Belső:
Khm... mit is mondhatnék. Hisz az énem nagy része egy falkányi pasi "nyitott mesekönyve", minden alkalommal amikor farkas alakban vagyunk, immáron évek óta. Így ők nagyjából mindent tudnak rólam... legalábbis azt hiszem... Tudják, hogy nagyon kevés olyan ember, vagy "nem ember" van a világon, aki nálam makacsabb lehet. Vagy aki még nálam is kevésbé tudná tolerálni ha bántják, akár testileg, akár lelkileg, akár szándékosan, akár szándékukon kívül. Tudják, hogy olyan mély, végtelen, és időt álló szeretetre vagyok képes, amely majdnem vetekszik a bevésődés erejével és hosszával... de sajnos csak majdnem. Tudhatják, hogy a szeretetre való képességem, párosulva a kitartásommal, makacsságommal és végtelen mértékű hűségemmel, elég rossz egyveleget alkothat, ami esetemben ugyebár könnyen jelenthet mélységesen mély depressziót, amire igencsak erősen hajlamos vagyok, és ennek sem én, sem a falkatársaim nem örülünk, mert ettől általában gonoszkodó, magamba forduló, keserű és csípős nyelvű kis pukkancs tudok lenni...
Pedig igazából nem akarok rosszat senkinek, sőt, jót akarok a szeretteimnek, még akkor is, ha már nem nevezhetem őket szeretteimnek... vagy inkább mondjuk úgy: ha nekem fájdalmat okoz is, hogy szeretteimként gondoljak rájuk. Mégis mindent elkövetek ami tőlem telik, hogy nekik és magamnak is a legjobbat nyújtsam. És még ha a makacsságom és a büszkeségem nem is engedi hogy ezt hangosan is kimondjam, vagy elismerjem, akkor is ott van még a telepátia köztem és a falka közt, így persze mégsem olyan nagy titok ez, mint szeretném.
Ettől függetlenül viszont, van egy sötétebb oldalam is (mint minden nőnek), egy bosszúálló fajta, aki dühvel és gyűlölettel adózik a vágynak, hogy bárcsak soha ne változtam volna farkassá, hiába, hogy egyes részleteit nagyon is szeretem, de egy csapat fiúval osztozni az agyamon, köztük első sorban a volt barátommal... nos, hazudnék, ha azt mondanám, ez az életem élményeinek egyik csúcspéldánya. Gyűlölöm, hogy a fiúk tudják mennyire tudok szenvedni, és gyűlölöm, hogy tudják, mennyire nem vagyok elég erős hozzá, hogy elűzzem magamból az olyan érzéseket, melyeknek már nincs joguk bennem lenni... Gyűlölöm magam, mert gyengének látom önmagam, hiába bizonygatják is mások, hogy tévedek. Gyűlölöm magam, mert úgy érzem, mióta csak legelőször átváltoztam, az életem egy hatalmas megaláztatás-sorozat...
A bosszúálló és gyűlölködő énem mögött rejtőzik viszont egy picike darabka is, egy mindennél gyöngébb, még elveszettebb, reménytelenebb darabka a lelkemből, mely azt a piciny tüzecskét hivatott táplálni, mely emlékeztet, Sam szeret engem... csak már nem úgy ahogy régen, és még ha úgy is volna, az sem érhetne fel a bevésődéshez... És én is szeretem Samet, próbálhatnám tagadni, de kár volna, nyitott könyv vagyok. Ez sosem fog elmúlni, azt is tudom, mert Ő volt az én első szerelmem, és az ilyen sosem tűnik el teljesen az emberből...
Ez a pici tűz azt is észben tartja nekem, hogy testvér és falkatagként is kutyakötelességem a nap 24 órájában figyelni az öcsémre, közelről és távolról is, mert bármi is történjék az életemben, mindig Ő lesz nekem a legfontosabb a világon. Ő az egyetlen érv és erő az univerzumban, mely képes volna összezúzatni velem minden más érzésem, beleértve a makacsságom, hűségem, szeretetem, mindent... Őérte bármit bármikor feladnék, gondolkodás nélkül. Sosem tétováznék. Azt hiszem eme gondoskodás részint a véremből ered, nem is a saját személyemből...
