Kocsma mögötti parkoló és erdős terület

Aiden & Drina
make me come alive

Az életem gyökerestül megváltozott, száznyolcvan fokos fordulatot vett. Mert hát, nyilvánvalóan nem normális, hogy egy parkolóban ácsorgok egy ismeretlen férfivel, aki nincs tisztában vele, hogyan uralkodjon magán, én pedig még hergelem is. De én magam sem vagyok normális, úgyhogy egy ilyen helyzet egyáltalán nem ront a képzeletbeli hírnevemen. Amit furcsállok, hogy még egyetlen farkas sem botlott belénk - valamiért úgy gondoltam, ezen a helyen az ember mindig képes belebotlani egy farkasba, de csak őt találtam. Egyáltalán nem tűnik indiánnak, falkatagnak meg pláne nem, így vagy ő is kíváncsiságból jött ide, mint én, vagy esetleg más okból. Idevalósi lenne? Ezen gondolatok pörögnek a fejemben, amíg nézem a férfit és próbálom megérteni, hogy olyan mint én és Derek, vagy másképp elcseszett.

Mindenesetre élvezem, hogy kicsit húzhatom az agyát, Derek most nincs a közelben, a nővérem pedig nem ismeri ezt az igazán dühítő és kissé elmebeteg énem, a vámpírokat pedig jobb szeretem szétcincálni, mint szórakozni velük. Így maradt ez a szerencsétlen flótás, aki küzd a dühkitörésekkel és bár szórakoztatónak találom, közben magamra is ismerek. A néhány évvel fiatalabb énemre, aki pont úgy nem értette mi történik vele és nem tudta kezelni. Talán én még rémültebb voltam, mert előtte csak egy átlagos lány voltam, akit néha magával ragadott a sötétség, de semmi komoly. Sosem éreztem késztetést rá, hogy valakit megüssek vagy megöljek, még akkor sem, ha valaki istenigazán feldühített. Aztán robbant a bomba és rögtön a bosszantó bátyám torkának estem, s azóta nincs megállás. Ismét nevetek, ahogy letörlöm ujjammal a kiserkenő vért és lenyalom róla. A fejemet is ingatom mellé, hihetetlen ez a fickó, a dühét pedig egyáltalán nem tudja kontrollálni, csodálom, hogy nem robbant még fel. - Oké, értem, utálsz és baromira jól esne egy kis bunyó, de válaszolnál egy kérdésre? Mikor változtál át? - kérdezem anélkül, hogy megvárnám az engedélyét, mert ezt a kérdést még nem válaszolta meg, ahogy azt sem, tudja-e miféle szerzet, de mivel azt a kérdést elkerülte, így marad ez. Már ha egyáltalán hajlandó válaszolni rá és nem tér ki ez elől úgy, ahogy én a jobb horga elől. Már rég nem éreztem ilyen jól magam, bátran állíthatom, hogy megérte odamenni hozzá és felbosszantani. Ha a vadásztársammal kezdek ki, általában a szex a kulcs, amivel levezetjük a feszültséget, de ebben az esetben nem tudom mi lesz a vége. Bunyó? Netán faképnél hagy, vagy átváltozik? A kiszámíthatatlanság miatt még érdekfeszítőbb, mint eddig, de le se tagadhatnám, hogy a szexet nem élvezném vele. Széles vállai vannak, kidolgozott felsőteste és még az arca is elég pofás. Bizonyára mindketten jól járnánk, de ő olyannyira ledöbben az elképzelésemen, hogy felszalad mindkét szemöldököm és kissé értetlenül meredek rá. - Ennyire meghökkentő, hogy valaki akar tőled valamit? Mert számomra egyáltalán nem az. És talán igen, rohadtul beteg vagyok, de valami azt súgja, hogy ebben hasonlítunk! - egyre inkább összezavar, de ez nem dühít, inkább csak ösztönöz arra, hogy megpróbáljam megfejteni. Furcsa, de ő nem hozza ki belőlem a legrosszabb énemet. Inkább ellenkezőleg. Na nem leszek jobb ember, arra senki sem képes, hogy megváltoztasson, még a nővérem se, pedig őt tényleg szeretem - már amennyire képes vagyok a szeretetre. Viszont