When life leaves you high and dry, I'll be at your door tonight

Nem tudom, miért lepődtem meg azon, hogy a szüleimnek ismételten jelenése volt egy nívós rendezvényre, végtére is mindig eltűnnek valamerre. Néha olyanok, mintha elfelejtenék, hogy egyáltalán létezem. Ha ezt szóba merem hozni, akkor utalnak pénzt a bankszámlámra, vesznek nekem valamit és úgy gondolják, ezzel meg is oldották az ügyet. Holott nem. Évekkel ezelőtt az ilyenen még rendesen kiakadtam volna, ma már próbálom inkább a hasznomra fordítani az "adományaikat". Amik segítségével legalább a barátaimnak is örömöt tudok szerezni, hiszen ilyenkor ők azok, akik segítenek pénzt költeni. Nem vagyok erre büszke, ahogy azt sem szeretem, hogy a szüleim ennyivel lerendeznek, ahelyett, hogy megkérdeznék, milyen napom volt. De megtanultam alkalmazkodni a kialakult helyzethez, úgyhogy mindent bele.
Sötétedés után érkeztem haza a bevásárlásból és mire mindent sikeresen elpakoltam, rendesen el is fáradtam. Nem gondoltam volna, hogy ennyi minden kelleni fog a hétvégi baráti kiruccanáshoz, mégis még mindig azon idegeskedtem, nem felejtettem-e el valamit. Éppen ezért dobtam egy gyors körüzenetet, hogyha van valakinek valamilyen nagyon speciális igénye, azt legyen kedves magával hozni. Gondoltam itt például a gyógyszerekre, ugyanis én csak fájdalom és lázcsillapítót, na meg persze Aszpirint raktároztam be, bár reméltem, hogy mindannyian túléljük ezek nélkül is a hétvégét.
Éppen kényelembe helyeztem volna magamat a nappalink bársonyos kanapéján, amikor mozgolódást hallottam a pincéből. Ezáltal azonnal össze is rezzentem. Nem voltam egyébként ennyire ijedős, de világ életemben attól rettegtem, hogy valaki egyszer betör a házunkba és elrabol engem, így talán kicsit nagyobb volt a paranoiám, ha ilyen időben különös, szokatlan hangokat hallottam. Pláne ha még egyedül is voltam ebben a hülye nagy házban...
Ed!! Egyedül vagyok itthon és esküszöm, hogy valaki van a pincében! Gyere át légyszi, amilyen gyorsan csak tudsz!! Lehetett pár elírás az üzenetemben, amit Edwinnek küldtem, hisz olyan gyorsan és idegesen írtam, mint még talán soha. A telefonomat visszasüllyesztettem a farzsebembe és azonnal kezem ügyébe kaptam a kabátok alatt tárolt baseball ütőmet. Leoltottam a villanyokat és elbújtam a bejárati ajtó mellett található kis résbe, ahol a kabátok is lógtak.
Újabb mocorgást hallottam, ám mivel a bejárati és a pincelejáró ajtaja között voltam, hirtelen nem tudtam megállapítani, melyik irányból is jött a hang. Az egyik ajtó kinyílt én pedig ahelyett, hogy megnéztem volna kivel vagy mivel állok szemben, rögtön ütöttem is. Ráadásul sikeresen el is találtam valamit. De hogy mi volt az, arra még egy kicsit várnom kellett, hogy kiderüljön, ugyanis egy pár másodpercig még a szememet se mertem kinyitni.

gone, gone, gone ; help me =P

When life leaves you high and dry, I'll be at your door tonight

Mikor délután elmentem bevásárolni, akkor azt hittem, hogy nyugodt körülmények között fog eltelni a napom hátralévő része. És mekkorát tévedtem! Mintha Murphy szándékosan velem akarna kikezdeni. Mintha itt ülne a vállamon, s röhögne a markába, akárhányszor eltervezek valamit. "Te csak azt hiszed Lynne, hogy ez összejön. Mindjárt bekavarok egy kicsit." Utálom, komolyan, holott nagyon is jól tudom, hogy nem egy élő személyről beszélek, de akkor is.
Csupán, hogy fokozzam ezt a csodálatos estét, először hangokat hallok a pincéből, aztán riasztom Edwin-t, majd gondolkodás nélkül lendítem az ütőt, mikor valaki belép az ajtón. Ahogy lenézek a földre, már tudatosul bennem, hogy mit tettem, de mikor a hangját is meghallom, azt hiszem azon nyomban rosszul leszek.
- Basszus! - Mérgelődök egy sort, s miután valósággal felcsapom a villanykapcsolót, azonnal letérdelek a fiú mellé. A baseball ütő szintén a földre kerül, de most az a legkevesebb, amivel foglalkozni óhajtok. - Úristen, Edwin, ne haragudj! Annyira sajnálom! - Óvatosan nyúlok a feje felé, hogy kicsit arrébb simítsam a haját, mielőtt összevérezné. Ajkamba harapok és ijedten nézek le rá.
- Nagyon fáj? - Kínkeserves hangon szólok hozzá, miközben a kezemmel még mindig a seb körül matatok. - Mond csak, hány ujjamat mutatom?! - Felmutatom két ujjamat és bízom abban, hogy jól válaszolja meg ezt a kérdést. De lehet jobb lenne, ha bevinném a kórházba. - Annyira szerencsétlen vagyok, tényleg ne haragudj! - Ostorozom magam mérgesen. Más esetben lehet csak szimplán bocsánatot kérnék, de most, hogy Edwint sikerült ilyen szépen kiütnöm, még az én szívem is belefájdul. Ő lenne az utolsó ezen a bolygón, akinek ártanék, erre tessék... Ő lett az első, akit a padlóra küldtem.
- Megpróbálsz felkelni? - Kicsit arrébb csúszok, hogy hagyjak neki több teret, na meg nem árt, hogy a hajam is kikerül az arcából... Ha fel tud kelni, akkor elkísérem a nappaliba, a kanapéra, hogy ott pihenjen tovább. Közvetlenül utána gyorsan előhalászom az elsősegély dobozkát és kitisztítom a sebet, végtére is ez a legkevesebb, amit tehetek. Már ha ezek után egyáltalán megengedi, hogy hozzá érjek.
Zöldborsó! Van fagyasztott zöldborsó a mélyhűtőben! Azt hiszem előbb fog az is kelleni, mint ahogy terveztem, de a duzzanatot azzal könnyen le tudjuk vinni. Szegény Ed... átjön, mert hívom, segíteni akarna, erre kiütöm. Mi jön még ezután Murphy, mi?

