Nem vagyok könnyen kiismerhető, vagy éppen egy nyitott könyv. Egy rendes, normális, racionális személynek tartom magam, mégis van, mikor elszakad a cérna, és úgy viselkedek, mint egy félőrült; csapkodok, kiabálok, káromkodok, és ha lehetséges volna, ölnék a tekintetemmel. Mintha köd borulna az agyamra, nem tudok gondolkodni, gyakran azt se tudom, miket hordok össze, de így vezetem le a feszültséget. Egészen addig nem tudok lenyugodni, amíg ki nem adtam magamból az indulatokat. Ám többségben mégis ésszerű vagyok, átgondolom a lehetőségeimet, mielőtt cselekszem, nem hozok elhamarkodott döntéseket, és ügyelek arra, hogy ne bántsam meg az embereket - de minden próbálkozásom ellenére, ez mégis sokszor előfordul, és a bűntudat, amit cserébe kapok, nem épp kellemes.
Vannak, akik azt mondják rólam, nem vagyok tisztában a korommal, és inkább viselkedem úgy, mint egy tinédzser, nem pedig egy felnőtt nő. Nem tagadom, van benne igazság, de a kor csak egy szám, nem határozza meg a személyiségünket. Nem szeretek foglalkozni mások véleményével, mégis gyakran úgy igazítom az életem, hogy ez mindenkinek jó legyen. Bevallom, nem könnyű, és nem is mindig járok sikerrel, de próbálkozni csak szabad... Nem vagyok valami bátor, ezért ha mégis elkövetek valami őrültséget, furcsán néznek rám az emberek, s ilyenkor dühös szoktam lenni, mindenáron be akarom bizonyítani a világnak, több van bennem, mint amit látnak, merészebb vagyok, mint hiszik, és sokkal, de sokkal erősebb, mint azt bárki is gondolná.
Szőke haj, kék, tiszta tekintet, átlagos testalkat és magasság, halvány mosoly. Ó, igen, ez én vagyok! De ez nem minden, csak a burkolat, a héj, nem számít sokat... Kenhetek magamra egy kevés sminket, öltözhetek divatos, egyszerű ruhákba, járhatok futni, hogy kiegyensúlyozott legyek - és mindezt meg is teszem, de a lelkem mélyén tudom, ez csak a külső, és sokkal értékesebb, ami odabent van. A külső, ami megfog, a belső, ami megtart, szól a mondás. Ki vagyok én, hogy ezt megváltoztassam, esetleg megcáfoljam? Ilyennek teremtődött az emberi faj, számít, mi van kívül, de kérdem én, elég ez? Megfordulok a helyes, jóképű fickók után az utcán, elolvadok egy gyönyörű szempártól, de ha nincs meg az a plusz, aminek felszín alatt kell lennie, semmit nem ér a szépség.

Lábdobogás a sötétségben; visszhangzik, mint egy éles sikoly. Félelem; felemészt, mint a tűz. Néma zihálás; megerőltető, akár egy versenyfutás.

Rohanok. Nem tudom, ki elől, nem tudom hova, azt sem, a saját életemért, vagy a tulajdon testvéreméért. Remegek, mint a nyárfalevél, botorkálok a sötét sikátorban, mégsem adhatom fel, küzdenem kell, ameddig a lábam bírja, míg ver a szívem. Látásom elhomályosul, könnyeim szabad útra találtak, csorognak a szemem sarkából, szempilláim összegabalyodtak, hajam az arcomba hull. Kezdem azt hinni, soha nem fog véget érni a száguldás, s mintegy végszóra, egyenesen a falnak rohanok, ahol éget ér a zsákutca. Minden egyes lélegzetvételem sípolva, akadozva szökik a fülembe, de nem ez az egyetlen hang. Egy akadozó sóhaj, egy félbeszakadt zihálás, egy néma segélykérés. Oldalra fordítom a fejem, tágra nyílt szemekkel, eltátott szájjal veszem szemügyre az öcsém alakját, ahogy a földön fekszik. Csak azután hangzik fel éles sikolyom, miután rájövök, a mellette lévő fekete víztócsa valójában vér, s ő haldoklik. Odakúszom mellé, térdeimen kiszakad a nadrág, de még ez sem hátráltat. Az ölembe veszem a fejét, kósza tincseit kisimítom az arcából, az egész testem rázkódik, nem tudom meghatározni, a hideg, vagy a félelem teszi. A falak sem állnak biztosan, ingatagok, azzal fenyegetőznek, ránk omlanak, hogy maguk alá temetnek. Egy csattanás, egy mellkasra mért ütés, és máris a szűk utca másik felében kötök ki, mintha vasláncokkal rántottak volna oda. A hátam a falnak ütődik, a levegő kiszorul a tüdőmből, egy pillanatra az eszméletem is elveszítem.
