Épp most tévedtél az ország egyik legnagyobb, ha nem az egyetlen Twilight témájú fórumára, ami egyaránt dolgozza fel a könyvek és a filmek eseményeit. Ugyanakkor mi egy kicsit más irányba vittük el a történetet, így érdemes elsőként a világleírást elolvasni, rögtön a szabályzat után! Oldalunk már négy éve üzemel, bár nemrégiben be kellett iktatnunk egy költözést, s ezáltal nagyon sok minden változott; két új faj került bevezetésre, valamint számtalan új, egyéni canon karakter. Ha megtetszettünk, bátran regisztrálj fel, a staff áll a rendelkezésedre, s egészen biztos, hogy befogadó közösségre lelsz nálunk! (;
A fórumon található leírások, kódok mind a Twilight after dark tulajdonában állnak. Nem keveset dolgoztunk a kinézetünkön, tisztelj meg bennünket azzal, hogy feltüntetsz minket, ha megihlet a design egy része. Néhány kód alapja Lénától származik, míg a design többi része és a fejléc Alice munkájának gyümölcse. További segítséget nyújtott nekünk Sigmund, tanácsaival és kódjaival, Winnie, aki nélkül az utolsó bejegyzéseink modul nem lenne formázva és Jasper, aki a fórum trailerét készítette. Hálásak vagyunk nektek, köszönjük!
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég
“You don’t have to say everything to be a light. Sometimes a fire built on a hill will bring interested people to your campfire.”
― Shannon L. Alder
Irina & Stefan
Itt láttam meg őt először. A rénszarvast leste, érzékei megfeszültek, minden ízében kiteljesedett, ahogyan a vadra lesett. Hozzám szólt én pedig semmit sem reagáltam rá, egyetlen, kósza rezdülésemmel sem jeleztem, hogy hajlandó lennék egy fél mondatocskát vesztegetni rá. Nemes egyszerűséggel sarkon fordultam és faképnél hagytam. Hogy miért? Mert megijedtem mindattól, amilyen jelentést saját, nehezen megregulázott mosolyom hordozott. Nem vagyok humánus, soha nem is voltam. Mélységes undor kavargott minden alkalommal gyomromban, ha valakit állatból láttam táplálkozni, ám mégis, a szőke fürtök tulajdonosát nem hogy nem tudtam rühelleni, de kizárni sem voltam képes elmémből. Hosszú ideig futottam, meg sem álltam mindaddig, míg úgy nem éreztem, hogy az éhség erősebb a távolmaradás vágyától. Megfogadtam Minodora után, hogy nem sétálok bele olyan utcába, amely vesztemet jelentheti, ám most mégis itt vagyok, s várom őt. Pedig nem ismerem, ahogyan ő sem ismer engemet, s ez mindkettőnk szerencséje lehet talán.
Vállamat hanyagul egy fa törzsének vetve nyúlok kabátom zsebébe, hogy a bőrdzseki belső oldalának mélyéről előhalásszak egy doboz cigarettát. Káros szenvedély, ezt mondják, ám rám - a magamfajtára - már aligha lehet káros az ilyesmi. Szívom a nikotinrudat azóta, hogy megjelent a piacon, bár nem nyugtat meg, ahogyan arra esküsznek az emberek. De nem is öl meg. Csak szeretem és kész, nincsen rá magyarázatom. Ez nem olyan fekete vagy fehér, mint az, hogy mit láttam Minodorában, vagy éppen az, hogy Vladimir mit látott a társában, esetleg bennem. Ennek nincs magyarázata, ez csak olyan természetes lett számomra, mint az, hogy nem lélegzem és embertelenül, természetellenesen viselkednek pigmentjeim a napon. Sercen a cigaretta vége, ahogy röpke kattintás után fellángol az öngyújtómban a tűz. A gyufát jobban kedvelem, de ezen a vidéken, ahol ennyi a hó és a nedvesség több hátrányát láttam, mint előnyét, így elhagytam klasszikus szokásaimat, s a modernséget hagytam bekúszni a napi rutinom közé. Jólesőn, nagyot szippantok a füstből, hagyom leáramlani tüdőmbe, hogy orromon és a számon egyszerre eresszem ki végül, olybá tűnve ekképp, mint valami gyárkémény. Vérvörös tekintetem a horizontot pásztázza, enyém a világ összes ideje. Vajon mikor kerülsz elő borostányíriszű angyalom?
