(Leah és Gwendolyn)

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt eseménydús az elmúlt időszak. Miért is? Ohh, na vajon miért... Talán mert nálam idegileg kikészültebb farkast még nem hordott a hátán a Föld bolygó. És ezt annak teljes tudatában mondom, hogy tudom, az első átváltozók mennyire ki lehettek akadva, nem tudván, mi történik velük. Én tudom, de bár feleannyit tudnék, mint ők egykoron a maguk bajáról...
Az élet zavaros, és az enyém főleg sosem volt könnyű. De hálás vagyok, hogy bár azt hittem, mégsem vagyok egészen magamra hagyva... Ez az a tipikus könyvtári példa, amikor onnét jött segítség, ahonnan nem is vártuk abban a minőségben, ahogy végülis jött. Ezért hálás is vagyok. De azért az életem még így is nagyon... nagyon kibillent a sarkaiból.
Talán ezért is kellett némi idő múltán, egy kicsit egyedül lennem. És ősi génjeimet hívva segítségül, a szélben keresnem megnyugtatást. Mert azt hittem egyedül vagyok épp. És ez így is volt egy kicsi ideig, némi röpke futás erejéig... mígnem aztán... egy idegen hang szállt a fejemben... furcsamód a titkos kis farkas-adón szólt...
- Hát te meg ki a... - kezdtem volna gondolatban a kérdést, ám még be se tudtam fejezni, mikor már tudtam is. Egy új... jesszus, atya-ég...
- Két perc és ott vagyok - nyugtattam... vagyis próbáltam nyugtatni, miután egy pillanatnyi fülelés után megállapítottam, hogy igen, bizony, most csak mi ketten vagyunk itt. Nem hall senki más.
Feléje vettem az irányt, miközben próbáltam lélekben ezt is megemészteni, mint infó... Farkas, lány, új, fehér... és nincs géntérképünk hozzá, se családfa, se semmi a világon... szóval nem tudjuk kihez tartozik, kinek a vére, melyikünk rokona... Igaz, nem ez az első eset, hogy olyan farkast kapunk, aki bizonyíték rá, hogy valaki apja félrelépett, de... az első fehér, és női farkas... mit nő... gyerek, atyám... hisz még gyerek... Jó, persze, bízhatnék benne, hogy nem valamelyikünk apja a ludas, de... ki más lehetne? Biztos nem a nagyapáink voltak, nem is anyáink, mert egy terhesség elég feltűnő a rezervátumban, nem nagyon titkolható... mi sem vagyunk lehetőség, és mint tudjuk, annyira nem szerteágazó a szaporulat az örökösi vonalakon, hogy ne lehetne nagyjából követni.
De ezt az agyalást abba is hagyom, amikor kiérek a partra, s szembekerülök a farkaslánnyal. Pedig már-már megfordult a fejemben, hogy súlyos lelki viharomban már hallucinálok is... De nem. Tényleg ott volt.
Megálltam egy percre, messze tőle, de már látótávolságban. Vártam kicsit, majd lassú léptekkel kezdtem el megközelíteni, hogy ne tekintsen fenyegetésnek. Nem voltam benne biztos, mennyire van kiakadva, és szerettem volna... egek, már a gondolataimba férkőzött a buggyantság... mert az önvédelemre gondoltam... hogy mibe ne sodorjam magam... Hormonok. Kész. Végem, ez biztos büntetés, nagyon rossz lehettem előző életemben, vagy ebben, tudom is én...
- Szia - köszöntem neki inkább, hadd ne gondoljak saját nyomoromra.

Talán örülnöm kéne, hogy nem az volt az első amit megtudott rólam, hogy egy "bajban levő" nő vagyok... bár valahogy az sem örvendeztet igazán, hogy Sam és én, mint olyan, még mindig ilyen éles kép bennem, hogy rögtön kiszúrta... Habár igaz, a közelmúltban eléggé felszínre kerültek a dolgok, és persze ez az én hibám... De az övé is, mert dunsztom nincs hogyan másolhatta le valaki az alakját, de ha egy vámpír képes rá, hogy lemásoljon bennünket, külsőre, szagra, hangra, mindenre kierjedően... az pánikkeltő, részemről legalábbis biztosan, mert esküdni is mertem volna, hogy Samet látom... jajj... És én megint ezen agyalok, szuper... épp jókor... ahh....
- Mindenről, és még annál is többről - válaszolom egy gondolatára, mely szerint, a fiúk minden gondolatát ismerni fogják. - Még a gondolatfoszlányokról is. Mindenről, ami csak feldereng az elmédben, Gwendolyn. A titkoknak vége, esélyed sem lesz elrejteni őket, és jobb ha ehhez gyorsan hozzászoksz, különben azt is mindig látni és hallani fogjuk, mint kattogsz rajta fejben, hogy mennyire rossz, hogy megtudunk valamit, amit nem szerettél volna a tudtunkra adni - magyarázom, mert jobb ha hamar elkezdi megemészteni, hogy ha a falka tagja lesz, innentől fogva egy csapat férfi lesi és füleli majd minden gondolatát, akár akarják, akár nem... és ez persze rám is igaz. Már, feltéve persze, hogy a falkában maradok...
- A ruháid miatt kár aggódni, ha úgy változtál át, hogy rajtad voltak, azok már hordhatatlanok, vége, felejtsd el hogy voltak. És jobb, ha megszokod a meztelenséget, mert valószínűleg lesznek alkalmak, mikor látni fogunk. Időnként ez elkerülhetetlen. De ne aggódj, ez oda-vissza ugyanolyan kínos. Szokd meg önként, mert kényszerből rosszabb lesz - javasoltam bőszen, már-már örülve, hogy kicsit mással foglalkozhatok, más bajával, nem a magaméval... Tehetek úgy, mintha nem létezne a bajom. Itt van nekem egy pánikba esett, titokzatos új kis farkaslány, ez sokkal egyszerűbb gond, jobb ezzel foglalkozni, mint magammal. Vagyis hát... ez sem biztos, de könnyebb őt nyugtatni, mint magamat.
