(Kate és Hazel)


Határozottan kezdem úgy érezni, hogy egyedül maradtam a világon. A pasi, akibe belezúgtam, szó nélkül lelépett. A testvéreim közül az egyik csak néha viseli el a társaságom, a másik meg eltűnt a délvidéken, valahol Timbuktu környékén... családom további tagjai pedig, mintha nem is léteznének, még azt sem tudom merre csámborognak. Ez lehangoló. Határozottan úgy érzem, hogy csúnyán széthúztunk. És nem tudom, mi ennek az oka. Régen nem volt ilyen, most meg... itt kóricálok a hóban, és le merném fogadni, hogy ha egy hónapig nem mennék haza, az sem tűnne fel senkinek sem. Akár itt is pusztulhatnék, mire észrevennék a hiányom, rég betemetne a hó. És szó, mi szó, ez nekem rosszul esik. Nem ezt szoktam meg. Összetartáshoz szoktam. Társasághoz szoktam. Olyanokhoz, akik szeretnek. Nincs ingerenciám hozzá, hogy idegen szépfiúkat hajtsak fel magamnak, és emberekhez sem nagyon van kedvem... nincs kedvem eljátszani hogy más vagyok, mint ami. Persze, jól esne egy kis pozitív társaság, de a vetítéshez nincs kedvem.
Azt gondoltam, itt, az erdős semmi kellős közepén biztos nem botlok életbe. Olyanba, amivel/akivel beszélni is kell. Gondoltam, majd elkóricálok még egy ideig, aztán csak becsoszogok a városba, és kerítek egy esti kalandot. De... aztán megkerültem egy nagyobbacska fenyőt, és hirtelenjében megtorpantam a ropogó hóban, mert egy nő állt velem szemben. Ami magában még elnézhető lett volna. De köpenyben... igen, köpenyben volt!
Végigmértem karcsú alakját. Szép nő. Ezt így elsőre meg tudtam állapítani, tény és való, szép nőnek láttam. És, egyébként nem úgy nézett ki, mint aki keres valakit... főleg nem engem, mert hát miért is tenné? De... megszoktam már, hogy Aróéknál mindegy, van-e indok amiről tudok, lehet hogy ő tud, attól még nekem nem kell eleve tudnom. Bár remélem tévedek... de csak óvatosan.
- Turista? - puhatolóztam, de azért észrevétlen körbepillantottam, hogy ha futni kell, lássam merre indulok. Hangom nem rezdült, higgadtnak mutattam magam. Ha netán miattam vagy miattunk van itt, nem adom magam/magunk könnyen. Ha nem... hát, az fura volna, mert hát miért épp itt kirándulna a Volturi? Ilyen közel hozzánk, és a Cullenekhez... fura, kissé, hogy csak errefelé tudnak nyaralni és ügyintézni is. Vagy már csak a Földnek eme területén élnek vámpírok? Vagy mi vagyunk a kedvenceik...

to: Kate Denali

Nem lett volna értelme becsapni, a másik nővel talán mindketten ugyanarra gondoltunk. Miért épp itt, miért pont most? El kellett ismernem, az eredendő szépség minden vámpírnak kijárt, még az alattvalóknak is. Szíves örömest beszélgettem volna vele, ha nem lettem volna olyan pocsék állapotban, hogy kicsit kirándulni kényszerüljek, távol a népes kastélytól, ami már most hiányzott.
Azt azonban tudtam, hogy nem lehettem olyan önző: saját butaságom okozta bánatomat nem zúdíthattam rá a körülöttem élőkre, és még kifejezetten örülhettem, hogy ezt a balesetet elnézték nekem, és a három fenség nem tett el láb alól rövid időn belül.
A szőke hölgy kérdésén meglepődtem, s ő is eléggé megnézett, különösképpen sötétszín köpönyegemet.
- Um, nem éppen – ingattam a fejem, hogy kérdését válasz nélkül ne hagyjam parlagon.
Az, hogy miért éppen erre jártam, nem tudtam volna megmondani. A nyakamban még mindig lógott az a gyűrű, amit újabb szövetségesem adott, hogy megkeressem a családfőt. Csakhogy most már késő, vissza kéne szolgáltatnom eredeti tulajdonosának. – Keresek valakit, de… még nincs elég bátorságom elé állni.
Ahogy arra gondoltam ismét, az Ő biztatására, hogy képes leszek megállni és ő is velem lehet örökre… hogy lenne képem elé tolni a nemesnek egyelőre jottányit sem nevezhető személyem? Feltűnne neki, Sandrónak mellettem kéne állnia, úgy terveztem, hogy közösen köszönetet mondunk, azonban mit ér egy jó kis terv, ha mindez füstbe megy?
- És Ön? – érdeklődtem, hozzá hasonlóan, ám közben közelebb is léptem hozzá, hogy kezemet nyújtsam, barátinak szánt gesztusként. – Hazel, Hazel Volturi.

Őszinte csodálkozás ülhetett ki az arcomra, amint bámultam ezt a földöntúli ladyt. Mit keres erre egy volturis nő, egymaga, ebben a flancos ruhában a havas semmi közepén... ilyen... hát... nem éppen harci szellemmel felpumpálva, inkább... hinném azt, hogy eltévedt, elkeveredett, vagy tudom is én. Mint egy eltévedt kis madár.
De nem sietem el. Ez a Volturi. Kémek és szörnyek gyűjtőhelye, ahol patkányokat és kismadarakat nevelnek... de a kismadarak sem tévesztendők szem elől, hisz sosem tudhatjuk, mi van a hátuk mögött. Lehet hogy bűvölet tartja markában őket, lehet hogy zsarolás, vagy kétségbeesés, lehet hogy félelem, vagy hit... de bármi is lakott egykor a szívükben, azt nem szabad összetéveszteni tetteikkel. Mert amikor felcsatolták ezt az egyenruhát, eladták a lelküket. Azt a kicsit is, ami vámpírként megmaradt nekünk. Sosem bíznék meg egy volturisban. Maximum, ha már meguntam az életem.
- Hm... és én még azt hittem, hogy a Volturinál azon nyomban kipenderítenek, vagy kivégeznek, ha bármi gyengeséget mutatsz, nem még ha félelmet... - tekinthetnénk szurkálódásnak is, amit mondtam, de igazából csak részben volt az, mert én tényleg ezt gondolom. Nem nézek ki belőlük semmi olyasmit mint a megértés, a könyörület, vagy ezekhez hasonló emberi dolgok. Mondjuk... eddig a félelmet sem néztem ki belőlük, azt hittem, minden efféle "kihalt" belőlük, mikor vállukra kanyarították azt a halálköpönyeget... eltemették egy olyan kő alá, amit sem istenség, sem ember, sem vámpír nem emelhet fel többé. Mint a tökéletes vámpír, aminek a mese szerint lennünk kéne: hidegek és szépek.
Vettem egy mély lélegzetet, amikor visszakérdezett, majd bemutatkozott, s ezzel együtt lépett egyet felém, felemelve kezét, mintha... Felvontam a szemöldököm. Egy volturis a kezét nyújtja nekem? Vagy rossz bolygón vagyok, vagy fogalma sincs róla, hogy ezen a környéken nem szeretjük a Volturit.
Vívódok. Eddig nem lépett fel ellenségesen... sőt. Ellenben a Volturi embere. Ha elfogadom a kezét sem biztos hogy jól járok, ha viszont nem, az is kihívás lehet neki. De jó lenne most Edward képességével a fejébe látni...
S ekkor hirtelen ráeszmélek a megoldásra, és megrázom a fejem.
- A nevem Kate Denali, én itt lakom nem messze, és... bocs, de általában nem fogok kezet ha egy volturist találok az előkertben. - Összedörzsölöm két tenyerem, melyek közt hirtelen szikrázni kezd a feszültség. Ügyes vagyok, de ha hozzám ér egy volturis, lehet hogy ideges leszek. Ez egy jó kifogás nem fogni meg a kezét. És bár tény, hogy ez még nem az előkertünk, de képletesen szólva, végülis, olyasmi, mert Denaliban mi vagyunk az egyetlen helyi család.
- Errefelé nem sok más vámpír lakik, csak a családom. Kit keres? - Denalira ez fokozottan igaz. Ha közülünk keres valakit, az nagyon is rám tartozik, ha pedig nem... akkor is, mert jobb szeretem tudni, kik járnak erre a fajunkból, mert sokan csak átutazók, mi viszont itt lakunk, tehát nem örülnék feltűnő alakoknak, mint például egy csinos Volturi katona köpenyben...

to: Kate Denali

Nem voltam vak, csupán vöröslő szemű, de ettől még tökéletesen láttam a hölgy arcára kiülő csodálkozást, némi félelemmel vegyítve. Ezen abszolút nem volt mit csodálni, általában így reagáltak ránk, a Volturira, illetve rájuk inkább rettegéssel gondoltak, rám viszont úgy néztek, mintha valami csudabogár lennék, aminek nem a Volturiban a helye.
Pedig de. Ők az én családom. Máshol nem is tudnék meglenni hosszabb ideig, s az csak hab azon a bizonyos tortán, hogy aki megajándékozott e véget nem érő élettel, úgyszólván családom hercegeként is felfogható személye.
A nő szavaira ökölbe szorult kezem. Ez magánügy, olyan ügy, aminek szálai elvarrásra vártak, s minél előbb meg akartam szabadulni a fojtogató érzéstől, amivel járt. Könnyem eleredt, nem bírtam megálljt parancsolni. Még koránt sem voltam képes szabályozni az adottságom, amit én inkább fogtam fel átokként, mint hasznos képességnek. Aro persze könnyen beszélt, ő nem érezte azt, amit én, mikor valakihez hozzáértem, s ezzel együtt minden addigi fájdalma, lelki sebe rám zúdult. Pokoli, a szó szoros értelmében.
- Nem vagyunk vadállatok – Igen, még mindig kiálltam mellettük, nem voltam hajlandó elhinni, hogy szörnyetegek lennének. Mert nem azok. Akik egy egykori vadászt képesek voltak kimenteni abból a fertőből, amiben élt, azok nem lehetnek gonoszak.
- Ahogy gondolja – vállat vontam a visszautasított gesztusra. Ennyit az illendőségről.
- Nocsak, még egy vezeték? – vontam fel a szemöldököm a kezei közti szikrázást látván. Ő valóban áramszolgáltatóként is elment volna, én csak érzelmi elvezetőként funkcionálhattam, ha helyes az elméletem.
A kérdésére, miszerint kit keresek, nehéz lenne felelnem anélkül, hogy számításba ne venném, hogy megint a torkomnak ugranak, hogy falvédőnek használjanak. Könyörgöm, nem vagyunk bútorgyárosok, arra ott van az a svédországi üzletlánc, nyugodtan keressék fel őket… mi a Volturi vagyunk, a vámpírok királyi családja. Végül jobb ötlet híján előszedtem a köpenyem alá gondosan elrejtett gyűrűt, mely az egyetlen mentőövem ebben a káoszban, ami úgy terjedt körülöttem, mint az erdőtűz.
E nélkül bizony csak a fejem tért volna vissza ezüst tálcán, fokhagymával körítve szeretett családomnak talán, bár ha szerencsém van, nem ennyire horrorisztikus és morbid a civilizált alattvaló-társaság.
- Ennek az aranyosnak a gazdáját – közöltem, próbálva visszatartani a gyűlölt gyengeségem további jeleit. Ő annyira hitt bennem, hogy képes leszek rá… de tévedett. – És mielőtt abban a tévedésben ringatná magát, hogy katona vagyok… nézzen rám és gondolja újra a feltevését.

Azt hiszem, könnyen meglehet, hogy még a számat is eltátottam a következő pillanatban. Még jól láthatóan körbe is néztem, kitekintettem jobbra is, balra is, el a fák közt, hátha valahol megbújik valaki egy kamerával, vagy nem is tudom... Vártam valami csattanót, vagy mit tudom én mit, bármit... mert nem és nem, olyan nincs, hogy itt áll előttem egy Volturi tag... egy VÁMPÍR, és nekiáll nekem itt... hát még a gondolat is nevetséges, de... sírni...! Kimeredt szemekkel álltam, mint egy sóbálvány, és csak pislogtam egy bő percig, mint egy hülye. Mint aki még életében nem látott sírni senkit. Hát... majdnem igaz. Végülis. Vámpírt még soha... vagyis persze, sírni igen, persze, hogyne, de... könnyekkel(!) még soha...
Kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de nem jött ki hang rajta. Elakadt valahol félúton, úgy le voltam döbbenve. Jó, hogy én meg áramot fejlesztek itt a semmiből, no de, hát na, könnyezni azért nem szoktam!
És akkor az még hagyján, de hát... kérem tisztelettel, valaki magyarázza el, mit mondtam én, amin sírni kell?! Nem értettem mi történik körülöttem hirtelen. Áll itt előttem egy Volturi katona... keres valakit, de fél felkeresni, kicsit beszólok, és erre elsírja magát?! És könnyezik?! Tuti egy átverő showba kerültem... vagy Emmett itt van valahol és szórakozik velem, vagy nem tudom...
- Erről vitatkozhatnánk. Anyám annyira állt tőlem, mint most maga, amikor kivégezték a szemem láttára, egyetlen gyermek miatt, akit aztán ugyancsak szemrebbenés nélkül végeztek ki, és vetettek tűzbe, kíméletlenül. Az állat sem tesz ilyet, de a Volturi megtette. Igaza van, nem vadállatok. Nem nevezném így a tagokat, mert az állatokat többre becsülöm annál, sem mint hogy így megsértsem őket, hisz ők életet adnak nekem, maguktól csak halált kaptam, semmi többet, így bocsássa meg, ha nem örülök a létezésüknek - mondtam csípősen. Bár nem is tudom miért hozta ki belőlem, régi dolgok ezek, nem is akartam gondolni rájuk... talán csak mert sírni láttam... már-már mintha emberi volna... és erről eszembe jutott anyám, és akkor már fel kellett rónom, hisz hozzájuk tartozik ez a nő is... A gyilkosokhoz.
Újfent felvonom a szemöldököm.
- Vezeték? - kérdezek vissza, amikor ily módon nevez meg. Érdekes fogalmazás, bár tény és való, áramot vezetek a kezeim közt, de mégis furcsa, mert még senki sem hívott így. Különben is, nem csak vezetem, hanem teremtem is.
De mielőtt mélyebben is belemerülhetnék ebbe a gondolatba, további aprólék kerül a levesbe. Megvillan szemem előtt egy gyűrű... A köpenye alól kihúzott egy láncot, a láncon egy gyűrűt... Villant a szemem is, láttam... ismertem... s arcomra azt hiszem, kiült a szörnyülködés, a félelem...
- Mit tettek vele?! - kérdeztem rögtön, vádló éllel a hangomban, és bőröm szinte sercegett az elfojtani igyekezett erőtől. - Hogy került magához a gyűrűje?!
Mintha a tulajdon testvérem holmiját mutatta volna fel nekem, úgy éreztem magam e percben. Hogy kerül ehhez a nőhöz Jasper gyűrűje, és mi az, hogy őt keresi?! Keresi? Miért keresi?!
- Akkor micsoda maga? Ha nem katona? Nem is hiszem hogy nyomkereső, mert akkor nem itt keresné őt, mivel nincs itt! Ha itt lenne, tudnék róla... bár... miket is beszélek, hisz soha sem mondanám el magának, ha itt volna... - rázom meg a fejem hirtelen, és ha tudnék, azt hiszem, most én is sírnék... Hirtelenjében vágyom is rá. Miért keresi ez a nő Jaspert? Miért vette el Jasper gyűrűjét? Vagy ő miért adta neki oda? Csupa olyan kérdés, melyre nem mertem magamnak választ keresni... De ha egy volturis nő keresi Jaspert, az ő gyűrűjét hordva a nyakában... semmi olyan magyarázat nem jut eszembe, ami jót jelentene...