Titkon, talán többek közt ez is az oka annak, hogy nagyon félek a gondolattól, hogy a farkaslétem miatt mi lesz akkor, ha sosem lehet gyerekem? Persze nem állította senki, hogy nem lehet, de azelőtt sosem volt még női farkas, nem tudni hogyan hat ez hosszútávon rám, mivel első átváltozásommal bizonyos testi folyamataim is megszűntek... ami részben persze jó, mert egy gonddal kevesebb, de... közben ott motoszkál akaratlanul is a fülemnél egy kis manó, és egyfolytában azzal traktál, hogy még ha meg is találnám valaha az igaz szerelmem én is, akkor se lehetne teljes az életem, mert a fiúkkal ellentétben talán nem lehetne gyermekem... Rettegek ettől a lehetőségtől, és sajnos nem bővelkedek olyan személyekben, akikkel erről beszélhetnék. Sam a falkám vezére, de vele kizárt hogy erről beszéljek, a vének tanácsa az anyám kivételével csak férfiakból áll, őket sem vehetem célba... Arra pedig valahogy nem vitt rá a lélek, hogy kimutassam ezt a félelmem az anyám előtt... nem is tudom miért, csak úgy nem... Seth a kisöcsém, Jacob meg... Jacob az Jacob. Igaz ugyan, hogy azt hiszem, bármit elmondhatnék neki ha gondom van, mert jó barát, de... ugyancsak pasiból van. Attól tartok ismét kimenekülne a világból ha ezzel a témával eléje állnék... szóval maradok magamnak...
Külső szemlélő számára (mármint olyannak, aki nem olvashat a fejemben, vagy béna ebben, vagy csak a felszínt kapirgálja), elég bonyolultnak és titokzatosnak tűnhetek, meg sokszor undoknak és rosszindulatúnak... talán mert nehéz engem bármiről meggyőzni, nehezen fogadom el a változásokat, nem mosolygok ahhoz ami nem tetszik, még ha tudom is hogy azt várják el, vagy az lenne a "helyes", és nehezen bízom meg bárkiben... pedig nagyon vágyom rá, bárcsak tudnék feltétel nélkül bízni az emberekben és hinni másoknak, de... ez nem igazán szokott menni... Ha egyszer sikerül áttörni a burkomon, onnantól persze már nem olyan nehéz az ügy, de a védőfalamon kívül levők jobb ha harapófogóval jönnek, ha meg akarnak ismerni... Ha meglendülök, bizony oltári mennyiségben tudok locsogni, de az még nem egyenértékű a megismerésemmel, az ÉN igazi énem megismerésével.
A lelkem mélyén nagyon vágyom rá, bárcsak megtalálnám az igaz szerelmem, emberileg vagy farkasként, bárhogy, csak... legyen végre valaki, akinek kivételesen én vagyok a legfontosabb a világon, és nem valaki más. Arra vágyom, bár lenne végre valaki, aki értem küzdene árkon-bokron át, és nem nekem kéne harcolnom... Bárcsak lenne valakim, akiről soha nem kéne azt feltételeznem, hogy bármelyik percben történhet valami, ami miatt elveszítem őt... és itt nem is valamelyikünk halálára gondolok... nem, mert az megoldható probléma volna, de... arra vágyom, bárcsak lenne valaki, aki úgy szeretne engem ahogy Sam Emilyt szereti, és akinek az esetében nem kellene attól félnem, hogy ugyanúgy elbánik velem, ahogy Sam...
A szívem törött... de egy kis ragasztó csodákra volna képes, ha valaki nekidurálná magát...

Külső:
Fényes, fekete hajú, és barna szemű nő vagyok, 177cm magas, farkasalakban alacsony példány ugyan, de a csapat leggyorsabbja. Bundám főleg ezüstös fehér és szürke színű, ám valószínűleg bőröm színének hála némi barna és a hajamnak hála némi fekete is belekerült a "levesbe".
Emberként és farkasként is vehetjük úgy hogy szép vagyok. Nincsenek túl nagy gondjaim önmagam külső megítélésével, tudom, hogy szép a hajam, a szemem, az arcom, s a bőröm is hibátlan, rézszínű, és selymes, plusz szép az alakom. A farkassá válásom előtt sem voltam az a gyönge kislány, megvédtem magam ha kellett, de az első átváltozásom óta határozottan sokat változtam ezen a téren. A falkatagságból egyenesen következett az erő, ami emberileg is megmutatkozott, erősebb, izmosabb lettem mint voltam. Végülis ez sem volt rossz pont, egy kis izom nem árt, legalább rögtön tudhatja bárki, hogy nem ajánlott packázni velem, mert a szívem szeretetéhes, de ha kihoznak a sodromból, vagy kiprovokálják, akkor biza odacsapok, és nem ám lányos pofonokat osztok, "farkasok közt nevelkedtem", úgyhogy reszkessen aki bánt engem és alábecsül, mert nemigen felejtek, és tudom hová kell ütni vagy rúgni, hogy az ellenfelem a farkát behúzva oldjon kereket...!