- Tulajdonképpen, engem leginkább az sokkol, hogy... szóval, gyanítható, hogy valamelyikünkkel közös egy rokonod - vallom be első gondolatom, miközben felé sétálok, miként emlékei és gondolatai arról mesélnek, hogy mennyire nincs információja a családjáról. - Valószínűleg az apád, mert Gwendolyn nevű nő nincs a családfáinkban... - gyorsan átgondolom, felidézve a fáinkat, de ilyen név kicsit sem rémlik rajtuk. Ugyebár, anno sokat matekoztunk a családfáinkkal, egyik-másik öröklés alkalmával. - Embry után te vagy a második "meglepetés" farkas, akiről így nem tudni, honnét örökölted az átalakulás génjét. Habár... - Egy kósza gondolat jár az elmémben. Amit még egykor saját magamra fogalmaztam meg, mikor átalakulva azon agyaltam, hogyan történhetett ez meg velem. Seth nem volt kérdéses, gyanították, hogy farkas lesz, de én sokkhatás voltam. Aztán utóbb azon agyaltam, hogy a falkában egyedül én és az öcsém örököltünk mind a három vérvonalból géneket. A többiek egyben vagy max. kettőben érintettek, de mi háromban is. Egyszer eszembe jutott, nem-e lehet, hogy én ezért változhattam át? Mert ennyire telített a vérünkben ez az örökség? És hát most itt van még egy farkaslány. Lehetséges volna, hogy benne is ott van valamiként három vonal hozzánk? Mivel nagyon fehér a lány, csak egy indián őse lehet, nem több... szerintem. Vagyis abban az egyben kellene lennie mind a háromnak, szóval...
Annyira matekoztam, hogy tökre el is felejtettem, hogy nem egyedül vagyok. De a gondolat, amin malmoztam, túlságosan is eget verő volt, ahhoz, hogy könnyen elszakítsam róla a figyelmemet.
- Ha... ha eltévedsz, használd a szimatod - térek magamhoz és kezdek neki újra magyarázni. Orrommal egy irányba bökök befelé a partról, amerről én már rég kiszagoltam, hogy ő arról érkezett. - Vissza tudod követni önmagad illatát, amerről jöttél, így visszatalálsz a kiindulási pontodhoz. Illetve, ha már majd jobban ismered a többi illatot is, másokét követve is hazafuthatsz. A rengeteg sokfelé egyforma. Ezért mindig az orrod után menj. De ne menj haza farkasként, ha nem muszáj. Megrémülnének az emberek. Mindig változz vissza még a fák közt, távol másoktól. Főleg amíg nem tudod teljesen kontrollálni. Vissza tudsz változni egyedül? - kérdeztem. Ha nem, akkor jobb lesz ha én segítek neki, míg egyedül vagyunk, még mielőtt egy fiú is csatlakozik hozzánk. Gyerek még, és zöldfülű, úgyhogy az kínosabb volna neki.

"Örömmel" állapítottam meg, hogy ahhoz képest, hogy kissé túl... "lelkesen" állt hozzá a farkassághoz az én ízlésvilágomhoz képest, mégis tapintatos leányzó. Legalábbis ebben-abban. Ettől máris jobban kedveltem, mint két perccel korábban. De azért még van mit csiszolni rajta. Nem is kevés.
- Sejtéseink szerint, a bevésődés azt a célt szolgálná elvileg, hogy fokozza a valószínűségét a mihamarabbi utódnemzésnek. Ha gyerekeink születnek, azoknak átadjuk a gént, hogy farkasok legyenek, és ezzel biztosítható a törzs jövőbeni védelme is. Illetve, ezt hittük, amíg Jacob be nem vésődött egy félvámpírlányba, akinek ugyebár értelemszerűen nem lehet valószínűleg gyermeke, tehát ezzel zárolták is az eddigi ötletet a bevésődésről. Így most ismét maradt az az elmélet, hogy "Természetanya" szívat minket - magyaráztam, a végén némi szarkasztikus humorral megtűzve a gondolatmenetemet. Habár ki tudja, az én helyzetemből kiindulva, még az is lehet, hogy rosszul tudjuk, és a félvámpírok tudnak szaporodni. Ezek után engem talán már semmi sem lepne meg.
- Kire gondolsz nagydarab és ijesztő alatt? - kérdeztem, mert a gondolatai alapján nem tudtam kiszűrni ki az akit így jellemzett magának. Végülis, nálunk mindenki nagydarab. Elég sok a termetes férfi, így nem mindig könnyű így azonosítani egy-egy "példányt".
Nekem mindenesetre nem lesz könnyű megszoknom, hogy ő ilyen... iszonyú lelkes... Én épp készülök megrendezni a saját halotti toromat, ő meg annak örül, hogy innentől falkafarkas lett. Persze ez nem azt jelenti, hogy rossz dolog ahogy ő érez, csak a bennem leledző érzésekkel nehezen összeegyeztethető, hogy az ő elméjéből az enyémbe folyik az "optimizmus". Bennem körül-belül afféle "dögöljön meg az egész világ" érzéshalmaz mozog, belefásulva már, hogy egy tucat férfi lesi, miként élek vagy épp halok, és akkor itt ez a kislány... és még friss, vidám, lelkes, tele reményekkel.
- Ha rám hallgatsz, ilyen esetekre jó megoldás, ha fogsz egy-egy pólót és rövidnadrágot, vagy épp más könnyebb ruhafélét, amit szeretsz viselni, és egy-egy váltáspéldányt eldugsz belőlük itt-ott az erdőben. Akkor nem kell félned, ha az otthoniak nem tudják, hogy épp gondba kerültél, és nem tudsz kinek szólni, akkor sem kell meztelenül hazasétálnod.
Persze a fiúknak ebben is egyszerűbb dolguk van, hisz nekik elég egy nadrág. Rájuk nem néznek furán a rezervátumban, ha póló nélkül járkálnak, sőt. De ha én maradtam volna póló nélkül, az már persze egészen más lett volna. Nekünk mindenképp egyel több ruhadarabban kell gondolkodnunk, mint nekik. És jobb ha mi előre gondolkodunk, elvégre, tőlünk az ilyesmit általában elvárják.
Furcsa érzés... a nagy testvér szerepét már megszoktam, nem is az a furcsa, és igen, végülis innentől ő is egyfajta testvérem, védenem kell, tanítani, mint mindünknek. De nagyon furcsa érzés volt az ő "szemén át" látni a falkánkat. Egy pillanatra féltékenységet éreztem, és azt kívántam, bár fele annyira éreztem volna családomnak a falkát újonc koromban - vagy bármikor azóta -, mint ő most újoncként.
De elhessegettem ezt a gondolatot. Van épp elég bajom anélkül is, hogy még ezen is agyalnék. Jelenleg, addig jó, míg a falka nem foglalkozik velem.
Abban bőszen egyetértettem vele, hogy hamar meg kell értetni kisebb testvéreivel, mit szabad, vagy épp nem szabad egy farkassal csinálni. Lásd: Emily és Sam esete. És ha ez egy kisgyerekkel történik, a dolog könnyen végzetes lehet. Ami súlyos helyzetet teremtene, nem csak az ő életében, de most hogy velünk van, az egész falkára kiterjedne. Mind ugyanúgy cipelnénk a gyászt. Ami pedig az egész törzset veszélybe sodorná, és a városiakat is, ha nem tudunk harcra készek maradni... Szóval igen, meg kell értetni a gyerekekkel, mit szabad, és mit nem.