NOTES:
Előzmény:
Írta: Irina Denali
A fiatal rénszarvas érzékelhette a jelenlétemet, hallottam a szívverésének gyorsulását és a vér pumpálását az ereiben. Én ellenben tisztán és pontosan láttam. Az izmai megfeszültek, és csak arra várt, hogy melyik irányból hallhatja meg a rá leselkedő ragadozót. Néma csendben vártam, míg a nőstény kirobbant valamelyik irányba a lápvidék szélén. Valójában sok esélye nem volt, a menekülési útvonalai is leszűkültek, hiszen éppen úgy, mint én, ő is tisztában volt azzal, hogy a lápban a lassú kínhalál várja, így arra biztosan nem fog futni. Igazság szerint, emiatt a helyzeti előny miatt szerettem itt vadászni. Nem messze innen a fenyőerdő húzódott, ez a rész, ahol a zsákmányom állt feszült figyelemmel egy kisebb tisztás volt. Aztán a részszarvas nekiiramodik, én pedig gondolkodás nélkül utána rohantam. A vadászatra nem igazán létszükségből kényszerültem, ám muszáj volt hazulról eljönnöm, hogy némi nyugalmat lelhessek. Tanya még nem tért haza, és bevallom aggódtam érte, Kate pedig minden jóindulata ellenére egyre inkább kikészített. Mértéktelenül fontos volt nekem mindkét Nővérem és Carmenék is, ám nem kívántam újabb és újabb vitákba bocsátkozni senkivel sem. Valami azonban megváltozott bennem, ebben kétségtelenül biztos voltam. Ugyan nem tudtam megmondani mi indította mindezt el, s azt sem, miért pont most, azonban nyilvánvalóan éreztem. Az állat súlyom alatt megrogyott, földre zuhant velem együtt, én pedig gondolkodás nélkül törtem el a vaskos nyakat. Egy könnyednek tűnő mozdulattal maroknyi szőrtől is megszabadítottam, hogy azután éles kis fogaimat belemárthassam a fanyar húsba, és a rénszarvas meleg vére átáramolhasson belém. Míg a tetem kiürült, én feltöltődtem. Éreztem, ahogyan minden porcikámat átjárja a vas ízű élet, éreztem, ahogyan arcomat megfesti, és tudtam, sokkalta emberibbnek fogok tűnni egy rövid ideig majd. Néha eszembe jutott milyen más volt, amikor halandók vérét vettük, néha még hiányzott is az a sokkal gazdagabb aroma. Vajon Nővéreim hagynák, hogy ismét emberek életet vegyem el, csak mert úgy tartja éppen kedvem? Szemet hunynának felette, pusztán azért, hogy ne legyek ennyire depressziós? És akkor megláttam… Felpillantva, vérvörös ajkakkal néztem vissza az ismeretlenre, aki átható tekintetével engem figyelt. Sötét kármin szemei elárulták, hogy ő nem csak gondolt az emberi életek kioltására, hanem meg is tette. Csak bámultuk egymást, az idegen valamivel magasabban volt, mint én, a fenyőfák között, de úgy tűnt, nem akart elbújni előlem. Talán csak nem akart megrémiszteni. Felálltam a rénszarvas teteme mellől, s egész testemmel a férfi felé fordultam. A szőrmemellényem zsebéből egy zsebkendőt vettem elő, hogy megtörölhessem a számat. Nem tudhattam mi lesz, ha megszólítom, vagy éppen akkor, ha nem teszem ezt, ám kíváncsiságom felágaskodott, akár egy vadló. - Ki vagy te? - kérdeztem végül, azután pedig csak vártam. Vártam mi fog következni ezután.