gone, gone, gone ; help me =P

When life leaves you high and dry, I'll be at your door tonight

Díjazom a viccelődését, mert ez azt jelenti, hogy nincs komoly baja, legalábbis ebben reménykedtem. Fájdalmas mosoly kúszik az ajkaimra kérdése hallatán, ami után rögtön megrázom a fejem. - Jaj dehogy! - Ha nem az előbb ütöttem volna ki, kapna egy tipikus Lynne-féle vállba bokszolást, ám a helyzetre való tekintettel most inkább kihagyom. Így is eleget ártottam neki.
Viszont az nagyon nem jó jel, hogy nem tudja megszámolni, hány ujjamat mutatom neki. Aggódom érte, lelki szemeim előtt már minden lehetséges durva végkimenetel megfordul. Ha valami történne vele, okkal gyűlölhetne a nővére. De erre most ne is gondoljunk. Következő mondatán már meg sem lepődök.
- Jó, kiengesztellek ígérem, csak ne tégy semmilyen hirtelen mozdulatot. Nehogy valami nagyobb bajod essen. - Nem érdekel, mi fordul meg kiengesztelés címszó alatt a fejében, ameddig viszonylag jó állapotban van.
Már hirtelen a "betörőt" is elfelejtem, csak akkor ugrik újra be, mikor Edwin felhívja a figyelmemet a pincéből felszűrődő zajokra. Nem válaszolok, mindössze némán bólintok a kérdésére.
A baseball ütőt megfogva, óvatosan felállok mellőle és a pincelejáró ajtajához sétálok. Mély levegőt veszek, miután egyre hangosabban hallom a mocorgást. Nyelek egyet, magam nyugtatása-képpen, aztán egy gyors és határozott mozdulattal kinyitom az ajtót.
- Mi a fene? - Sid, a kutyám villámsebességgel rám ugrik, boldogságtól túlfűtve nyüszög és csahol, aztán össze-vissza cikázik a földön fekvő Edwin és köztem. - Ezt nem hiszem el! Örülök, hogy anyáék elhoztak, nekem meg egy szót sem szóltak róla! - Mérgelődöm, miközben simogatom a kutyát, illetve nyugtatni próbálom, hogy Ő is lassabb tempóra váltson és lehetőleg ne tiporja agyon Edwint.
- Bocsi... - Elnyújtom a szót, Edwin felé fordulva és a lehető legbájosabb bocsánatkérős arcot próbálom mutatni felé. Hogy lehettem ekkora hülye? Sid közben befut a nappaliba és fetrengeni kezd a számára kialakított fotelben. Láthatóan majd kicsattan az egészségtől, aki nem tudná, meg se mondaná, hogy az a kutya múlt héten még a műtőasztalon feküdt.
- Na gyere, átmegyünk a nappaliba. - Ellentmondást nem tűrő hangon lépek oda Edwin mellé, hogy aztán kezemet nyújtsam neki és lassan, de biztosan felhúzzam Őt a földről. Hogy aztán rám támaszkodva átsétálhassunk a nappaliba. Ha nem ellenkezik és végre el is jutunk a kanapéig, nagyon óvatosan leültetem rá. - Csússz egy kicsit lejjebb és hajtsd hátra a fejed. Mindjárt jövök. - Nem, most nem az a rész jön, ahol Ő parancsol. Csupa vér az arca, muszáj rendbe szednem, főleg mivel az egész az én hibám. Hamarosan vissza is térek mellé egy tál meleg vízzel és az elsősegély dobozkával. - Ez tuti meg fog látszani egy darabig... - Suttogom, miközben a törölközőt a meleg vízbe mártva el kezdem letörölni az arcát. Szegény úgy néz ki, mintha egy horrorfilmből szabadult volna éppen.