Levegő után kapva nyílnak ki a szemeim, reménykedek benne, felébredtem a rémálmomból, de csalódnom kell - még mindig a nedves utcaköveken fekszem, s ahogy erre rádöbbenek, a falnak támaszkodom, ellököm magam a tégláktól, és botladozva, ügyetlenül lépdelek öcsém felé. Nem tántorít meg az sem, hogy a szörnyeteg engem bámul a távolból, ajkai kísértetiesen széles vigyorra húzódnak. Egy szempillantás alatt előttem terem, meghökkenni sincs időm, egy újabb erőteljes lökéssel a falnak repít, de nem elég erősen ahhoz, hogy eszméletemet veszítsem. A testvérem fölé hajol, fogait belemélyeszti a nyakába, mire ő megrándul, de egy hang sem hagyja el a száját, nincs elég ereje hozzá. Sikolyom visszaverik a falak, összerezzenek, kicsire húzom össze magam, és próbálok arrébb kúszni, de sem erőm, sem időm nincs rá. A nő lassan felém sétál, arcán még mindig az az ördögi vigyor. Felemeli a karját, mintha csak egy lassított felvételt néznék, és olyan hirtelen jövő gyorsasággal csap le rám, hogy fel sem fogom mi történik. Aztán minden elsötétül.

Nagyot ásítok, végignyújtózom az ágyon, s mindezt még csukott szemmel. Lerúgom magamról a takarót, lustán a telefonom után nyúlok, de ki is ejtem a kezemből, mikor meglátom a számokat a kijelzőn. Riadtan ugrok fel, és próbálom átgondolni, hogyan is kerültem haza az éjjel, és miért aludtam ilyen sokáig. Csak azt tudom felidézni, ahogy kimerülten, vacogva botorkálok az utcánkban, de hogy előtte mi volt, az kész rejtély. Nem tudom hova tenni a kiesett időt, arra sem emlékszem, miért mentem el itthonról. Félreteszem az aggodalmaim, és magamra öltök valami göncöt, aztán lemondóan sóhajtok, hiszen sikeresen lekéstem az állásinterjúról, amit már egy hete lebeszéltem a mogorva nővel. Nincs második esély, ez a hajó elúszott.
Morgolódva, de lecsoszogok a konyhába, és aggodalmasan nézem meg magamnak Edwint, aki vigyorog, mint a tejbetök, és rántottával tömi magát. Odalépek a széke mögé, ő pedig felhorkant, mikor nem tudja úgy tekerni a nyakát, hogy lásson is. Újabb sóhaj hagyja el a számat, de nem akarok veszekedni vele, inkább a kedvére teszek, és leülök a vele szemközti székre.
- Így sokkal jobb! - vigyorog, és tovább eszik, mint aki jól végezte dolgát.
- Minden oké veled, Ed? - kérdezek rá aggodalmasan, szemöldökeim összevonom, a homlokom ráncolom, a fogaim pedig összeszorítom. Aggódom miatta, olyan érzésem van, mintha óvnom kéne őt még a széltől is, és nem értem, honnan, vagy miért jön ez az érzés. Sosem voltam az a tipikus féltő nővér, nem estem túlzásokba, tudtam, hol a határ, hiszen csak alig két év van köztünk. Most mégis, elfog egy anyai ösztön, ami azt súgja, vigyázzak rá sokkal, de sokkal jobban, és tartsam rajta a szemem.