Mióta láttam azt a kármin színű szempárt, nem tudtam elfelejteni. Nem láttam mást, csak az átható tekintetet, mely engem fürkészett a vadászatom közben. Egyszerre volt ijesztő, idegen és elmondhatatlanul csábító. Nem igazán tudtam mi lelt engem, évek óta nem éreztem ilyesfajta kíváncsiságot és izgalmat, mint most. Nem értettem magamat, hiszen az is reálisnak tűnt, hogy Denali környékét már el is hagyta az illető. Mégis reménykedtem benne, hogy az ismeretlen itt van, közel valahol, és még találkozhatok majd vele egy napon. Nap mint nap sétálni indultam a környéken, abban a reményben, hogy a véletlen vagy a sors, hívja mindenki úgy, ahogyan akarja, összesodor minket az idegennel. Meg akartam tudni ki az, aki figyelt engem messziről, s képes volt a szólításomra mégis elrohanni. Azt hiszem, a változást még a nővéreim is észrevették, hiszen folyton zizegtem. Úgy éreztem kissé magamat, mint a könyvekben leírt kamaszlányok, akik az első randevújukhoz készülődnek. Fogalmam sincs, miért történt ez velem. Egy-egy percre még eszembe jutott a múlt vesztesége, és éppen ezért meg is ijedtem, mert hosszú gyászom után, most egyszerre csak elfeledtem Laurent vonásait, az ő vörös szemeit. S ahogyan ez a gondolat az elmémbe furakodott, szinte azonnal el is tudtam engedni, így ismét az idegen járt a fejemben. Nem beszéltem a testvéreimnek róla, sem pedig Carmenéknek. Addig nem akartam nagy feneket keríteni a dolognak, amíg meg nem tudtam, hogy barát vagy ellenség e, akit láttam. Így csak elmentem pirkadatkor otthonról, és néha csak sötétedés után kerültem vissza ismét a ház kényelmes falai közé. Nem mintha nem mehettem volna el. Biztos voltam benne, hogy a veszekedésünk óta ennek Kate inkább örült ennek, mintsem problémának tartsa, hiszen hónapokat töltöttem zárt ajtók mögött a szobámban, könyvekbe burkolódzva. Ma újra arra sétáltam, ahol akkor láttam a férfit, amikor vadásztam jó pár héttel korábban. Csak remélhettem, hogy esetleg itt lesz, mert ugyan minek is jönne vissza ide. Ahogy a mocsár peremén haladtam el, alig néhány méterre a fenyőerdő kezdetétől megéreztem a cigaretta keserű füstjének illatát a levegőben. Követtem hát honnan is szállhat ezen a környéken felém ez a szag, s végül szemben találtam magamat Vele. Csak álltam ott egy percig és néztem ugyanazt a kárminpiros szempárt. - Te vagy az – suttogtam magam elé, bár elég valószínű volt, hogy az idegen vámpír is hallotta ezt, ilyen távolságból az lett volna a meglepő, ha nem hallja meg. Tettem felé néhány lépést, mivel úgy tűnt, most nem kíván sarkon fordulni, és eltűnni a szemem elől. Igaz, ismerve magamat, ebben a percben utána rohantam volna, s követtem volna, míg meg nem áll. Szóra nyitottam az ajkaimat, aztán becsuktam őket. Nem tudtam, mit is mondhatnék. Legutóbb persze nem felelt arra, ki is Ő. – Most esetleg elmondod ki vagy? – kérdeztem végül, remélve a legjobbakat.
"belefulladtam a szemeidbe" ϫ love crime ϫ 447 coded by JC
Itt vagyok, de minél régebb óta ácsorgok a fatörzs részévé válva, annál kevésbé érzem azt, hogy itt a helyem. A kíváncsiságom továbbra is mértékileg az eget verdesi, de nem mondhatnám, hogy ez mindent elfed vagy éppen megjavít. Bár nem is rossz semmi. Egyszerűen csak kezdem eléggé röhejesnek érezni magam. Már a lépteinek nesze elárulja, karcsú termete bár alig nyom valamit a talajon, mégis megmoccannak az árnyak, éled a levegő, ahogy közelít. Pontosítok: valaki közelít, de kivetítem rá az akaratom - vagy tényleg érzékelem, mindegy is, igazság szerint nem ez az, ami fontos volna - és lám, a végén szembe találkozom vele. Ővele. Azzal, aki miatt itt vagyok. Cigarettát szorító ajkaimat féloldalas mosolyba húzom, bólintok egyet, de nem felelek.