gone, gone, gone ; help me =P

When life leaves you high and dry, I'll be at your door tonight

Mikor megjelenik egy apró mosoly az arcán, akkor nyugszom meg úgy Isten igazából. Szépen is néznénk ki, ha kórházba juttatnám a legjobb barátomat. - Azért bármit nem. Csípős palacsintát mondjuk még egyszer nem eszem. Azóta se érzek ízeket. - Bár csak nem ilyen rossz ötletet találna ki kiengesztelés gyanánt, de azért nem árt, ha előre figyelmeztetem, mi az, ami nálam nem játszik.
Örülök, mikor Sid a boldogságtól felszabadulva és a pincéből előbújva inkább a fotelt választja társaságának, mintsem szegény Edwint, aki még mindig padlón van.
Bólintok, mikor lassúságra int. Nyilvánvalóan nem rántanám fel a földről, hiszen mégis csak Őt érte az ütés, Ő tudja mit milyen tempóban jó csinálnia. Ezért egy kicsit sem sürgetem. Óvatosan, vele együtt mozgok, hogy épségben fel tudjon állni a földről. Nem zavar a lassúság, most egyedül az a lényeg, hogy épségben eljussunk a kanapéig. Mikor ez megtörténik, boldogan nyugtázom, hogy engedelmeskedik nekem. Végre. Ahogy az arcát kezdem törölgetni, látom rajta, hogy fáj neki, ezért nagyon finoman próbálom újra megérinteni. Nem akarok még több fájdalmat okozni neki, ám néha beremeg a kezem, hisz úgy tűnik még mindig aggódom amiatt, hogy valami komolyabb baja esik. - Ez így igaz! - Értek egyet vele mosolyogva. Bár nem díjaznám, ha megpróbálna lányokat felszedni, de elméleti síkon meg maradhatunk ezen a pályán. - Majd azt mondjuk, megmentettél egy rablótól. Igaz, hogy kaptál egy ütést, de akkor is te leszel a hős. - Biztatom, hogy milyen jó kis álsztorit tudnánk kitalálni a monoklija mellé. Ha kell, minden lehetséges internetes platformon világgá kürtölöm, hogy Edwin Pearson egy hős, csak azért, hogy megbocsásson nekem.
- Hát a hősök meg szokták kapni a lányt... - Nem fér a fejembe, ezt vajon miért mondtam ki hangosan. Óvatosan tisztogatom tovább az arcát, figyelve arra, hogy már egyre kevesebb vér folyik a felszakadt szemöldökéből és közben abban reménykedem, hogy nem hallotta meg az előbbi mondatomat. Nehezen tudnám kimagyarázni magam belőle.
- Most meg nem szólsz semmit? Na szép... - Ujjammal finoman megfogom az állát és magam felé fordítom a fejét. Ekkor veszem észre, hogy az általam olyannyira imádott szempár most a szemhéjak mögé rejtőzik. - Jól van, Ed, befejezheted. - Mondom neki, mert biztosra veszem, hogy csak szórakozik velem. Nem is Ő lenne, ha nem ezt tenné. De nem válaszol.
- Edwin! - Óvatosan megütögetem az arcát, hátha felébred rá. Elájult volna? - Ed! - Hangosabban rákiáltok, majd az események felgyorsulnak. Gyorsan felpakolom a lábát a dohányzóasztalra, s még egy párnát is rakok alá. Kinyitom az egyik ablakot, hogy friss levegő jöjjön be, utána a pulzusát vizsgálom. Ugyan nem számolom, fogalmam sincs mennyi lenne a normális, de mivel érzem, nem esek még nagyobb pánikba. Kinyitom a száját, hogy utat engedjek a levegőnek, közben újonnan szerzett hideg vizes kendővel kezdem törölgetni a homlokát és a nyakát. - Edwin... - Szólítgatom, miközben remegni kezdek az idegtől.
Az elsősegélynyújtás órán ennyit tanultunk az ájulásról, úgyhogy többet jelen pillanatban nem tudok tenni érte. Szabad kezemben a telefonomat szorítom, hogyha nem térne magához pár percen belül, akkor hívjam a mentőket. - Edwin, kérlek... ébredj fel! - Jaj Istenem, kérlek segíts! Esküszöm nem leszek olyan elutasító vele szemben, nem fogom ellökni magamtól, csak kérlek szépen ne legyen semmi baja! Nem tudom mihez kezdenék nélküle...

