Épp most tévedtél az ország egyik legnagyobb, ha nem az egyetlen Twilight témájú fórumára, ami egyaránt dolgozza fel a könyvek és a filmek eseményeit. Ugyanakkor mi egy kicsit más irányba vittük el a történetet, így érdemes elsőként a világleírást elolvasni, rögtön a szabályzat után! Oldalunk már négy éve üzemel, bár nemrégiben be kellett iktatnunk egy költözést, s ezáltal nagyon sok minden változott; két új faj került bevezetésre, valamint számtalan új, egyéni canon karakter. Ha megtetszettünk, bátran regisztrálj fel, a staff áll a rendelkezésedre, s egészen biztos, hogy befogadó közösségre lelsz nálunk! (;
A fórumon található leírások, kódok mind a Twilight after dark tulajdonában állnak. Nem keveset dolgoztunk a kinézetünkön, tisztelj meg bennünket azzal, hogy feltüntetsz minket, ha megihlet a design egy része. Néhány kód alapja Lénától származik, míg a design többi része és a fejléc Alice munkájának gyümölcse. További segítséget nyújtott nekünk Sigmund, tanácsaival és kódjaival, Winnie, aki nélkül az utolsó bejegyzéseink modul nem lenne formázva és Jasper, aki a fórum trailerét készítette. Hálásak vagyunk nektek, köszönjük!
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég
Kiteszem a szívem a vászonra. Időtlen idők óta most először csinálom azt, amiben mindig megnyugvásra lelt a lelkem és az elmém, most mégsem érzem magam ellazultnak. Csak nehezen adom át magam az élménynek, mióta újra azzal kell szembesülnöm, hogy a családom boldogságát a Volturi veszélyezteti. A gondolkodás és a tétlenség felemészt. Nem tudok belenyugodni, és nem is akarok, holott ha hasonló helyzetbe kerültem volna, erős a valószínűsége, hogy én is Bella döntését hozom meg. Talán ezért is borít ki ennyire a helyzet, ezért vagyok képtelen feldolgozni a tényeket, amik itt kavarognak és próbálnak még több keserű pillanatot okozni. Mintha nem lenne elég... A család mindenek felett. Ennek ellenére nem tudtam kibékülni a gondolattal, hogy önszántából kereste fel őket annak reményében, hogy így megóvja majd a szeretteit. És ez én szeretteimet ki óvja meg? Nem kevésbé a lányom, mint Alice vagy Rosalie... Nincs senki, aki megértené a bennem dűlő érzelmi örvényt, az ösztönöket, amik csak egy anyában vannak meg. A fiaim talán érzékelik, de nem vagyok benne biztos, hogy van fogalmuk róla milyen megélni. Már nem találok vigaszt a főzésben - ennek ellenére minden nap sürgölődöm a konyhában, ha csak Nessie kedvéért is -, de megpróbálok úgy tenni, mintha kívül-beül rendben volnék. Carlisle sem azt érdemli, hogy lásson az összeomlás szélére sodródni. Habár előle nem tudom rejtegetni az érzéseimet, és a félelmeimet, mégis próbálom. Leginkább azzal próbálkozom, hogy elkerüljem őt, bezárkózva a dolgozószobámba, lassan úgy érzem magam, mint egy remete. Ők pedig hagyják, hogy a magam ritmusát megtalálva alkalmazkodjak az új helyzethez. A kezemben fogom az ecsetet, már ki tudja hányadik készletet fogyasztom a mai nap, pillanatok alatt törik ketté a szépen megmunkált fanyél a hirtelen feltörő indulataim miatt. A színek is fokozzák a hangulatomat. A csokoládébarna, a vörös, a mélykék, mind mást vált ki belőlem, én pedig csak úszom bennük, hagyom, hogy dolgozzanak bennem, mintha egy könnyebb lenne.. De nem az. A palettát elteszem, a vászonra már nem is vetek pillantást, körbenézek a szobában, és látom, hogy a hatalmas mahagóni asztalomon hevernek a tervek, amiket Nessie-nek szántam volna, de nem volt időm befejezni, most pedig affinitásom nincs hozzá. Olykor hallom azt is, hogy valaki elsétál az ajtóm előtt, elidőzik kissé, de minek után nem voltam olyan előzékeny, mint az megszokott lett volna tőlem - inkább nem zavartak a magányomban. Igazából akkor sem, mikor a konyhában voltam, vagy átmentem egy könyvért Carlisle irodájába, amikor ő nem volt a közelben. De tudom jól, csak idő kérdése, hogy valaki a családból rám törje az ajtót, és visszakövetelje a régi énemet. Azt, aki meg tud birkózni bármivel, ami a boldogsága útjába kerül.