to: Kate Denali

A szemeim jobban kezdtek könnyezni, s a nem létező lelkem is szaggatták a szavak. Nem akartam erről hallani. Sem az anya, sem az apa szavakat. El akartam felejteni őket, és ez a felejtési kényszer jó kétszáz éve kezdődött.
- Én akkor még ott sem voltam! – nem is léteztem, bár hallani hallottam a halhatatlan gyermekek okozta tragédiáról. – Miért nem elégedett meg akkor magukkal? Ha olyan, mint amilyen az én apám volt, akkor nem is érdemelte meg, hogy a lányaik legyenek.
Rettegtem a tűztől, még mindig, hiszen azon akartak megégetni engem is. Volturi-tagként valóban furcsa hatást kelthettem, amint jobban megismertek. Senki sem értette, hogy tudtam szerintük „ennyire betegesen” ragaszkodni Alechez, s a patthelyzetet az okozta, hogy én meg a gyűlöletüket nem értettem.
- Hogy lehet ennyire alantas? Nem ismeri eléggé a halandókat, ha ennyire gyűlöli a családom. Én sajnos túl… túl jól ismerem őket. Mind egyformák. Ha rád unnak, akkor égj a vámpírokkal együtt, mit számít, igaz? – remegni kezdtem. Igen, nem kéne megtagadni magamtól az élelmet, de képtelen voltam vadászni. Nem, most más szerepelt fontossági sorrendemen, az étkezés ráért. Megtalálni mielőbb Jasper Withlockot úgy, hogy nem tévedek el ezen az átkozott, emberek által is lakott sártekén, hogy beszámoljak neki a történtekről.
Hogy elvesztettem a boldogságom, amit kerestem. Vagy talán soha nem is volt az enyém.
- Én semmit. De ő olyasmit velem, amit… amit nem fogok tudni megköszönni neki. Vissza akarom adni, mert már nincs értelme megkeresnem Mr. Cullent – az eddig csak sírás most zokogásban tört fel bennem, minden rossz érzéssel, ami sikertelenségemhez, elkeseredett próbálkozásom kudarcához vezetett.
Én tényleg igyekeztem jó lenni. Jó Volturi-őrző. De hol voltam én a jótól? Meg se közelítettem, valahányszor rávetettem egy pillantást az angyalarcú teremtőmre. – Ő hitt benne, hogy meg tudom csinálni.
De még csak nyomot sem tudok követni. A képességem sem ér semmit, és nem voltam több egy díszletnél.
De nem akarom, hogy kitegyenek, ha meglátják a gondolatom. Rajtuk kívül nincs senkim, ezért volt olyan nagy a kötődésem.
Ezért is kértem kicsit hosszabb szabadságot, hogy összeszedjem magam, ám mostanra rá kellett jönnöm, hogy nincs értelme. A félelem, hogy elvesztem őket, sötét fellegként kőrözött felettem, és nem eresztett.
Senkinek sem kívántam ezt az érzést, legvadabb ellenségeinknek sem. Amikor tudod, hogy bármelyik pillanatban elfordulhat tőled az, akit a legjobban szeretsz, és elhagyhat, vagy még rosszabb, saját kezűleg akar megszabadulni tőled.
- Nem, nem vagyok katona – a fejemet ráztam. – Alec… teremtett kétszáz éve. Megmentett.
Többet nem volt erőm közölni róla. Így is minimum megfojt, amiért nem voltam őszinte vele, legalábbis nem maradéktalanul. Nem számoltam be neki minden kapcsolatomról, különösen nem az alattvalókkal történő találkozásokról. Nem voltam képes elfogadni, hogy kegyetlennek, aljasnak, s mi egyéb szörnyűséges melléknevekkel aggatták még.
- Aztán nem hallgattam rá, és szerettem. De Ő meghalt. Pedig Mr. Withlock azt mondta, hogy olyan lesz Ő is, mint én. Hogy képes vagyok rá.
Szomorú igazság, hogy mindez balul sült el. Tapasztalatlan voltam, másra kellett volna bíznom az átváltoztatást.

Kedvem lett volna felpofozni. Komolyan viszketett érte a tenyerem, még el is képzeltem, gondolatban eljátszottam, hogy arcán csattan a kezem, újra, meg újra, meg újra, míg már nem csengenek a fülemben a szavai, amikkel az anyámat illette! Komolyan, nagyon is szerettem volna, igazán nagyon!
DE, és itt volt a gond. Hogy a fenében pofozol fel valakit dühtől fortyogva, miközben az illető ott zokog az orrod előtt...?! Most őszintén, mit lehet ilyenkor tenni? Mit? Verjem meg? Sokkoljam? Tépjem le valamijét? Ugyan már, az égre, hát mintha a földön fekvőt akarnám rugdosni, vagy... a fuldoklóra még ráküldenék egy cápát is... Mi értelme volna?
Úgy álltam ott, mint egy hülye, ebben biztos vagyok. De még inkább, mint egy bolond, mikor már a méregtől fújtattam, hogy hiába próbáltam kihámozni a lényeget, abból, amit összehordott, miután Jasperről kérdeztem. Számomra semmi értelme nem volt, annak, amit mondott. És pont annyira tudtam elképzelni Alecet megmentőnek, mint... Arót sztriptíztáncosnak... De a legextrémebb mégis az volt, hogy nem tudtam, hogyan élte túl ez a nő a Volturi kastélyt ilyen állapotban... na meg... hogy jött el onnét idáig kíséret nélkül, ha folyton zokogni kezd, ha... hát... kb. úgy látom, hogy bármikor, ha bármit mondok, bármire... Nem tudtam kitalálni, benne van-e a hiba, vagy bennem... Én váltom ki, hogy mostanság mindenki sír körülöttem?
- Most komolyan, fejezze már ezt be! - fakadtam ki mérgesen, és őszintén, már teljesen kiakadva a végére. Eléje trappoltam, és az orrától kb. öt centire kezdtem el hadonászni. - Zokog itt nekem össze-vissza, én meg egy mukkot se értek! Jasper, hit, meg bizalom, meg szeretet, a halálról nem is beszélve! Azt mondja már el, hol van Jasper?! Miért van magánál a gyűrűje? És hogy a pokolban zokoghat itt nekem maga a semmi közepén, vámpír létére?!
Inkább nem képzeltem el, hogyan festhetünk kívülről. Két gyönyörű nő áll a hóban, az egyik ordít, a másik zokog... kész szappanopera...
Szándékosan nem tértem vissza anyám kérdéséhez, és a Volturi minősítéséhez, mert úgy éreztem, akkor tényleg megütöm, ha szól még kettő hasonlót, mint az imént, és az... lehet, hogy nem lenne jó... Engem kivégeznének, ő meg... pfff... ha ennél is jobban fog zokogni, új folyója lesz Denalinak...

to: Kate Denali

Könnyű beszélni annak, akit nem ilyen átokkal vert meg a sors. Jó lenne uralkodni ezen a vackon, mert kegyetlen, és megalázó, hogy mások sírni látnak.
Emberkoromban is fennállt a képességem, s már akkor sem tudtam túl jól kezelni ezt.
Amikor kezdett elpárologni a felgyülemlő haragom, a kétségbeesés, a félelemérzetem, akkor valamelyest enyhült ez is.
Talán a nő szavai ráztak fel. Volturi létemre gyengének mutatkoztam előtte. Szép kis bemutatkozó, ez, mondhatom.
- Nehogy azt higgye, hogy odavagyok ettől. Fogalmam sincs, mi ez. Hogy mire jó. Van egy elméletem, de… az csak felvetés, amúgy se érdekes – próbáltam terelni magamról a figyelmét.
Mindig ezt csináltam régebben is, sosem szerettem, ha felfigyeltek rám. Mindig azt éreztem olyankor, hogy le kell lépnem, mert ha kötődni kezdek hozzá, akkor csak fájni fog újra minden.
- Jasperrel… Forksban találkoztam utoljára. Kedves volt velem. Azt mondta, Carlisle Cullen megtanít arra, hogyan küzdjem le azt, ami vagyok, hogy olyanná tegyem azt, akit szerettem, mint én magam. Ő halandó volt. De nem élte túl… talán túl gyenge voltam még ehhez. Azért jöttem el Volterrából, mert nem akartam még Alecnek is csalódást okozni. Az apám volt az első, akinek csalódást okoztam, mert lány lettem. Máglyán akart megégetni kétszáz éve. Azzal a vámpírral együtt, akire én vadásztam a parancsára. Micsoda irónia, mi? Inkább álltam hozzájuk, mint hozzá. Érti? Érti már, mit tudok rajta szeretni? Hogy miért... félek, hogy elveszítem? Mert rajta… rajtuk kívül nincs semmim. Most, hogy a férfi sincs, akit szerettem, pedig Jasper biztos volt benne, hogy ott lesz mellettem örökre… hogy álljak bármelyikük elé?
remélni mertem csak, hogy megértette, mit szerettem volna, ha megért.
Kétszáz év keservét hordoztam abban a tudatban, hogy muszáj tökéletesnek lennem. Meg kellett felelnem az elvárásoknak, hogy az az elégedett mosoly a szeretett arcokon bujkáljon, hogy ne rakjanak ki. Mert ha kiraknak azért, mert nem vagyok elég jó esetleg… az még a halálnál is rosszabb.

Egy mély lélegzet. Majd még egy. Aztán ismét csak kukán néztem őt. Még a végén sajnálni is kezdem, ha így folytatja...
- Mire jó? - Már-már majdnem elnevettem magam. - Pff... hát, nem is tudom, végülis titkos fegyvernek jó. Ha azért jött volna, hogy megöljön, és azelőtt kezd el zokogni, tuti, hogy úgy lefoglal a döbbenet, hogy eszembe se jutott volna védekezni... - Kell még nekem ötleteket adni, de hát... az ég szerelmére, ha ismét zokogni kezd, én biztosan lefejelek egy fát...
Nagy sóhaj szakadt ki belőlem, ahogy végighallgattam, amit mondott Jasperről, és önmagáról, meg Alecről, és a Volturiról...
Na jó, ez így már tényleg nem érvényes! - gondoltam magamban. - Ez így csalás! Én ezt a nőt utálom! Utálom és kész, a fajtájával együtt! Mi a fenéért kell neki hasonló történet, mint az enyém?!
És hogy a fenében barátkozott össze Jasper egy volturissal?! És Forksban?! Jó, persze, érezte, amit ő, és elnézve a csajt, nem lehetnek túl vidám érzései, na de, akkor is... és különben is... Forksban! Miért nem tudok én erről?! Ha hazamegyek, lesz egy telefonhívásom az ottaniakhoz, az biztos...
- Én már nem is emlékszem az apámra - vontam meg a vállam hirtelen, de fogalmam sincs, miért... én tombolni akartam, nem beszélgetni... - Mintha soha nem is létezett volna. És a vér szerinti anyámra sem. És az első nevelőanyám arca is csak... homályos folt... Már ezer éve... Kikopott az emlék. Az érzelmek maradtak meg. Inkább. A jók. A rosszakat elmosta az idő, és az új család. Akit neked említettem, már a második nevelőanyám volt. Ő és a nővérem ölték meg azokat, akiket emberként családomnak tekintettem. Aztán ők tettek halhatatlanná, és befogadtak. Először nehéz volt. Elfelejteni amit tettek, és a régit... nehéz volt elszakadni... de ma már nincs semmi, amit meg ne tennék a nővéremért és a húgomért, és a családom többi tagjáért. És ebbe a családba Jasper is beletartozik - tettem hozzá a végén nyomatékosan, biztos, ami biztos.
Az, hogy Alec megmentett egy lányt a máglyahaláltól, annyira igazából nem vigasztal... Ha minden olyan életre, amit elvett, jutna egy, amit megmentett, engem az se vigasztalhatna meg. Mert nem volt joga elvenni azokat az életeket. Ez a lány pedig... mondhatnám, hogy szerencsés, de... nem úgy néz ki, mint akit irigyelni akarnék a szerencséjéért, mikor itt zokog, egyedül, egy fenyőerdőben, az elvesztett szerelméért, mert nem mer azok elé állni, akiket állítólag szeret, mert a családja. Meg Jasper elé sem... - Amire ugye még visszatérünk. -, aki már-már barátjának hangzana, de... nem tudom...
- Rém bonyolult egy nő vagy, azt ugye tudod? - Nem tudom azt sem, miért kezdtem tegezni... lehet még leordít érte, de igazából nem érdekel, ő kezdett itt nekem zokogni, viselje a következményeket.
Na és mióta szerethet egy Volturi tag egy embert...? - Ezt inkább ki se mondtam hangosan, ugyancsak azért, mert reméltem, hogy nem sír tovább.
- Ez az Alec szeret téged? - kérdeztem, és nekitámaszkodtam vállammal egy közeli fának, mellkasomon összefonva karjaimat. - Csak mert ha igen, és ők a családod, elvileg nem nézhetnek rád csalódottan, és nem zavarhatnak el hazulról, valamiért, amit nem tudtál megtenni. Főleg, ha nem is vagy hibás a dologban, mert ez nem egzakt-tudomány. Nem megy mindenkinek. Vagy azért félsz, mert halandót szerettél? Nekem úgy tanították, hogy ettől család a család. Akkor is szeretnek, ha rossz voltál, vagy valamit rosszul csináltál. Azért vannak, hogy legyen hová tartoznunk. Ha ilyenért kiutálnak, nem is voltak a családod.
Egy szava se lehet, most nem szóltam le a Volturit. Ez általános igazság. Legalábbis mifelénk, és... és minden normális helyen. De ki tudja mi van náluk, én a Volturiból nem nézek ki semmi jót, de ez esetben nem is nekem kell őket szeretni.