gone, gone, gone ; help me =P

When life leaves you high and dry, I'll be at your door tonight

Igen, az én hősöm. Még ha nem is mondom ki hangosan, a némaságom beleegyezésnek minősül. Végül is tényleg az volt nekem. Bármikor számíthattam rá, mindig kihúzott a bajból, mindig mindentől csak megóvni akart. Most is pont emiatt került ebbe a helyzetbe. Rohant, mert én hívtam és végül én voltam, aki ennyire megsebezte. Szó szerint ráadásul.
A mentősök helyett apát hívtam fel, akinek rohadt nehezére esett félrevonulni a bálon, hogy adjon nekem némi orvosi tanácsot. Aggódtam Edwin-ért, jobban, mint valaha bárkiért, s miatta hajlandó voltam még apámmal szemben is felemelni a hangom. Szükségem volt a tanácsára, ezért nem érdekelt, hány embert kellett az asztalnál hagynia. De megnyugtatott, hogy valószínűleg Edwinnek nincs semmi baja, viszont ha elájult, akkor ne nagyon mozgassam, hagyjam, had feküdjön és pihenjen. Viszont azért egy gyors vizsgálatra majd be kellene néznünk a kórházba, lehetőleg még hétvége előtt. Ezt megjegyeztem. Holnap az első utunk a kórházba fog vezetni, hiszen minél előbb meg akarok győződni arról, hogy nem lesz komolyabb baja.
Mikor hirtelen magához tér, én is megijedek. Közelebb húzódom hozzá és próbálom elkapni a tekintetét. - Nálam vagy, szépen kiütöttelek a baseball ütővel... - Nem akarok poénkodni, hogy úgy tűnik a tanítvány túlnőtte a mesterét, mert most nem illene ide. Amikor a hideg levegőre panaszkodik, rögtön felugrom a kanapéról és becsukom az ablakot. - Persze! - Öntök egy pohár vizet neki, aztán a fájdalomcsillapítóval együtt odaviszem neki. Leülök mellé, aggódva figyelem minden mozdulatát. - Szükséged van még valamire? - Kérdezem idegesen és másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy mekkora bosszúságot na meg fájdalmat okoztam neki.
Beveszi a gyógyszert, aztán automatikusan eldől a kanapén, engem használva párnának. Ez pedig kicsit feszélyez. Az Ő közelsége mindig. Valahogy sokkal másabb, mint a többi srác. Bár gondolom azért, mert iránta táplálok olyan érzéseket, amilyenek másfelé nem. Csak ezt nem szándékozom bevallani neki.
Az "sz" betűs szó egyszerre rémít meg és tesz boldoggá, bár utóbbit még magam előtt is próbálom tagadni - sikertelenül. Nem tudok rá válaszolni, igaz nem is tudom, mit mondanék. Most valahogy kapóra jön, hogy ilyen kába. És pontosan emiatt félek a hétvégétől is. Hasonlóakat mondanánk egymásnak, ha túl sok alkohol kerülne a szervezetünkbe, sőt, nem hiszem, hogy meg tudnám tartani magam a "csak barátok" szintjén. A szívem dübörög a mellkasomban, muszáj vagyok pár mély lélegzetet venni, hogy kicsit lenyugtassam magam. Lehúzom a kanapéról a takarót, hogy ráterítsem Edwinre. Óvatosan egy ragtapaszt helyezek a sebére, hogy felfogja még azt a pár csepp vért, ami ki akarna törni, de örömmel nyugtázom, hogy már nem úgy néz ki, mintha egy horrorfilmből szalasztották volna.
Egyik kezem a mellkasán pihen, másikkal a haját simogatom. Megengedem magamnak ezt a pár, gyenge percet, mit arra használok, hogy megérinthessem. Hisz ha magához tér, akkor úgysem fog emlékezni rá. Remélem.
- Csak ne legyen semmi bajod... - Suttogom egyfajta imaként, majd hátradöntöm a fejem és várom, hogy újra magához térjen. De addig sem engedem el, hiszen külön jól esik, hogy itt van a közvetlen közelemben. Ami előbb még feszélyezett, most már nyugtatóan hat rám.
Ha pedig felébred, akkor megpróbálom rávenni, hogy felmenjünk a szobámba. Ilyen állapotba úgyse engedem, hogy hazamenjen, a franciaágyamon meg bőven akad hely mindkettőnknek. Bár ez csupán akkor lesz kivitelezhető, ha fél percnél azért több időt lesz magánál. Aminek személy szerint nagyon örülnék.