Hogy az édesanyja idióta volna, abban nem értek egyet. Nem tudhatjuk mi vezetett ehhez a véghelyzethez. Lehet, hogy jó oka volt rá, hogy lemondjon a gyerekéről. Talán nem volt képes vállalni egy babát. Vagy egy fél-indiánt. Egy fél-farkast... habár ez utóbbi valószínűtlen, kétlem hogy tudott volna a génről, vagy arról, hogy lány is örökölheti... Mindenesetre nem tudhatjuk, mi vezet oda valakit, hogy lemondjon a gyerekéről. Nem tartom valószínűnek, hogy könnyű döntés volt...
Bár lehet, hogy elfogult vagyok...
- Hát, ha... azt nézem, sokfelé amúgy sem lehetne keresni. Az én apám halott, bár még élt, mikor te foganhattál. Sam apja kilőve, bár legutóbb őt pécéztük ki ilyen esetben, mert ő már egyébként is feketelistás, de rég lelépett, szóval nem hiszem, hogy ő az. Quilé sem lehet, ő már rég halott. Embry ugyanabban a cipőben jár, mint te. Jake apja még él, ha egyszer úgy döntesz, őt megkérdezheted nem-e ludas a dologban, meg Jared apját is, és Paulét is, és Bradyét. Habár, ha belegondolok, Jacob apja talán felmentést kaphat a gyanú alól, mert akkor már úgy emlékszem tolószékben ült. Collin az anyjától örökölte a gént, úgyhogy az ő apja se lehet. Így marad négy lehetséges férfi, ha egyszer úgy döntesz, tudni akarod, közülük is csak három faggatható - elmélkedtem végig a kis falkánkat. Az én apámat ugye már nem tudjuk megkérdezni, de ha egyszer kalandos kedvében lesz a leányzó, ismerek egy megbízható természetfeletti dokit, aki talán elvégezne a kedvünkért pár vérvizsgálatot, hogy tudja, kivel van féltestvéri kapcsolatban.
De persze nem erőszak semmi, ha egyszer meg akarja majd tudni, megteheti, ha nem, az sem baj, nem volna ezzel egyedül, hogy nem tudja, honnét az öröksége, végülis van szerető családja, emberek, akik támogatják, és ez a lényeg. Arra nagyobb szüksége is van.
- Ügyes vagy - dicsértem meg, mikor azt tette, amit mondtam, és pár pillanat múlva már sikeresen meg is találta, merre kell keresnie a hazautat. Nem nehéz ez, csak egy kis odafigyelés kell, és a farkas lánya már nincs is elveszve.
- Igazán nem bonyolult - feleltem, habár persze, könnyebb mondani, mint tenni, főleg hogy ő ilyen kis lelkes. Meg kell tanulnia visszafogni az izgatottságát. Sethre emlékeztet, ő is pont ugyanilyen volt mikor kezdő farkas volt. Mindig be volt sózva a feneke, nem bírt nyugalomban lenni. - Az a kulcsa a dolognak, hogy le kell nyugodnod - világítottam rá a kulcspontra. - Nem próbáltál még relaxálni? Meditáció? Jól jöhet hozzá az erdő zaja, ha odabenn vagy a fák közt, illetve itt kinn a parton a víz zúgása. Hunyd le a szemed. Ürítsd ki az elméd. Fújjon el a szél minden aggodalmat, mérget. Dühödben változtál át, a dühödet kell elengedned. És arra kell összpontosítanod, hogy emberként lásd magad. Érezd magadban az embert, és ne az állatot - magyaráztam neki türelmesen.
Én meg a türelem, ugye, jó vicc, de ha én nem vagyok nyugodt, ő se fog sose lenyugodni. Nekem se árt, ha én is vissza akarok alakulni, és kellene.
Mondjuk, nekem van ruhám, neki meg kéne szereznem...
- Ohh, hát persze! Most jut eszembe - ébredek rá, hogy van megoldásom a ruhaproblémájára. - Várj meg itt! - szólok rá, és megfordulva elügetek pár száz méterrel odébb. Egy nagy parti sziklacsoport tövében kezdek el ásni kicsit. Pár pillanat múlva előkerül onnét egy összekötözött nejlonzacskó, egy vízhatlan hátizsákból. Száraz, tiszta ruha van benne, egy póló és egy rövidnadrág. Ezekkel együtt futok vissza Gwendolynhoz, és lerakom elé őket a földre.
- Tessék, ideiglenesen már van ruhád is. Haza tudsz majd menni benne - nyugtatom meg, hogy le legyen a gond a ruhakérdésről.

Leah&Gwendolyn

Naná, hogy lelkes voltam. Egy társaság, amelyik befogadott, ki ne dobódna fel ettől?  Az intézetben úgy éreztem, hogy sehová sem tartozom, ezért egyik klikkbe sem akartam beolvadni.
Nem éreztem fölösleges koloncnak magam senki nyakán, hiszen Wrigthon-ék akartak. A farkas falka elfogadta, hogy közéjük akarok tartozni. Ki a jó fene ne örülne egy ilyen biztos háttérnek? Én nagyon örültem, annyira, hogy örömömben vakkantottam is egyet, bár ez tényleg olyan kölyökkutya-féle vakkantásnak hangzott.
A bevésődésről szerzett információkra nagyokat pislogtam. Ahaaa, szóval gyakorlatilag semmit se tudni, mi célt szolgál, hogy a farkas beáll Golden Retrievert utánozva házőrzőnek… de ettől a retrievertől legalább elijednek a betolakodók.
Én ezt nem akartam. Úgy akartam szeretni valakit, hogy azt teljesen tudatosan teszem, és nem valami hülye kötelék szabja meg. Minek legyek olyan mellett, aki akár ki is készíthet?
Paul… nagyon kicakkozza a fülem, ha azt mondom, egy idegbeteg pszichopatára hasonlít? Nyögtem ki gondolatban a nevet, miközben egyre kisebbre húztam össze magam. Csak nehogy meghallja.
Valóban, itt egyelőre mindenki olyan nagynak tűnt hozzám képest, még korban is észvesztő nagy különbségek akadtak. Eleve, Leah maga harminc, az én korom kicsivel több, mint ennek a fele. Csak tizenhat éves kis tinifruska voltam, mindenképpen gyerek, falkában is, meg azon kívül is.
Nem csoda, hogy rám igyekezett nagyjából mindenki odafigyelni. A filmekben is mindig a kölykök okozzák a bajt a közösségekben… na, jó, az esetek többségében.
Ez jó ötlet, kösz a tippet. Majd valami mesét kitalálok anyámnak, hová tűnnek a ruháim időnként. Bár tudja, hogy farkas vagyok, azért jó sok mindenből inkább kihagyom. Kellemetlen és kínos az ilyesmi. Még nekik is szokni kell, hogy miféle vagyok.