Nem azért, mert nem volnék képes a bagóval a számban tárgyalni a nővel, egyszerűen inkább azért, mert méltatlannak ítélném azt, így hát teszek ellene. Felnyúlok a nikotinrúdhoz, nyakon markolom mutató és középső ujjammal, hanyagul lelógatom a zsákmánnyal teli tett kezemet magam mellé. - Az attól függ, hogy kinek véled azt az ént. - karcolom a kettőnk közötti távolságba elcigarettázott hangon a mondatot, mely lehetne egy egyszerű igen is, de az nem én lennék, én nem úgy fogalmazom. - Minek neveztél magadban az idő alatt, amíg nem találkoztunk? Ha elárulod, akkor cserébe én is megmondom, hogy miképpen gondoltam rád. - kacsintást mellékelek, szemtelent, magától értetődőn pimaszat, olyat, amibe beleörvénylik a karmazsin. - Utána érkezhetnek a nevek, s később beszélhetünk másról is. Bár elnézve ezt a vidéket, az időjárás tárgyköre igen hamar kivesézhető volna. Ahogyan - mélyen borostyánjaiba olvasztom vérvörös tekintetem érdeklődésfolyamát - az étkezési szokásaink milyensége is. A miértje? Az már már kérdés. De ezt nem közlöm vele, mert így se vagyok abban fél százalékig sem biztos, hogy ilyen lovat akart, amikor vágyott rá, hogy újra találkozzunk legott.
NOTES: A zeneszöveg félelmetesen találó volt rájuk ❈
Láttam az alakját, az arcát, minden vonását, olyan közel volt most hozzám, nem is akarta eltakarni magát egyetlen árnyékkal sem. A kijelentésemre, amit tulajdonképpen magamnak tettem cseppnyi meglepettségemben, bólintott, és ahogyan a cigarettával az ajkai között mosolyra húzta a száját. Hiába voltam idős, az öregek között is, a megdöbbentség érzése kirajzolódott az arcomra, hiszen én magam sem hittem el teljesen, hogy ezen a vidéken még találkozhatom majd az ismeretlennel. Egyáltalán nem volt semmi törvényszerű abban, hogy ismét találkozzunk. Mégis… talán sorsszerű volt mindez. Amint megszólalt, tudtam, hogy idősebb még nálam is, a beszéde és a fogalmazás módja elárulja az összes haláltalant számomra, mindig is leleplezte őket, s habár pontos évszámot nem tudtam mondani, legalább magamhoz képes elhelyzetem őket. A férfi érces baritonján alkut ajánlott nekem, én pedig akaratlanul is mosolyra húztam a számat. Különös szerzet volt, nem is tagadhattam volna, de ugyanannyira szimpatikus is volt. Azon gondolkoztam, vajon miért vonzz ennyire ez az alak, hiszen már… nem is tudom mióta, nem voltam hajlandó kimozdulni és ismeretlenekkel szóba állni. Erre jött Ő és mindent megváltoztatott bennem, olyannyira, hogy semmi más nem érdekelt rajta kívül. - Egyszerűen csak Idegennek neveztelek a gondolataimban – mentem bele az egyességbe, anélkül hogy külön beleegyeztem volna. Azt hiszem, egyértelmű volt a számára is, hogy kíváncsi voltam kivel is álltam szemben már akkor is, ugyanitt. Közben azon gondolkodtam, vajon mit is csinálhat egy ilyen vámpír Alaszka ezen részén, és miért várt most rám itt, akkor pedig miért figyelt engem, csak hogy aztán elrohanhasson előlem? Érthetetlenül különös volt, mégis érdeklődést ébresztett bennem. – És te miként tekintettél énrám? – nem csak az alkuját fogadtam el, hanem a szórakoztató kis köröket is, amelyeket meg óhajtott tenni a kármin íriszű, mielőtt