Ez a hölgy kettős arcúnak tűnhet annak, aki nem ismeri, pedig egyáltalán nem tudathasadásos, csupán elrejti jó mélyre a valódi személyét, hogy könnyebb legyen túlélnie a Volturi szörnyűségeit. A kínt, hogy elvesztette apját, öccsét, méghozzá egy olyan tett miatt, aminek ő sem látta az értelmét, és félt is attól a szó szerint fenegyerektől, amit a nevelőapja, Atticus teremtett évszázadokkal ezelőtt.
Arca többnyire kifejezéstelen, üveges tekintettel mered előre, nem akarja hagyni, hogy belelássanak, és ő sem akar közel kerülni senkihez. A félelem tartja vissza, retteg a Volturitól, és attól az eshetőségtől, hogy szörnyeteggé váljon. Érzéketlen legyen minden gyengédségre. Ő sosem szándékozott vámpír lenni, neki nem volt ebben választása, és akkor sem, amikor csatlakoznia kellett a gárdához, amelynek tagjait mélységesen gyűlöli mai napig.
Nagyon ritkán kerül elő az igazi Tecla, aki valaha volt ez a szép, márványszobor-szerű nő: a szerető, megértő, védelmező nővér, akihez bármilyen kis, vagy nagy gonddal lehetett fordulni, amíg öccse és apja élt, nevetett, vidám volt és mosolygós. Csak akkor engedi le a kőfalat, amit maga köré épített, amikor egyedül van cellájában.
A bőre fehér, épp olyan hagymahéjszerű, akárcsak Aróé, az ajkai teltek, vörösek, a szeme pedig kék volt emberi életében, most pedig bíborvörös nyugalmi állapotban, ha szomjas, akkor fekete, mint az obszidián. A haja vörös, arcvonásai is rókára emlékeztetőek.
Valahol a róka mellett talán az obszidiánnal lehetne még jellemezni igazán. A mára már kihűlt, vulkáni maradvány egykori tündökléséből maradt-e még valami a kormos, fekete felszín alatt?

Sötét. Igen, sötét volt idelent, s a fáradt, szomjas nőnemű lény ott gubbasztott a börtöncella sarkában, megkötözve, mint egy állat. Pont úgy érezte magát, nyomorultul, csak arra várt, hogy kimondják rá a végítéletet: halál.
Torkát porosnak érezte, ahogy esetlenül nyelni próbált. Már nem számolta a napokat, heteket, hónapokat, éveket. Fogalma sem volt, mennyi ideje tartották itt, és arról sem, hogy mire kell a képessége a Triumvirátusnak. Ő csak nyugalomra, békére vágyott, hogy elfeledhesse azt a borzalmat, amit már legalább négyszáz ideje dörgöltek az orra alá folyamatosan, mintegy büntetve őt, akárcsak nevének elvételével. Valamikor Teclának hívták őt, azonban mostanra ez homályos emlékfoszlánnyá vált memóriájában, és ezért bosszúra esküdött. Őt nem törölhetik el csak úgy. Ragaszkodott a nevéhez, s a Beatricét szívből megvetette.
Kopp. Kopp. Valaki lépkedett a kőpadlón, léptei visszhangoztak, erre kapta fel a fejét.
Jaj, ne, csak őt ne – gondolta magában, s előre rettegett, hogy mi vár rá ebben a kegyetlen órában, amit kénytelen ezzel a gárdataggal tölteni. Teste remegni kezdett, mint a nyárfa levele. Már nem is emlékezett rá, mikor látott valódi növényt a kastélyon kívül. A görög olajfák is csak álomnak tűnnek csupán, gyenge foszlánynak a Volturi erős, monokróm rémálma mellett.
– Meddig rójuk még ezeket a köröket, Beatrice? – sóhajtott a másik, szinte már-már unottan.
A nő halk, morgó hangot hallatott válasz gyanánt.
– Gyűlöllek.
– Muszáj innod. Ha nem teszed, legyengülsz, és megőrülve tombolni fogsz.
– Úgyis arra vártok, nem? Hogy kivégezhessetek.