to: Kate Denali

- Rendben, feladom, mutassa a zsebeit, nincs-e magánál rejtett felvevő-készülék – alattvaló és ötleted ad az elpusztításához. E… ez csak valami vicc lehetett. Nyilván annak kellett lennie.
- Itt állunk, lássuk csak, a semmi, pontosítok, havas semmi közepén, teljesen egyedül, mert más vámpírt nem érzek a közelben, és azt hiszi, hogy egyedül elbánok magával? Maximum, ha hozzám ér és minden áron sírógörcsöt akar kapni esetleg.
Alig hittem el, hogy nem esett le neki a tantusz: harcképtelen vagyok, úgyhogy csak házon belül tudtam jó ideje testőrséget vállalni, bár ez a két hét szabadság most tökéletesen jól jött.
Aztán a másik hihetetlen, hogy ő meg le is tegezett. Nem értettem igazán ezt a szokást, én még valahol kétszáz évvel arrébb éltem, pedig már ideje lenne tovább lépnem.
- Maga sem különb – nem szoktam túlzottan mosolyokat osztani, most sem tartott sokáig. Mintha csak illúzió lett volna, másodperc tört része alatt ugyanolyan semmilyen volt arcom, mintha sose mosolyogtam volna.
Ennek a mosolyféleségnek eltűnéséért a következő kérdése volt az, ami gondolkodóba ejtett. Szeret-e engem Alec? Nem igazán tudtam erre mit felelni. Hogy miért?
Mert sose mondta még ki nyíltan, de valahol nem is ő lenne, ha ezt tenné. Azt viszont tudtam, hogy én szerettem őt, még ha ezt én sem fejeztem ki irányába.  
Törődni törődött velem, időről időre feladatokkal bízott meg, hibát ebben nem is vétettem soha, maradéktalanul teljesítettem őket, de… a szeretet fogalmáról, mint olyan, nem sok tapasztalatom volt, hogy ezt eldöntsem.
- Kettőt és könnyebbet. De azt hiszem, igen. Talán kedvel egy kicsit. Különben nem mentett volna meg. Nem rugdosna ki néha, hogy lássak mást is a szobámon kívül. És nem tenne meg egy rakás dolgot velem, értem, ha nem így lenne – feleltem mégis bizonytalanul.
Aztán a nő tovább folytatta okfejtését, amim ég inkább elbizonytalanított. Az kizárt, hogy én félreismerjem a családtagjaim. Azokat, akik között éltem.
- És mégis mit tegyek maga szerint? Álljak elé és kérdezzem meg, vajon mennyire fog örülni neki? Ő teremtett, ő felel értem, bármit csinálok. Neki is baja származhat belőle, és féltem… ő a kisöcsém – eddig csak kétszer neveztem így magam, s mások előtt hangosan is azt, aki átváltoztatott.
Mindenki félti, ami neki a legkedvesebb, nekem ők azok. – Sokan akarják a vesztünket, és sokan hiszik azt, hogy… hogy kegyetlenek vagyunk. De ha nem lennénk, a vámpírok rég veszélyben lennének, és megint ott tartanánk, abban a korban, ahonnan kimentettek. Komolyan ezt szeretnék? Hogy megint üldözzenek minket? Csak egy hetet töltsön velünk, nem vagyunk olyan rosszak.

Fél szemöldököm felvonva néztem rá vissza. Még hogy lehallgató... vicces, vicces. Ő is humoránál van.
- Mármint, itt, a semmi közepén, ahol a kutya se számított a felbukkanásodra?
Elmosolyodtam. Kérem szépen az égieket... most komolyan? A csajszi tényleg felügyeletre szorul. Könyörgöm, mintha az alapján kezdenénk minősíteni egymást, hogy ki mennyi idősnek néz ki.
- Most komolyan? Téged tényleg nem kéne hagyniuk egyedül sétálgatni.
Viszont a vége érdekesre sikeredett. Meg is lepett, mert eddig nem gondoltam volna.
- Ki tudod terjeszteni másra is a sírást? - Na ezt elképzeltem. Hozzáér valakihez, és az illető zokogni kezd? Halálos fegyver a csaj, csodálom, hogy még nem használják... De aztán megráztam a fejem. - Szerintem te se járnál jól, ha rajtam ezt fegyverként alkalmaznád. A víz vezeti az áramot.
Tény, hogy nem ismerhetem 100%-osan az ő harcászati tényezőit, de azért meglepne ha le tudna engem győzni. Ha a különleges képessége kimerül a sírásban és a megríkatásban, ellenem nem hinném hogy jó esélyei lehetnének. Bár a harci ismereteit nem láthatom előre, meglepne ha nálam fejlettebb lenne, hisz én már emberként is harcos voltam.
- És én ugyan miért? - kérdeztem, és már-már esküdni mertem volna, hogy elmosolyodott... és már majdnem örülni kezdtem volna, hogy akkor talán nem sír többet, de aztán huss, a mosoly elszállt, mintha nem is létezett volna, így a reményem is csak remény maradt.
Végighallgattam a válaszát, a kérdésemre, amire szerintem rém könnyű lenne felelni... igen vagy nem. De láthatóan ez mégsem volt ilyen egyszerű. Se igen, se nem... az alapján amit felelt, és kezdtem jobban sajnálni, mint valaha.
Jasper, Jasper, miért nem fogadtad örökbe? - gondoltam magamban. Hisz ez a kislány abszolúte tankönyvi példája a madárkás elméletemnek. Kész csoda, hogy arról szóltak neki, hogy vannak szárnyai, mert hogy a repülés-lecke kimaradt, az egyértelmű. Fogalma sincs szegénynek a világról...
- Kedvel... talán... Egy nagy adag feltételes mód... Engem győzködsz, vagy magadat? - néztem fel az égre, majd vissza őrá. Direkt nem hagytam abba a tegezését. - Jó, akkor itt egy nehezebb kérdés, bár az előzőről is azt hittem hogy könnyű, és tévedtem, de sebaj... Alec meghalna érted? Erős a tippem, hogy te meghalnál érte. Na és ő érted? Kedvel annyira? - Komolyan, őszintén kezdett érdekelni ez a kapcsolat. Nem akarom én őt meggyőzni semmiről, de lehet tovább tartana az élete, ha tisztában lenne pár dologgal. Például, hogy kire is számíthat még önmagán kívül. Nem mintha az én dolgom lenne, hogy ő meddig marad életben, de hát... Ha a síráson kívül más képessége nincs, és senki se védi a hátát sem, legalább tudjon róla, hogy a mögöttünk lapuló árnyékban rosszabbat is találhatunk, mint a szeretteink csalódását.
- Igen - feleltem kérdésére, mert nekem ez volt a magától értetődő. - Sőt, kérdezni sem kéne. Igazából. Ha Alec is a testvérének tekintene téged, kérdezned sem kéne, hogy kiáll-e érted, és melletted áll-e a nehézségekben. A testvér attól testvér, hogy a halállal is vállt vállnak vetve nézne szembe, veled. És egy percig sem gondolkozna mielőtt melléd áll.
Felhorkantam. Egek, mindjárt letérdelünk és imádkozni kezdünk Aróhoz? Mert akkor én fogok sírni. Vagy röhögni. Vagy mindkettő.
- Ugyan már. Úgy mondod, mintha világbéke lenne - bámultam rá értetlenül, de... lehet ő tényleg ezt hiszi... - Nem vagyunk biztonságban. Soha nem is leszünk, míg olyanokkal bújócskázunk, akik tömegben megőrülnek, egymaguk meg az árnyékuktól is félnek. Nem kimentettek téged abból a korból, csak átálltál a másik csapatba az étlapon, köretből husi lettél. Utána pedig nem békekötés történt, vagy az, hogy egyik oldal győzött, hanem simán függönyt engedtek a két oldal közé. Mi rettegünk tőlük, míg amazok a létezésünket is mesének hiszik. Ez nem biztonság, hanem puskaporos hordó. Majd amikor egyszer az egyik oldal felébred, a másik oldal vagy kipusztul, vagy szolgasorba kényszerül. Ha ez nálatok a biztonság, akkor igen eltérő erről a véleményünk.
Sóhajtva ráztam meg a fejem, aztán megvontam a vállam egy kis félmosoly kíséretében.
- Bár, mondjuk, nekem mindegy. Szerencsére a természet az én oldalamon áll. Az emberek szemében a vámpír mindig is az emberölő gyilkos rém volt és lesz... nem azt keresik a mesékben, aki a tyúkjaikra veszélyes. Te vagy rájuk veszélyes, nem én. Az én fajtám megél velük békében, a tiéd rejtőzik falak között. Nektek kéne kijönni néha és szétnézni, nem nekem bemenni és elbújni.
Mondjuk, kacagnom kell. A Volturi nem rossz... persze, bár, csak akkor vennék észre az embereket és a vegetáriánusokat, ha lenéznének a földre, hogy lássák, min taposnak. Fogalmuk sincs, valójában mi az a béke, biztonság, és szeretet. Ők csak enni és ölni jönnek ki. Vagy sírni, ahogy látom... Basszus, én tényleg szánom őket... rémes egy életük lehet...

to: Kate Denali

Felsóhajtottam. Ez a műsor azt hiszem, gatyafelkötős lesz, úgyhogy Aro fenség rekeszizmai jobb, ha felkészítik magukat egy kiadós röhögő görcsre. – Talán a kutyák azért számítanak rá. Találkoztam már egy túlméretezett ölebbel, ami azt illeti. Nem a legbarátságosabb a kölyök.
Fintorogtam, és mellesleg nem szívesen emlékeztettem magam arra a borzalmas, ázott aromára, ami körbelengte őket. HA jó kedvemben leszek, majd küldök nekik ajándékba egy jó márkájú kutyasampont, legyen már mivel mosakodniuk…
- Ez azért fájt. Szeretek egyedül lenni, ahogy látom, Ön sem kivétel ez alól – érdekesen vélekedett rólam.
- Igen, de hazai pályán ez eddig még nem igen sikerült. Csak egyszer-kétszer. Nem szokták szeretni, meg is értem. Pocsékul festek utána – borzongtam meg. Eddig Jasper ért hozzám véletlenül, akkor csak egy pillanatnyi rántást éreztem, de akkor is borzalom volt utána, mait éreztem.
- Az első olyan, aki nem fut a világ másik végére attól, hogy Volturi vagyok – feleltem kérdésére, miszerint miért bonyolult ő is. Nem szoktam hozzá, hogy trécseljenek velem, és még kedveljem is a másikat.
- Sose mondta, úgyhogy ez egy talány. De szerintem nem is szükséges. A szavak sokszor úgyis jelentésüket vesztik – vontam vállat. Nem igazán volt alkalmam még elgondolkodni azon, hogy vajon én mit jelentek az ő számukra. Alec számára. A következő kérdés szintén padlóra vágott. Meghalna-e értem? Honnan a francból kellene azt tudnom?!  Még sose kerültünk olyan helyzetbe, hogy erről el kellett volna gondolkodnom.
Abban igaza volt, hogy én tényleg megtettem volna érte. Az én életem vajmi keveset számított, az övé nekem viszont annál inkább.
- Valóban nincs. De azért egy fokkal jobb, hogy megakadályozunk néhány idiótát, mielőtt leleplezne minket, és bevallom, elég ijesztő az unokahúgotok, hogy dobog a szíve, de közben olyan, mint mi – hah, világbéke! Jó lenne, de helyette csak világbékát kaptunk maximum.
Elmerengtem, mert sokáig hallgatott a nő, és ez mindent jelentett számomra, csak jót nem.
- Maga most sajnálkozik? Minek?! – hüledeztem, hiszen kiült az arcára. Jobban kéne ügyelnie az arcmimikájára, bár egyelőre nekem se sikerült nagyon uralkodni arcizmaim felett.
Nem úgy éreztem, hogy sajnálnivaló életem lenne. Sőt. Nekem megfelelt. Hozzászoktam, hogy úgyse lesz jobb, csak rosszabb. És egy-két egyén kivételével a Volturi tényleg nem rossz, bár azt az egy-két egyént helyre szoktuk tenni, ha elszaladna vele az a bizonyos ló. És ha már erről merengek, miközben a tagja kellős közepén egy nem hétköznapi csevegést folytattunk le egy Denali-taggal, valakitől majd illő lesz előbb-utóbb bocsánatot kérnem. Nem volt jogos, hogy nekiugrottam, pedig nem is annyira rossz arc.
Na, tessék, rossz hatással van rám a mai világ, milyen szavakat használok már megint! Le fognak teremteni érte otthon…
- Komolyan. Táncolni látta már őket? Érdemes. – És most jöttem rá a megoldásra, hogy mire lennék én még jó, ha már átokverte adottságommal harc szintjén nem szolgálhatom a fenségeket. A diplomácia még mindig ott lapult a tarsolyomban, remélhetőleg tényleg értek is hozzá.
Az már mindenképp haladás, hogy a fejem helyén van még, és nem vesztettem el kilométerekkel arrébb, szó szerint, pedig már párszor néztek falvédőnek, vagy átjáró-robbantónak.
Nem, köszönöm, nem vagyok építkezési-vállalkozó, és még csak bútorgyártáshoz sem értek. Ha én lennék az évezred falvédője, az egyenesen szégyen lenne.