A part nedves homokja a talpamhoz tapadt. Innen nézve, az éjszaka sötétjében csupán a Hold, a csillagok, és az az árválkodó udvari lámpa szolgáltatott fényt, ami a távolban, az egyik háznál égve maradt. Nyilván elfelejtették lekapcsolni, amikor lefeküdtek az ott lakók. De ez valójában nem is érdekelt, sőt, nem is láttam túl sokáig, csak amikor a tábortűz után ide jöttem. A vízparton álltam, a hullámzás néha-néha elért egészen a lábamig, olyankor a víz felhígította a homokot, lemosta a lábamról amennyire tudta, aztán visszahúzódott... majd újra jött. Néha csak a lábfejem felét érte el, néha a bokámig csapott némi homokos víz, de meg se moccantam, nem érdekelt... még a lábujjaim sem mozdítottam, nem érdekelt hogy a hűs víz mossa a lábam, sőt, inkább azt kívántam, bárcsak elérne ez a víz a szívemig is, és azt is képes volna úgy le-lemosni, mint a lábamat. De nem volt képes. És ezért nem csak a lábam volt nedves, az arcomat is vékony kis csíkok rajzolták át, ahogy egy-egy könnycsepp időről-időre legördült a bőrömön, hogy aztán elérve az állkapcsomat, a mélybe hulljanak, és hősi halált halva olvadjanak eggyé a homokot nedvesítő vízzel.
Sírok, mintha segíthetne. Sírok, mintha ez változtathatna bármin. Sírok, mintha ettől jobb lehetne, mintha ettől kevésbé fájna, mintha... ettől könnyebb lenne megtennem, amit úgyis muszáj... Mert muszáj. Mert most már "hivatalosan" is ismerem a törzsem minden legendáját, íratlan történelmünket, szenvedésem ősi eredetét... a magyarázatot, melyet anno olyan nagyon áhítottam...
Jobb lett-e attól, hogy immár mindent tudok? Hogy átérzem? Hogy ismerek minden gondolatot, érzést, és magyarázatot? Nem. A válasz roppant egyszerű, igen kézenfekvő. Nem jobb. A változást is mindössze annyiban tudom megnevezni igazából, hogy most már nem simán a "lecserélt és dobott csaj" szerepében emlegethetem magam a gondolataimban, hanem mint "a szánalmas és levakarhatatlan idegroncs exbarátnőt", aki ráadásul minden gondolatot lát és hall, és az övéit is mindenki látja és hallja, és mindent éreznek amit én... és én is érzem azt amit ők...
Legbelül tudom, bár nem gondolok rá majd akarattal, mégis fel fog bennem idéződni ez a perc, mikor újra látom majd Samet... tudom, hogy tudni fogja mennyire fáj, tudom hogy sajnálni fog érte, és szánni... a többiek meg utálni... sajnálni és utálni... mintha csak én tehetnék arról ami történt, mintha tudnom kellett volna, hogy Sambe nem szabad beleszeretni, mert Őt már valaki másnak rendelte az a bizonyos nagybetűs "Sors"...
Dühösen emelem fel a kezem és törlöm le az arcom egyik oldalát, de ezzel csak azt érem el, hogy tudatosul bennem, remegek... és ezt abba kellett hagynom, muszáj volt... mert nem változhattam át... Ha bármelyikük is farkasként van éppen, és ha én is átváltozom most, ha mindezt most rögtön átérzi, látja vagy hallja bármelyikük... azt most nem bírnám ki... Ma éjjel nem...
Hogy is mondta anno Sam? Előbb vagy utóbb kénytelen leszek feladni... Igaza volt, csak akkor még nem tudhattam az igazi okát. Tényleg kénytelen leszek feladni. Mert ha nem teszem, akkor ebbe belebolondulok... és velem együtt az egész falka, és... Sam... Tudom hogy szenved a helyzetünktől Ő is, mégsem tud meghatni, mert én jobban szenvedek nála, akármit is mutasson nekem a gondolatai közt, akármit is mondjon... nekem jobban fáj, mert Ő hagyott cserben engem, és nem én Őt, nekem kell átélnem mit érez, milyen boldog, szerelmes... és nem neki kell ezt végigcsinálnia minden átváltozáskor. Persze, igen, Ő meg érzi a szenvedésem, de... de az nem ugyanaz, mert Ő utána hazamehet Emilyhez, és elfelejtheti hogy létezem, és boldogan töltheti az idejét a párjával... én meg hallgathatom az öcsém csacsogását, vagy az anyámat, vagy a semmit... és ez maga a Pokol, senkinek nincs joga azt mondani hogy nem az... nincs az a farkas vagy ember... vagy bármi más lény, aki erről meg tudna győzni, mert nekem ez a Pokol! Az átkozott vérszívók, az átkozott bevésődés, az átkozott farkaslét... ez az egész átkozott dolog, ami még azt a jogot is elveszi tőlem, hogy szabadon gyűlölhessem a férfit aki elhagyott, hogy szabadon gyűlöljem azt aki elvette tőlem, hogy szabadon szenvedjek és pusztuljak bele a veszteségbe, mikor mindenféle hiba vagy bűn hiányában, csak úgy, csak mert... "így kell lennie", elvesztettem akit a világon a legjobban szerettem, és még akkor mosolyognom is kéne hozzá, eltűrni, elfogadni, csendben, és békésen, és hipp-hopp továbblépni, többé gondolni sem rá... Ez egyszerűen nem igazság! Nem! Nem! Nem és nem!