Kissé szántam Leaht. Ugyan nem sejtettem, mi lehetett az oka annak, hogy ennyire rossz a viszonya a falkával, de nem akartam, hogy rosszul érezze magát. Az biztos, hogy közbeavatkozni nem fogok, ez az ő ügye Sammel, majd lerendezik a maguk módján, de tenni szerettem volna érte, hogy jobb kedve legyen. Kissé engem is szomorúvá tett az ő bánatossága.
Tehetek érted bármit? Úgy éreztem, nekem is oda kellene figyelnem a többiekre, hogy ha már ők ennyit segítettek nekem, akkor illő, hogy én is lepakoljak valamit arra a bizonyos asztalra.  
Meg fogom őket zabolázni, szerintem az lesz a legjobb, ha Sammel együtt beszélünk az apróságokkal. Talán ha látnak egy elrettentő példát, Nigell is észbe vési: ez minden, csak nem játék.
Kicsit irritált még, hogy Leah minden egyes gondolatomhoz hozzáfért, még ahhoz a majdnem-vulgárishoz is. Én ragaszkodtam az állításomhoz.
Ha annyira nem kellettem neki, simán tehetne róla. Manapság már kismillió lehetősége lett volna, hogy elkerülje a születésem. Nem baj, aki kapja, marja, több szeretet jut nektek.
Szerintem nagyon is könnyen hozhatta meg a döntést, amilyen gyorsan lelépett, minden infó nélkül. Komolyan. Még az apámról sincs egy szál infó se. A farkas-gének meg hát eléggé árulkodóak, csak innét származhatott az apám, ha a quilotte-oknál nincsen Gwendolyn nevű nő. Amennyiben ez volt az első keresztneve, és nem csak a második. Mert ugye akár második utónév is lehet, ki tudja… Mivel márciusban találtak, a születésnapom is márciusra lett datálva, a megtalálásom napjára, körülbelül egy-két hónaposnak saccoltak, némi matekozással kideríthető, kb. mikor gyártódtam.
A Sames halandzsára felkaptam a fejem.
Ácsi… azt mondod, lelépett… ez mit jelent? Kereket oldott és eltűnt, vagy az örök vadászmezőkre lépett le? Kósza remény érzése kúszott a szívembe. Talán Sam lenne az? Megeshet, ha csak futó kapcsolatot teremtett az anyámmal, amiből aztán lettem én… de kizártnak tartottam annak ellenére, hogy Port Angelesben pakoltak le, az ottani árvaház lépcsőjére.
Azért ez is több infó a semminél. Végiggondoltam, hogy a falkában ki kicsoda…
Embry Call, a helyzettestvérem, gyakorlatilag fogalmunk sincs, ki lánya/fia-borjai vagyunk. Jó, ő tudott az anyjáról. Quil… az a nagyon édes srác, a Claire nevű csajjal. Jared a másik Hófehérke.  Jake… az apja kilőve, tolószékben elég nehéz lenne gyereket gyártani valaki másnak. Jared, Paul, és a számomra még titokzatos Brady tűnt lehetségesnek. Bár Jared volt az, akire leginkább gondoltam, mint lehetséges féltestvér-unokatestvér, na, igen, még a rokonsági fokozatban is bizonytalan voltam.
Egyelőre Jaredet tenném erős tippnek. Ha már a logikára és a valószínűség-számításra támaszkodunk. Szerettem az utóbbit a matematikából, jobban szerettem az ilyesmit, mint a mértant meg a geometriát. Ú, a szögszámításoktól falnak tudtam volna mászni. Kegyetlenül rühelltem.
Amúgy nem egy rossz tantárgy, mindenesetre kellemesebb, mint vérunalmas történelemórán végighallgatni tengernyi, fejünkbe tömött hazugságot. Én az indiánok pártján álltam, ami azt illeti, bár hangosan sosem nyilatkoztam ki a véleményem. Ez egy igen kényes terep, jobb is, ha nem mászok bele.
Öööö, hát, szerintem ez most nem a legjobb ötlet. Ha a természetfeletti címszó egy vámpírt takar, jobb, ha nem mostanában kerülök vele kontaktusba. Valószínűleg nekiugranék. De vérmintát adhatok, meg fényképet, ha az segít.
Kérdőn oldalra billentettem a fejem, közben lecsüccsentem a hátsómra, amikor meguntam az egyhuzamban folytatott ácsorgást négy kis praclimon.
Hurrá, sikerült! A dicséretére igazi, vérbeli farkas-vigyort vágtam, köszönetféleségképpen. Ezek után, szerintem most nézhetett igazán idiótának, mert mint megkergült kölyökkutya, kezdtem én is ugrándozni örömömben, hogy megtaláltam az utat. Még jó, hogy a farkamat nem kezdtem el kergetni, meg csóválni… Bocsesz. Leszek még nyugodtabb is, valamikor valaha. Biztos az újoncság teszi.
A meditációra még a pofám is eltátottam. Haha, én meg a meditáció, meg bármilyen hókuszpókusz… jó, igaz, korábban még azt se gondoltam volna, hogy vérfarkas lehet belőlem, erre tessék. Itt ültem a hátsó fertályomon, négy manccsal, hosszú, dús, fehér bundával és kék szemeimmel. Ha ezt túléltem, mi nekem egy meditáció?
Oké, a dühömet az okozta, hogy Nigell felelőtlenül piszkált, addig hergelt, amíg át nem alakultam, és rémületemben bevetettem magam a fák közé. Féltem, hogy megsérülhet szegény pára. Úgy tettem, ahogy Leah kért, és mire visszatért a megmentő váltás-ruhával, én már egy fa mögül lestem rá. A ruhákba gyorsan belebújtam, és így sokkal jobb volt.
- Kösz. Igazán, megmentettél egy kínos szituációtól. Nem is tudom, mi lenne velem, ha nem találtunk volna rátok – hálálkodtam, és ez tényleges hála volt. Nem egyedül kell végigszenvednem a kezdeti nehézségeket, nagy könnyebbség.

- Ahogy elhallgatlak, az is kész csoda lesz, ha nem az öcsémbe vésődsz be, mert esküszöm, mintha őt hallanám friss farkasként - mondom, és nem túlzok. Annyi a különbség, hogy Seth anno Jacob fülébe lelkendezett mindig, mert ő volt az ő kedvenc új nagy tesója. Bár nem tudom, hogy két farkas között lehetséges-e egyáltalán efféle kapcsolat, mert ilyen még sosem volt, de... végülis anno a női farkas is lehetetlennek tűnt, erre most már kettő is van, egyazon falkában. Ha ők ketten összetalálkoznak, biztosan nagy lesz közöttük az összhang.