Hah, szemem-szám eláll a csajnak van humora. Röhög a vakbelem. Vagy... ami maradt belőle. Gondolom, olcsó poén lenne azt felelnem, hogy a kutyák érzik a gonoszt, így csak elmosolyodtam, és továbbléptem.
- Nos, én igazából arra próbáltam meg utalni, hogy a látszat sokszor csal, főleg, ha egy vámpírról van szó. Ha én az alapján ítélném meg a velem szembejövőket, hogy milyennek látszanak a harci képességeik, már rég halott lennék. Nem volna nyerő ötlet az alapján hamis biztonságérzetbe ringatnom magam, hogy egyedül vagy itt. Én is egyedül vagyok, de valószínűsítem, hogy az eddig megtudottak alapján, egy harcban én kerekednék felül, ha csak kettőnkről volna szó. De ez csupán feltételezés, mivel azon információk alapján mértelek fel, amiket láttam vagy hallottam tőled, tehát ha esetleg mestere volnál a megtévesztésnek, ez lehetne csapda is akár. Nem tudhatom, mivel nem ismerlek. Épp ezért nem úgy állok hozzád, hogy mit nézek ki belőled, hanem úgy, hogy te egy Volturi vagy, ennek megfelelően egyetlen pillanatig sem bízom meg benned, még annyira sem, hogy biztosra vegyem, Hazel a neved.
Komoly, tárgyilagos magyarázatot adok neki. Csupa-csupa tény, nem áll szándékomban sértegetni, sem őt, sem a Volturit. De ez a helyzet. Vámpírok vagyunk. Azon kívül, hogy mit iszik, semmit nem tudhatok róla biztosan. Mert minden más lehet hazugság. És míg az óvatosság az életemet mentheti meg, addig a felelőtlen jóhiszeműség a vesztembe sodorhat.
- Hm... pedig megnézném egyszer Arót, amint sír... - méláztam, s szórakozottságomban tán még el is mosolyodtam. Vagy, bármelyiket a háromból. Azért egy Volturi vezér amint könnyezik... már, feltéve persze, hogy egyáltalán volna miért sírniuk. Lehet náluk még így sem működne.
- Hát... éppenséggel itt én vagyok itthon - mutattam körbe. De azért jólesett a gondolat. Ez már-már majdnem hogy dicséretnek érződött, vagy elismerésnek. - De egyébként is, nem félek a Volturitól. Csak nem szeretem. - Ha félnék tőlük, gondolom elfutnék, és nem is beszélgetnék vele. De nem félek. Dühös sokszor voltam rájuk, gyűlöltem is őket, de félni... nemigen jellemző.
- Lehet benne igazság. - Talány. Érdekes figura ez az Alec. Gondolom neki nincs olyan képessége, hogy felismerjen már emberként egy reménybeli jó képességet, így feltételezhetően nem azért mentette meg Hazelt anno. Más oka volt. Együttérzés? Kedvelés? Hit? Becsület? Hm... borzongató érzés ezeket a szavakat ízlelni ha egy Volturi-beli alakról van szó. Idegen gondolat. De valamiért valamennyire odafigyel rá. Lehet hogy kedveli. Végülis anno Carlisle meggyőződéssel tudta állítani hogy ő és Aro barátok voltak. Gondolom akkor kedvelték egymást. Legalább részben. Talán ez az Alec is képes ilyesmire. Ez nem biztos hogy adott helyzetben megmentené ennek a lánynak az életét, de ez ugye... nem is az én gondom, hanem az övé.
- Ő egy szeretnivaló lény. Elhiheted, első pillanatban, amikor megláttam, számomra is ijesztő volt. Azt hittem először, hogy halhatatlan gyermek, ami nálunk mindig is érzékeny téma volt és lesz. De kiderült, hogy ő egész más. Egy csoda. És bármikor feláldoznám magam érte, gondolkodás nélkül. Ahogy mindenki a családunkban. - Arról nem is beszélve, hogy Renesmee még nálunk is jobban be tudna illeszkedni az emberek világába. De inkább nem adok ötleteket a Volturinak, még a végén rákapnának a lehetőségre. Az ördög nem alszik.
Ekkor rákérdezett a lényegre. Nem mintha nagyon titkoltam volna, bár nekem mindegy, neki lehet rossz hallani. Így először csak megvontam a vállam, aztán belekezdtem.
- Nem is tudom. Nem irigylem az életeteket - feleltem, félrebillentett fejjel méregetve őt közben. - Itt bujkálsz az erdőben sírva. Országhatárok választanak el az otthonodtól, mert félsz hazamenni. De otthon is, mi vár? Egy család, ami tán azt is szemrebbenés nélkül nézné, ha a szemük láttára égnél el. Csupasz, zárt falak, egy sötét kastély... A napfény és a mámor országában, zord falak közé rejtőzve éltek, olyanokkal összezárva, akiket vagy érdekel a másik, vagy nem, de még ezt sem tudjátok biztosan, mert nem beszéltek egymással. Viszont egy olyan fickó háremében ugráltok, akinek az az élete extázisa, hogy mások fejében turkál egy trónuson ülve. Ahelyett, hogy az élet napos oldalán kutatnátok az életetek értelmét, olyanok közt, akik szeretnek, és akiket szerethettek, szabadon, helyette egy cicomás kalitkában éltek, palástban rohangászva, nyomotokban félelemmel és gyűlölettel, szívetekben magánnyal. Az én életem sem tökéletes, de ennél mindenképp jobb. Ha a világ elől elrejtőzve kéne élnem egy kastélyba zárva, egyedül, már tuti megbolondultam volna. Éltem már szolgasorban is, de az is jobb volt ennél, ott legalább tisztában voltam vele, hogy ki mennyire szeret, és kinek mennyit érek. Ha te kérdezted volna tőlem, hogy meghalnék-e a szeretteimért, vagy ők értem, gondolkodás nélkül igennel felelek. Ha bárki megkérdezte volna, boldog-e az életem, igennel feleltem volna. Vagy, hogy bánom-e hogy vegetáriánusként az emberek közt élek? Soha egy percig sem bántam. Hogy hiányzik-e az emberi vér? Persze. Aki erre azt feleli hogy nem, az hazudik, vagy nekem, vagy magának. Kivéve persze Carlisle-t, neki elhiszem, mert ő szent, de senki másnak. Viszont sokkal több előnye van annak, hogy az emberekben nem a vacsit látom. Én szabad vagyok idekinn, és boldog. Te boldog vagy odabenn? Úgy érzed révbe értél? Ez a legtöbb amit kihozhatsz az életedből? Nyilván nem, hisz akkor nem szerettél volna bele egy emberbe. Nem vágysz hát többre? - faggattam, őszinte érdeklődéssel, ám aztán meglepődtem, amikor visszakérdezett.
- Öh... tán... táncolni? - kissé meglepett. Erre a kérdésre biztos hogy nem számítottam volna. De őszinte és némileg kínos felelet csúszott ki a számon, bár nem szántam ellene irányuló bántásnak. Őt már-már kezdtem megkedvelni. - Nem, nem láttam, eddig még csak ölni őket... Még eddig sosem éreztem ingerenciát, hogy velük menjek szórakozni, erre általában civileket szúrtam ki eddig. - Komolyan elgondolkodtatott. Hogy jutott eszébe pont ez mint pozitívum? Iszonyatosan jól kéne tudniuk táncolni, hogy ez jusson róluk eszembe, amikor az előnyeiket firtatom.

to: Kate Denali

- Valóban, de most tényleg egyedül vagyok. Egyébként se nagyon szoktam csapatban dolgozni – azt nem tettem hozzá, hogy azért, mert sírni valóan szánalmas a földrajzi tájékozódó-készségem, és már kedvenc vadászunk is unja a sémát, hogy mindig engem kell valahonnan az istenek háta mögül előhalászni, ha jót akar.
Ez fájt. – Hé. A nevemet… csak hagyja békén, az egyetlen normális dolog, amit emberi nemzőimtől kaptam. A becézéstől is frászt kapok épp ezért.
Nem ártott figyelmeztetni, jó időben, mert én szerettem a nevem, és utáltam, ha cikizték oktalanul. – Azért ez rendes magától, ha már otthon is körberöhögnek.
Főleg a könnyeim miatt, de annyira már nem tetszik nekik, ha hozzájuk nyúlok, ennyiből hasznos a drága átkom, távol tartja a kéretlen mancsokat.
Érdekes egy nő, érdemes barátként magam mellett tudnom, semmint ellenségként. Tényleg, egész normális, ritka példánya fajunknak.
- Ne álmodozzon, nem fog megtörténni, legalábbis nem sűrűn. Arra vigyáznak, hogy olyankor nyúljanak hozzám, amikor nem működik a képességem. Ha lehet annak nevezni – grimaszoltam a megjegyzésére. Azért én is, de ilyenbeli reményeim aligha lehetnek, nem sokan tűrik meg a könnyeket, még a nők közül sem, hát még a férfiak! Che… gyávák még egy ilyet is felvállalni, pedig akkor megtudhatnánk, helyes-e az elméletem, a csatornáról/vezetékről.
- Csak annak van oka félni tőlünk, akinek komoly vaj van a füle mögött. És igen, tényleg lehetséges, de… nem tudom. Eddig nem kerültünk olyan helyzetbe, hogy erről fix válaszunknak kellene lennie. Sose lennék képes bajba sodorni, hogy választania kelljen miattam. Nem tehetem meg, mert… - Az lenne tőlem a legnagyobb hálátlanság, ha kikényszeríteném belőle a választ.
- Nem voltam ott, így én még nem láttam. Furcsa.
És tényleg ijesztő, nekem a halandók gondolata is puszta frászt hoz ki belőlem megborzongtam volna erre, ha olyan lennék. Nem. Soha. elég volt azt a három embert közel engedni magamhoz, és köszönöm, ennyi elég volt abból a népségből, hiába tartoztam egykoron én is közéjük.
A félvérség meg… hát, ha Kate tudná, hogy viszont nem Renesme az egyetlen, akiről tudok, és nem is a hozott tanújuk, az a Nahuel nevű indián-fickó… lehidalna. Én is megtettem akkor, amikor találkoztam vele. Kíváncsi lennék, vajon hogy van, meggondolta-e magát Európával kapcsolatban? Azért reméltem, elnéz egy-két helyre, érdemes.
- Tévedett, de ez nem az első. Aro fenségnek… nem ez a hobbija – ééés elérte, hogy tovább tartson a második mosoly-kísérletem. Ezúttal talán kitartott egy percig is.
Ha valóban ez lett volna a legkedvesebb szórakozása, akkor napi szinten tolonghattunk volna a trónteremben a fenség előtt, várva, hogy elkérje a kezünket, NEM olyan értelemben… - Persze, megvan az életünkben a monotonitás, csak én zárkózom el a többiektől. A teremtőmön kívül alig van kapcsolatom a klánnal, talán csak Mr. Vadásszal futok össze a kelleténél többször. Nem is vágyom többre, már emberként megtanultam, hogy nem jó. Nem érdemlem meg. Nem volt jogom a létezésre születésem pillanatától, már azért is hálás vagyok, hogy Aro fenségtől esélyt kaptam erre, hogy itt lehessek. Nem akarom elszúrni – ez az, amit senki nem értett velem kapcsolatban. Hogy miért rettegek annyira attól, hogy más is többet tudjon rólam a nevemnél Alecen kívül.
Kétszer már elárultak, és nem akartam, hogy kötődni kezdjek hozzájuk jobban, mert úgyis rossz vége lesz. Magamra hagynak.
Akkor mi értelme megnyitni magam? Nem sok. Persze, érdekelt, hogy milyenek mások, de több volt bennem a félelem, és legyőzte abbéli kíváncsiságomat, hogy barátokra, családra tegyek szert. – A normális családról sincs fogalmam, hogy őszinte legyek. Sose volt családom a Volturi előtt, nehéz megszokni, ha hirtelen érdeklődni kezdenek felőlem.
- Igen, táncolni. Ilyet is tudunk, sőt… szeretjük is a bálokat. Sőt, van műkincsszakértőnk is, és festőnk is. Még mi is ismerjük a hobbi fogalmát – kacsintottam Kate asszonyságra. Nem mertem rákérdezni a valódi korára, udvariatlanság lenne. – Én gyöngyfűzéssel és tánccal múlatom az időmet, ha éppen nem a trónteremben ácsingózok.

