Külsőleg mondhatni átlagos vagyok, hiszen nem vagyok kigyúrva, de sörhasam sincs. Annak ellenére, hogy nem járok gyúrni, elég jó kondiban vagyok, ami azért is furcsa a számomra, mert rendkívül lusta személyiség vagyok néha, ha meg kell mozdulni. Hajam sötétbarna, már-már fekete, leginkább felzselézem, hogy még idiótábbnak nézzek ki. Sokszor csak beletúrok és hagyom úgy, ahogy áll, ez is a lustaság, ami kifejez engem. Ha a nővérem rám szól természetesen összekapom magam, kisebb veszekedések és könyörgések árán.
Ha szembe jössz velem az utcán és rám pillantasz, akkor először is a vigyort láthatod rajtam, ami folyamatosan az arcomon van. Fogalmam sincs, hogy milyen indittatásból, de állandóan mosolyoghatnékom van. Ha pedig a számról képes vagy levenni a tekinteted, akkor barna szempárjaimba pillanthatsz, amik gyakran csillognak titokzatosságtól, ami arra utal, hogy megint valami hülyeségre készülök. Illetve ezt a nővérem gondolja, szerintem király dolog az, amivel a kreatívságomat fejezem ki.
Öltözködési stílusom mondhatni férfias, mert ha körbe tekintesz az utcán a sok páva közt... Én egész jónak néznek ki. Nadrágom egyenes szárú, répa nadrág kizárva, soha! Tűzbe vele, ahogy a „besz@rok” gatya is! Színe leginkább koptatott farmer, de nem kizárt, hogy feketében látsz, ez attól is függ, hogy melyik van kimosva, de tényleg. Felfelé menet pedig szokványos pólók, zöld, kék, fekete, fehér színekben pompáznak rajtam. Ha hideg van még pulcsit is képes vagyok felvenni, ahogy egy bőrdzsekit, kis kabátot vagy téli kabátot. Az időjárás nagy úr, bármennyire is divat, hogy minél „rajabbul” nézzünk ki, én nyakig képes vagyok beöltözni, amíg mások mellettem rövid nadrágban mászkálnak. Viszont sapkát ritkán hordok, szerencsére a fejem kevésbé szokott fázni, mint pl a kezem. Ha már sapkát húzok, ott már -30 fok van.
A cipő nálam nem fontos, de annyira, hogy képes vagyok papucsban kislattyogni a boltba tejért. Hosszabb utakra edzőcipőt húzok, divattal nem foglalkozok, amelyik kényelmes és tetszik a kinézete, színe, mindene az jöhet.
A belsőm kevesebbet mond, mint a külsőm. Mióta a szüleink meghaltak azóta kicsit visszafogottabb vagyok, mert még mindig nem tudom felfogni, hogy már nincsenek. Kifelé a világnak azt mutatom, hogy mennyire laza, vicces és kedves vagyok, de mikor egyedül vagyok, csak bambulom a falat, ami nekem épp jó. A nővéremet viszont mindig képes vagyok megnevettetni vagy felvidítani. Ő jelenleg életem szerelme és bármit megtennék érte. Ezért sem vagyok hajlandó elfogadni, hogy más srácokat is beenged az életébe. Féltékeny lennék? Igen, mert a nővérem az enyém!
Bemutatni magam nem tudom, jobb ha valaki megismer és utána alkot rólam véleményt. De nem kell félteni a hülyeségektől vagy, hogy bármiben benne lennék. Én vagyok az első, aki jelentkezik, hogy menjünk és festékszórózzuk össze a diri kocsiját.
Amit nem szeretek és amit képtelen vagyok megbocsájtani az, az ha valaki átver. Nagyon naív vagyok ilyen szempontból, nagyon sok embernek elhiszek mindent, de ha egyszer kiderül, akkor nagyon meg tudok sértődni. Csalódott nem szeretek lenni, mert akkor valami mardos belül és olyankor vágyok csak igazán a nővérem társaságára.
Nagyon rosszul kezelem ezt, teljesen összezavarodok ilyenkor, de nem kiabálok. Egyszer sem sikerült még úgy kihozni a sodromból, hogy üvöltsek és ez sokakat megrémiszt. Ilyenkor általában a csendes gyilkos típus vagyok, ami sokkal ijesztőbb, mintha felemelném a hangom.

Szép nap volt a mai, de tényleg. Sütött a nap, én pedig megint készültem valami eszméletlen viccre, ami a tanárt illeti. Tudom, hogy csíp engem, de akkor is muszáj megviccelnem, mert annyira vicces dolgok jutnak eszembe. Már mindent beszereztem, ami egy jó mókához kell és a haverok is épp a találkozó hely felé tartanak, amikor csörög a telefonom. A nővérem hív, de nem foglalkozok vele, csak kinyomom és folytatom az utam. Ezt a mai napot nem fogja senki se elrontani nekem. Mikor megérkezek, érzem, hogy egy sms-t is kapok, de meg sem nézem, csak társalgok a haverokkal, hogy ki hol legyen és mit csináljon. Miután mindenki rábólintott, ismét csörgött a telefonom.
- Ahh, nem hiszem el! – Sóhajtok egyet és lerakom a vödröket, amiket épp akkor emeltem fel. Előkapom és megint a nővérem hív. Vagy 20 sms-t küldött és 4-szer hívott.
- Ne törődj már vele! Úgy csinál, mintha az anyád lenne! Inkább csináljuk meg ezt, mielőtt lebuknánk. – Csap vállon a haverom, aki felveszi a vödröket, én pedig megrántom a vállam. Ha ennyiszer keresett csak fontos lehet. Fel is veszem, mikor nővérem zokogó hangját hallom.
- Öcsi... Haza kell jönnöd! – Ráncolom össze a homlokomat, kb ezt értem a sirása közepette. Nem mehetek haza, suli van és most találtam ki egy jó tréfát. De aggódom és valami azt súgja, hogy nagy baj van. Rábólintok, majd elbúcsúzok a srácoktól, akik röhögve utánam kiabálnak mennyire anyám asszony katonája vagyok és mennyire papucs, aki csak úgy ugrik egy csaj szavára. Meg se hallom ezeket, mert nem csak egy csajról van szó, hanem a nővéremről. Igyekszem is haza, és közben azon gondolkozok, hogy mi akaszthatta ki ennyire. Alig hogy berakom a kulcsot a zárba, már nyílik is az ajtó, nővérem pedig a nyakamba ugrik.
- Mi a baj? – Simogatom a hátát, próbálok nem megfulladni az ölelésétől, és beljebb lépkedek vele a házba. Látom a rokonokat, mind sírnak és szomorúak, én pedig a nővéremtől akarom tudni, hogy mi történt.
- Anya és apa... Meghaltak! – Megint elsírja magát és újból a nyakamba borul. Abban a percben olyan szinten lefagytam, hogy azt hiszem a szívverésem és a légzésem is leállt. Pislogni se tudtam, azt hiszem csak rosszul hallottam.
- Mi? – Kérdezem újból, szám kiszáradt és mikor nővérem megint elismétli a rokonokat bámulom. Most dőlt össze bennem egy egész világ, itt állok 16 évesen és fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek. Most az először érzem, hogy teljesen elgyengültem. Lehunyt szemekkel hagyom, hogy könnyeim kicsorduljanak, most életemben először.