- Tulajdonképpen, elméletileg a lelki társunk lesz a bevésődésünk. Azért nem történhet meg akárkivel. Nem mindenki találkozik a lelki társával. És ha találkoztok is, nem feltétlenül kötelező szerelemnek lennie belőle, bár eddig majdnem mindig az lett belőle, merthogy tökéletesebb társat úgysem lelhet magának az ember. De az elmélet szerint, bevésődöttként, az leszel, amire a bevésődésed tárgyának a legnagyobb szüksége van, illetve, amit ő akar, hogy legyél neki. Ez ugyanúgy lehet barát, testvér, mint ahogy szerelmes társ is - magyarázom, némi keserű szájízzel. Végigasszisztáltam az évek során a fél falka szerelmi kánaánját, míg nekem csak egy hazug ex-vőlegény és egy hazug szarházi patkány jutott, alias vámpír... És még csodálják, hogy ritkán vagyok jókedvű...
Áhh, hogy Paul... igen, ő első ránézésre nem a bizalomgerjesztő ábrázolás mintaképe.
- Ööhm... igen. Úgyhogy inkább ne jellemezd így, ha ő is hallja. Nem az önuralom a legnagyobb erénye, még ha az évek során sokat fejlődött is - felelem őszintén. De aztán gondoltam mondok valami pozitívumot is, mielőtt még félni kezdene tőle. - De ha nem sértegeted, nincs félnivalód. A falkatársai ugyanannyit jelentenek neki is, mint bármelyikünknek. A bevésődéseken kívül a falkánk tagjai állnak hozzánk a legközelebb. Alapvetően bármit megtennénk ezekért az emberekért. Mindannyian - biztatom, ha már ő ilyen pozitív a falkába tartozással. Lehet ugyan, hogy az első farkas-bevetése az én kiirtásom lesz a falka többi tagjával összefogva, de gyerek még, és jó neki a falkában, ki vagyok én, hogy ezt elronthatnám?
Bizonytalan érzés volt belegondolni, hogy ez a kis fruska... gyakorlatilag a lányom lehetne, annyi év van közöttünk. És felrémlett bennem egy emlék, mikor egyedül álltam a rezervátum partján, a homokban, mezítláb, és a víz a lábamat mosta... és azon bánkódtam, hogy talán sosem lehet majd gyerekem a falka miatt... És most itt ez a helyzet velem... és nem tudok neki örülni... egyszerűen nem megy.
- Itt nem az okozna aggodalmat, hogy bajt csinálsz - mondtam, mert úgy gondoltam, válaszolnom kell aggodalmára. - Az aggodalom főleg az értékeddel függ össze. Tapasztalatlan vagy, és nagyon fiatal. A legfiatalabban hozzánk csatlakozók is csak pár évvel voltak anno fiatalabbak, mint most te, és rájuk is nagyon kellett vigyázni. Egyfelől, a törzsben való elhelyezkedésünk szempontjából elég rossz volna ha a hozzánk kerülő fiatalok odavesznének, mert nem vigyáztunk egymásra kellőképpen. Persze, ha választani kell, hogy az emberek vagy mi vesszünk oda, akkor a mi dolgunk az önfeláldozás, hisz védelemre születtünk, de ha egy mód van rá, az életben maradásunk fontos. Ha összecsapásra kerülne a sor, mi mennénk harcolni, nem te. A legfiatalabbak hátramaradnának, hogy a halálunk esetén ők védelmezzék tovább a törzset és továbbörökítsék az átváltozás génjét, nehogy később védelem nélkül maradjon a népünk, meg a város. Röviden, ti vagytok mindannyiunk öröksége. Ennek vagy része te is. - Nem szeretném, ha túl nagy volna rajta a nyomás, de farkasként ezt tudnia kell. Gyerek még, de jó ha tudja, hogy esetünkben a "ti vagytok a jövő" nem csak üres fecsegés. Itt ezen életek múlnak. Sok élet.
- Ezen ne izgulj, egy idő után úgyis elveszti a fonalat, hány ruhád is van pontosan, és milyenek azok, mivel sok fog áldozatul esni és kellenek majd újak helyettük - legyintettem. Persze, nálunk ebből sose volt baj, egyszerre ketten voltunk, Seth és én, anyának esélye sem volt ebből kimaradni, főleg apa után...
Annak azért örültem, hogy ő még kezdő a gondolatátvitelben. Nem biztos, hogy jó vége lenne, ha Samék tőle és nem tőlem tudnák meg mi is a gubanc. Mert ugyan aggasztó a helyzet, de nem igazán visz rá a lélek, hogy Sam elé álljak a dologgal, ki kell élvezni az utolsó pillanatig, hogy nem ordít velem, és tör az életemre a csapattal együtt... Emlékszem még hogyan reagáltak/reagáltunk régen ilyen szituban, és ráadásul ez most még rosszabb is... és veszélyesebb is, de nem tudom hogy mondjam meg nekik...
- Kedves vagy, de... ezen nem lehet segíteni. Ez a probléma elég... nagy. - Ami megtévesztő, kifejezetten, ha a dolog valós méretét nézem, ám de emellett igaz, hogy amivé nőni fog, na az... nagy. - Bárcsak lehetne ezen segíteni, de... félek, ehhez mind a ketten kevesek vagyunk. Ezen csak a falka jóindulata segíthet. A baj az, hogy nem tudom mennyi jóindulat akad bennük ilyen esetekre... De, azért hálás lennék, hogy ha esetleges halálom esetén megtennéd, hogy... szólsz az anyámnak meg az öcsémnek, hogy apa mellé temessenek a temetőben.
Gondolatban folyamatosan ásom a magam sírját. Jó volna, ha elpatkolás esetén legalább egy rendes sírt kapnánk, habár ki tudja, lehet hogy még a temetőből is kiutálnak majd bennünket... De talán anya eljárhat az érdekemben a tanácsban, és az ő szavuk erősebb a falkánál. Kivéve persze, ha ők még dühösebbek lesznek, mint maga a falka...
- Hát, ha igazi elrettentést akarsz nekik, Emilyt, Sam társát mutasd meg nekik. Többet a közeledbe sem merészkednének ha ideges vagy... - Elképzelve Emily sebeit, szegény gyerekek egy életre megjegyeznék, mit lehet egy farkassal és mit nem...
Kicsit elmosolyodtam rajta, hogy nem örül, amiért hallom a gondolatait, de... örüljön, hogy nem a fiúk hallgatják csapatosan. És ő legalább nem első lányként jött. Na az volt az igazi mámor...
- Ha elkerülte volna a születésed, nem élnél - világítottam rá tisztán. Ha mást nem is kapott a szüleitől, de az életét igen. Ha másként tesznek, nem élne.
