem, hogy a kihalt park kellős közepén járkálok, és beszélek magamban.
- A fenébe... ostobaságot csinálsz Jan, épp hatalmas nagy ostobaságot csinálsz. Épp elcseszed az egészet, tuti, hogy ennek nem lesz jó vége... - mondtam, miközben futásnak eredtem, Hazel illatát követve. Persze, abban biztos voltam, hogy nem fogom megmondani neki, hogy Aro az apám, és Volterra közelébe sem megyek, mindegy mit látok Hazel szemében, vagy hallok a hangjában, vagy érzek a mozdulataiból... nem és nem! Csakis és kizárólag egy dolog miatt megyek utána, mert Hazel érdekel! Semmi más, csak a lány!
- Hazel! - kiáltottam el magam, mikor megláttam magam előtt méterekkel, a vörös lepel suhanó sziluettjét, de túl gyors volt ahhoz, hogy beérhessem őt. Csak azt remélhettem, hogy megáll. - Hazel, várj meg!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://izombie.hungarianforum.net/

avatar
WE MAKE THE RULES ✥ volturi
moderátor
✥ REGISZTRÁCIÓ :
2017. Jan. 09.
✥ HOZZÁSZÓLÁSOK :
49
✥ LAKÓHELY :
Volterra
✥ FOGLALKOZÁS :
őrző
✥ KERESEM... :

TémanyitásTárgy: Re: Park    Hétf. Júl. 10, 2017 10:27 am




Szabad a helyszín!

a játék itt lezárult



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Park    

Vissza az elejére Go down
 

Park

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Hullócsillag Park
» -= Park =-
» Smaragd Park
» New Orleans-i park
» Battery Park

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Városaink :: Seattle :: Külváros-