nem úgy viselkedem, ahogy mással tenném. Talán odamentem volna kötekedni máshoz is, kíváncsiságból, mert végre egy farkasba botlok, de nem hezitáltam volna egy kicsit sem, nem hagytam volna hogy ő üssön először. S még csak fel sem dühít, pedig engem aztán baromira nem nehéz! Nagy értetlenkedésemben nem figyelek, s mikor a pasas újra üt, ezúttal az ökle találkozik a képemmel. Egyenesen az orromba megy az ütés, most még a fejemet félrekapni sincs időm. Hatalmas reccsenés jelzi, hogy a csont bizony eltörött, s ha ez nem lenne elég, már az orromból is vér kezd szivárogni. Mit szivárogni, ömleni! Az államon csorognak le a vörös cseppek, a fehér ujjatlan fölsőmre gördülnek, de egyáltalán nem zavar. Mehet a többi koszos, véres, szakadt ruha közé, amit edzésre szoktam használni. Kézfejemmel letörlöm a vért és helyére rakom a csontot újabb roppanással, de amint sikerült, már nem fáj, csak kellemetlen bizsergés veszi kezdetét, ahogy a sérülés kezd összeforr. Egy kis ideig el fog tartani, de néhány óra és már semmi bajom nem lesz. - Váó, te aztán nem szarozol! - nevetek röviden, mert az orromba belenyilall a fájdalom, de legalább újdonsült ismerősöm örülhet, mert sikerült egy kis fájdalmat okoznia nekem. Viszont ezzel sikerült elérnie azt is, hogy az adrenalin átjárja egész testemet, megborzongasson és anélkül, hogy gondolkodnék, öklöm előre lendül, de a meglepetés ereje nem válik be, úgy tűnik a verekedéshez ért a fazon... Megragadja az öklöm, de az ütés ereje miatt a csuklómra csúszik a keze, ami kissé megrándul, ahogy ráfog, de az orrtöréshez képest egy rándulás semmi. Egy kicsit rántok a kezemen, hogy kiszabadítsam magam, de amikor térde felém lendül, kitérek előle és helyette kiszabadított öklömet az oldalába mártom. A kezemet fájdalom járja át, ahogy megrándult csuklóm találkozik a férfi kemény izmaival, de még csak fel sem szisszenek, sőt, még majdhogynem élvezem is a fájdalmat - ilyenkor legalább érzek valamit. A szavaira körbenézek, lát-e minket valaki és ha nem, az erdő felé kezdek araszolni a parkolóból. Hiába farkasok lakják nagyrészt a területet, ha illetéktelen alakváltó merészkedik a birtokukra, ráadásul harcolni, azt biztos nem nézik jó szemmel. Behátrálok a fák közé, hátrapillantva a férfinek, hogy kövessen, mert ha nem teszi, ő sem kapja meg a jól megérdemelt bunyóját. A ruháimat gyorsan lekapkodom magamról, végtére is valahogy haza kell jutnom és nem feltétlen farkas alakban terveztem ezt megtenni, meg aztán szakadt ruhákat magam mögött hagyni nem épp jó ötlet, nehéz összeszedni, ha pedig itt hagyom, szagot fognak a falkabeliek és a végén még utánam erednek. Az meg kell a francnak! A ruhákat az egyik bokorba dobom, ahol vélhetően senki sem fogja megtalálni, de azzal nem törődöm, hogy a fickó utánam jött-e, vagy sem, épp olyan nálam az átváltozás előtti levetkőzés, mint a férfiaknál az öltözőben. Egyáltalán nem hat meg, biztos ő is látott már pucér nőt nem egyszer élete során, nem fogja megrázni az én látványom sem. - Akkor harcoljunk! - fordulok felé, ha még nem jött be a fák közé, akkor kilépek onnan, biztos távolságban tőle és már érzem is a remegést és a forróságot, ami végigfut a gerincem mentén. A következő pillanatban pedig ott állok előtte hatalmas, bundás formámban és vicsorítok rá. Hogy mit tesz ezek után, rá bízom, emberi alakjának nem fogok nekirontani a farkasommal, akkor oda a mókának az életével együtt.