- Mégis mi bajom lenne?! - Meglepetten emeli fel a fejét, pillantása hitetlenkedő, homloka barázdáiból látom, hogy nem érti, mi folyik itt, és miért aggódom túl a nem létező problémát. Megrázom a fejem, és mosolygok, de csak nem akarom összezavarni őt azzal, ami a fejemben kavarog, és amit még én magam sem értek. Aztán a hűtőn lévő naptár piros kis kockájára bámulok, és oldalra billentett fejjel fixírozom azt a bizonyos 12-es számot.
- Milyen nap van ma? - nézek újra testvéremre, és próbálok úgy tenni, mintha mellékes lenne a kérdés, egyáltalán nem fontos, pedig nagyon frusztrált vagyok miatta.
- Öhm, szerda... azt hiszem. De itt a naptár mögöttem, miért nem azt nézed? - mutat hüvelykujjával a háta mögé, és az utolsó falatot is elpusztítja a tányérjáról. Felugrom a székről, olyan nagy erővel, hogy az a padlóra csapódik, csaknem az asztalt is felborítom, és riadt szemekkel bámulok az öcsémre. Csaknem egy teljes hét kiesett, hiszen biztosra veszem, tegnap ugyanitt ültünk, ő reggelizett, míg én az önéletrajzom bújtam, és... csütörtök volt.
- Jól vagy, Lupie? - Ő is felugrik, ijedten néz rám, aztán néhány másodperc alatt átszeli a köztünk lévő távolságot, megrázza a vállam, közben tovább szólongat, én pedig némán állok, és nem értem, mi folyik itt.
Teljes két perc telik el így - bár nem nagyon érzékelem az idő múlását -, mire észbe kapok, és megrázom a fejem, megjátszott csalódottság költözik szemeimbe, és kényszeredetten elmosolyodom.
- Csak ma lett volna interjúm, ez minden. Ügyesen megfeledkeztem róla! - sóhajtok, és beletúrok a hajamba, az idegességem és aggodalmaim pedig valódiak. Nem tudom, hova lett hat nap, de az biztos, nem csak szimpla feledékenységről van itt szó, valami sokkal többről. Hirtelen bevillan egy kép - egy nyirkos, sötét sikátorban fekszem, hajam kócos, a ruháim mocskosak és... és én rettegek. Edwin mellettem hever, testét vértócsa veszi körül. Végigfut a hideg a gerincem mentén, de meggyőzőm magam, ez csak egy álom volt, pánikra meg semmi okom.
- Mit csináltunk tegnap este? - Ártatlan tekintettel nézek a szemeibe, és zavartan mosolygok, mintha csak az elmém játszana velem, de legbelül érzem, itt többről van szó. A testvérem gondolkodik, látom rajta, hogy nem tudja, de aztán vállat von, és a szokásos széles vigyorával fordul felém újra. - A tévé előtt döglöttem, aztán gondolom elaludhattam, mert többre nem emlékszem. De hogy te hol voltál... - rám néz, és hirtelen felnevet. Összerezzenek, és megvonom a vállam. - Nem emlékszel, mi? Biztos sok volt a pia! - robban ki belőle újra a röhögés, és tudom azonnal, hogy nem sok segítséget kaphatok tőle. Vele együtt nevetek, és úgy teszek, mintha egyetértenék vele, de valójában nem így van. Tudom, nem eshet ki csak úgy egy hét anélkül, hogy annak oka legyen. De bármit is csinálok, nem fogom tudni megfejteni a történteket, és ha nem adom fel, én húzom a rövidebbet, és mire észbe kapok, egy diliházban kötök ki, az egyetlen látogatóm pedig egy dilidoki lesz. Nem tehetem ki ennek sem a testvérem, sem pedig magamat. Inkább továbblépek, megpróbálom elfelejteni a mai napot, és élni tovább az életem, ahogy eddig is. Mert az élet megy tovább, és nem áll meg miattam.