- Én nem tudok semmilyen Gwendolynról, aki lehetne az anyukád, de ha akarod, a régi családfákat meg lehet nézni az iskolában, illetve azokon kívül a vének tanácsa valószínűleg áll rendelkezésedre az ügyben. Ha akarod - javasoltam. Ezeket bármikor segítségül hívhatja, ha a múltbéli dolgokkal kell nyomozást folytatni, és a vének sem mondanának neki nemet.
- Lelépett. Túl sok volt neki a család felelőssége, és itt hagyta a fiát meg a nejét. Azóta senki nem látta, nem hallott felőle. Sam még kicsi volt, mikor elment - magyaráztam. Sam apja mindig is sötét folt volt az életében. Nehéz téma volt neki. Sok mindenben meghatározta a fia életét a lelépésével.
- Lehetséges. De ha rám hallgatsz, előbb szólj Jarednek, ha esetleg megkérdezed az apját, mert elég kényes helyzet lenne, ha utóbb a fejedből tudná meg, hogy voltál az apjánál - javasoltam, és gondolatban feltűztem a helyzetet a faliújságra, mennyire szép csavar is ez a természettől. Egy kis farkasgén, és évtizedekre visszamenőleg lelepleződik minden szülő félrelépése. Ha volt nekik. Na, ezért olyan gyakori a boldog házasság a rezervátumban. Aki itt éli az életét, jobb ha vigyáz, nehogy húsz évvel később bekopogjon egy elpottyantott gyerkőce, azzal, hogy egyszer csak lompos farkúvá alakult, és hogy történhetett ez meg.
- Igen, Carlisle Cullen vámpír. Egyike azoknak, akik a környéken laknak, és a szövetségeseink. Az ő unokája Jacob bevésődése. Tisztességes vámpír. Bármennyire is groteszk ez a mondat, de így van - bólogattam. Úgy éreztem, Carlisle megérdemli, hogy védelmembe vegyem. Elvégre, nem is álmodhattam annyi segítségről, mint amennyit én tőle kaptam.
Gondolom, ha adott esetben akarja, és szerzünk vérmintát tőle meg az apajelöltektől, kideríthető, ki a rokona. Ha szeretné.
Igen, egy az egyben Seth... Még jó, hogy az ő gyereke nem lehet, mert ha felmerülhetne, én még DNS-tesztet se kérnék, simán rámondanám a biztosat. Hihetetlen, hogy valakik farkasként ilyen lelkesedéssel éljenek. Számomra ez döbbenetes mutatvány.
- Semmi gond - biztosítom, bár nekem is furcsa az ő lelkesedését magamban érezni. Mint neki az én aggodalmaim. Igen, ilyen az, mikor nem a saját érzéseink kúszogatnak belénk. Bizarr.
Igen, elnézve őt, nem is vártam, hogy erőssége a meditálás. De sebaj. Majd rákényszerül néha, ha nem akar hetekig farkasként szaladgálni az erdőben, olyan esetekben, ha valami/valaki nagyon felhúzza, vagy aggasztja. Idővel mind rászokunk olyasmikre, amiket annak előtte soha nem tettünk. Ilyen a farkaslét.
- Ugye hogy megy ez. Nem is volt nehéz - mondom neki, én is visszaalakulva már emberi formámba, és magamra kapkodva a ruhám. Most már van alkalmam emberien is végigmérni a leányzót, és hűűű, tényleg teljesen fehér. Az ember nem is gondolná, hogy köze van az indiánokhoz, erre tessék, farkas.
- Erre való a falka - biccentettem feléje. Végülis, az a dolgunk, hogy összefogjunk. Egy család. Vagy valami olyasmi. Örülhet, mert akár így, akár úgy, sok nagy tesója lesz, akik segítenek. Aranyos kislány, Samék biztosan kedvelni fogják.

- Szerintem nyugi, nem hinném, hogy lehetséges a saját családtagodba bevésődni - igyekeztem megnyugtatónak hatni, bár eszembe ötlött, hogy végülis a vámpírokról is ezt hittük, hogy se abba, se félvámpírba nem lehet, na de... ezt neki inkább nem mondom, még a végén kiakad itt nekem.
Érdekes, hogy ő egyből tart a bevésődéstől. Én régen haragudtam miatta. Aztán vágytam rá, bár bevésődne nekem valaki. Most... talán még most is. Mert a bevésődésem legalább biztosan mellettem állna ebben a helyzetben is, nem kéne félnem, hogy ellenem fordul... a falka már más kérdés.
- Talán csak nem tetszik valamelyik fiú, hogy ennyire... foglalkoztat a gondolatuk? - kérdeztem, bár igazából csak vicceltem, de olyan tartóan reagált Paulékra, hogy akaratlanul is eszembe jutott. Ha Paulnak még nem volna bevésődése, eljátszanék a gondolattal, amint ez a kis energiabomba és ő egymásba habarodnának... hűhh, nem semmi kép volna.
- A vámpírok egyébként mindannyiunktól félnek. Főleg, akik nem láttak azelőtt még olyat, mint mi. Mivel a megölésükre teremtettek minket, erősebbek vagyunk náluk. Csak a képességgel bírókkal kell vigyázni, meg az újszülöttekkel. Azok könnyen egy tapasztalatlan farkas fölébe kerekedhetnek. Ezért jobb, ha csak falkában csapunk össze ilyenekkel. Hogy tudjunk egymáson segíteni - magyaráztam. Nagy baj történhetne, ha ilyesmivel futna össze, és ne adja ég, egyedül akarna szembeszállni vele.
- Mármint Paul és Jacob? Igen. De igazából Paulal már majdnem mindünknek volt összecsapása. Menet közben ezek mind komolynak tűnnek, de ha kitombolta magát, utána már akár jó fej is tud lenni. Tapasztalatból mondom - meséltem, ami így is volt, lévén, kevés volt az olyan falkatag, akibe Paul még nem kötött bele. Talán... csak a legifjabbak, Sethék. De próbált volna is csak Paul belekötni az öcsémbe, én cakkoztam volna meg az ő fülét.
Szomorúan mosolyogtam magamban. És örültem, hogy nem kellett már ezt nagyon fejtegetnem, mert visszaalakultunk emberré. Emberként pedig már csak azt hallja meg, amit akarok is vele tudatni. És ezt... még jobb ha nem tudja meg. A biztonsága érdekében. Elég ha az én fejem fáj amiatt, mert teherbe ejtett egy vámpír... aki ráadásul képes felvenni mások alakját, tehát bárhol, bárki lehet... gondolom én... mert hát, engem legalábbis átvert, csúnyán... és... annyira hülye voltam, de hittem neki...
És ezért nagyon szégyelltem magam. Nagyon-nagyon...