1053 szó △ zene △ öltözék

△

Drina & Aiden @

*Azt hiszem, rám is kétségtelenül igaz, hogy nem számítottam az este ilyen fordulatára. Eleve az szokatlan esemény lett volna önmagában, hogy bárki megszólítson - ma már lazán együtt élek a tudattal, hogy a puszta termetem, a pofám, a véresres szemekkel meg a többnapos borostával, meg úgy általában az egész lényem azt köpi a külvilágnak, hogy vigyázz, wazze, veszélyes!, és ezt az üzenetet a külvilág tiszteletben is szokta tartani. Általában csak akkor kommunikálok emberekkel, ha épp a rádióműsort adom, de a telefon az más, azon keresztül gőzük sem lehet, hogy én vagyok az a "punk" srác, akitől óva indik a kölykeiket. Aztán az sem mindennapi, hogy a megszólítóm nőnemű, mert a gyengébbik nem pláne széles ívben szokott kikerülni, mint figyelmére méltatlant. Na jó, időnként egy-egy ferdültebb, megmentési kényszeres vagy csak simán percerz luvnya azért befigyelhet, de ez kábé évente kétszer, és az idei adagomat, azt hittem, már letudtam. És ami a legbizarrabb, az a nőstény fizikuma, az erő, amivel előbb a markomból szabadult ki, aztán felveszi a kesztyűt egy igazi, valós verekedésre is, amit ő provokált ki. Azt hiszem, az érzés, ami átjár - a nyilvánvaló tomboló dühön túl, persze - az a tisztelet. A csaj nem semmi.
Aztán már nincsenek ilyen világos gondolataim. Ha ezt akarta elérni, akkor sikerült, abban a pillanatban, ahogy nevet a saját kicsorduló vérén, az ütésen, amit bevittem neki. A kezem még mindig a levegőben, enyhén remeg, az izmok szinte rázkódnak a bestia várakozásától, hogy előtörhessen.
- Ne dumálj. Harcolj! - vakkantom rá, amúgy sem éppen szoprán hangom immár nem emberi mélységekben bolyong, bár még emberi formában vagyok és akként formálom a szavakat is, mégis egy termetes farkas torkából feltörő figyelmeztetés. Tényleg nem vagyok éppen csevegős hangnemben, főleg akkor nem, amikor sikerül elkerülnie az ütésemet. Basszameg, mikor fordult elő ilyesmi utoljára?
Nem tegnap, az fix. Nem is emlékszem ilyesmire. Igaz, az utóbbi időben olyan keményen küzdöttem magammal, hogy ne tegyek kárt másokban, hogy nem igazán akadt kapacitásom a külvilággal is harcolni. Főleg nem... izé... szexelni? Valljuk be, összezavar a hirtelen váltás.
- Jah. Az - motyogom, pillanatnyi szünetet kapva a düh hullámai között, amíg helyette igen, valóban a döbbenet ragad torkon. Még azt sem tudom elképzelni, hogy valaki emberként nézzen rám, nemhogy vonzódás tárgyaként. Hát, az önbecsülésem, mint drogfüggő szörnyeteg, nem ver éppen tornyokat. És ha én rühellem magam, akkor miért ne tenné mindenki más is? Csakhogy a meglepettség nem visszafog, hanem éppen ellenkező hatást ér. Haragszom még azért is, amiért képes volt meglepni. Nem volt hozzá semmi joga! Megszólítani sem! A francba ezzel a pimasz nőszeméllyel! Komor elégtétellel tölt el az öklöm alatt reccsenő csont hangja és textúrája, a farkasom is elégedetten felmordul a