megtudhattuk volna egymásról ki is a másik. Emlékeztem még a régi énemre, aki szeretett hasonlóan titokzatos lenni, s képes volt órákig titokban tartani bárki előtt a kilétét úgy, hogy a másiknak mindez fel sem tűnt. Főként embereknél működött ez remekül annak idején. De most nem akartam elrejteni önmagamat. Hosszú idő óta először ez előtt a férfi előtt nem kívántam álcázni magam, ez pedig vegyes érzésekkel töltött el. Ha láthattam volna a jövőt, talán megérthettem volna, de e nélkül a képesség nélkül, sajnos fogalmam sem volt, miért éreztem úgy, ahogy. - Nos, én Irina vagyok – mutatkoztam be röviden. – És azt kell mondjam, kétségtelenül igazad van, sem az időjárás, sem pedig a táplálkozásunk nem igazán érdekes és tág téma – bólintottam a megjegyzésére, ajkamon továbbra is jelen volt a mosoly finom íve. – Ezért azt javasolnám, ne is fecséreljünk ezekre felesleges időt, még akkor is, ha időből mindkettőnknek akad bőven – tettem hozzá, miközben jobbra döntöttem a fejemet. Azon gondolkoztam, vajon hajlandóságot mutat-e majd, hogy elmozduljon a fenyőfától egyszer, vagy az egész beszélgetésünk így fog lezajlani.
"belefulladtam a szemeidbe" ϫ love crime ϫ 447 coded by JC
Nem tudom, hogy hiszek-e a sorsban. Sosem voltam abban biztos, hogy igen, ugyanakkor nem él bennem rideg elutasítás sem az efféle elképzelés és idea irányában. Nem mosolyognám ki viszont azt, amit ő gondol, hiszen ha a képességem a gondolatolvasásban merülne ki, valószínűleg közösséget vállalnék vele és a hiszek felé hajlanék. Miatta. Mert nem tudok más magyarázatot találni arra sem, hogy mi vonzott vissza hozzá. Jobb egy felsőbb hatalom kezébe adni az egészet. - Cseppet sem hangzik rosszul, sőt, mi több, elképesztően találó. - szippantok egyet a cigarettából, lepöccintem a hamut, majd megint lelógatom magam mellé karomat, hogy ne füstöljek a szépség arcába. - Idegen vagyok a vidéken, idegen vagyok a milyenségedhez, s idegen vagyok a helyzetben is. - csűröm-csavarom szavaimat, mintha nem akarnék válaszolni a kérdésére. Valójában viszont csak jólesik beszéljek hozzá, s ennek furcsasága teszi karcossá hangomat. Hiszen rég volt már, amikor ennyire kedélyesen és könnyedén merültem el két, gyönyörű tekintet mélyén, s csaltam elő magamból a szimpátiahajhászás fűtötte szavakat.
- Anđeo -ela. Angyal. - először anyanyelvemen kapja meg a szót, majd utána teszem hozzá azon a nyelven, amit ő is érthet. Bár ki tudja, a mai világban akár tudhat is azon a nyelven, amelyet születésem óta beszélek. Az -om birtokost lehagyom a végéről, de a furcsán nyitva hagyott angyalvég jelezheti számára a maga cinkos pimaszságában, hogy ide bizony járt még valami. - Stefan vagy Vasilij. Mindkettőre hallgatok. Melyik tetszene jobban? - választási lehetőséget hagyok neki, s közben tetőtől talpig végigmérem újabb két slukk bagó között. Nem tévedtem. Még mindig angyalinak látom őt, noha a borostyánszín íriszeinek igazi jelentése még mindig távol áll tőlem. - S miről szeretnél beszélgetni, miközben megmutatod nekem a környéket? - kérek, ajánlok és közlök is. Mindezt olyan könnyedén, annyira magától értetődően, hogy abban aligha találhat bármi sértőt Irina.