– Mégis miből veszed ezt? Te nem tehetsz semmiről, nem? Ha ártatlan vagy, miért végeznénk ki? – vágott vissza a testőr. Robosztus alkatával könnyedén eltehette volna a gyenge foglyot láb alól, aki már az időérzékét is elvesztette a cellában.
A férfi közelebb lépett, s ő pedig morogva húzódott minél közelebb a falhoz. Azt akarta, hogy küzdjön érte a másik. Hogy lássa, mekkora felelősség lesz a vállán, ha sikerül megszelídítenie, ha eléri, hogy Tecla megmutassa magát.
– A semminél ez is több – vont vállat a gárdista. A nevét nem jegyezte meg, nem is akarta kimondani. Ő így állt bosszút, ha ő nem viselhette a sajátját, akkor nem szólítja nevükön a fogva tartóit.
– Igazán hívhatnál a nevemen.
– Miért tenném? Ki vagy te nekem? Te számomra nem vagy más, csak ugyanolyan, mint a többi száz, meg százezer.
– Ezt azért nem mondhatod. Valamit csak jelentek neked.
– Kizárt. Mi értelme volna? Nincs szükségem rád. Ahogy neked sem rám. Akkor miért kell itt lennem? – Túl sokat árult el, de már késő. Nem látott, de ezt a hangot, ha mégúgy erőltetné, sem tudná elfelejteni.
Ezer meg egy másik közül is azonnal ráismerne, de vajon milyen lehet az arca?
– Ez a fenségek döntése – érkezett a felelet. – Ez a sorsod, törődj bele.
– És ha nem akarok?
– Akkor meghalsz.
– Még az is jobb, mint a kín. Mint szörnyeteggé válni.
– Mert aztán te különb vagy, mi, Rókalány? Tényleg olyan vagy. Egy sunyi, alattomos kis dög. Álszent.
– Elég! – Ezek a szavak épp egy Volturi-tag jelzőinek kellene, hogy legyenek. Valóban ilyen lenne? Hiszen nem ő teremtette azt a fékezhetetlen fenevad kölyköt!
– Döntsd el. Lehet jó is az életed, ha engeded. De lehetek kegyelten is, amennyiben az hatásosabbnak ígérkezik.
 – Kegyetlen én is tudok lenni. Valóra válthatom a legrosszabb rémálmod. Egyetlen pillantás, és a lábam előtt heversz.
– Látod? Te se vagy különb tőlünk. Ugyanolyan megátalkodott vagy, mint mi. Vámpír. És vérre vágysz. Igyál.
– Leköplek, ha közelebb hozod.
– Fejed veszem, ha tovább feleselsz.
– Rajta.
– Erre játszol, mi?
– Te is.
– Én nem. Miért akarod meghatározni, hogy milyennek kell lennem? Nem lehetek jó? Muszáj kegyetlennek lennem, Beatrice?
– És nekem? Muszáj volt megölnötök? Eltöröltetek… a nevem...
– Megint csak nem az én döntésem, nem velem kell megbeszélned – elutasították. Már megint ez a rideg elutasítás, amibe ütközött a férfi részéről. Vagy csupán a saját falai akadályozták, hogy elérje a világosságot? Hogy végre formákat és színeket lásson? Ne csak a saját, sötét félelmét?
– Talán ha megbékítenél, ha nem kéne félnem, jobb lenne. Akkor jelentenél nekem valamit, és nem csupán egy arctalan, alaktalan hangként léteznél bennem – suttogta rekedten.
– Akkor iszol végre rendesen?
– Majd lassanként. Apránként.
– Közelebb engedsz akkor, vagy mi van? Képtelenség kiigazodni rajtad. Az egyik pillanatban le akarod szedni a fejem, máglyára kívánsz, most meg…
– Ha Teclát akarod látni, azért tenned kell. Kiirtottátok a családomat, arra értem haza, hogy romokban az életem, a nevem eltörölve. Mit vársz? Ugorjak az öledbe? De ha türelmesen vársz, egy nap majd akár mellém is ülhetsz. Rám is nézhetsz, nem foglak bántani. Addigra felelős leszel értem, amit megbékítettél. Megszelídítettél.