gone, gone, gone ; help me =P

When life leaves you high and dry, I'll be at your door tonight

Kész örökkévalóságnak tűnik, míg nincs magánál. Az agyam ráadásul őrültebbnél őrültebb végkifejleteket sorakoztat fel előttem, s talán nem is csoda, hogy egyik se nyeri el a tetszésemet. Sőt, kifejezetten elborzaszt mindegyik.
Nem akarok többet belemagyarázni a helyzetbe, mint ami valójában, mégse tudom elfelejteni, hogy azt mondta Rám van szüksége. Ahogy azt sem, ahogy a "Szeretlek" szó elhagyta a száját. - Itt vagyok. - Felelem még halkan, hogy éreztessem vele, nem megyek sehova. Ha Rám van szüksége, akkor itt maradok, egy centiméterrel se húzódom arrébb. Már ha a jelenlegi állapotában ez számít valamit.
Óvatosan előre hajolok, hogy egy apró, baráti puszit adjak a homlokára. Aha, baráti... Nem tudom, hogy melyikünknek kellene jobban bemagyarázni ezt. Ami közöttünk van, az már rég nem csak barátság. Eddig nem láttam rajta, hogy szenved ettől, de most, hogy sikeresen kiütöttem és alig tud valami magáról, megeredt a nyelve. Ha pedig ezeket a dolgokat mondja nekem először, akkor biztosan eléggé foglalkoztatja is Őt a kapcsolatunk. Nem tudom, miért csináljuk ezt egymással. Hiszen én is szenvedek, mindössze én jobban elrejtem ezt mindenki elől. Pontosan tisztában vagyok azzal, milyen érzéseket táplálok iránta, s eddig úgy gondoltam, akkor teszek jót, ha meghúzom a határokat. Ha nem engedem, hogy ezt átlépjük. Ugyan akaratlanul, de így talán nagyobb kárt okozok mindkettőnknek. Nem tudom, miért nem merem egyszerűen felvállalni ezt az egészet és fejest ugrani. Mi van akkor, ha nekünk pont sikerülne? Mi van, ha mi lennénk a kivétel, akik nem barmolják szét a barátságukat?
Ezek és ehhez hasonló gondolatok cikáznak a fejemben, még akkor is, mikor hirtelen magához tér és már fel is ül, elhúzódva ezzel tőlem. Szóra nyitnám a szám, hogy elmondjam neki, mi történt, de aztán újabb kérdést tesz fel. - Meg. Ott horkol. - Biccentek fejemmel Sid irányába, egy pillanatra sem véve le tekintetemet Edwinről.
- Hogy érzed magad? Bemenjünk a kórházba? - Óhatatlanul is felé nyúlok, aggódva meg akarnám simítani a kezét, de fél úton inkább visszahúzom a kezem. Nem akarom még ennél jobban is összezavarni. - Ne haragudj, hogy leütöttelek, esküszöm véletlen volt és nem is láttam, hogy Te vagy az. - Szabadkozom még egyszer, utoljára. Mikor korábban mondtam, akkor nem volt magánál, lehet most, kicsit józanabb légkörben már leordítaná a fejemet a hülyeségem miatt. Amit teljességgel meg is érdemelnék.
- Figyelj, ma itt alszol, jó? Nem akarom, hogy ilyen állapotban hazamenj... Itt pedig bőven van hely. - Aggódó pillantásokat vetek felé és remélem, hogy nem kezd ellenkezni. Amúgy se engedem ki az ajtón, kivéve, ha rosszul érzi magát és a kórház felé venné az irányt.
- Egyébként semmire nem emlékszel? - Kíváncsiskodom, hogy vajon mennyi minden dereng neki. Mondjuk az, hogy azt mondta szeret, vagy hogy rám van szüksége, esetleg érezte-e, hogy megpusziltam. Bár lehet mindezeket sem most kellene megvitatni.

gone, gone, gone ; help me =P

When life leaves you high and dry, I'll be at your door tonight

Azért annak nem örülök, hogy az estéről kevés dereng csak neki. Rettentően bízom abban, hogy nincs komolyabb baja, de ezt majd holnap az orvosok is igazolják. Remélem.
Tipikus Edwin... Hiába én hibáztam egy hatalmasat, még majdnem Ő viszi el a felelősséget. Egyáltalán nem az Ő hibája volt, hogy leütöttem, hiszen én hívtam át, számíthattam volna arra, hogy villámsebességgel meg is jelenik az ajtómban. Hiszen sose hagyott cserben. De nem vitatkozom, így is elég galibát okoztam már mára.
- Most se fogod élvezni a vendégszoba szeretetét, mert nálam fogsz aludni. Még csak az kell, hogy rosszul legyél az éjjel és annyi szobával arrébb meg se halljam, hogy valami gáz van. - Elszörnyedve nézek rá, bár leginkább azért, mert hipochonderségemnek köszönhetően már a legrosszabbat is elképzeltem. Csodálom, ha egyáltalán el merek majd aludni... Valamiért azt hiszem, pont úgy fogok viselkedni, mint amikor egyszer bébiszitterkedtem. A kicsit le kellett fektetni délután én meg annyira féltem attól, hogy elfelejt majd levegőt venni, hogy végig azt néztem, lélegzik-e. Bár egy apró részem még bízik abban, hogy nem fogok ennyire paranoiásan viselkedni.
- Én cipeltelek át onnan. Lehet nem látszik, de ezek muszklik a javából. - Befeszítem az apró karizmomat, közben nevetek, hisz nyilvánvaló, hogy nem így történt.
- Semmi! - Vágom rá kicsit talán ingerültebben, mikor emlékezetfrissítést kér tőlem arról, mi történt. Talán nem kellett volna ennyire hevesen reagálnom, de már mindegy. - Azon felül, hogy térden állva könyörögtél, hogy kopaszra lenyírjam a hajad. - Alig bírom ki nevetés nélkül az újabb viccelődést. De muszáj vagyok elterelni a gondolataimat, amelyek az előző percekben annyira más felé száguldoztak.
- Ennél valamit? Vagy ezt inkább később kérdezzem? - Nem tudtam, szédül-e, esetleg hányingere is van, ezért elővigyázatosságból nem kezdtem el sorolni a választékot. De amúgy se egy elveszett ember, tőlem se fél, úgyhogy ha szüksége van valamire, akkor úgyis mondani fogja. Hirtelen bevillan, hogy mikor korábban, az este folyamán feltettem neki ezt a kérdést, akkor automatikusan válaszolta, hogy rám van szüksége. El kell kapnom róla a tekintetemet, mert a gondolataim ismételten más irányba terelődnek. Olyan irányba, amerre nem lenne szabad.