- Akkor szerencse, hogy nem harcolni jöttél - biccentettem feléje egyet, és rá most igaz is volt, hogy örülök ennek. Nem szívesen bántanám. Nem látszik olyannak, aki megérdemelné, ami ugyan kettősséget okoz bennem, de... már kezdem megszokni, ilyen az életem.
- Oké, oké, bocsánat. Nem azért mondtam, hogy bántsam a nevedet. Nem áll szándékomban becézni... őszintén szólva, azt sem tudom, hogyan lehetne becézni a nevedet - tártam szét a karom tanácstalanul. Elég különleges fajta neve van, így kb. csak olyan bugyuta becézések jutnának rá eszembe, mint ahogy a nővéremnek, Tanyának a nevét sem tudtam soha normálisan becézni, így esetében is inkább maradtam az eredetinél, ahogy így tennék bizonyára Hazelnél is.
- Miért hagyod magad? Ez az egyik legjobb a vámpírságban, könnyebben érvényesíthetjük az akaratunkat. Ha nevetnek, vedd el tőle a kedvüket. Én a helyedben már megtettem volna. - Főleg ha az én barátom volna egy olyan beosztású pasas mint Alec. Nem bíznám a véletlenre, nevetnek-e rajtam.
- Kár, de sebaj, a remény hal meg utoljára, az élet pedig hosszú - álmodoztam egy pillanatig, de hamar visszaráztam magam a helyemre. - Valószínűleg aki húzza a száját emiatt, az még nem élt át olyan élethelyzetet, amikor bármit megadott volna érte, hogy fájdalmát könnyekkel csillapíthassa. Nem vesztettek el testvért, szülőt, ilyesmiket. Gondolom ez nem is véletlen nálatok a Volturinál. Nem testvérekként éltek együtt, így nem is fáj úgy, ha egyikőtök elvész, tehát a könnyek sem hiányoznak. - Ami pedig elgondolkodtató. Vajon jobb nekik úgy élni, hogy nem tudják, talán már nem is emlékeznek rá, milyen családban élni? Kevésbé fájnak a veszteségek? Talán fel sem veszik az érzést, hisz minek, csak egy klántag volt nekik, ha valakit elvesztenek. Maximum barát. Talán bajtárs. De nem rokon, nem fivér, vagy nővér, vagy efféle. Vajon jobb így nekik? Melyik lehet jobb? Szeretni és elveszteni, vagy sosem szeretni és meg sem tudni milyen?
- Lehet. De talán nem csak a vajat kéne vizsgálni, hanem az okát is. - Ellenálltam a gondolatnak. Nekünk mindig is érzékeny dolog lesz ez és kész. Vaj ide vagy oda, szerettem anyámat, és semmi sem törli ki az érzést, hogy őt szerettem, a Volturi pedig elvette tőlem, ezzel kis híján elpusztítva az egész családomat, engem, a testvéreimet, mindent, amiért éltem.
- Ebben tehát hasonlítunk. Szándékosan sosem sodornánk veszélybe a szeretteinket. - Bár szerintem Hazel lényegesen boldogabb volna egy olyan családban, mint az enyém, sem mint a Volturiban. Olyan helyen, ahol úgy szeretnék őt, ahogy ő szereti a másikat. Szerintem boldogabb lenne. És a képességét is fejleszthetné - hogy az se keserítse meg az életét -, ha tudná rendesen használni.
- Mondanám én, hogy egyszer nézd meg, de... - megvontam a vállam. Én ilyet nem mondhatok. Főleg, mert ugye épp most tisztáztuk, hogy nem veszélyeztetnénk a szeretteinket. Renesmee csodás, és elbűvöl mindenkit, aki csak látja, de nem küldnék oda sosem egy Volturit.
Hm, igazából ismét meglepett. Nem számítottam mosolyra, főleg nem ilyen hosszúra. Inkább arra számítottam, hogy majd leharapja a fejem, mert nem istenítem azt a palástos majmot, aki a főnöke. De aztán rá kellett jönnöm, jobb lett volna ha felhúzom, mert mikor elkezdte "Aro fenségnek" hívni a pasit, nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek... ismét... de az biztos, hogy olyan képet vághattam, mint aki citromba harapott.
- Mr. Vadász? Ki vagy te, Hófehérke? És akkor hol a Gonosz királynő? - kuncogtam fel, de aztán egy mély sóhajjal folytattam, mert nem volt egyszerű menet ez sem. - Jajj, istenkém, tényleg nem könnyű veled. Mond már meg, ha neked ilyenek a napjaid ott, hogy a csudában nem bolondultál még meg az unalomtól? - Őszintén nagyon érdekelt. Ilyen felfogással, egyedül, több évtizede... - Hülyeségeket beszélsz, akár megharagszol ezért, akár nem, de így van. Nem érdemled meg? Nem jó többre vágyni? Atyám, tényleg nagyon rossz korból jöttél. Az enyém se volt pite, na de te... Tudod... Mennyi is? Cirka kétszáz éve vagy vámpír? Tudod, ennyi idő alatt valaki már igazán megtaníthatott volna rá, hogy az élet ennél sokkal értékesebb. És főleg nekünk, akiknek az örökké tényleg tarthat örökké, fontos, hogy olyan életet teremtsünk magunknak, amit örökké el tudnánk viselni, tudnánk élvezni, szeretni. Ha pedig épp nem tudjuk, akkor hajrá, változtatni kell, mert nem élhetünk örökké földbe dugott fejjel, ahhoz túl sok a felfedezésre váró lehetőség. Higgy annak, aki kicsit régebb óta koptatja már a talpát a porban mint te.
Sajnálatos, de arra gondoltam, én is ilyesmi érzésekkel élhetném az életem, ha anno nem marad velem Tanya és Sasha. Ha egyedül maradok, miután elvesztettem mindent, amiért és akiért éltem. Miután kudarcot vallottam. Én is ilyen elveszett lennék valószínűleg, és én is úgy érezném, nem érdemlek többet. Hálás lehetek, amiért nem így történt. Amiért nekem voltak és vannak olyan szeretteim, akik általában éreztetik velem, hogy értékes vagyok, és érek annyit nekik, mint ők nekem.
- Igazából nekem se volt soha normális családom, de ami volt, azért mindig hálás voltam, míg tartott. Igaz, hogy az első családom eladott, a második kihalt, a harmadikból meg senki sem a vérem, mégis mindet feltétel nélkül szerettem. A nevelőanyám szerint ezt örökítettem át az emberi életemből. Csak családban tudok létezni, és őket mindig és mindenkor megvédem, vagy ha azt nem is tudom, harcolok érte halálomig.
Elképzeltem a Volturi népségét gyöngyfűzés közben, meg amint ecsettel a kézben festenek valamit... de olyan abszurdnak éreztem a képet, hogy szinte borzongató volt. Nem tudtam összeegyeztetni az ilyen normális dolgokat velük... bál, lazítás, szórakozás, törődés... ezek mind olyasmik voltak, amiket magunkból néztem ki, nem belőlük... Hogy ennek a lánynak belülről ez jó, és elégséges, érhető volt, de ha rendes emberkora lett volna, ezzel nem hiszem hogy megelégedett volna. Sőt, biztos. Rendes fiatalkorral, rendes élettel és halállal... nem. A hiba a gyökerektől származott. Lehet, hogy mindkettőnknek. Én mindig ragaszkodtam, mert szerettek és elhagytak, ő soha nem ragaszkodott, mert nem szerették és nem is védelmezték úgy, mint kellett volna.
- Ez mind szép, de mégis... szerintem a gyöngyözés kevés a boldogsághoz. Az országotok gyönyörű, ti mégis bent kuksoltok, bálozni, meg festeni, meg ilyenek? Nem unalmas ez pár száz év után? Eleve már azt sem értem, hogy lehet kibírni öröklétben egyazon helyen. Tény, hogy vannak hátrányai, ha az embernek pár évente költöznie kell, de sok előnye is. Megismerjük a világot. Hisz nekünk nincsenek határok. Ha csak azt nézem, én honnan indultam, és most hol és hogyan élek...

to: Kate Denali

- Hát, ha én harcképes lennék, az csodával lenne egyenlő – értettem egyet vele, hogy micsoda szerencse, amiért nem harcolni jöttem Alaszkába. Bár ez viccnek is rossz, én harcolni ilyen állapotban? Élből fejvesztés lenne a vége.
- Semmi baj. De tényleg ez a nevem. Mint ahogy a magáé Kate – harmadik mosoly bekapcsolva. Nocsak, a végén még megtanulok mosolyogni? Úgy néz ki.
- Mondjuk azért, mert bármelyikük harci képessége felülmúlja az enyémet, és igazuk van abban, hogy a könnycsatornám maximum dísznek, ha jó egyáltalán? Az egyetlen, aki engedné talán, hogy hozzányúljak ilyenkor, az Marcus fenség, de eleve olyan arcot vág, hogy inkább nem merem feszegetni, mit hoznék elő belőle könnyekkel. Borzalmas érzés utána – az összes gyűlölet, harag, fájdalom, szenvedés… - ha halandó volnék, nyilván megborzonganék, ehelyett csak vállam rázkódása jelzi, hogy mennyire bánt a képességem létezése.
Egy rémálom. Főleg, hogy irányítani sem tudom egyelőre, mert nem tudom, mi célt szolgál, mire jó?
- Ez nem igaz. Van, aki talán épp az elől menekül, hogy előhozzam belőle, mert felejteni akar, nem újra átérezni. Bár pontosan nem tudom, mit vált ki másokból, mikor könnyeznek. Talán ha lenne valaki, aki elég bátor hozzá, hogy szembenézzen, az is kiderülne, helyes-e, amit gondolok – merengtem el, mert úgy önmagában Volterra tényleg nem szolgált fejlődésemnek jól, sőt, inkább visszafogott, de nem haragudtam ezért, inkább kerestem más megoldást, hátha találok valaki tapasztalt egyént, aki bevállalja, hogy tanít.
Talán ezzel Alecnek is okozhatok némi boldogságot, hogy látja, egyedül is jobban boldogulok.
- Mégis mi késztet valakit halhatatlan, zabolázhatatlan gyerek teremtésére? – ha már az okokat fejtegette, kíváncsi lettem volna rá. – Tényleg érdekel. Ne fogja magát vissza, ha karja, még hozzám is érhet, ha tényleg annyira fáj ez magának. Talán még jót is tesz ezzel magának.
Igen, sose lennék képes olyan disznóságra, hogy bajba sodorjam az ikreket, ahhoz túl sokat jelentettek számomra.
- Hogy tehetném, mikor ő felajánlott nekem egy jobb életet, ahol nem kell rettegnem, hogy máglyára küldenek, mert nem fiúnak születtem? Én már attól is boldog vagyok, ha azt látom, hogy mindenük megvan, amire szükségük van. Ruha, elég élelem,… - és itt döbbentem rá, hogy mit jelent nekem az ő létezésük. Azt, amit pótolni igyekeztem velük, ami lehetőséget elvesztettem a volterrai harcok során, mikor Alec rám talált. Én a korombeli, tizennyolcadik századi, normális nőkhöz akartam hasonlítani. Anyaként, gyerekek körében, férjjel az oldalamon, hogy utána dédunokákat hátrahagyva elhagyjam ezt a sártekét. Alec a meg nem kaphatott gyermeket képviselte lelkemben, akárcsak Jane. Talán hasonló élettörténetünk is hozzájátszott ahhoz, mennyire védelmeztem őket, és még csak szikrányi tűz közelében sem akartam tudni őket.
- Nem megyek oda. Egyszer már elbuktam, és nem akarom, hogy a bennem élő vad bántsa a gyereket. Esetleg ha fényképen láthatnám, azzal rengeteg bajt előznénk meg – javasoltam, ami a félvér kislányt illette. Nem szeretnék kárt okozni.
Így is túl sokan gyűlölték a Volturit, én barátokat akartam szerezni a klánomnak, nem újabb ellenségeket.
- Ó, scusi… Demetrire gondoltam, bár a bohóc kétség kívül előnyösebb kifejezés, rá nézve. De ha már a jó öreg Grimméknél tartunk, azt hiszem. Csak a gonosz királynő helyét cseréljek ki egy őrült papra, amelyiknek hadvezetési tehetsége nullával azonos szintű. A királyfit pedig egy vámpírhercegre, és itt az új verzió – én sem bírtam megállni nevetésszerű hang nélkül eme hasonlatát, és nem értettem, hogy következhetett erre Demetri személyéből.
Aztán kifakadt, én meg pislogtam nagyokat, és meg is jelentek a könnyek. Élet. Meg értékes. Ja, persze, csak nem az enyém.
- Még mindig nem érti. Nekem… sosem volt választásom. És tényleg nem érdemeltem meg. Ez, tényleg nem egyszerű, és ha Alec nem lenne, én se lennék itt. Elhiszem, és jó lenne, de… nem. Úgyis elveszteném, akkor meg mi értelme? Már hozzászoktam, hogy kivetett az ég is, meg a pokol is. Amíg Jane-t és Alecet biztonságban tudom, addig én is boldog vagyok – remélhetőleg egyszer képes lesz rá, hogy megértse.
Kate talán azért nem fogta fel a helyzetem, mert őt mindig is szerette valaki. Ő meg tudott kihez ragaszkodni. Nekem nincs tapasztalatom korábbról, hogy milyen szeretni, ez is teljesen új volt, és nem bántam, hogy így történt.
Hogy megismertem őket, és a Volturi-gárda részévé váltam.
- Gyönyörű? Gyönyörű?! Ja, talán magát nem kergette végig egy pap Volterrán, hogy gyilkoljon, vagy önt gyilkolják… vámpírostól, mindenestől. Démonnak kikiáltva. Jobb, ha kerülöm messzire a várost, csak a kastélyban szeretek tartózkodni. Jó lenne feledni a régi emlékeket.