De ezt "szerencsére" emberi arcom és elmém már el tudja rejteni. Még ha emellett, meg is hatott, hogy ez a kislány, ennyire a szívén viselte, élek-e vagy halok, pedig csupán csak "öt perce" ismer még, mégis... már a védelmemre kelne. Pedig még a bűnöm sem ismeri. Ez meghatott, akarva-akaratlanul is. És azok az átkozott hormonok... csak könnyeket csalt a szemembe, amiket igyekeztem elrejteni, hogy ne lássa, mennyire jólesik, hogy aggódik értem.
- Anyukádnak lesz dolga bőven egy friss farkassal, de még akár neki is jót tehet, ha megismeritek Emilyt. Vagy akár az én anyámnak is bemutathatjuk. Ők már gyakorlottak farkasok ellátásában, anyám két már eleve két farkasgyerekkel volt megáldva egyszerre, de a tanács tagjaként az egész falkát a szívén viselte. Emily meg szintén, Sam bevésődéseként a fél falkát kb... örökbe fogadta lélekben. Jót tett nekik, hogy valaki olyannal is beszélhetnek, aki nem jár a fejükbe - mondtam. Ebbe persze én nem igazán illettem be. Emilyvel a dolgok alakulása után nehéz volt kommunikálni is, nem még lelkizni. Így mázli volt, hogy anya ott volt nekem, még ha nem is voltam soha az a lélekkiöntős fajta. Inkább dúlok-fúlok magamban ugye...
- Azért annyira ne reménykedj, farkasként is tanulhatsz még eleget. Főleg, mivel a kedvenc falkatesód épp tanár a rezervátumi suliban - kacsintottam rá, utalva saját magamra. Még könnyen utolérheti a tanulás is akár.
- Igen... talán neked is és úgy egyébként is jobb lett volna, ha elhoz a rezervátumba, és itt tesz ki egy küszöbre, vagy valami. Hagyhatott volna a véneknél, és kerestek volna neked otthont. Legalább nem kerültél volna teljesen felkészületlenül egy ilyen életbe, mint a miénk... - adtam neki igazat ebben. Való igaz, sokkal jobban átgondolva is meg lehetett volna oldani a helyzetét anno. Persze most már jó családja van, de otthonban felnőni... és úgy bekerülni ebbe a világba, hogy semmit nem sejtettél róla... Nekünk is nehéz volt anno, nem még neki...
- Oké. Semmi baj. Nem sürget senki. Carlisle nem szalad el. Bármikor megkereshetjük majd, ha úgy döntesz, készen állsz rá. Habár nem hiszem hogy megsértődne, ha véletlen rámorognál. És azt sem hiszem, hogy mindenféle kiképzés nélkül kárt okozhatnál benne, hisz tapasztalt vámpír. És jól ismer minket. De nem hajt a tatár, mondom - nyugtattam meg. Bizonyos voltam benne, hogy a kísérletezésre még Carlisle lenne az egyik legrizikómentesebb lehetőség, amilyen nyugodt, és tanult vámpír.
Felkuncogtam kicsit, jó volt látni mennyire örül, még egy ilyen "kis" sikernek is, mint az átváltozás. Ugye, ugye, az ember lánya nem is igazán értékeli emberi testét, míg el nem veszti részben. Míg meg nem kell harcolnunk, hogy visszakapjuk, ráadásul saját magunkkal. Nem könnyű elismerni, hogy mennyire jó embernek lenni.
- Most? Látod, ez egy remek kérdés - gondolkodtam el én is, mert furcsa volt, hogy senki más nem volt a fejünkben, csak mi ketten. - Furcsa, hogy senki nincs őrségben, pedig valakinek mindig kéne, és akkor hallanunk kellene őt mikor farkasok vagyunk. Olyan messze nem járőrözünk az otthonainktól, hogy ne halljuk egymást. És őrséget csak átalakulva szoktunk vinni. Úgyhogy ez furcsa kissé, de... nem hinném, hogy bajt jelent, mert akkor már szóltak volna - tettem hozzá sietve, nehogy megijedjen ettől. - Örüljünk inkább, hogy kivételesen nem búvárkodtak a fejünkben. Lesz még rá elég módjuk.
De lélekben, nekem ez még mindig megnyugtató volt, lévén, így legalább még kicsit biztonságban tudhatom magamat. Nem kell félnem, hogy egy véletlen gondolat miatt a nyakamra vetődik a falka...
- Örülök, hogy velünk vagy - mosolyogtam rá Gwendolynra önkéntelenül is.

- Áhh, mondom, szerintem ezen kár stresszelni, a bevésődésünk elvileg azt a célt hivatott szolgálni, hogy a nekünk legmegfelelőbb párt kapjuk magunk mellé. Nem hinném, hogy a szellemek egy rokont szánnának neked, de még ha így is lenne, biztos nem testvéri-közelségből kerülne ki. Annál jótékonyabb hatásúnak szánták ezt a dolgot szerintem - magyaráztam, nem téve hozzá, hogy ugye, igazából nem is egy és nem is két ember rokona itt a másiknak szegről-végről, hiszen mégiscsak ősi idők óta együtt élnek itt a családjaink, s legtöbbször határon belül házasodunk. A rokoni szálak főleg a falkába tartozó családoknál mérvadóak, egész pontosan abban, ki honnan örökölte a gént, nem is a párkapcsolatok miatt. A messzi távolból például én és Sam is rokonok voltunk, hisz anya az Uley családból származott, de ezt sosem néztük...
- Nézőpont kérdése, hisz ha itt is nevelkedtél volna, csak törzsi legendaként ismerted volna a történelmünk, amit nyilván te sem vettél volna komolyan, ahogy anno mi sem - tértem ki első kérdése elől, nem akarva megmondani, mekkorát is hibáztam igazából... - A vének csak akkor mondták el nekünk, hogy a legendák igazak, mikor jött az átalakulás. Nálunk is gond volt, hogy hiába volt a családom potenciális farkas-jelölt, az öcsémre számítottak ugyan, de rám nem. Senki nem gondolta volna, hogy lehet női farkas, s mikor mégis lett, akkor sem hittük volna, hogy megismétlődhet - biccentettem fejemet feléje. Nem biztos hogy felkészültebb lett volna a farkasságra, ha itt él már korábban is, maximum a meséket hallhatta volna előbb is. Az vagy segített volna, vagy nem.
Felkuncogtam. Hát persze... tinilány az izmos férfiak közt, akik félmeztelenül szaladgálnak az erdőben, mit is gondoltam...