*Esme alkot. Nem tudom, lehetnék-e ennél megkönnyebbültebb. Szívszorító volt számomra látni, ahogy a családunk minden tagja darabjaira hullik a maga módján, főleg, mert mindannyiuk sorsáért felelősnek érzem magam. Többségüket én változtattam át. Én kárhoztattam őket a mi elátkozott, természetellenesen hosszú létünkre, és mindeddig azzal igazoltam önző tetteim, hogy legalább boldogságot talált mindünk az új család körében, hogy tulajdonképpen... még jót is tettem velük... bár a hitem fényében ez a mentegetőzés még számomra is sánta és hamis. Nem, nincs ebben semmi jótétemény, semmi örömteli: csupán egy magányos és keserű öregember kétségbeesett tette volt, ami nekik halálon túli életet adott. Remélem, hogy a lelkük már odafent van, de minden nap minden percében szembe kell néznem a valósággal: minden bizonnyal nem így van. Minden bizonnyal a pokolban fogunk égni mindahányan, bármilyen erősen érzem és tudom, hogy ők nem oda tartoznak. Talán ezért tönt el csontfagylaló rémülettel a puszta gondolat is, hogy bármelyikük meghalhat - nem, az nem lehet, azt nem hagyhatom, élniük kell, nem érdemlik meg azt, ami utána következik. De a szétesett család csendesen őrült szomorúsága miatt néha úgy gondoltam, ez sem sokkal jobb. Azóta javult valamennyit a helyzet. Jasper hazatérése bár számos problémát okozott, ugyanakkor megkönnyebbülést hozott Alice-nek és Rose-nak, amitől ugrásszerűen javult Emmett és Edward kedve is. Talán ennek köszönhető a finom nesz, ahogy Esme keze alatt suhan az ecset a vásznon ismét. Reccs. Nos, a tökéletesség úgyis elérhetetlen álom. Görcsös kényszerrel számolom, hányadszorra hallom a fa roppanását: amióta nejem bezárkózott a dolgozószobájába, ez már a hetedik. Tehetetlennek érzem magam, nem tudom, hogyan segítsek. Nem áltatom magam azzal, hogy megértem őt, vagy bármelyikünket. Mindenki a maga módján gyászolja a múltat, mindenki a maga módján dolgozza fel a veszteségeit. Azonban Esme mellett eddig mindig ott voltam, minden nehezebb pillanatán át tudtam segíteni. Emlékszem rá, mennyire megviselten került a családunkba - rettegett minden hangos szótól, ütést várt minden felemelt kéztől, és elsírhatatlanul könnyezett befelé minden kisgyerek láttán. De túljutottunk rajta. És ha rajtam múlik, most sem lesz ez másképpen. Nem tudom, Bellát vissza tudom-e hozni közénk (Afton ajánlata ide vagy oda), de akár igen, akár nem, a családomat mindenképpen szeretném egyben tartani, és lehetőleg még mosolyogni is látni. Leteszem az újságot az íróasztalomra, úgyis a gondolataimba merültem órák óta és egy sort sem fogtam fel a gépiesen olvasott cikkekből, szóval nem kínzom magam tovább, hanem talpra lendülök. Mezítláb vagyok, kényelmes bézs golfnadrágban (mentális feljegyzés magamnak: meg kell kérdeznem Alice-től, miért éppen golf, amikor világéletemben távol éreztem magamtól azt a sportot!), sötétkék ingben és fekete garbópulóverben sétálok nesztelenül Esme dolgozószobája felé. Mentemben ellenőrzök mindenkit, aki esetleg a közelben van, de nem állok meg beszélgetni és nem reagálok a kérdő pillantásokra sem, haladok tovább, és határozottan koppintok hármat az ajtó fáján. Aztán a választ meg sem várva benyitok, és becsukom magam mögött az ajtót, azonban megállok előtte, fél kézzel még mindig a kilincsbe kapaszkodva. Mosolyogva szemlélem a feleségem, kell néhány pillanat, hogy befogadjam a látványát: a tekintetem még mindig ellágyul, haszontalan lélegzetem pedig elakad, ha szembesülök a szépségével. Földre szállt angyal. - Nem bánod, ha megzavarlak? - érdeklődöm halkan, puhán. Mintha finom, pihés hópelyhekként buknának ki belőlem a szavakat, olyan érzés. A szívem nem dobog, a vérem nem zubog, de a gondolataim mégis azt tam-tamozzák ütemesen: szeretem ezt a nőt. Szívem-lelkem minden túlcsorduló szeretetével. - Kíváncsi vagyok. Megnézhetem, min dolgozol? - teszek egy lépést előre, de ha megengedi, mégsem a vászon felé fordulok, hanem hozzá, hogy ajkára hajoljak egy csókért, olyan szomjasan, mintha évszázadok óta sóvárognám, nem előző este óta.*