Elmosolyodtam. Oké, akkor elhiszem, hogy a neve Hazel, ez végülis nem életveszélyes. És igen, a harc kemény dolog. Testi erő ide vagy oda, vámpírként is sokszor akadhatunk össze olyan személyekkel, akik erősebbek, gyorsabbak, vagy trükkösebbek nálunk. Nekem ebben persze nem volt sok nehézségem, nagyon verekednem sem kellett, hacsak nem akartam épp, hisz csak annyi volt a dolgom, hogy egyszer hozzáérjek a támadómhoz, és már térdelt is előttem, ha épp úgy akartam. Sőt, az sem kell, hogy én megérintsem, elég ha ő megérint engem. Nekem ezzel lényegesen leegyszerűsödött a harc, de igaz, előtte, emberként sem kaptam szívbajt, ha harcolni kellett, valahogy épp ellenkezőleg volt, mindig vonzódtam hozzá, hogy küzdhessek, harcolhassak. Különben hogy is lehettem volna testőr, ugyebár, és előnyös volt ebben, hogy senki sem nézte ki belőlem a harci képességet, végülis, csak egy gyöngének tűnő, vékonyka kislány voltam. Senkinek sem lehetett a szemére vetni, hogyha azt hitte, egy kicsit erősebb széllökettől már el is dőlnék. Aztán koppantak szegények. De persze, nem mindenki ilyen.
- Éppenséggel ebben is hasznos dolog az öröklét. A legtöbb képesség, legyen akár emberi vagy vámpírféle, az fejleszthető fajta. és ebben általában mellékes, hogy valakinek van-e alapból érzéke hozzá, vagy sem. Sokszor csak idő, kitartás, és/vagy egy jó tanár kell. Ezzel együtt igaz az is, aki nem érez magában erőt arra, hogy szemtől-szemben és a megszokott módokon harcoljon, mert mondjuk az ellenfél ötször akkora mint mi, "gyenge nők", vagy olyan képessége van a segítségére, amivel nagy előnyben részesül, akkor megoldás lehet, ha az ember lánya az eszét használja, és ésszel, nem erővel kerekedik felül. Vagy akár csellel. Mindenkinek van gyenge pontja, illetve holttere a harcban. Akiről azt hisszük, hogy nincs, annak is van, csak ő ügyes, és megtanulta, hogyan ne fedje fel. És lehet, hogy a képességed többre is képessé tenne téged is, csak még nem tudsz róla, mert még nem fejlesztetted odáig. - Felemeltem a kezem, és tenyerem feléje mutattam. - Az én képességem eleinte csak a kezemben volt jelen. - Majd végigmutattam magamon érzékeltetésül. - Ma már az egész testemre ki tudom terjeszteni, és ez sok esetben az életem mentheti meg, például, ha hátulról támadnak rám, vagy olyan illető, aki előnyösebb trükkel rendelkezik - feleltem, magyarázatként arra, miért is nem reménytelen eset ő sem a harci készségekben, szerintem. Illetve, hogyan tudna felülkerekedni azokon az otthoni piszkálódókon, akik erősebbek vagy erősebb képességgel rendelkeznek, mint ő. Lehet, hogy - amint erre már korábban is gondoltam - ez a sírás dolog másra is jó, nem csak az élete megnehezítésére, de ehhez előbb ki kell aknáznia a dolgot. Nem minden képesség születik meg tökéletesen csak úgy magától, van amihez idő és gyakorlás kell.
- Talán beszélhetnél erről olyanokkal, akik tudnak egyet s mást a problémásan kezelhető képességekről. És arról, hogyan használd vagy használhatnád ezt harcban, illetve miként fejleszthetnéd. Carlisle Cullen nagyon okos és tapasztalt vámpír, és bölcs. Sokat tud. Talán segíthetne a fejlesztés dologban, Jasper pedig vérbeli harcos, és az ő képessége sem sima dió, lehet, hogy ő is tudna pár tanácsot adni neked, hogyan lehess harcra készebb, akár képességgel, akár anélkül - javasoltam, mint lehetőség. Tudom, hogy ők ketten ezekben nagyon jók, és hiszem, hogy önzetlenül segítenek, mindig, ha egy bajban lévő illető a segítségüket kéri. Ráadásul Jasperrel legalább már ismerik is egymást. Talán Hazel számára is hasznos lehetne néhány tanácsuk.
- Hm... - Elgondolkodtatott, amit mondott. Igen, első lépésben neki magának kéne megismernie az erejéről, amit csak lehet jelenlegi mértékében. De ehhez alany is kell, akin használhatja, és ha odahaza nem hagyják neki, úgy nehéz megismerni, mi van benne, mire képes... Főleg, ha már felajánlotta... - Akkor... mutasd meg, mire vagy képes? - Nyújtottam egyszer csak feléje az egyik kezemet. Lássuk hát. Ezer éve nem sírtam már rendesen, pedig bőven volt rá okom, és sokszor szerettem volna. Itt a lehetőség, újra megtudhatom, milyen emberien átélni valamit, ami fáj.
Mély lélegzetet vettem. Miért tette anyám? Hm. Ez azt hiszem nem olyan nehéz kérdés.
- Az én anyámat az... hogy ő anya volt. Miért alkotnak ilyen gyermekeket? Eleve miért vállal valaki gyereket? Azt hiszem, azért, mert az illető gyermekre vágyik, nekem ez egyértelműnek tűnik, főleg ha az én édesanyámat nézem. Ő mindig... anya volt. Nekem is, kezdettől fogva, és a testvéreimnek is. Fel sem merült, hogy barát, nagynéni, teremtő, vagy csak klántag legyen nekünk. Az anyánk volt végig. Ő mindig gyermeket teremtett magának, akkor is, amikor engem teremtett, akkor is, mikor a testvéreim, és... mikor megtudtuk mit tett, amikor jött a Volturi és megölték őket... én is szerettem volna megkérdezni, miért tette, mert akkor nem értettem. De utóbb rájöttem, hogy egyszerűen csak gyereket akart. Talán azért folyamodott ehhez a megoldáshoz, mert nekünk nem lehet sajátunk, és... nem is tudom, az ember egy idő után vágyik rá hogy legyen... Gondolom a nagyok mellé akart egy kicsit is. - A földet fixírozva a havat rugdostam. Nem volt a kedvenc témám, igaz... sem most, sem soha, valószínűleg, egész addig, míg élek. Régen haragudtam érte, és nem értettem miért tette, de... idővel egy nő megérti... azt hiszem, erről szólt ez a dolog. - A vámpírgyerek igazából nem különbözik az emberitől olyan nagyon, mint hiszik. Az embergyereket sem lehet, elég sokáig zabolázni, nem kényszeríthetünk például egy sima újszülöttet sem, arra, amit nem akar, például, hogy ne sírjon, vagy egy két évest, hogy ne ordítson, csapkodjon. És az emberi gyermekekért ugyanúgy feláldoznák magukat a szüleik, mint a vámpírgyermekért a teremtője. Ugyanazt a hatást váltják ki, azokból, akik felelősek értük. Feltétel nélküli szeretetet. Ha a gyereked rossz, akkor is szereted, anyám nem látta rossznak a kisfiút, bármit is tett, csak gyereknek. Egy külső szemlélő ezt nem látja. Akkor én sem láttam... - Furcsa, mert a testvéreimmel sem szoktunk erről beszélgetni, most meg itt csevegek egy idegen, volturis nővel, és a téma: anya és a halhatatlan gyerekek. Nem hittem volna... amikor összetalálkoztam Hazellel, hogy ez lesz belőle...
Gondoltam rá, hogy kötekedek kicsit, hogy a máglyától tényleg nem kell félnie, legalábbis míg Aro meg nem haragszik valamiért rá... bár nem úgy fest amúgy sem, mint aki így nagyon boldog... Csak aztán tovább beszélt, és inkább nem mondtam ki.
- Úgy beszélsz róluk, mintha az anyjuk volnál... - jegyeztem meg, inkább ezt, mert rögtön ez jutott eszembe, amint hallgattam, hogyan emlegeti az ikrekkel kapcsolatos vágyait.
Elmosolyodtam, ahogy Renesmee láthatására felelt.
- Nincs emberi illata. Ha nem hallanám a dobogó szívét, és nem látnám a pirosló arcát, sose hinném, hogy ember is félig. Gyönyörű, kecses, gyors, erős, okos, igazából nekem inkább hasonlít a vámpírokra, mint az emberekre, ha nem láttam volna anno kisgyerekként is, el sem hinném, hogy a mai nagylány is ugyanaz a személy - magyaráztam, s közben előhúztam az egyik zsebemből a mobilom, majd a képeim közül kikerestem egy frissebbet drága kis unokahúgomról, hogy Hazel láthassa, hogyan is mutat manapság. Gyönyörű nagylány lett, és tökéletes mása a szüleinek!
- Ja, így már értem - bólogattam. Demetri... na igen, még valaki, akit nagyon nem kedvelünk... - Ilyen fantáziával regényeket kéne írnod azokon a hosszú, magányos délutánokon, gyöngyözés és tánc helyett - mosolyogtam rá. Zabálnák a népek szerintem az új Hófehérkét.
Oh, ne már... - jajdultam fel gondolatban, mikor viszont hamarosan ismét könnyezni kezdett. Ezt már egyszer abbahagytuk, nem? Elég!
- Hát, nem, ezt tényleg nem értem. Téged pofon vágott az élet, ezt értem, de miért nyújtod oda a másik orcádat is? És nem csak Alecből és Jane-ből áll az élet, úgy is keresheted a boldogságot, hogy közben nekik nem ártasz. Mert nekem piszkosul nem tűnsz most boldognak, akár biztonságban vannak az ördögfiókák, akár nem... - Az élet fele olyan bonyolult sincs, mint ez a nő. Komolyan. Szinte kéri a pofonokat, nekem legalábbis ezt a hatást kelti.
- Hát, lehet hogy én ezért szeretem jobban Amerikát, mint Európát. Itt nem adtak el rabszolgának... - mérlegeltem hangosan, kissé átitatva gúnyos felhanggal, amit anno vér szerinti szüleim tettek velem, szeretet ide vagy oda, mégis ez volt a helyzet. Úgy is, hogy jó helyem lett, a dolog szándéka ez volt. - Nem ülök bezárkózva egy európai városkában, egy kis házikóban, hogy sajnáljam magam veszettül, inkább élek boldogan.
Nagyot fújtam. Nehéz eset, nehéz eset. Néha szívesen megütném így vagy úgy, de közben annyira sajnálatraméltó is ez az egész felfogás... persze, jól is hangzik, hogy az ikrekért szentelné magát, és az is érthető, hogy fél és rosszul érzi magát a városban odahaza... de akkor miért nem gondolja, hogy a világ ezernyi más helyén boldog is lehetne? Igazán boldog. Bár nem is értem miért érdekel ez engem. Felnőtt nő, és volturis, csináljon amit akar.
- De ez a te döntésed. Ha bezárkózva akarsz élni velük kettejükkel, és neked ez jó, nekem nincs közöm hozzá. Más nem tehet a boldogságodért, elsősorban neked kell hogy kelljen. Ha nem, és neked így jó, akkor ez a magánügyed - vontam meg a vállam. Az ő dolga, meg a Volturié, nem az enyém, még távolról sem. Nem az én dolgom, hogy erőszakoljam, hogy boldog legyen, tegye meg Alec, vagy Jane, vagy egy másik vörös köpenyes. Ez az ő életük.

to: Kate Denali

Ha lenne szívem, most bizonyára dobogna, de az már kétszáz éve megszűnt, nem tesz ilyesmit. Utoljára egy valaki hallhatta, hogy volt, valamikor valaha, ám az rég elmúlt. Az életem olyan volt, mintha üveglapon táncolnék: bármikor leszakad, és akkor nem lesz megállás a mélybe, ha megtörténik. Vagy mint a kötéltánc. Szédítő a mélység, elég egy apró hiba, és bamm. Amíg Alec fel nem bukkant a színen, Aro parancsára.
Így ebben a kifordított Hófehérkében, ahol én voltam a Vadász, a szerep áthárult másra. Aro fenség remekül fog ezen a gondolatfoszlányomon, képzettársításomról, azt garantálom.
Nem lesz menekvés a rekeszizmoknak…
- Én is azon vagyok, mint Aro-fenség. Ez egyáltalán nem fegyver, ez más, és eddig még nem jöttünk rá, micsoda. Már emberi életemben is jelen volt. Az ostobaságukról híres lázadók úgy emlegettek: Könnyek Angyala. Pedig közelébe se jártam én a mennyeknek, nemhogy angyalhoz hasonlítható lennék… kész sértés szegény angyaloknak. Ők túl jók hozzám – utóbbi inkább hangos gondolatra sikeredett, és tényleg így is véltem. Talán azért lett az a sorsom, ami, mert sose voltam elég jó.
A beleegyezése után megérintettem tenyerét, vártam a hatást. Vajon könnyezni fog ő is? Vagy megráz? Mi fog történni? Történik-e egyáltalán valami, vagy csak én fogom szétbőgni magam továbbra is?
- Sajnos ez nem egy olyan, amit én irányítok. Tudom, szörnyű. Én is utálom – fintorogtam, szabad kezemmel a sós folyadékot törölgetve szememből. Abba maradhatna már.
Enyhe rántást éreztem, mikor elkezdett beszélni arról, amiről faggattam. Én se gondoltam, hogy ez lesz ebből a találkozásból, de nem is akartam én ellenségként állni hozzá, bármennyire is gyűlöljék a családomat. Ez a téma engem is mellbevágóan érintett.
Szörnyen éreztem magam. Harag, fájdalom, értetlenség, bizonytalanság, gyűlölet, minden egyszerre söpört végig rajtam, pont ugyanaz az érzés, ami Jasperrel az első alkalommal, amikor sikerült megpiszkálnia valamit, hogy az ő volt-e vagy én… képtelen voltam rá, hogy eldöntsem.
- Ez nem igaz, ezt maga is tudja. De talán én jobban. A gyereket gyűlölik, ha rossz. Főleg, ha egy gyilkos. Jól tudom, gyilkosként születtem. Első mozdulata az életemnek az volt, hogy megöltem anyámat, pedig épphogy csak megszülettem – vágtam vissza arra, hogy a szülő akkor is szereti a gyerekét, ha rossz. Ez így… nem igaz. Nem minden esetben. – Jó, talán a maga anyja más volt. De tényleg azt gondolja, hogy mindegyik ilyen?
Ingereltem egy csöppet, mert bár borzalmas volt hozzáérnem, egyszerűen kiült arcomra a viszolygás, egyfajta rosszullét környékezett, mégis beljebb akartam lépni. Tudni akartam, mi fog történni, ha rám zúdítsa ezt az egészet.
Ha ugyanaz lesz, amire gondolok, akkor én nem fogom megkérni Marcus mesteremet, hogy eddzen velem. Tanítson. Elég ránézni, és sírhatnékom van. Bár mostanában már kevésbé annyira gyászos arcú, aminek csak örülni tudok.
- Hogy mondja? – Úgy néztem rá, mint aki minimum süket. Vagy sült bolond. – Anya? Az kizárt. Képtelenség…
Nem tudtam elhinni még azért magamról, bár játszottam már a gondolattal, hogy milyen lenne, de… jobb ez így, ha nincs úgy nagyon senkim. Úgy könnyebb, ha nincs kötődés, nincs félelem, hogy elveszítem, mert nem vagyok elég jó.
A fényképet látva elmosolyodtam. Tényleg aranyos. És tényleg vámpírnak néztem inkább, és ha már nem találkoztam volna előtte egy félvérrel, aki mellesleg szerintem pocsék humorú, túl sokat tanult a halandók rossz szokásaiból, nem egy rossz alak. Csak egy kicsit feltűnően utazott rá a recepciós hölgyre, azt meg azért már mégse…
Illemkönyv rendel neki.
- Hé! A fióka maradhat, az ördög jöjjön le róla – figyelmeztettem. Rám mondhat, amit csak akar, de az ikreket előttem nem érdemes rossz szavakkal illetni, ne rontsuk el ezt a jól kezdődő ismeretséget. Nem fűlik hozzá a fogam, hogy újabb vámpírt kelljen okítanom, mennyire nem szép így beszélni róluk. – Erről nem a Volturi tehet. Angliában, higgye el, ugyanígy éreznék, pedig az időjárás szempontjából kedvező lenne. Jó kis óceáni éghajlat, sok esővel, hideggel…
Szép az álom, de soha. Nem térnék vissza arra a helyre, ahonnét a Volturi mentett ki.
- A Volturi erről nem tehet. Ebben nem ők a hunyók, egyszerűen csak… sodródtam. Az árral, nem tehettem mást. Nekem a Volturi a part, ha érti, mire célzok. Az árvíz kellős közepén a kapaszkodó, ahová bármikor mehetek, menekülhetek. Az otthonom. – A családomnak éreztem őket.
Még azt a zakkant Demetrit is, és már szerencsére túltette magát talán a társaság azon, hogy egykor épp rájuk vadásztam, és most megfordult a kocka, Arónak hála.
- A legnagyobb boldogságom az lenne, ha én dönthetném el végre, hogy mikro akarok bőgni. Ez kegyetlenség, hogy nem tehetem most – sütöttem le bíborszín szemem. – Jó lenne, ha nem úgy tekintenék végre a városra, mint a hely, ahol… az a förtelem történt. Irónia, jobban sajnáltam a most már fajtámat, mint a halandókat. Ez még Alecet is meglepte. Mostanra bármi áron megvédeném a családomat. Volterrában meg nem lehet csak úgy császkálni, ahogy például maga teszi itt.
Jól is néznénk ki, áh, dehogy vennék észre… de nem adjuk fel, Volterra a miénk. Pont. Kaja háznál, van jól felszerelt otthonunk is, kell ennél több? Azt hiszem, nem. De ezt csak az érthette, aki velünk élt, és vagy egyetértett, vagy nem. Volt olyan tagunk, aki frászt kapott az unalomtól, inkább kint kódorog, csak ne kelljen sokat egy helyben lennie.
Én nem szívesen mozdultam ki, különösen akkor, ha az ikrek is ott tartózkodtak, de kötelesség az kötelesség.
- Várjon, van egy még jobb ötletem. Esküszöm megírom, maga lesz az első, akinek elküldöm a kötetet, ha eljutok odáig, hogy engedélyezzék is. Legyen a Vadász egy ember. És kapják el a Vadászt. Fordítsák a gonosz királynő ellen, és tutto finito. Hófehérke így is győz, megkapja, amit akart. A Vadászt. – Nincs mese, a nő elültette a bogarat fülecskémben. Kasszasiker. És tömény lódítás az egész. Aztán olyasvalami történt velem, ami még soha életemben. Nevettem. Fene gondolta volna, hogy az alaszkai nővel való találkozásnak ez lesz a kimenetele. Hazel Volturi, aki nem ismert mást, csak a gyűlöletet és haragot a halandók iránt, egyszer elkezd nevetni.