gone, gone, gone ; bocsi, hogy késtem, de bébiszitterkednem kellett ma :$

When life leaves you high and dry, I'll be at your door tonight

Ma este valami megváltozott bennem és egyelőre még nem tudtam eldönteni, hogy ez vajon jó-e vagy inkább rossz. Éppen ezért jó mélyre ültettem el, az agyam leghátsó kis zugába, hogy majd akkor gondolkozzam ezen, ha egyedül leszek.
- Köszi, járok bokszolni. - Igazából csak egyszer voltam és akkor is untam. De tudom, hogy a srácok ilyenkor azzal vágnak fel, hogy mennyiszer látogatják az edzőtermet, így már csak a hecc kedvéért én is ezzel poénkodtam. Ha pedig már sportok, akkor hozzám legközelebb az úszás áll, bár nem tudom mikor jutottam el utoljára az uszodába. Lassan lehet arra is kéne szánnom egy alkalmat.
Kitör belőlem a nevetés, ahogy lebuktat a haját illető füllentésemmel kapcsolatban. Tisztában vagyok vele, mennyire finnyás a hajára, így fogadás ide vagy oda, könyörgés ide vagy oda, sose mernék hozzáérni. Már hajnyíróval. És akkor most próbálok nem belepirulni abba, hogy alig fél órája pont a haját simogattam.
- Jó-jó, lebuktam. Nem kértél ilyesmire. Igazából össze-vissza beszéltél. De hablatyoltál, szóval gőzöm sincs, mit mondtál. - Nem hiszem, hogy szembesítenem kellene azzal, miket mondott nekem, úgyhogy megtartom saját kis titkomnak ezeket. Talán pár év múlva majd elárulom neki, mikor nem lesz ekkora tétje a dolgoknak.
- Oké, gyorsan bezárom az ajtót. - Felugrom a kanapéról, odasietek az ajtóhoz, hogy először a bejáratit majd a pincelejáróét is bezárjam. Nem kell ide több betörő, köszönjük, de egy életre elég volt a mai kis incidens. Még akkor is, ha Sid tehet róla.
Visszasétálok a nappaliba és megállok a kanapé mellett.
- Segítsek vagy tudsz egyedül jönni? - Kérdezem és ismételten aggódva pillantok rá. Szerintem sohasem fogom elfelejteni, hogy ekkora galibát okoztam neki, de megfogadtam, hogy többet nem hánytorgatom fel. Úgyis jobb lenne inkább elfelejteni az egészet.
Ha kell neki segítség, akkor természetesen segítek, ha nem kér belőlem, akkor pedig utána sétálok fel a lépcsőn, egyenesen a szobámba. Hallom, ahogy Sid utánunk lépked, s jót mosolygok azon, hogy mire mi beérünk a szobámba, ő már el is foglalja a saját helyét az ablakom alatt.
- Mindjárt jövök, csak átöltözöm. - Szólok halkan, aztán eltűnök a szobámból nyíló fürdőszobába. Az ajtót behajtom, amíg átveszem a pizsamámat, bár kicsit tovább tart a folyamat, mint szokott. Ideges vagyok, ezért többször megmosom hideg vízzel az arcomat, hogy lenyugodjak kicsit. Közben áldom az eszem, amiért pont nem a leglengébb pizsamámat sikerült előbányásznom a szekrényemből. A leggings ugyan rásimul a lábaimra, de nem zavarba ejtően. A top pedig csak a vállaimat mutatja meg, úgyhogy amiatt sem kell aggódnom.
Lófarokba kötött hajjal sétálok vissza hozzá, éjszakára ugyanis kénytelen vagyok összefogni ezt a nagy loboncomat. - Keressek neked valami kényelmesebb ruhát éjszakára? - Ha jobban körül nézek, régebbről tuti találok a szekrényemben valami melegítőt, amit itt hagyott, bár ez teljesen rajta múlik. Engem nem zavar, bármiben is szándékozzon aludni. Igaz kétlem, hogy egyáltalán le tudom majd hunyni a szemeimet... Félreértés ne essék, nem félek, csak annyi minden kavarog a fejemben, hogy már most szinte biztosra veszem, hogy a gondolataim nem hagynak majd békésen pihenni.

