Na hagyjál már békén az ilyen hülyeségekkel.
Mit érdekel téged, hogy milyen vagyok? Mielőtt megismernél úgyis vagy elköltözünk, vagy te tűnsz el, vagy meghal valaki, vagy megutálsz és még ezernyi dolgot felsorolhatnék…
De az egyszer biztos, hogy semmi sem tart örökké. Akkor meg nem mindegy neked, hogy milyen vagyok?  Hogy ki volnék én? Azt hiszem ez egy olyan kérdés, amire még magam sem tudom a választ.
Régen nyugodt, barátságos, könnyen kezelhető embernek tartottak. Olyasvalakinek, aki segíti a rászorulókat, nem hazudik, csal, megtartja a rábízott titkokat. Segítőkész és megbízható voltam, az esetek 90%-ában megőriztem a hidegvérem, a maradék tízben képtelen voltam, ilyenkor talán túlságosan hamar elpattant a cérna, ezt be kell, hogy valljam, ilyenkor pedig nem voltam egy túl könnyű eset.
Tényleg ilyen voltam.

Gyorsan, szinte átmenet nélkül változtam meg.
Talán ha most hasonlítani kellene magam valamihez, az egy hatalmas időzített bomba lenne, ami bármelyik percben robbanhat.  
Ami a szívemen, az a számon. Nem félek mások képébe mondani a véleményemet, nem törődök a következményekkel. Bár ez nem azt jelenti, hogy bizonyos dolgokat nem tartok meg magamnak.
Indulatos vagyok, könnyen dühbe jövök, és ha bepöccentem, nem is maradok igazán nyugton. Ha magadra haragítasz, gyorsan a képedben találhatod az öklöm. Felhúznak, képes vagyok kifordulni önmagamból.
Finoman szólva problémáim vannak az indulataim levezetésével.
Akármilyen hülyeségen képes vagyok felhergelni mostanában magam, és ha valami különösen betalál nálam, nem mindig vagyok képes visszafogni magam.
Azt akarod tudni, milyen vagyok? Hamar rá fogsz jönni, ha kicsit is megismersz, mert nem igazán szoktam megjátszani magamat. Tehát szabad szájú vagyok, és nem épp finomkodásról híres, de ez csak így általánosságban. Tudok jól nevelt lenni, udvarias, kedves… ha akarok. Vakmerő vagyok, de nem hülye. Annyi mindent megéltem már, hogy néha úgy érzem, a jég hátán is lazán meglennék. Ha valaki fontos nekem, azért tűzön-vízen képes vagyok átmenni, és nem vagyok épp sértődékeny, de ha valaki keresztbe tesz nekem, ellenem fordul, annak nem bocsátok meg könnyen, és főleg nem felejtek. Ami még elmondható rólam, hogy nem tárulkozok ki könnyedén. Ha valamit nagyon akarok, komoly munka kell hozzá, hogy lebeszéljen valaki, és még ekkor sincs rá garancia, hogy sikerül. Mindennek megvan az oka a világban, így annak is, ha egy ember ilyen, vagy olyan. Senki sem születik rossznak, csak rosszá lesz, mert a világ azzá teszi.


Külső:
Szívesen mondanám, hogy hé, öreg, nyisd ki a szemed, nem látod, hogy nézek ki? Viszont nem teszem, mert van egy olyan sanda gyanúm, ezt a poént kismilliónyian ellőtték már. Engedelmesen leírom hát az adataimat, ne érje szó a ház elejét. Kétujjnyi hiányzik hozzá csupán, hogy elérjem a 190 cm-t. Összesen 185 cm magas vagyok.  Már takony koromban sem voltam csenevész alkat és ez az évek óta csak javult. Csontokkal, bőrrel, béllel, szarral együtt kilencven kilót nyomok, persze ennek a tömegnek jelentékeny hányadát az izmok teszik ki.
Hajam már jó ideje rövid, nem szeretem a kopasz szót. Szemeim barnák, melyekből valami túlvilági értelem sugárzik. Öltözködést illetően igencsak széles a repertoár. Azt hiszem ennyi bőven sok is volt rólam, hisz elég, ha csak rám nézel, és biztos átfut a fejedben egy két gondolat a külsőmet illetően. Nem?

Farkas alak:
Csak néz rá Paulra. Megvan? Hasonló a bundám színezete, csak világosabb.