Én nagyon... nagyon próbáltam eltekinteni az "Aro-fenségtől", és nem felkacagni. Minden erőmmel azon voltam, hogy komoly legyen a hangom és az arcom is.
- Talán meg kellene ismerned Eleazart. Ő is a családom tagja. Különleges mentális ereje van. Megérzi más vámpírok különleges képességének az erejét és a természetét. Aro nem említette őt? Régen ő is gárdatag volt. Talán ő tudna neked mondani valami olyat a képességedről, amit még nem tudsz. Esetleg azt, mire használható pontosan - adtam egy tippet. Bár nem nagy titok, lehet, hogy a mestere már beszélt neki Eleazarról, de az is lehet, hogy nem. Viszont, lehet, hogy hasznára lehetne, ha beszélhetne egy "erő-szakértővel". Ártani ugyebár nem árthat.
Végig a múltamra, a régi családjaimra, úrnőmre, a vérrokonaimra, anyámra, a nővéreimre, Garrettre, és a Cullen családra gondoltam, ahogy vártam Hazel érintését. Vártam, és emlékeztem, mert tudni akartam, mit érzek igazán... mit vált ki belőlem az emlékük, a gondolatuk... valahogy mégis újra és újra Sasha arca bukkant fel előttem. Talán mert róla folyt a szó, talán mert a legmélyebb sebem volt mind közül...
- Oh, istenem... - másik kezem remegve ért arcomhoz, s ahogy a sós, hideg cseppeket érintettem, elsimítva ujjamra töröltem őket, és éreztem, hogy újabbak buggyannak elő. Talán a lélegzetem is elakadt, ha lehetséges... de hát ezek után, mi nem az?
Nagyot nyeltem, ahogy, mintha citromfacsaróba nyomták volna a szívem, és azt hihettem volna, abból csepegnek ezek a kicsiny cseppek. Csípett, de nem fizikailag, hanem mintha a lelkemet csipkedte volna. Egy pillanatra elnevettem magam, még a fájdalmon is, amit éreztem... mert éreztem azt is... anyára gondoltam, és fájt, dühített... minden anyámé fájt, de az utolsó halála a legjobban, és mégis örültem... mert végre ki bírtam fejezni... Amit szavakkal sosem lehetett elég hitelesen, valósághűen... az most itt csillogott az ujjbegyemen... Fájt, de fájása édes volt, keserűen édes, és mégis azt éreztem, amit már sok-sok éve nem... megkönnyebbülést... és olyan szeretetet anyám iránt, mint halála óta soha.
- Nem... - ráztam a fejem, s hangom elhalt egy pillanatra. - Nem szörnyű. Vagyis... szörnyű... - szipogva törölgettem arcom, úgy csodáltam a nedves kezemet. - De még... én... - mély, reszketeg lélegzetvétellel próbáltam szavakba önteni a dolgot... nem tudtam minek nevezzem amit éreztem. Mintha minden lett volna egyszerre, amit valaha is éreztem... bárki iránt. Bármit, amit könnyekkel fejezhettem volna ki, mikor történtek. És most itt volt, és... éreztem, és mégsem úgy, mint akkor, mikor történt, mert akkor nem voltak, csak vágytam könnyekre... most voltak... és ez egyszerre ijesztett meg, nyűgözött le, dühített... igen, mert ez azt jelentette, nem vagyok még túl rajtuk... de boldoggá is tett... hogy évek múltán is, érzem őket... őket... akik emberkoromban szerettek, akik emberként bántak velem, és akik aztán szörnyként is az embert látták bennem, aki sérültebb szörny volt mint én, de jött, és ment, és ezzel még rosszabbá vált... Irina fájdalma, amit átéreztem, Tanya hiánya... Cullenék...
Felsóhajtottam, de nem húztam el a kezem. Próbáltam kiszipojozni a perc minden kínját és örömét...
- Te tévedsz. Egy igazi szülő mindig szereti a gyerekét. Egy jó szülő sosem tesz olyat, ami a gyerekének rossz. A te apádban volt a baj, nem benned, nem te ölted meg anyádat. Csak megszülettél. Ami közben történt, az nem a te bűnöd volt. Nem minden szülő jó, de az alapján amit eddig hallottam, apád rossz szülő volt. Nagyon rossz. De le merném fogadni, ha anyád élt volna, és apád hal meg valamikor, valamiként, valami olyan helyzetben, mikor te is ott lettél volna, anyád sosem hibáztatott volna téged érte, semmilyen esetben sem.
Nem akartam elfogadni, hogy egy anya a gyermeke ellen való lehetne. Biztosnak kellett lennem benne, bármit is mond Hazel, egy igazi anya sosem utálná meg a gyermekét. Egy apa más kérdés, sosem volt több apám, csak az az egy, aki lemondott rólam. Eleazar, bár közel volt az apaszerephez, de inkább akkor nagybácsi... Az apák mindig is kívül maradtak az élettörténetemből... ha nem számítom annak azt a sereget, ami emberként nevelt engem... hisz csupa férfi volt, akikre javarészt felnézhettem.
- Hát mire való egy apa, ha nem arra, hogy felnézzen rá a gyereke? Hogy megvédje a gyerekét? Hogy a gyerek mindig biztonságban érezze magát mellette? Az anya pedig arra való, hogy szeressen. És bármi van, mindkettejüknek ki kell állniuk mellettünk, bármit is teszünk! Ha nem teszik, az az ő szégyenük, és az ő bűnük, nem a miénk! - bizonygattam eltökélten, nem és nem engedve a hitemből. Még akkor sem, ha mindezt sírás közben adom elő... mert ettől csak még igazabbnak érzem. - Minden szülőm kivétel nélkül követett el értem szörnyű bűnöket, mégis mindet szerettem! Apámék eladtak, gyűlölöm őket érte, de értem miért tették, és szeretem őket érte, hogy ki akartak juttatni abból, amiben éltünk! Az úrnőm rabszolgának vett magához, később mégis a maga lányaként nevelt, olyan korban tanított engem tudományokra és harcászatra, mikor a padlósikáláson kívül mást nem is remélhettem volna magaménak! És a vámpíranyám... - nagyot nyeltem, s szinte fájt a torkom tőle -, megölt, megölt engem, ő és nővérem megölték az úrnőmet, és mindenkit, akit ott a családomnak éreztem... nevelőanyát aki szeretett, nevelőapákat, akik tanítottak... mindenkit, akihez kötött bármilyen érzés... és én mégis megbocsátottam a bűneit... szerettem velük együtt, és gyűlölöm mert olyat tett, amiért el kellett hagynia, de értem miért tette, és jobban szeretem őt most, mint valaha az elmúlt évszázadokban! - A végén már kiabáltam. Éreztem hogy szikrázni kezd a tenyerem, pedig nem is akartam... Elrántottam rögtön a kezem az övétől, és léptem egyet hátra, tenyeremet dörzsölgetve ujjaimmal.
- Ne haragudj... nagyon fájt? - kérdeztem szipogva, gondolva ezzel az érzéseimre is, meg az erőmre is. Nem akartam megrázni. Csak... Elhatalmasodott rajtam hirtelen egy érzés... nem is tudom minek nevezzem... mint egy hullám... cunami... söpört mindent mindenfelé... Mégis, most hirtelen, hogy elengedtem a kezét, és könnyeim elapadtak... mintha mélyen belül, a fájdalom alatt, az öröm szomszédságában ott lapult volna bennem még valami... a megkönnyebbülés. Sírtam. Ahogy akartam, már olyan rég...
- Pedig úgy véded őket, mintha az anyjuk volnál - erősítettem meg önnön állításomat újra. Feltartott kézzel hárítottam a lehetőséget, hogy kijavítsam a "fiókákat"... mert nekem ördögiek, akár tetszik neki, akár nem, de legyen neki jó, nem szidom őket előtte.
És talán a Volturit sem... Nem értem milyen groteszk formai izé ez a kapcsolat, meg ez a végtelen odaadás benne irántuk, mikor szerintem annyira nem bánnak jól vele, hogy ezt érdemeljék... de ha neki ennyit jelent... lehet hogy valami... valami megy nekik. Nem tudom mi. De Hazel kapaszkodik beléjük...
- Fiatal vagy még. Idővel biztosan megtanulod kezelni. Nem tudom ez számít-e... de... nekem segítettél ezzel... rossz volt... de most jobban érzem magam... most, hogy kijött belőlem... - Még nedvesek voltak a szemeim, de direkt nem is töröltem meg. Ki akartam élvezni... furcsa kifejezés, de jobb híján... Nem hiszem hogy egyhamar újra átélhetem majd, ha ő hazamegy.
- Ezért jók az ilyen helyek - mutattam körbe, a minket körülvevő, gyönyörű, havas tájon. - Elég tágas, hogy én is élvezzem, és az emberek is. Én nem zavarom őket, ők sem engem, és ha élvezni akarjuk egymás társaságát, az sem bajos. - Bár tény, hogy rég nem éreztem ember társaságát, de... nem is volt véletlen. Mostanság meg... hát, csak mással voltam elfoglalva.
Felnevettem. A vámpírdoktornál csak a vámpíríró lehetne jobb. Olyanokat írhatna, hogy hu-húúú!
- Támogatom az ötletet, szívesen elolvasom ha elkészül - bólogattam mosolyogva, de ha már "Hófehérke"... már motoszkált a fejemben egy ideje egy kérdés, de eddig nem tudtam, feltehetem-e... Most úgy döntöttem, megteszem, hátha... ha már úgyis jobb kedvűnek tűnt a lány, hátha felel olyasmit nekem, amitől ez a téma is... jobb mederbe kerülhetne a szívemben... Bármilyen infónak örülnék, azt hiszem... csak tudjak valamit.
- Szeretnék kérdezni valamit... - kezdtem, kissé bizonytalanul, néhány perces mosolygós-kuncogós hallgatás után, de ekkor már komoly arccal. - Bella Cullen... Ismered őt?

to: Kate Denali

- Eleazar? – próbáltam, törtem a kis koponyám, már nem szó szerint, de azért koncentráltam, hátha beugrik egy arc, egy hang, vagy csak az említésük, de semmi. Csak fejem ingattam. – Még soha.
Ami történt, az minden várakozásomat felül múlta, mikor Kate könnyezni kezdett. A hölgy minden régi, mostanáig benne maradt sebe áthárult rám, nekem csak valahogy el kellett ezt vezetni, de tudtam, hogy ez a harag, gyűlölet, ami most bennem tanyázott, nem az enyém. Most meg tudtam különböztetni az én valós érzéseimet a másikétól.
Kínzott ez az egész, egy idő után elkezdtem remegni, ahogy mindig, ha valaki túl sokáig érintkezett velem, mikor ez történt. Pár napig biztos nem leszek megint a magam ura, vagy asszonya inkább, de így bebizonyosodott, amin gondolkodtam. Fejlemény. Lesz miről beszámolni a mestereknek.
- Akkor miért nem juthattam oda, ahova mindig is szerettem volna? Mert egy mocskos gyilkos vagyok, semmi több. Megérdemeltem a sorsom, a bukást. Az, hogy a Volturi magához vett… az volt egész életemben a legjobb, ami megesett velem. Mai napig nem jöttem rá, van-e azon túl valami, hogy érdekesnek mondanak – sőt, Alec, bár nem nyíltan, de szépnek is nevezett, egyszer, és remélhetőleg nem csak én hallottam félre valamit nagyon.
Viszont az, már a sokadik újdonság, meglepetés volt ebben a napban, hogy a nő rendíthetetlenül hitt ártatlanságomban, és még holtában is apám támadta azért, aki lett belőlem.
Pedig ennek egyedül egyetlen egy oka volt: én magam. Senki más. A Könnyek Angyalának ez volt a sorsa, hogy lehulljon, és kivettessék helyéről, ami talán nem is volt az övé.
- Van, ami jobban fáj, mint egy enyhe áramütés – fújtam meg az ujjam, miután Kate képessége kicsit megrázó élményben részesített.
- Én sose voltam anya. Nem tudom, az milyen – vontam vállat. Foglalkoztam a témával ,de még sose tudatosult bennem, és valószínűleg az ikreknek sem tetszene a gondolat, ha befogadnám őket. Nem, ez felejtős.
- Azért ez… pocsék. Hogy egy Volturi bőgjön. De remélem, tudja, hogy most ugyanazt érzem, amit maga, és fogom is jó pár napig. Eléggé lehangoló – tájékoztattam, csakhogy tisztában legyen remegésem okával. Azért ez teher, nem is kicsi.
- Ha lehet, mellőzhetnénk végre a miért jó az ember témát. Eleget láttam ahhoz, hogy eldöntsem, undorító bestiák. Cserébe én se piszkálom az étrendje okán, és a bundásokat se a sampon-ismeret hiányáért – örültem volna, ha pontot teszünk ennek az ügynek a végére. Nem akartam elhagyni Volterrát, és kész. Szükségem van rájuk… hogy tudjam, vannak. És főleg jól, épségben.
- Ó, akkor a vámpírpopuláció a röhögésben fog kihalni valószínűleg, de meglátjuk, hátha még odahaza is rákapnak az írás ötletére – kacsintottam, ugratva őt.
- Igen, ismerem. Volt szerencsém őrizni őt, sőt, Edwardjukkal is találkoztam már. Kész papucs az a férfi – fintorogtam. – Már elnézést kérek, de komolyan, a nők simán rángatják ide-oda. Isabella kisasszony, nos, jobban örülnék, ha minél távolabb lenne a családomtól. Nem igazán bízom benne, hogy nem forral valami fékevesztett ökörséget az agyában.