gone, gone, gone ; bocsi, hogy késtem, de bébiszitterkednem kellett ma :$

When life leaves you high and dry, I'll be at your door tonight

Nem válaszolok semmit, nem kellene jobban belemenni a témába, így is eléggé veszélyes vizekre eveztünk nemrég. És míg a gondolataim nem rendeződnek, addig jobb Edwin-t is megvédeni a saját, korábban kimondott érzéseitől. Különben lehet megint veszekedésbe torkollana az este, amit meg aztán végképp nem szeretnék. Ezért is örülök annak annyira, mikor aludni szeretne menni. Így legalább hamarabb telik az idő és biztos, hogy nem fog szóba sem kerülni semmilyen kényes téma sem. Kivéve, ha beszélek álmomban... Bár eddig még senki se mondta, hogy így lenne.
Figyelem, ahogy felkel a kanapéról, de mivel azt mondta, menni fog egyedül is, ezért nem akarok tyúkanyó módjára rohangálni körülötte. Tartom a tisztes távolságot, ám azonnal közelebb lépek hozzá, mikor mégis rám szeretne támaszkodni. - Jövök, itt vagyok. - Hagyom, hadd nehezkedjen rám, igazából ez a legkevesebb, amit tehetek érte. Mikor eljutunk a lépcsőhöz, a korlát is segítségére van, de ennek tudatában sem engedem el. Még csak az kellene, ha innen meg leesne. Azt hiszem, akkor többet a szemébe sem mernék nézni. - Sid! - Rákiáltok a drágalátos kutyámra, aki természetesen majdnem hogy csak közöttünk óhajt felmenni a lépcsőn. Szerencsére eléggé jó nevelést kapott, így miután rászólok, gyorsan felfut a lépcső tetejére, majd be a szobámba.
Felérve segítek neki leülni az ágyamra és boldogan tudatosítom magamban, hogy biztonságban van. Gyors készülődés a részemről, mindössze pár percig kell csak nélkülöznie, majd újra visszatérek hozzá.
- Ha neked így kényelmes, akkor nekem nem baj. - Talán jobb is ez így. Remélem nem lesz semmi baja az éjjel, de ha rosszul lenne és be kellene mennünk a kórházba, akkor nem kellene még időt pazarolni az öltözködésre is.
- Aha, nézhetünk valamit! - Kifejezetten jó ötletei vannak, mint akkor, mikor teljesen épségben van, így most már talán tényleg megnyugodhatok, hogy kezd visszatérni a régi Edwin. Az ajtóhoz lépek és azt is becsukom, az ágy mellett elhaladva odanyújtom neki a távirányítót. - A sárga gombbal át tudsz váltani a pendrive-ra, ami a tv-be van dugva, onnan meg tudsz választani. - Hadarom el gyorsan, miközben az ablakhoz lépve behúzom a sötétítőfüggönyt. Mikor lehuppanok az ágyra, az éjjeli szekrényem felett található kapcsolóval lejjebb tekerem a lámpa fényét, hogy ne vakítsa ki a szemünket és kissé hangulatosabb legyen a szoba. - Azt hiszem rajta van a Bosszúállók, a Mentőexpedíció meg pár csajos film. - Bár akad még rajta pár akciófilm is, de azokra név szerint nem emlékszem, viszont csak talál valamit, ami kedvére való.
- Helyezd magad kényelembe nyugodtan, ha kell plüss, szólj, van még. - Mondom neki mosolyogva, miközben a párnámat igazgatom és kicsit beljebb csúszok az ágyon. Sose aludtam még itt senkivel, így eléggé furcsa lesz, hogy itt lesz mellettem. Igaz egy cseppet sem bánom. Félig fekvő pozícióba dőlök, hátamat és fejemet az ágytámlának. Onnan nézek fel rá, bár igazán nem tudom mikor kerültünk ilyen közel egymáshoz. Mármint fizikailag, hiszen mindössze pár centiméter feszül közénk, ami kissé furcsa hatást gyakorol rám. De ezt muszáj gyorsan elhessegetnem magamtól. - Na, melyiket nézzük? - Kérdezem és tekintetemet leemelem Róla, majd a képernyőre szegezem. Így könnyebb. Csak a szívemnek nem kellene ennyire dübörögnie a mellkasomban...

gone, gone, gone ; *---------*

When life leaves you high and dry, I'll be at your door tonight

Ez a filmnézés azért tényleg egy jó ötlet volt. Ugyanis e nélkül fogalmam sincs, miként tudnék egyáltalán elaludni, már csak a tudatból kiindulva, hogy mellettem fekszik. Sokszor aludt már itt, igazából annyiszor, hogy össze se tudnám számolni az alkalmakat, de az egy ágyig eddig még nem jutottunk el. S most is csak az kavarog a fejemben, hogy hányszor és mivel fogjuk még nyomatékosabban is túllépni a barát zónát. Merthogy már jó párszor ezt is megtettük és egyikünket sem zavarta.
- Én nem. - Nyelvet nyújtok rá, hisz jól tudom én sohasem fogok kinőni a plüssökből. Bár igaz, hogy most már nem odabújáshoz használom őket, sokkal inkább próbálom mindegyiket párnaként hasznosítani. Néhánynak ugyanis rendkívül jó tartása van és a nyakamhoz is úgy passzol, hogy öröm rá hajtani a fejemet.
- Oké. - Nevetek halkan, mikor meghallom mennyivel összegezte a filmet, amit nézni fogunk. Ezek után roppant kíváncsi vagyok, hogy melyik is indul majd el. A főcímdal ismerős, ám mivel én sem vagyok túl nagy rajongója ezeknek a filmeknek, s egyedül is csak akkor nézem őket, ha épp nem tudok aludni, így pontosan megtippelni nem tudom mi is lehet ez. Aztán eltelik egy vagy kettő perc és mikor kiírják a címét, hangos röhögésben török ki. - Barátság extrákkal. Hát ebbe aztán szépen beleválasztottál. - A nevetést továbbra se tudom abbahagyni, főként köszönhetően a helyzet abszurdságának. Még a paplant is az arcom elé húzom, míg le nem nyugszanak a kedélyeim.
Inkább én is bebújok a takaró alá, legalább addig is el vannak terelve kicsit a gondolataim. Bár kicsit aggasztó ez az egész helyzet. Én mindig is a lazaságomról voltam híres, ám mióta jobban tudatosult bennem, hogy milyen érzéseket is táplálok Edwin iránt, nos... azóta bármi vagyok, csak éppen laza nem. Ez pedig így nem lesz jó.
A szemem sarkából lopva pillantok Edwinre. Az előbb már megjelent a színen Mila Kunis, ő szerintem annyira nem veri ki nála a biztosítékot. De mi lesz, ha észreveszi Justin Timberlake-et? Már előre félek.
- Legközelebb ígérem jobban felkészülök, ha moziestet tartanánk. - Jegyzem meg halkan, mielőtt jobban elkezdődne a film és körvonalazódna a történet.