NOTES: A zeneszöveg félelmetesen találó volt rájuk ❈
Különös… Az én Idegenem mellett jól éreztem magamat, emberi mértékkel oly’ hosszú idő óta ismét, pedig valójában csak néhány év volt a gyászidőszak, ami számomra és a fajtámbelieknek semmiség. S az legalább annyira különös, hogy éppen az Idegen bomlasztotta le bennem azt a láthatatlan falat, amely mögé könnyű volt és kényelmes elrejtőznöm. Nem is igazán tudtam ezzel az érzéssel mit kezdeni, hiszen a vámpírok is hajlamosak abba a hibába esni, hogy rutinszerűen gondolnak a világra. Pedig nekünk kéne leginkább tudni, mennyire nem az, mennyire sebezhető mindannyiunk kicsiny védőburka. Mégis, én magam is azt gondoltam mostanáig, hogy majd a család, a Nővéreim lesznek azok, akik segítenek túlélni, végül pedig helyre rázni engem. Ennek ellenére, ott álltam az Idegennel a magas fenyők között, és tudtam, halhatatlan létem újraformálódik. Tetszett neki az általam választott megnevezés, azt mondja nagyon is találóra sikerült. Az az igazság, hogy az elmondása alapján úgy tűnhet, mintha rengeteget gondolkodtam volna rajta, pedig valójában jobb híján neveztem így, hiszen számomra névtelen és ismeretlen volt. Kate-nek és Tanyának nem meséltem róla, minek tettem volna, ha az sem volt mostanáig biztos, fogok e újra találkozni vele. A Nővéreim még a végén rossz következtetéseket vontak volna le, teljesen feleslegesen. Így marad Ő számomra Idegen. Aztán válaszolt, felfedi miként gondolt énrám. Számomra ismeretlen nyelven felel, melyből csak azt érzem meg, hogy régi-régi anyanyelvemhez kevésbé hasonlít. Feltételeztem, hogy számára a kedves, ősi nyelv az, amin beszélt. A jelentést is elárulta nekem, az édes szó végét mintha elharapta volna. Angyal. Angyalnak nevezett engem és eképpen gondolt rám. Ez meglepett, és azt hiszem, ha nem lennék holt és hideg, az arcomba szökött volna a vér. Szétmáló arany tekintetemben azonban biztosan láthatta tapasztaltként, hogyan érint mindez engem, arcomon persze csak a kedélyes mosoly finom vonala volt jelen. Be kellett valljam, tetszett, hogy ezt felelte. – Sokan neveztek már így, régen, de ahogy Te mondod, az egészen új – jegyeztem meg, egy árnyalattal még halkabban, mint ahogyan eddig beszéltem, mert most már ott állt előttem, karnyújtásnyira, ha akartam, megérinthettem volna. Ilyen közelségből az emberek bizonyosan érzik egymás testének melegét. Nekünk már nem volt mit érezni. – A Stefant választom akkor, a Vasilij emlékeztet egy szerettemre, akit elvesztettem – nem taglaltam a részleteket, nem kellett rögtön tudnia mindent, hiszen mégis csak most ismerkedtünk meg. Bár furcsa és megmagyarázhatatlan módon úgy éreztem, bízhatok benne, így valószínűleg, ha rákérdezett volna, elmeséltem volna neki a múltam legsötétebb részletét. – Mesélhetnél arról, hogyan tévedtél ide vagy hogy legutóbb miért rohantál el csak úgy? – mondtam, mielőtt lassan lejjebb lépkedtem emberi tempóban a fás részről az ingoványos felé. Volt ott egy keskeny sáv, amint át lehetett biztonságosan sétálni, hogy nem süllyedt bele az ember a lápba. Persze halandó erre nem igen járt, balesetveszélyesnek tartották a helyet. Legfeljebb állatok zavarhattak volna meg minket.
"belefulladtam a szemeidbe" ϫ love crime ϫ 454 coded by JC
Kezdőlap