A begubózó életmódot nem igazán nekem találták ki, de a családom most is, mint mindig megadja nekem azt, amire szükségem van. Magányt, lehetőséget a csendes merengésre, amit olykor a vászon szakadása vagy az eset nyelének reccsenő hangja szakít félbe. Beleüvölt a némaságba a hang, és irigylem érte, amiért megteheti. Lopva arra gondolok, hogy azért történik velem mindez, mert ismételten túlságosan belefeledkeztem az örömteli percekbe és abba a biztonságérzetbe, ami - mint bebizonyosodott - ismét tévképzet volt csupán. Tudom, hogy rémes vagyok, amiért kiteszem őket ennek. Őket, akiket mindennél jobban szeretek és örülnöm kellene, hogy legalább a fiamat visszakaptam egy darabban, ehelyett gyászolom a lányomat, Talán mindkettőt kellene tennem egyszerre, de a fájdalmam képes a másodpercek törtrésze alatt a pillanatnyi boldogságom fölé kerekedni. És ők mind tudják ezt. Mind tudják, hogy talán szükségem lenne egy kezdő lökésre ahhoz, hogy kievickéljek a gödör aljáról, de nem adják meg, míg nem kérem. Tiszteletben tartják a döntéseimet, az elveimet. Kívánhatnék magamnak tökéletesebb családot?! Előrebocsátott feltételezésem, miszerint nem sokáig fogják hagyni, hogy magányomban tördeljem az ecseteimet és szaggassam a vásznakat, beigazolódott. Már a kopogás előtt tudtam, ki társul hozzám. Egyszerűen a léptei nyomát is felismerném a férfinak, aki a világot jelenti nekem. Nem szívesen ismerem el, hogy örülök annak, hogy csatlakozik, de mélyen belül mégis így érzem. Bár ne ilyen állapotomban kellene látnia. Ő jobbat érdemelne ennél. Megvárom, míg beljebb lép, csak utána emelem rá a pillantásom. Talán szégyellem elismerni előtte, hogy ismét végig kell asszisztálnia egy nehéz időszakot.
Önkéntelenül emelem kezem, hogy végigsimítsak vele a karján, érintésem alatt érezzem a szövet lágyságát, amit Alice nagy gonddal válogat össze a család minden tagja számára, majd ujjaim megpihenjenek kézfején, miközben egy pillantást is vetek felé, a gyér fényben megcsillanó gyűrűje irányába. A férjem. Talán ő maga sem tudja, mennyi időbe került megszoknom ezt az új megszólítást, arról viszont lehet fogalma, hogy az életemben minden boldogságomnak ő a forrása. Elgyengülve pillantok rá. Ott van ebben a szerelem összes lángja, ami ennyi év után sem ég takarékon, a hála, a tisztelet, a köszönet, érte és neki, minden ami csak ebben a momentumban átfut az elmémen. A keserűség és a veszteség érzése is, ami a torkomra forrasztja a szót. Nem bólintok, tudhatja, hogy ha nem adnék engedélyt arra, hogy szemügyre vegye a legújabb alkotásaimat, egyszerűen eltakartam volna őket. Ilyen egyébként még nem fordult elő, most sem kívánom megfosztani őt a kísérteteimtől, amik feketén-vörösen, a létező összes borzongást magukban foglalva arctalan alakokként néznek vissza ránk a vásznakról. Nem kommentálom a képeket, azt a szürreális valóságot láthatja, ami visszatart attól, hogy éljem tovább az életemet. Halk sóhaj szakad fel belőlem, észre sem vettem, hogy egész eddig visszatartottam a lélegzetemet, csak mikor ajkát puhán az enyémre illeszti, akkor érzem meg újra az ízeket, illatokat és mintha azt a tompa zavart is enyhítené, ami a fejemben kavarog. - Nem tudom elengedni.. - Nem akarom elengedni. Magamnak beismerem, hogy így van, és a kettő nem feltétlenül jelenti ugyanazt. Hogy rémképeket látok arról, hogy a lányom a Volturi köreiben pont olyanná válik, akik közé soha nem akart tartozni. Évtizedekig tartó várakozás után csupán pár évet kaptunk teljes családi körben.