hangra. A bestia az, ami megint csak visszafog, nem hagyja, hogy újra üssek, míg nincs rá felkészülve az ellenfél, így némán, a mozdulatlanság jelentette erőfeszítéstől ismét remegve, körülöttem a belső hőmtől szinte lobogó levegővel állok a parkolóban, és figyelem, ahogy egy gyakorlott mozdulattal helyrerántja a mozdulatot. Szent tehén, ezt a pszichopatát meg honnan szalajtották? Ehhez képest még én is majdnem normálisnak tűnök. Majdnem. - Túl sok a duma, nőstény! - Ezek az utolsó emberi szavaim hozzá, mielőtt teljesen elhagynám szőrtelen felemet a bundás kedvéért.
De legalább végre verekszünk, rendesen! Az első ütését sikerül is blokkolnom, a másodikkal nincs ilyen szerencsém, és csakis magamat hibáztathatom érte. Na jó, egyszerűbb magamat hibáztatni, mint beismerni, hogy a nőstény nem csupán hozzám mérhető erővel rendelkezik, de emellett gyors is. Ahelyett, hogy én térdelnék a gyomrába, az én levegőm szalad ki belőlem, ahogy a bordáimnak csapódik az ökle, és csak remélni merem, hogy nem tört el. Már túlságosan elöntött az adrenalin, hogy igazán objektíven fel tudjam mérni tulajdon testem jelzéseit... ráadásul a bestia is morogva feszül a lényemnek. Hol érdekelnek már engem ruhák... Előredőlve követem a nőstényt, testem minden mozdulattal újabb hullámot vet, újabb réteg emberi álcát dob le magáról, újabb állati vonást ölt magára, s mire a fák közé érünk, már tengerkék szemű, éjfekete bundájú szörnyeteg vicsorog a másikra, akár emberi, akár farkasformában van. Nem érdekel az inkognitó, nem érdekel még a saját ép eszem sem, ezt be akarom fejezni. Nem a nőt látom benne (meztelenül sem), még csak a nőstényt sem, pillanatnyilag csak a célpontot. Valakit, aki fölé kell kerekednem, meg kell mutatnom, hogy én vagyok az erősebb, a dominánsabb. Ez már abból is látszik, hogy megint rám hagyja a kezdeményezést, én pedig - talán először azóta, hogy legelőször átváltoztam - átengedem a stafétát. Nem feszülök bundás felem ellen, nem próbálok emberként viselkedni, gondolkodni, érezni. Mozdulatait látva felhörren bennem a bestia, fogát vicsorítva a világra, fülét lesunyva, lábait megvetve, aztán rugaszkodik. A test, aminek a mérete miatt esetlennek és ormótlannak kellene lennie, a természet ajándékából meglepő kecsességgel szeli a levegőt. Felülről akarok rázúdulni, kihasználva az első támadás helyzeti előnyét, és persze azt, hogy fizikailag termetesebb vagyok (ahogyan emberként is), mint ő. Ha mindkét fél elég természetfeletti erővel rendelkezik, hogy autókkal fekvenyomjon, akkor bizony igenis számít a nettó izomtömeg az összecsapásban. A nyaka oldalát célzom be fogaimmal, mi mást? Minden farkas tudja, hogy sikerül a nyakánál leszorítania az ellenfelét, akkor ő az erősebb. Nem voltam még fajtársaim között, és a bestiám nem tapasztalhatta ki a gyakorlatban a falkadinamikát, de ez a tudás ugyanolyan mélyen belénk van kódolva, mint maga az átváltozás.*

[/i]