Nézz egyszer a tükörbe.
Elmesélnéd, hogy mit látsz? Elmesélnéd legféltettebb vágyaid? Azt, hogy sohasem látod igazán az érzelmeket a lelked legmélyén, hogy talán nem is léteznek? Elmondanád, hogy tilos érezned ahhoz, hogy megőrizd a nevedet és a presztízsed?
Mondd, mit látnál?
Átkozom a napot, amikor megszülettem.  
Gyerekként azt hittem, hogy az élet csupa móka és kacagás, hogy semmi szörnyű nem történhet senkivel sem.  Vagy mégis?
Paul, már a neve is gyűlöletesen cseng fülemben. Mindketten tudjuk, milyen érzéseket táplálunk egymás iránt. Hogy miért ilyen a viszonyunk? Egyszerűen homlokegyenest mások vagyunk, más elveket vallunk. Meg… más anyától származunk, apánk mégis közös. Szoros kötelék nem fűz hozzá, hacsak nem számítjuk a gyűlölet és megvetés elszakíthatatlan láncát, de ettől eltekintve távol áll tőlem, mint egy idegen.
De mégis, a testvérem.
Mélyen belül, elmondanám neki...
De nem.
Ordító némaság. Gyötrelem. Bódító magány.
Ahhoz hogy mesélni tudjak…
Szükségem van egy kis friss levegőre a tehetetlen düh fojtogatásában eltöltött napok, hetek után, amik mázsás súlyként telepednek rám, szinte már fizikai fájdalmat generálva. Kell…
Magatartásbéli problémák bontakoztak ki nálam néhány napja. Belekötöttem fűbe, fába anyám nagy fájdalmára. A kérdezgetéseim abbamaradtak, nem zargattam az ostoba érdeklődéseimmel.
Három perccel van éjfél után, az egész figyelmemet a város fényeinek szentelem. Az éjszakai utat taposom, valahogy még nem érzem, hogy haza kellene mennem. Sötét van, csak a hold az, ami bevilágítja előttem a terepet. Az istenem megvéd. Az istenem vigyáz rám. Az ő akarata nélkül egy hajszál se esik le a fejemről. Mit tanulok ebből?  Hogy… az istenem kurvára utálhat, ha most itt kell lennem.
Fel a kedvenc sziklás helyemre, ahol a várost belátni.
Elszívok egy cigarettát, amíg senki nem figyel rám... De figyeltek rám valaha is? Talán csak akkor, amikor dühöngtem, amikor elhaló hangom megbicsaklott az utolsó szavamon, és mikor egy hosszabb pillanatra lefagytam, mint akit kiemeltek térből és időből.
A cigaretta vége felparázslik, fekete dunhill, az utolsó ebből a csomagból, ezért is szívok bele olyan áhítattal, mintha csak egy ősi istenség kezébe ajánlanám egész lényemet. A füst lassan kígyózik le a légcsövemen, egészen le a tüdőmig, és addig lent is tartom, amíg el nem kezdi kaparni a torkom, majd halk, kéjes sóhajjal fújom ki, mintha holmi szexuális aktus része lenne. Igyekszem elszakadni ettől a világtól, elképzelni, hogy nem is vagyok itt, hanem magasan szárnyalok, valahol a felhők közt, ahol csak én vagyok és a semmiség, ahol nincsenek problémák, nincsenek képmutató emberek. Kellemes, kecsegtető gondolat, el is mosolyodok rá, de mosolyom hamar le is hervad, elmém kiürül, és csak nézek a városra hosszasan néma magányomban. Az elmém.  Ő nem tágít, csak csacsog a semmiről és a mindenről, és egyszer csak azon kapom magam, hogy figyelek szavaira, mintha csak a megváltást hoznák el számomra. Mindebből nagyapa zökkent ki a magány tornyából. Valami nőről beszél, a boltosról, panaszkodik rá, én meg csak halkan felnevetek, majd némaságomba burkolózom, mint holmi köpenybe, tekintetem rá függesztve. Csillogó szemeinek pillantását keresem, de ő a várost nézi, míg én őt, és a szemkontaktust nem tudom vele fenntartani pár másodpercnél tovább, ami elkeserít. Fantáziám már rég messze kalandozik szavain, míg pillantásom mereven tartom az arcán, rajta.
- És te? - Rám néz, pislog párat, s ajkam halvány mosolyra húzódnak, ahogy szólásra nyitom azt.
- Én? Végre megtaláltam a társaságot, amire az egész nap alatt vártam. - ...és egy pillanatra elveszek, mikor ajkai halvány mosolyra húzódnak, és akkor egy pillanatra megint szabad vagyok. Nagyapa csak figyelt, a tekintetében az értelem táncolt, de nem szólt semmit, csak kicsit kikerekedett szemmel pislogott rám, mint egy őz, akit megvakított az éjszakai úton a reflektor, mikor közöltem vele, megint szétvertük egymást a bátyóval.  Én egyre jobban belemelegedtem a dolgokba, mármint ami a beszédet illette. Aztán jött felőle a nevetés is, megint. … Láttam a fején, mennyire elégedett volt magával, száz wattos mosollyal nézett rám, állta a tekintetem,  nem volt dühös … mintha máris megfejtette volna az ittlétem okát. Micsoda magabiztosságod van apóó! Pedig ez még csak a jéghegy csúcsa, ezt már most tudom…
Igen, ez voltam én. Maga az eleven tűz, az őrült akarat, a fékezhetetlen bestia. Rám mosolygott, én visszamosolyogtam rá. Érdekes. Semmi csinnadratta, semmi akaratoskodás, semmi leszólás, csak terepszemlézett ő is.  A várost figyelte.
- Ha az ördögöt fested a falra, ne lepődj meg, hogy meg is jelenik.
Halványan elmosolyodtam a saját kis poénomon … Hahaha, na, ezzel teljesítettem a napi kvótát, még két tirpák beszólással lógok a bátyámnak, és meg is vagyok.
Bár azon kívül minden bunyóval és beszólással kapcsolatos "trükk" előjön, magabiztosság hatványozva, önimádat a negyediken, bátorság már nem is tudom hányadikon, és életkedv, amit csak akkor szoktam előhozni, ha valakivel harcolhatok, tehát ilyen állapotban mindenkivel harcolni akarok. Ha nem is a szokásos módon, de pörögjünk. Amíg szórakozhatok, nekem addig tökéletesen megfelel ez az életstílus. Mondjuk én meg az önuralom amúgy nem vagyunk épp jóban általában, de... Bizonyára csak akarat kérdése, az meg bőven kijutott. Nem mintha keresném a bajt, egyszerűen csak bejelez a radarom. Gyakran van ez így és már kezdem megtanulni hogyan hagyjam figyelmen kívül. Nem mondom, hogy annyira elégedett vagyok ezzel a helyzettel, komolyan jobban próbára teszi amúgy is rongyosra csellózott idegeimet.  
Olyan az egész, mint egy nagy budi. Beülsz, és undorodsz, de ha rád zárják, és eltelik két óra, már észre sem veszed a szagot. Szabályok. Mindig utáltam őket. Kicsit sajátosan értelmezem azokat a megkötéseket, amiket be kell(ene) tartani. Igen, tudom, hogy néha nem jó, néha fejjel megyek a falnak és néha tényleg nagy veszélybe sodrom saját magam, de nem érdekel. Célom van. És az tény, hogy néha túl vakmerő vagyok, és táncba hívom a halált, de soha nem ész nélkül, még ha úgy is tűnik egy kívülállónak. Most is így van. Ki a fene nem iszik gyorsító-ébresztő-ébren tartó, legálisan kapható cuccot? Nekem kell. Ez a harci helyzet.