*Nem tudom, a többiekre milyen hatással van Esme szenvedése, de azzal nagyon is tisztában vagyok, én mennyire nehezen viselem. Segíteni szeretnék, és kínzó, hogy nem tehetem: jelen pillanatban a legtöbb, amit nyújthatok neki, néma elfogadásom, ami távolságot tart akkor, amikor neki erre van szüksége. Ugyan nem értem, miért lök el magától mindenkit, miért zár ki mindenkit - köztük engem -, de nem is én vagyok kettőnk közül, akinek a szuperlatívuszokban mérhető empátia a képessége. Sosem hiányoltam, hogy legyen bármiféle adományom, az idővel elsajátított és tökéletesített önuralom bőven elég volt nekem, s nem éreztem úgy, hogy szükségem lenne másra. Eddig. Most szívesen fogadnék valamit, bármit, ami segíthetne nekem, hogy összetartsam a családom, és begyógyítsam törött szíveink sebeit. Bár a lelket is olyan könnyedén fércelhetném össze, ahogyan a halandók testét a műtőasztalon! A segítségre irányuló vágy mellett még valami űz be a dolgozószoba szentélyébe: az önzés. Lehet, hogy Esmének arra van szüksége, hogy egyedül legyen, és egy pontig hajlandó vagyok megadni neki, de... ott az a de. Nekem szükségem van rá. Nem tudom elképzelni nemhogy az életem, de egyetlen órámt sem nélküle, még a boldog békeidőkben sem tudtam, a jelenlegi szorongató helyzetben pedig pláne. A mi helyünk egymás mellett van, ebben biztos vagyok, ennek felismeréséhez nem kell sem lelkésznek lenni, sem évszázados tapasztalatokat cipelni: egyszerűen csak hallgatni kell a szív őszinte dúdolására. Ha fizikailag néma is a miénk, attól sugallatai még nagyon is valósak. Ahogy belépek, és találkozik a tekintetünk, nem láthat benne ítélekzést, mivel nem is érzek olyasmit. Egy kis bűntudatot legfeljebb, amiért megzavarom kéretlenül és hívatlanul, bocsánatkérő, utólagos engedélykérést, és persze azt a végtelen, megértő, türelmes szeretet, amit érzek irányába. Szerintem mi emberként is ugyanilyen gyengéd rajongással csüngnénk egymáson, de vitathatatlan tény, hogy a vámpírok egész halálra szóló, törhetetlen párválasztása is megkönnyíti a maga bizonyosságával a helyzetünket. Közelebb lépek, mert nem látok elutasításra utaló jelzést, s élvezem a karomon, kezemen végigsikló érintést. Nem kapom el a pillantását, így nem veszem észre, hogy a gyűrűn pihen meg - nem is tulajdonítanék neki nagy jelentőséget, hiszen még műtétekhez sem veszem le az ékszert, ez az a pontja a kórház szabályzatának, amit következetesen megszegek. Egyszer megpróbáltak szólni miatta, és azonnal a felmondásomat helyezték kilátásba, szóval azóta elnézik. Lehet, hogy nem is jönne már le az ujjamról, annyira a részemmé vált, hogy az aranyat csak letörve szedhetném le, ha nagyon akarnám. De nem akarom. Csókom is lágy és gyengéd, aztán arcához simítom az arcom, onnan szemlélem az új festményt. Úgy látom, még messze nincsen készen, a színek már érzelmekkel telt, haragvó-felzaklató harmóniában fedik a vásznat, de az alakok még nehezen bontakoznak ki belőlük... legalábbis azt hiszem, hogy kellene lennie alakoknak, de lehet, hogy tévedek. - Akkor nem kell elengedned - vágom rá magától értetődően. Átkarolom a vállát, magamhoz húzom még szorosabban. - Mit is? - kérdezek azért rá a biztonság kedvéért, részben, mert hiszek a kimondott szavak gyógyító erejében, részben pedig azért, hogy biztosan ne értsem őt félre, amikor ilyen fontos kérdésről van szó. Hajába csókolok, hogy emlékeztessem, biztonságban van a karomban, ne ragadják magukkal a kellemetlen emlékek, az ártalmas fantáziaképek. Bella olyan számára, mintha közös gyerekünk lenne, és ő már elvesztette egyszer a gyermekét... nem áltatom magam azzal, hogy akár csak el tudom képzelni a fájdalmát. De nem is kell, hiszen semmivel sem lennénk épebbek vagy közelebb a megoldáshoz, ha mindketten egyszerre törnénk össze. Nekem erősnek kell maradnom, támasznak a családom számára a bajban: majd ha megoldódtak a problémák, ha ismét boldog mosollyal éljük az életünket, én akkor fogok összeomlani. Addig halogatom, addig itt vagyok - s tudom, hogy ha eljön az ideje, ők is ott lesznek nekem. Csak érjük meg mindannyian azt a napot is!*
Kezdőlap