gone, gone, gone ; *---------*

When life leaves you high and dry, I'll be at your door tonight

Gyakorlatilag a Jóbarátok című sorozaton nőttem fel. Mindig, mindenki, éveken keresztül azért drukkolt, hogy Ross és Rachel végre összejöjjenek. Nekem pedig mindig ez jut eszembe, akárhányszor ugratnak minket a barátaink. Mondjuk nem hibáztathatom őket, hiszen bőven szolgáltatunk indokot és korán sem lehetne azt mondani, hogy ennek az egésznek nincs valóságalapja. Mert bőven van és szerintem ezzel mindketten tisztában vagyunk. De ilyenkor meg Rachel és Joey jut eszembe. Ők például annyira együtt akartak lenni és nem ment nekik, mert nagyon jó barátok voltak. Lehet, hogyha mi megpróbálnánk és nem jönne össze a dolog, mi is ugyanott tudnánk folytatni. De valamiért a legrosszabbtól tartok. Nem tudom, el tudnám-e viselni Nélküle az egyetemet. Az őrültködéseink, de esküszöm még a civakodásaink is hiányoznának. Hisz jóformán ebből áll az életem. A szüleimet alig látom, bár nem mintha túlzottan érdekelném őket. És persze mondhatom, hogy sok barátom van, hisz ez igaz. Számíthatok is rájuk, ahogyan ők is én rám. De ha valami történik velem, akkor én, a többi lánnyal ellentétben nem a barátnőimet hívom fel. Nekem akkor Edwinre van szükségem.
És most amennyire próbálok laza lenni, pont annyira nem megy. Eddig nem fagytam le a közelében, most azonban úgy fekszem itt mellette, akár egy darab fa és ez borzasztó. De nem is olyan régen szavakba öntötte az érzéseit, még akkor is, ha kettőnk közül csak én emlékszem rá. És valahogy, valamiért ezen képtelen vagyok túl lépni. Mindezek miatt pedig még inkább ideges vagyok a hétvégétől és attól, hogy péntek este csak ketten leszünk a hegyvidéki házban. Ha ott még alkohol is lesz... érdekes beszélgetésben lesz részünk, ezt már előre látom.
- Soha többet nem ütlek le. - Suttogom bocsánatkérő hangon, aztán figyelmemet megpróbálom a filmre összpontosítani. Így semmi baj nem történhet. Halkan kuncogok a vicces jeleneteken, de a fenébe is, ezek akár mi is lehetnénk! De nem, ilyenre most meg aztán végképp nem szabad gondolni.
Aztán Edwin forgolódik, aminek nem tulajdonítok nagy jelentőséget, amíg át nem karol. Hirtelen még a lélegzetem is bent akad. Közelebb fekszik, fejét a vállamra hajtja. Nem tudok tisztán gondolkodni, ezért jön szinte reflexszerűen, amit teszek. Kezemet a kezére teszem, fejemet pedig ráhajtom a fejére. Ám mielőtt bármi pluszt belelátnék ebbe a mozdulatába, nyugtázom magamban, hogy biztosan kába még a gyógyszertől. Vagy be is aludt mondjuk. Úgyhogy nem is szükséges kétes következtetéseket levonnom. Kicsit úgyis elálmosodtam én is.
A hangerőn aprón halkítok, majd óvatosan lejjebb csúszok, gondosan ügyelve, hogy ne ébresszem fel. Szegénynek rossz estéje volt, ez a legkevesebb, hogy hagyom pihenni egy kicsit. Bár így meg egészen pontosan centiméterek választják csak el arcainkat egymástól. Lehet ez rossz lépés volt a részemről. De ha alszik, akkor neki úgyis mindegy, én meg próbálok mély levegőket véve nyugtatni az idegeimet.
Ó, annyival egyszerűbb lenne minden, ha tudnék csak barátként tekinteni Rá. De nem tudok. Ahogy azt sem tudom, meddig tudom még megjátszani, hogy nincsen közöttünk semmi több. A tervem, miszerint nem közeledek felé, nem bonyolódom jobban bele... nos, azt hiszem kukába dobhatom, mert nem jött be. Minél inkább próbálom távol tartani magam tőle - érzelmileg -, annál inkább vágyom a karjaiba. De az vajon tényleg annyira rossz volna?

gone, gone, gone ; *---------*