Hirtelen gondolattal sétálok beljebb és beljebb, addig megyek, míg el nem nyel már nyakig a víz, és a sötétben lábam elveszti a talajt... engedem magam... már lebegek... engedek a víznek, teljesen szabadon, teljesen elhagyva a tudatos mozdulatokat, csak hagyom hogy a víz tegye a dolgát, hogy testem a felszínre emelkedjen, hogy a természet ereje lebegtesse ide-oda a testem, hogy a hullámzás finom mozgása ringasson, hogy a nedves ruhám egészen a testemre tapadjon, a hajam körülöttem lebegjen a vízen, hogy a könnyeim eltűnjenek, mintha sosem lettek volna ott... Rábízom magam a vízre... a csillagos eget bámulom, a millió és millió csillagot, és a fülemet ellepő vízen át hallom, tompán, mélyen, a bensőmből és nem is kívülről... ahogy tudatos-tudattalan dúdolni kezdek egy dallamot... Emlékezetemben hallom a tűz pattogását, ropogását, érzem a szívverésem, mely sebesen lüktet... a természet hangjai, a víz, a fák, állatok a sötétben, meg-megreccsenő ágacskák, zörgő levelek... és az én hangom... minden keveredik, minden... és közben ebben a zajos, mégis csendes zavarosságban én csak lebegek, ringat a víz, a hullámok mozgatnak ide-oda... és a csillagokból próbálok erőt nyerni, hogy elfogadjam, vagy legalább meg tudjam tenni, amit muszáj... Mert tudom, a bevésődés örökre szól... a gravitáció már egymáshoz köti őket, csak egymásért élnek és halnak... egyikük él, míg a másik él, egyikük lélegzik, míg a másik lélegzik, két test de egy lélek ők már, soha nem lesz vége, még a síron túl is csak egymásért lesznek. Ami az enyém volt egykor, már sosem lesz az enyém, ami nekem kijutott Samből, annál több már soha nem fog, és ezt el kell viselnem, valahogy... És fohászkodnom kell azért, hogy egy nap, remélhetőleg mihamarabb, nekem is bevésődjék valaki, és akkor elfelejthetem Samet, elmúlik majd az az érzés, mintha egy kés állna ki a mellkasomból, mintha a karjaimat leszakították volna a testemről, és elásták volna őket egy sírba, amin most Emily és Sam járják a "násztáncot", mert ők boldog szerelmespár... én meg... a falka ronda gyertyatartója, ami mindenkinek szúrja a szemét, de nem dobhatják ki mert "kötelező családi ereklye". Vagy nem is, én vagyok inkább a hatodik lábujj az ember lábán, amire senki se vágyik, de csak úgy tüntethetik el ha levágják, az meg mégse megy csak úgy, hisz az ember nem mocskolja be a kezét, nem vagdossa magát csak úgy... na meg aztán sebhely marad utána, és macerás, stb... de lényeg a lényeg, én vagyok a fölösleg...


Évekkel később...

A parton ülök a nedves, hideg homokon. Távolabb a víztől, így az most nem tud elérni engem. Az éjszakai levegő ellenére sem fázok, fűt a farkasvérem. Merev, komoly arccal bámulom a hullámzó vizet, melyet csillogó halommá varázsol a Hold fénye. Nem sírok. Már rég nem sírok, pedig ugyanazért vagyok itt, mint mindig. Hogy emberi alakomnak hála kicsit egymagam legyek a fejemben, hogy némi kis időre elfeledhessem a bűntudatom, és arra gondolhassak, amire csak akarok. Például amikor a parton, itt nem messze, Sam és én az esőben táncoltunk a hullámok és eső alkotta dallamra, mikor felkapott, és addig forgott körbe, velem a karjai közt, míg el nem szédült, és bele nem estünk a homokba mindketten, ahol aztán nevetve hevertünk, én félig rajta, aztán egy pillanatig csak bámultunk egymás szemeibe, mikor elhalt nevetésünk... majd megcsókoltam.