- Mmm, tény, hogy néha morgunk, de antiszociálisnak nem nevezném magunkat azért - mérlegeltem a helyzetünket. Hisz minél gyakorlottabb farkasok lettünk, annál inkább visszaszoktunk az emberek közé. És elég sokan vagyunk beavatottak, ahhoz, hogy ne számítsunk elszigeteltnek. Itt vagyunk egymásnak, és itt vannak a családjaink, a tanács, nem olyan rossz a helyzet. És Gwen eleve előnnyel indul, mert nem első nő, és nincs is egyedül ezzel. Van kivel beszélnie, ha gondja akad, és nem akar a fiúkkal beszélni. Tény, a szerelem nem egyszerű kérdés, de... nem csak szerelemből lehet emberek társaságát keresni. A barátkozással nincs baj, csak mértékkel kell csinálni.
Bár szívem szerint megnyugtattam volna, hogy míg átalakul, nem kell félnie a "következményektől", de... aztán rájöttem, hogy ebben már kicsit sem lehetünk biztosak... és tanulva a magam példájából, hamar hozzátettem:
- De azért vigyázz. Légy óvatos. - Boldogan mondtam volna valami okosat, hogy csak a falkában bízzon maximálisan, meg a családjában, vagy... hogy ne keveredjen túl intenzív érzelmi helyzetekbe, vagy... nem is tudom. De az volt a baj, hogy a tények kifejtése nélkül nem tudtam volna rendesen óva inteni. És különben is... engem is Sam arcával vertek át, úgyhogy nem megoldás a falka-bizalom... maximum ha farkasként vagyunk. Azt talán még nem tudják utánozni...
- Jó, jó, bocsi, de nem tudtam ellenállni a gondolatnak - szabadkoztam, aggályos gondolataimat elfedve a fiúk témakörével, főleg Paullal. De ahogy reagált, megérte, nem láthatott semmi aggasztót. Korai lenne még, hogy ilyen gondokkal foglalkozzon.
- Igen, persze - bólogattam. A vámpírok minden farkastól félnek. Szerencsénkre, hisz ez már egy plusz pont, ha harcra kerül a sor. A félelem-faktor a mi oldalunkon áll, mert mi ismerjük őket, de ők nem minket.
- Hát... ő előbb-utóbb mindenkivel összeszólalkozik, de ne félj, még senki nem maradt ott az ilyen csetepatékban. Mivel eléggé ösztönlények vagyunk, néha elkerülhetetlen hogy némi erőpróba is szerepet kapjon a napjainkban, de ha elharapózna a dolog, Sam rendet tesz - mondtam, megnyugtatónak szánva a szavaimat.
- Az nem baj, ha nem pánikolt. Rosszabb lenne, ha félne tőled. Így sokkal könnyebb lehet beszélni vele egyes dolgokról, vagy tudatni vele ezt-azt. És ha bármiben kérdésetek van, találunk olyat biztosan, aki tud tanácsot adni nektek. Akár neked, akár az édesanyádnak - biztosítottam barátságosan. Úgy gondolom, nem kell attól félnie, hogy elhajtanánk, ha kérdésük akad. Én sem küldeném el Gwent, és biztos, hogy édesanyám sem tenne így az ő anyukájával, ha megkeresnek bennünket, akár így, akár fordítva.
Elmosolyodtam.
- Ne izgulj, rendes tanárnéni vagyok. Nemigen húztam még meg senkit. Ha ez a veszély fenyegetne, előbb kerülsz korrepetálásra, mint sem pótvizsgára. De a farkasokkal egyébként is elnézőek vagyunk, hisz fontosabb dolgok is akadnak a fizikánál. És végső esetben akár velem jöhetsz járőrözni is, és aközben is tudunk tanulni - kacsintottam rá. Nem mintha attól kéne félnem, hogy ha kiderül mi van velem, túl hamar küldenének járőrözni. Inkább majd ellenem folyik a járőrözés, nem velem... De azért szívesen segítek neki tanulni, már... persze, ha a falka engedi majd...
- Apádra még van esélyed. Csak utána kell járni, ha majd úgy döntesz hogy kész vagy rá - emlékeztettem. A rezervátumban ráakad, ha itt van. Nem valószínű, hogy túl nehéz volna kideríteni. A lehetőségek száma ugyebár véges...
- Valószínűleg ők is meglepődnek majd, ahogy mi is voltunk - bólintottam elmélázva. Persze, Carlisle-nak biztosan tetszik majd. Tudományosan igen érdekes jelenség lehet, hogy azelőtt soha nem volt női farkas, most meg... egymást érjük lassan...
Megmosolyogtam, ahogy szimatolva kezdte keresni az őrségen levő társunkat, arról nem is beszélve, mikor megtalálta. Én persze annyira nem vágytam rá, hogy a fiúk előkerüljenek... addig jó nekem, míg nincsenek itt... de ezt nem mondhattam ki hangosan, így csak mosolyogtam, ami végülis nem volt nehéz, Gwent figyelve, ahogy szimatolt, lelkendezett, vonyított. Boldogító látványt nyújtott, és ez megnyugtatott engem némiképp.
- Talán hallotta, hogy én már itt vagyok, és úgy gondolta, hagy nekünk némi női szabadságot és teret, hogy beszélhessünk, férfifülek nélkül - elmélkedtem a lehetőségen, miért is lehet a járőrünk emberalakban. Ez végülis lehetséges. És mivel még nem rontottak ránk, akkor gyanús, hogy nem hallotta ki a fejemből azt... amit nem szabad hallaniuk még a többieknek...
Kuncogva bólogattam.
- Igen, jó sok olyan nagy tesód lett, akik mind az életük árán is megvédenének téged, szóval ha valaki bántani akarna, sok harapós nagy tesóval kéne megküzdenie - mondtam magabiztosan, általánosságban is, de arra a helyzetre is, amiről ugyan még csak én tudtam, de... így is, tudom, hogy ha Gwen bajba kerülne, a falka biztosan megvédené, kérdés nélkül, hisz egy végtelenül szeretetreméltó lény. Egy kishúg, akire mind vigyázunk.
- Figyelj csak, Gwen, öhm... azt hiszem, jobb volna, ha most hazamennél. Nekem még meg kell keresnem valakit, és nem szívesen hagynálak itt egymagad. Jobban örülnék, ha visszamennél, rendben? - kérdeztem, bár talán... eléggé homályosan fogalmaztam, de nem akartam megmondani neki, mit kell tennem, és mitől féltem, de tényleg nem akartam, hogy itt maradjon egyedül. Akár van járőr, akár nincs, mert nem hallottam az illetőt farkasként, csak most emberként érzem, úgy pedig nem tudhatom, igazi-e, vagy hamisítvány. Féltem a kislányt, szeretném megvédeni a bajtól, ahogy csak tudom. Talán paranoiás vagyok, de... inkább ez, mint hogy baja essen. De igyekeztem nem kimutatni aggodalmam.