Minden pillanatban létezik egy választás.
Belekapaszkodhatunk a múltba, vagy elfogadhatjuk az elkerülhetetlen változást. És engedjük, hogy kibontakozzon előttünk egy szebb jövő. Egy olyan bizonytalan jövő, mely még több bizonytalan szövetséget követel. Bárhogy is legyen, egy új nap közeledik, akár tetszik, akár nem. A kérdés az, hogy te irányítod vagy ő fog irányítani téged.
Ekkor változtam el.
Nem akartam elhinni, hogy tényleg olyan lehetek mint Paul. Nem akartam olyan lenni mint Ő.
Nem akartam mindezt… de ebbe még csak beleszólásom sem volt.
Jasper, a Vámpír eljátszadozott velem és ezzel „kihúzta” belőlem a bestiát… Egyszerre voltam önmagamban, és a testemen kívül. Kurva szar érzés volt rájönnöm, nem lehetek többé olyan mint régen.
Azóta ha dühbe is gurulok, hamar megtörténik az alakváltás.
Láss így is, Paul. Csak láss... Élek.
Kezem a bátyám tarkójára siklott, majd homlokát az enyémhez rántottam. Koccant, koppant. Tudom, hogy igaza van, tisztában vagyok vele, miket kell(ene) megtennem, ahogy azzal is, hogy ha tovább görgetem ezt a mindenséget, sose szabadulok. Bárcsak olyan könnyű lenne ez az egész, olyan egyszerű, mint ahogy kiejti a szavakat. Bárcsak ennyivel el is lehetne rendezni mindent, de ez túl könnyű és kényelmes volna, szóval...
Ez nem ilyen egyszerű. Akkor sem, ha tudom, hogy igaza van. Maximálisan, tökéletesen. Minden haragot a mélybe nyomok, ott érlelem tovább, pedig nem rá haragszom. Nem ő tehet róla és tudom, hogy neki legalább olyan nehéz, mint nekem, de a picsába, akkor is!
Nincs szükségem kioktatásra. Nem hátrálok, annak ellenére sem, hogy olyan ádáz kifejezés üli meg vonásait. Sose hátráltam meg, előle se fogok. Sem a falka elől, sem az alfa elől…. van még mit tanulnom, tudom jól!
Néha azt hiszem, hogy ez a beilleszkedés sose fog menni.
De Paul próbál segíteni a maga módján… de neki ott van Rachel is, meg a baba…. kettészakadni aligha tud. Egyedül kell végig mennem ezen az ösvényen.
Szórakozok, amikor szórakozni akarok. Ameddig tudok.