Aiden & Drina
make me come alive

A fickó valami eszméletlen. Tényleg rég szórakoztam már ilyen jól, s kezdett elegem lenni abból hogy mostanság Derek sosincs a közelben. Kellett valami más, valami szórakoztató, s bár újabban teljesen vadidegen emberekkel is szót értettem, ez a pasas érdekesebb volt mint a másik srác legutóbb a klubban. Nincs problémám az aranyos srácokkal, de nem nekem valók, nyilvánvaló okokból. Ez a fickó viszont annyira hasonlít hozzám, hogy ha lennének valódi érzéseim, talán barátkozni próbálnék vele, de mivel nincsenek, csak halványan, így egyáltalán nem érdekel. Persze, izgalmas, de nem a barátja akarok lenni, csak szórakozni, küzdeni, vagy bármi mást amibe ő belemegy. A vagánysága ellenére nem tűnt túl bevállalósnak, de ha a harcban benne van, az nekem már bőven elég.

A szavait megpróbálom nem lereagálni, de egy nevetés azért kiszalad belőlem, ahogy rám szól. Milyen kis türelmetlen. Csak vágok egy jókedvű, félig vigyorgós grimaszt és nem szólalok meg, egészen addig, míg nem reagálja le a szexre tett megjegyzésem. Ez annyira... abszurd. Bár talán ha én sem Derekkel futok össze az átváltozásom után, hanem egy szerényebb pasassal, én is más módszereket választok, de a verekedés önmagában nem volt elég, az említett másik dologra is szükség van, elvégre mi is emberek vagyunk, vágyakkal, meg minden. - Egyáltalán nem kellene meglepődnöd ezen. A szex az élet része. - jegyzem meg vállat vonva, de többet nem fűzök hozzá, a végén még tényleg felrobban szerencsétlen. Az első néhány mozdulat könnyed, kitérünk egymás ütései elől, vagy épp nem. Eltörik az orrom, aztán a helyére rakom, megrándul a kezem, amivel nem foglalkozom és ezúttal én viszek be egy ütést a férfi oldalába. A következő pillanatban pedig morgások és reccsenések, szakadó hangok jelzik újdonsült "cimborám" átváltozását, ő egyáltalán nem foglalkozik a ruháival, ahhoz túlságosan dühös, kontrollálatlan. Ezt szerencsére ki tudom használni, így amikor felém lendül és a hatalmas, még nálam is nagyobb bestia repül felém, én pontosan tudom, hova akar kapni a fogaival, látom is, mi a cél. Ő talán nem tudja, de a fiatal farkasok, akik nem tudnak uralkodni tulajdon testükön, túlságosan átlátszóak. Ahogy a nyakam felé próbál kapni, én oldalra ugrok, a gyorsaságnak köszönhetően félig gurulva térek ki előle, ő pedig vagy összecsókolózik az erdei talajjal, vagy talpra érkezik, csak az állóképességén múlik. Meg sem várom, hogy észhez térjen, a következő támadásnak nekirugaszkodok és ha sikerül eléggé meglepnem, talán sikerül a lábába mélyesztenem a fogsorom. Az egyik legaljasabb és leghasznosabb lecke: mindig menj a lábra. Hiszen ha nem tud ráállni, akár néhány másodpercig is, időt nyersz vele és simán megfordíthatod a harc végeredményét. Ha sikerül elkapnom, nevetésre hasonló, horkantó hangok törnek ki belőlem, ha elvétettem, csak morgok és vicsorítok rá. Le fogom győzni, semmi kétségem felőle, de minek siettetném olyan nagyon a csatát? Szórakoztató és én élvezem.

Kocsma mögötti parkoló és erdős terület 3787963380

Kocsma mögötti parkoló és erdős terület 538655961

△ zene △ öltözék

△

**Ajánlott tartalom**

» Ház mögötti erdős terület
» Ház körüli havas terület
» Erdős szakasz

Kocsma mögötti parkoló és erdős terület

Kocsma mögötti parkoló és erdős terület

Similar topics

Similar topics

Keresési feltételek

Az eredmények megjelenítése: Hozzászólások Témák
Bővített keresés