Kate & Irina

Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Tisztában voltam azzal, legalábbis egy részem biztosan, hogy Kate jót akart nekem, amikor el akart rángatni itthonról, mégis biztosan éreztem, semmi értelme nem lenne, ha vadidegenekkel lennék körülvéve. Az elkeseredettség összekeveredett valamiféle tagadással, ez az érzés pedig elfeledtetett velem minden jóérzést és pozitív dolgot, ami megmaradt még nekem. Valójában… sosem éreztem még ennyire elveszettnek magamat. A testvérem üvöltése ébresztett erre rá. Igaza volt, kétségtelenül igaza volt, mindenben, amit mondott, mert ha még a családomat is ellöktem volna magamtól, semmim sem maradt volna ebben az életben. Rá kellett jönnöm, hogy valójában nem veszett el minden számomra. Voltak még, akik szerettek, szívből, s tényleg csak egy keskeny ajtó választott el tőlük. Kénytelen-kelletlen, de beismertem, mennyire elrontottam mindent. Szükségem volt arra, hogy mellettem legyenek, ám azzal nem törődtem, hogy Tanyának és Kate-nek is szüksége van és lesz az én törődésemre. Elfelejtettem, figyelni rájuk, elfelejtettem, hogy még ha nem is vérszerinti, de igazi testvéreim ők.
- Sajnálom – nyögtem Kate vállába, miközben ő is átölelt engem egyik kezével, míg a másikkal nyugtatólag simogatta a hajamat. – Sajnálom, hogy így bezárkóztam, de úgy éreztem, nem jobb, ha rátok zúdítom a fájdalmamat – mondtam, amikor már kissé eltávolodtam a nőtől, hogy a szemébe nézhessek. Láttam rajta, hogy ő is zokogna, ha tudott volna, és azt hiszem, ő is tudta rólam, hogy ugyanígy voltam. Meg is könnyebbültem kissé. Talán már korábban el kellett volna mondanom, ami a lelkemet nyomta. Talán. Egyáltalán nem voltam ebben annyira biztos. Most mégis segített, tudtam, hogy átlendültem a legmélyebb ponton.
Kate ajánlatát hallgatva arról, hogy forgassuk fel és fosszuk ki Tanya gardróbját, amíg ő nincs idehaza, akaratlanul is felnevettem, bár csak röviden, mert még fojtogatta a torkomat a láthatatlan sírás.
- Jól van, menjünk. Úgy is régen szortírozta ki Tanya a ruháit – mondtam egy lassan erősödő mosollyal az arcomon. Megöleltem újra őt, szorosan, éreztetve vele, mennyire hálás vagyok neki, hogy kizökkentett. Mert megtette. A veszekedésünk kicsit magamhoz térített. – Gyere! – megfogtam a kezét és a ház felé indultam el, magammal húzva Kate-et is.



"nem kell egyedül élned a világban" ϫ enjoy the ride ϫ 333  
Az előzményeket pedig itt találod!
coded by JC