Önkéntelenül is az ajkaimhoz érintettem mutató- és középső ujjamat. Lehunytam a szemeim. Emlékeztem az érzésre, milyen volt mikor csókolóztunk. Emlékeztem, hisz Sam volt az utolsó aki megcsókolt, sőt, az egyetlen, aki valaha is megcsókolt, vagy akit én megcsókoltam... Első és utolsó akit szerelemmel szerettem. Akit még ma is szeretnék, ha meg merhetnék engedni magamnak efféle érzéseket, de... erőszakot kell tennem saját elmémen, hogy még véletlenül se jusson eszembe ilyen gondolat, ilyen érzés... Ha Sam a kérdés, csak arra gondolhatok, hogy hűséget érezzek. Mert van Ő és vagyok én, de nincs olyan hogy mi, kizárólag akkor, ha "mi" alatt egy egész falkányi farkast értek. Csak akkor.
Eddig tudtam eljutni az évek alatt a fejlődésben. Hogy erőszakkal tartom a gondolataimat azon a határon, ahol elhitetem magammal, Sam a vezető pozíciójától eltekintve semmivel nem jelent nekem többet, mint bármelyik másik farkas. Nem szeretem. Nem gyűlölöm. Ez a tűréshatárom, bár... az talán már igaz is, hogy nem gyűlölöm, mert tudom hogy nem hibás abban ami történt, még ha sokáig úgy is akartam tenni, mintha igenis az lenne. De nem hibás. Ahogy Emily sem tehet róla, hogy Samhez köti a végzete... A bevésődés tehet róla, a Sors tehet róla, de ők nem, és én sem... A többiek révén már elég tüzetesen megismerhettem a bevésődés okozta érzéseket, változásokat, gyakorlatilag az egész folyamatot A-tól Z-ig, szóval tudom hogy még ha küzd is ellene a farkas vagy a bevésődött személy, akkor is egymáshoz fogja őket rángatni a Sors, ha a fene fenét eszik, akkor is. Beletörődsz és boldog leszel, vagy szenvedsz és belehalsz, ennyi a mese. Ők legalább boldogok...
Én pedig várok. Igaz, már évek óta, úgyhogy lassan akár el is veszthetném a reményem, talán nekem a magányt szánta a végzetem. Talán az én életemben annyi volt a szerelem szerepe, hogy szerettem Samet, aztán elvesztettem, és ez lesz a felállás életem végéig. Talán lassan tényleg le kéne erről mondanom, és emberien tennem a dolgokat, ahogy a farkaskodás előtt tettem volna... hisz nincs kőbe vésve, hogy minden farkas bevésődjön, nincs garancia hogy mindünkkel megesik, talán nekem az a sorsom hogy emberien szeressek bele valaki másba, és emberien, normálisan adjam át neki magam testestől-lelkestől... Talán ennyi év után ez lenne a jó megoldás... Nem a farkasságtól várni a megoldást, ami végülis a bánatomat is okozta, hanem az emberi felemtől kéne talán a gyógyírt várnom, és emberként "meggyógyulnom", ha már a farkaslét nem akar nekem gyógyulást hozni...
Talán... mindenesetre az biztos, hogy nem leszek boldog attól, hogy a parton ülve lesem a vizet, és bambulok az emlékeimbe, amik már képletesen szólva rég a tengerbe vesztek. Első sorban talán végre nőnek és embernek kéne lennem, nem farkasnak... akkor talán sikerülne már végre, amit évek óta igyekszek elhitetni magammal és mindenkivel... azaz, hogy túl vagyok Samen, és az élet nem állt meg...
Úgyhogy, miután sikerült ezzel kellőképpen felspannolnom magamat, felkeltem a földről, lesöpörtem a homokot a ruhámról, és megfordulva szépen elindultam haza. Lehet ugyan, hogy nem ma éjjel fogom elkezdeni normális nőként keresni a szerelmet, de attól még tölthetem hasznosabban is az időm a gubbasztásnál, példának okáért esetleg kijavíthatnám azt a szép kis kupacnyi dolgozatot, amit a héten megírattam a diákjaimmal a rezervátumbéli középiskolában, ahol irodalmat és történelmet tanítok. Így legalább holnap délelőtt alaposan letörhetem vagy felvidíthatom egyes diákjaimat, attól függően, épp melyik milyen jegyet is kap majd becses irományára.
Hát... munkára fel!