- Régen eljött már. Miután szerelmes lett, és... szóval eljöttek, és utána hozzánk csatlakoztak. - Persze eredetileg nem ennyi volt a sztori, de... jobbnak éreztem, ha kihagyom belőle, hogy Eleazar előbb átváltoztatta a szerelmét, és azóta is boldogan élnek együtt... Kicsit talán túl boldogan is, mert sose látni őket... De irigylem őket a boldogságukért. - Ha egyszer segítséget szeretnél az erőddel kapcsolatban, őt is felveheted a listádra, róla talán még Aro is egyetértene, hogy hasznodra válhatna. - Ebben igazából nem volt kétségem. Aro épp azért engedte el anno őt, mert hasznos és jó a képessége, amennyire én tudom. Tehát bízik a tudásában is, nyilván.
Furcsa érzések kavarogtak bennem. Mindazzal együtt is, amin átmentem, mióta élek... ami fájdalmat, dühöt fel tudok idézni... ezek az emberek tettek azzá, aki ma vagyok. Abban az időben, melyet a sors nekik szánt az életemből, abban az időben szerettek. Ahogy csak tellett tőlük. Mikor elváltunk, meggyászoltam őket... és most meg is sirattam, hála Hazelnek...
- Miért nem jutottál...? Most a Mennyre gondolsz? Ez nem a kárhozat útja, nem azért vagyunk vámpírok, mert büntetést érdemeltünk, mert rosszat tettünk. Egyikünk sem. És nem vagyunk rosszak, átkozottak, csak és kizárólag azért sem, mert vámpírok vagyunk. Még azok sem, akik emberekkel táplálkoznak. - Felsóhajtottam, és megráztam a fejem. - Nézd, én nem tudom, hogy a Volturiban ki kivel, mit miért csinál... legalábbis nem mindenkiről tudom... de gondolom vannak ott rendes figurák is, mármint, olyanok, akik nem csak azért "tűrnek el" ott, mert érdekes erőd van. Ha Alec, mint mondtad, odafigyel rád, gondolom többet jelentesz neki, mint egy erő, csinos csomagolásban. Különben, ha ez számít, bár nem tudom, mennyire számíthat, de annak ellenére is, hogy egy volturis vagy, én egészen kezdelek megkedvelni. És még egy fokkal jobban kedvelnélek, ha abbahagynád a magázásomat, mert rémesen idegesítő, öregasszonynak érzem magam tőle - forgattam meg a szemeimet ezen, mert már többször is akartam szólni, de valahogy mindig elmaradt a dolog. Rémes, tényleg. Már beszélgetünk egy ideje, szóval hálás volnék, ha ezzel felhagyna már végre.
- Igaz - bólintottam, de örültem, hogy nem ráztam meg nagyon. Nem akartam volna kárt tenni benne, ha már az én érzéseim miatt remeg amúgy is. Néha nekem sem egyszerű velük, pedig nekem van mibe kapaszkodni tőlük.
- Hát... egy anya olyan, hogy... bármit teszel, szeret. Törődik veled. Vigyáz rád. Rendben tart. Gondoskodik rólad, ha bármi bajod van. Aggódik érted, akár van bajod, akár nincs. Mindig jót akar neked, akár akarod, akár nem. Mindig biztonságban akar tudni. Ilyesmik... ezért mondtam, hogy ahogy beszélsz az ikrekről, olyan érzést kelt, mintha anyaian törődnél velük. De nem tudhatod biztosan, hogy ők mit éreznének ezzel kapcsolatban. Lehet, hogy nekik is jól jönne egy család. Csak gyengeségnek hinnék bevallani - vontam meg a vállam. Nem sokat tudok róluk, azon kívül, hogy gonoszak, részemről szívtelenek, és hogy nagyon fiatalon változtak át, mert iszonyatosan kölyökképűek... Biztos, hogy nálam jóval fiatalabb korukban változtak át. Lehet, hogy magányosak, és azért is olyanok, amilyenek, mert csak Aro van jelen előttük, mint "szülői figura". Lehet, hogy egy szerető anya jobb példakép lenne... Bár, ezt nekik és Hazelnek kell tudni.
- Igen, hát... régi és új dolgok... hosszú ideje gyűltek - lemondó szusszanással söpörtem ki egy pár kósza hajszálat a szememből. Hosszú. A régiek, az újak, nem tudom melyik miatt volt nehezebb elkezdeni, és melyik miatt befejezni a sírást. A régieket feltépni, az újakat próbálni meggyógyítani... Néha azt kívánom, bárcsak tudnánk aludni, hogy néha kis időre ne kelljen gondolkoznunk semmin. Talán egyszer egy olyan vámpírral is összehoz a sors, aki ezt tudja előidézni. Végülis, a sírásért is csak ezer évet kellett "letöltenem". Most jöhet az új kör...
- Én pedig eleget láttam, hogy tudjam, nem azok. De nekem mindegy, nem kötelező veled beszélgetnem róluk - adtam meg magam. Bárki mással könnyedén tudok róluk beszélgetni, ha akarok, vagy velük magukkal is beszélgethetek az emberiségről, nem kell hozzá Hazel, főleg, ha nem is akarja. - Tőlem szidhatod az étrendem, engem nem zavar, bár, talán okosabb lenne olyasmit szidnod, amit tényleg ismersz. Én kipróbáltam mindkettőt, és azzal élek, amelyik jobban bejött. Igazából a farkasokra is ugyanez élne. Előbb ismerkedj meg egyel, utána mondj véleményt. Büdösek, ez tény, de nem azért mert mosdatlanok. Mivel természetes ellenségeink kéne hogy legyenek, az ő szaguk minket irritál, a miénk meg őket. Erről egyik oldal sem tehet - feleltem higgadtan, kis mosollyal a szám szegletében. Próbálkozhat, de engem nem nagyon zavar. Az étrendem és a farkasok is szúrják szinte minden átlagos vámpír szemét. Már megszoktam. Nem fogunk ezen összeveszni, legalábbis, ha ez rajtam múlik.
- Az írás remek önkifejezés, lehet hogy páran hasznát látnák ott is, ki tudja, mi rejtőzhet a lelkükben - viccelődésnek tűnhetett, de igazából komolyan mondtam. Az írónál kevés őszintébb ember van, hisz ha bárkinek nem tetszik amit leír, nyugodtan mondhatja, hogy csak egy történetet mesél valakiről. Nem pedig igazi érzésekről vagy eseményekről ír.
"Megdobbant" a szívem, amikor igennel felelt, kérdésemre, hogy ismeri-e Bellát. Úgy hallgattam minden szavát, ahogy szomjazó kap minden csepp víz után. Még arra sem reagáltam, hogy szegény Edwardot papucsnak titulálta, bár szívesen sokkoltam volna érte, de... de most nem... máskor... most Belláról akartam tudni! Azt mondta, őrizte őt...
- Mi is... - feleltem rekedten, már arra, hogy ő is azt akarja, hogy Bella minél távolabb legyen az ő családjától. Erre az én családom is ugyanannyira vágyik, sőt, inkább az a biztos, hogy sokkal jobban.
Elfordultam Hazeltől, mert nem akartam, hogy lássa az arcom. Jó vagyok pókerarcban, de nem ennyire. És örültem, hogy most nem érint meg, mert egészen biztos, hogy nem állnám meg könnyek nélkül, Bella, és a családunk helyzetét. Ő emlékeztetett legjobban a jelenlegi családunk tagjaiból anyámra. Mindent feláldozott önmagából, azért, hogy a szerettei biztonságban legyenek, legfőképp a kislánya. Mindent, és bármit. Náluk jobb anyát soha egyet sem láttam. Azt kívántam, bárcsak egyszer legalább a töredékét megtehetném a családomért, annak, amit ők tettek értünk.
- Ha tudsz rá módot, hogy hazahozzuk őt, és ne kelljen még nagyobb árat fizetnünk a szabadságáért, mint amit neki kellett a családjáért, nyugodtan szólj. A magam részéről, bizton állíthatom, de azt hiszem, szilárdan ki merem mondani azt is, mind úgy véljük, bármit megtennénk, hogy a család újra egyesülhessen - mondtam, s visszafordultam, hogy Hazel szemébe nézzek, hogy lássa, nem viccelek. Ha lenne bármi, amivel visszajuttathatnám Bellát a szeretteihez, megtenném. Bármit, hogy Renesmee visszakapja az anyukáját. Csak az a baj, hogy épp úgy, mint a többiek a családban, én sem tudtam erre megoldást.

to: Kate Denali

Hát persze. Sejthettem volna, bár nem kérdeztem rá, hogy eleve vámpír volt-e a párja, mikor találkoztak. A szerelem-szeretet kérdése csupán számomra új, egyébként jól ismert, régi téma.
- Remélhetőleg igen – bólintottam egyetértve, hogy valóban nem árt mellém néhány, az „adottságom”, bár inkább átkom terén szakértő egyén, aki látja nagyjából, hogy milyen irányú fejlődés várható, ha egyáltalán sor kerülhet olyanra.
- Nem így értettem. Ha nem követtem volna el annyi bűnt már emberként, talán most nem lennék kitaszítva. Nem csak vámpírt öltem előtte. Hanem embereket is. Ártatlanokat. Olyanokat, akik nem szolgáltak rá, de mégis kimondták rájuk az ítéletet mindenféle meghallgatás nélkül. Ha meg történt ilyen… akkor addig gyötörték, még a pokol összes bűnét magára nem vállalta – kezem ökölbe szorítottam. Ezt képtelen voltam megbocsátani magamnak. – A klánon belül már elfogadtak. Már… már nem félnek tőlem annyira, mint régen, és köszönöm. Sose éreztem úgy, hogy egy magamfajta vadászt szeretni lehet. Hogy Alec mit gondol és érez, majd elmondja egyszer, ha úgy látja jónak.
- Ahogy szeretnéd – bólintottam. Ha ettől, hogy tegeztem, jobban érezte magát, miért ne?  zen ne múljék a hangulat.
- És a testvér nem tehet ilyesmit? – kérdeztem, kissé talán bugyutának tűnhettem, gyermetegnek, de a szeretet, szerelem érzéséről vajmi kevés tudás állt rendelkezésemre. Csak morzsákat tapasztaltam, s némelyik morzsa igazságában nem votlam kellően bizonyos. Erről csak Aro fenség tudna nyilatkozni, ha hajlandó lesz elárulni nekem egy-két részletet, vajon miként vélekedik rólam az, ki engem átváltoztatott.
- Az emberek nekem eddig csak ártottak. Nem okoztak mást, csak fájdalmat. Nem itt sínylődnék, kételkedve magamban, ha nem így lenne – ingattam a fejem. Fura, hogy épp egy alattvalónak beszéltem olyasmiről, amit ez idáig csak Jaspernek említettem nyomokban. Pedig nem kedveli ez a nő se a családomat, de engem igen. Miért? Mi jót láthatnak rajtam, ami kedvelni való? Hisz vámpír-embergyilkos voltam, amit még mindig nem tudtam megbocsátani magamnak.
- Talán a két pajzs lehet sok a képességemnek, gátolnak a kibontakozásban. Gondoltam erre is. A kisasszonyt meg majd rúgják hátsó tájékon helyenként, ha haza tudjuk penderíteni valamilyen csoda folytán, mert valami siralmas, mennyire nem értékeli azt, amije van. Értékelhetné, hogy neki olyasmi adatott, ami nekem sose. Igazi család. – jegyeztem meg, mert hogy néhány kérdésben nem jutottam dűlőre őrzöttemmel, az biztos. Majd foglalkozhatnának vele többet, mert még nekem is sok az a letargia, amibe feleslegesen kergeti magát.
- Remélem, sikerül megtalálnom az említett Eleazart, és úgy térhetek haza, hogy nem okozok csalódást senkinek.

- Szerintem biztos - bólogattam komolyan. Ha van valami, amiben a családom masszívan élen jár a Volturi előtt, kilométerekkel lehagyva benne őket, az a segítség. Akár tudunk, akár nem, mindenképp megpróbáljuk, de általában, ha nem is tudunk rögtön módot a segítségre, hát keresünk.
- Áhh, értem - bólintottam megvilágosodva, viszont utána megráztam a fejem. - De azokat nem gonoszságból tetted. Nem te akartad hogy így járjanak, nem igaz? És sajnáltad őket, nem? Gondolom igen, ha azóta is emészted magad miattuk. Ez nem éppen azt mutatja szerintem, hogy rossz vagy romlott lélek volnál. Befolyásolható... igen, inkább... de nem rossz - méláztam, igyekezve meghatározni belőle azt, amit erre magyarázatként mondani lehet. Tény, hogy végignézni vagy hagyni, ugyanúgy rossz, mint csinálni ilyesmit, de ez nem jelenti rögtön azt, hogy az illető romlott volna. Vannak rossz döntések, és vannak rossz körülmények. Ahogy kiveszem szavaiból, nála ez az utóbbi volt. Nem vele volt a gond, hanem az apjával.
Rámosolyogtam. Hogy miért? Talán mert nem tudtam elképzelni jobb feleletet. Hogy Alec mit érezhet és mit nem, azt nem nekem tisztem megítélni, úgy vélem. Hogy egy vadászt lehet-e szeretni... hm... bármelyik vámpír kérdezhetné, hogyan szeretheti őt bárki, de ettől még szeretnek minket. Ez nem ilyesmiken múlik. A szeretet elvileg akkor jó, ha feltétlen. És végül, nagyon hálás voltam, hogy végre nem magázott.
- De, persze - helyeseltem gondolkodás nélkül. - De általában úgy tapasztaltam, érezzük a különbséget, szeretet és szeretet között. A különböző kapcsolattípusokhoz más és más féle szeretet tartozik. - Bár, kutya tudja, nekem két lánytesóm van, sosem kerestem hasonlóságot másféle szeretetekhez. Na persze, tény, hogy az én családom aztán igazán különleges összetételű. Sokféle szeretet létezik. És engem csak egy kerül el...
- Talán rossz helyen vagy módon próbálkoztál megtalálni a közös hangot velük. Vagy csak rossz emberekkel akadtál össze. Sokfélék ők is, akárcsak mi. Vannak emberek, akik nem érdemlik meg a beléjük fektetett bizalmunk, de vannak, akik a sokszorosát adják vissza annak, mait mi rájuk áldoztunk. Néha jó, néha meg rossz sül ki ebből. Próbálkozni kell, ilyen az élet - vélekedtem bölcselkedve. Hisz, ha mindannyiszor feladtam volna, amikor csalódtam, sose érem meg a százat sem...
- Nem ismered Bellát. Ha ismernéd, nem kételkednél benne, mit értékel és mit nem - vágtam rá, kicsit talán csattanósan, de aztán lágyabban folytattam. - És elhiheted, nálunk jobban senki nem örülne, annak, ha hazajöhetne. Nagyon örülnénk, ha otthon tudhatnánk a szeretteivel. Az összessel. Sokat megadnék érte, ha együtt láthatnám újra a családot - feleltem. Igen. Bárcsak Bella újra Edwarddal lehetne, és Nessie-vel és a többiekkel... bárcsak...
- Nos, ha netán megtalálod Eleazart, esetleg előbb mint én, üzenem, hogy néha megnézhetné, otthon vagyok-e. - Rákacsintottam. Igazából komoly volt, mert örülnék, ha hallanék már felőlük némi életjelet... vagyis, inkább látnék. Szép a szerelem, de a család jelenleg szétszéledt, és ez nekem kényelmetlen. Őszintén megvallva, idegesít. Aggaszt. Mert ilyen nem szokott lenni, hogy egyedül legyek.