Külsőre teljesen átlagos vagyok, legalábbis ami az emberi formámat illeti. Nem vagyok egy nagy divat-követő, sajnos nem válogathatok farkaslány lévén, előbb-utóbb úgyis szétszakadva végzik az erdő mélyén, úgyhogy többnyire inkább kényelmes darabokat hordok, ha nem iskolában, hivatalos helyen lézengek.
Körülbelül százhetven centire nőttem, a százötvenötből, elég tetemes változás. Fehér a bőröm és kékek a szemeim, a hajam pedig seszínű körülbelül. Meg nem mondod róla, hogy az most világos barna, vagy durván sötét szőke. Döntsd el, melyik a szimpatikusabb. Nekem olyan mindegy.
A farkas alakomról már annál inkább érdemes szót ejteni. Hosszú, dús, fehér bundám van, és ilyenkor kifejezetten szeretem a kék tekintetemet is, ez az ismertetőjegyem. Az emberien átható, kék tekintet, amiről tudják az illetékesek, akiknek nagyon muszáj, hogy az bizony én vagyok.

Hogy milyen vagyok én? Jó kérdés, mert most számomra minden bizonytalan, hisz soha senkiben sem merült fel, hogy én alakváltó indián farkas lehetnék. Fehér bőrrel, ugyan, kinek furakodna a gondolatai közé ilyesmi? Nos, nekünk nem jutott eszünkbe, pedig kellett volna. Fogalmam sincs arról, ki vagyok, hová tartozom, hol a helyem, a származásomról pedig végképp ötletem sincs. Az első két-három átalakulásom után döntött úgy a nevelőapám, hogy segítségül hívja a Black családot, La Push-i régi ismerőseiket, hátha ők tudnak valamit arról, ami történik velem. Senki máshoz nem mertünk fordulni. Az alapjában zárkózott természetemre ez rátette bélyegét, még inkább visszahúzódom, félek, hogy mi lesz velem. Félek attól, hogy kiderülnek anyám viselt dolgai, és hogy megkapom a korcs elnevezést. A falka létezéséről már tudok, és előre tartok attól, hogy mi lesz, ha nem fognak kedvelni a tagok. Mi lesz, ha az alfa nem fogad el? Hiszen már ide költöztünk. Annyira szeretnék már tartozni valahová úgy igazán. Érezni, hogy nekem ott helyem van. Minden korombeli erre vágyik. Én sem vagyok különb ebben a tekintetben. Az átváltozásokat nem szeretem, azt minden farkas tudja, hogy miért. Anyáék már előre fejüket fogják, hogy sokba fog kerülni a ruháztatásom. Engem jobban érdekel, hogy megint közém és a többiek közé áll az a hatalmas fal, amit a szívemben levő űr okozott, vagy most, ezúttal jobb lesz? Lesznek-e barátaim? Lesznek-e szép emlékeim?

Gwendolyn. Mindössze ennyi a nyom édesanyámról, a saját keresztnevét adta nekem. Egy árvaházban nőttem fel, tavaly fogadott be a Wrighton-család, ahol már volt két másik gyerek is. Mivel meddő a nevelőanyám, akit teljes szívből szeretek, mintha ő nemzett volna, így neki nem maradt más, minthogy örökbe fogadjon gyermekeket. Az anyaság örömeiről és hátrányairól semmiképp sem akart lemondani, így lettünk neki mi hárman: Courtney, a mostohahúgom – legjobb arc, akit ismertem valaha is, és Nigell, a mostohaöcsém. Kicsit zakkant gyerek, de szerethető kis dózisokban. Újabban mániája, hogy minden összekötöz. Hogy miért, azt meg ne kérdezze senki. Legutoljára a kutyaudvar kerítésé kötözte össze a tornácunk korlátjával, hogy örültünk neki, amikor mentünk hátra a kertbe… vicceltem. Naná, hogy elsőnek taknyoltam el, még jó, hogy beton helyett csak az anyaföldet csókoltam meg akkor. Nem így képzeltem el az első csókom, na mindegy.
Sosem voltam egy társasági alkat, az árvaházban is magányos farkasként tengtem-lengtem, a tanulmányi eredményeim viszonylag jók, egyedül a fizika fog ki rajtam valahogy mindig, lásd feljebb.
Az első átváltozásom emlékezetes volt. Kirándulni mentünk, idén tavasszal először, apu szabadságot vett ki, és megünnepeltük az én csatlakozásomat a családhoz, és egyben a fake születésnapomat is. Ja, mert anyám a cetlire, amit a kosaramhoz vágott annak idején, elfelejtette odabiggyeszteni sürgős lelépési kísérlete közepette, hogy mikor pottyantott ki magából.
A bulinak aztán hamarabb vége szakadt, mint szerettük volna. Az okos kisöcsém, Nigell nem bírt magával. Tudni kell, hogy ő és Courtney akár a tűz és a jég, úgy különböznek egymástól. Előbbi az izgága, nyughatatlan, akit minimum ketrecbe zárva tartanék, mielőtt még kárt tesz főleg magában, meg másokban. Mások annyira nem érdekeltek akkor még, de Nigell feldühített, mert ostoba módon nekiállt idétlenkedni a szikla közelében. Le is eshetett volna!
Kellemetlen érzés volt, ahogy minden porcikám farkasformát vett fel. Csak az ösztöneim vezéreltek, jó messzire futottam, egészen a szomszédos államhatárig és vissza, aztán anyám jött utánam némi ruhapótlékkal, mivel teljesen szétszaggattam átváltozáskor, ami rajtam volt. Máris utáltam ezt a rémálmot. A fizikai átalakulásról nem is szólva, megnőttem, egy jó másfél fejjel magasabb lettem, mint előtte, és szinte két lábon járó főzőlappá avanzsálhattam volna magam, annyira forró lett a testem. Az izmaim is jelentős szaporulatba kezdte, amit nem bántam. Azt a részét szívesen fogadtam, jól jön az.
Port Angelesből La Pushba költöztünk a második alakváltásom után. Ismét apa döntése volt, hogy jobb lesz így nekem, hátha kiderül, hogy a fehér farkaslány mégis ki lánya-borja.
Suliba is ide írattak. Amikor beavattak ebbe az egész alakváltós őrültségbe, először nem akartam hinni a fülemnek. A szememnek sem, amikor a falka alfája átvedlett előttem ordasbőrbe.
Összezavarodtam. Semmivé lett az egyébként is bizonytalan világom. Tele voltam félelmekkel és vagyok is. Vajon lehúznak a mélybe, vagy képes leszek felemelkedni rajtuk, és megtalálom önmagam? A helyem ebben a mesés világban, ahol nem csak én vagyok az egyedüli négylábú, a magányos farkas koma? Megtalálom-e, hogy kiktől származom? Jó volna tudni a válaszokat, de ezek mg nagyon a jövő zenéjéhez tartoznak. Egy részem azt mondja, menj, keresd meg a biológiai gyártóidat, ennyit megérdemelsz. A másik meg azt, hogy homlokegyenest a másik irányba menjek, és ne tépjem fel a múlt sebeit, mert megbánhatom. Inkább a magam útját kéne járnom, de annyira ingoványos ez a talaj, jaj, csak ne akarják leharapni a fejem… nem vagyok én olyan rossz kislány.