Belső: az embereknek szokása a külső alapján megítélni a másikat és ez alól bizony én sem vagyok kivétel. Ha először rám néznek, akkor egy beképzelt lánynak gondolnak, aki flegma stílusban, lekezelően bánik a körülötte lévő emberekkel. Pedig ez egyáltalán nem így van. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért sok barátom van, s ha nem is számíthatok egytől-egyig mindegyikükre, azért a legtöbbjükre igen. Sose használtam ki őket, ahogy a népszerűségemet sem.
Nem görcsölök rá olyan dolgokra, amelyeken én magam nem tudok változtatni, ebből talán adódik az is, hogy nem szívesen ütöm bele az orromat mások dolgába. (Kivéve, ha valaki olyanról van szó, aki tényleg nagyon fontos a számomra és csak őt szeretném megvédeni.)
Vakmerő vagyok, s sajnos néha előbb cselekszem, mint gondolkodom. Szeretem a veszélyt, szeretem, ha dúl bennem az adrenalin és ha pöröghetek egész nap. Tudom, hogy csak egyszer vagyok fiatal, ezért muszáj kihasználnom még most az élet adta lehetőségeket.
A szabályokkal nem sokat törődöm, de azért nem kell azt hinni, hogy egy bűnöző volnék, hisz nem is vagyok. Szeretem a saját határaimat feszegetni, az pedig külön örömmel tölt el, ha a barátaim is benne vannak néha a rosszalkodásban. Nem, nem szoktunk törvényellenes dolgokat csinálni, úgyhogy még mindig nem kell aggódni.
Még nem vagyok húsz éves, szóval egyelőre nem szándékozom túl komolyan venni az életet. Amúgy is abban hiszek, hogy a jókedv, a nevetés és a humor képes meggyógyítani az embert vagy épp reményt adni a legszürkébbnek tűnő hétköznapokon is.

Külső: A testalkatomat illetően azt mondanám, hogy vékony vagyok. Talán jobban örülnék, ha kicsivel nőiesebb alakom lenne, de szerencsére ahol kell, ott gömbölyödök, egyébiránt pedig nem, így elhízástól sem kell tartanom. Bár igaz, ezt részben azért az örökölt géneknek is köszönhetem.
Hatalmas kékes-szürkés szemeimet az átlagosnál talán kicsit vastagabb szemöldök keretezi, ám igazi jellegzetességemnek mégis csak a hosszú szempilláim számítanak. Anya elmondása szerint, már akkor megcsodálták az emberek, mikor még csak babakocsiban tolt végig az utcán.
A hajam eredetileg sötétbarna, ám nemrég egy kicsit szőkítettem rajta, de az a pár árnyalat lassan eltűnni látszik. Többnyire kiengedve hordom, mert szeretem érezni, ahogyan a szél kicsit belekap. Valakit zavar, ha állandóan az arcába kerülnek a tincsei, engem fura mód megnyugtat.
Ruhatáramra a vagány és a nőies jelzőket aggatnám. Szeretem az egyszerű, de nagyszerű ruhadarabokat és a kényelmes szabású ruhákat. Tipikusan nem az a lány vagyok, aki napról-napra követi a divatot, de a ruházkodási stílusomat ettől függetlenül még nem érte rossz szó. Cipők terén alapvetően a magasabb sarkúakat kedvelem, de jógázni vagy futni nyilvánvalóan nem tűsarkúban megyek.
Kedvenc kiegészítőim az ékszerek, amelyekből már annyi van, hogy néha komoly fejtörést jelent választani közülük. Ó, és a táskákért is odáig vagyok, de hát melyik nő nem?

Farkasszemet nézünk az oldalsó ajtó mellett, a bentről kiszűrődő zene egy pillanatra se vonja el a figyelmünket. A verseny ezúttal véresen komoly tétért zajlott. Egészen pontosan egy közös karaoke-zásért. Edwin ugyanis nem óhajtotta felvonszolni a fenekét a színpadra, mikor még szépen kértem, így súlyosabb eszközökhöz kellett folyamodnom. És lám, bevált. A három körös csatánk utolsó állomásánál tartottunk, s ugyan ha eddig döntetlen is volt az állás, biztosra vettem, hogy most nyerni fogok. Hogy miért? Mert hallani akartam énekelni, mert hülyülni és jól szórakozni szerettem volna az egyik legjobb barátommal. És mindezért bizony még csalni is hajlandó voltam. És a farkasszemes háborút se éppen tisztességes módon nyerem meg.
Egy apró lépés felé, csak hogy kicsit beljebb lépjek a privát szférájába, egy hangosabb lélegzetvétel, utána nyelvemet óvatosan, lassan végighúzom alsó ajkamon. És hoppá, ott is volt!
- Pislogtál! - Nevetem visítva, s rögtön hátrébb is lépek tőle. Tudtam, éreztem, hogy egy ilyen egyszerű mozdulattal ráveszem majd arra, hogy tekintetét ellopja az enyéim fogságából. - Én nyertem, te vesztettél, szóval megyünk énekelni! - Ugráltam örömömben, akár egy kislány, aki épp megkapta az áhított Barbie babát karácsonyra. - Gyerünk! - Kézen fogom, nyitom az ajtót és már húzom is magam után, keresztül a tömegen, miközben egy másodperc erejéig se vagyok hajlandó abbahagyni a táncolást a zene ütemére.
Az aktuális énekes a dal befejeztével megkapja az áhított tapsvihart, én pedig Edwin mögé ólálkodva elkezdem fellökdösni a színpadra. Játékosan dobolok a hátán, mire felém fordul és odaszól, hogy nem tud énekelni. Egy rövid "én sem" választ hallatva a dj vagy tudom is én ki felé fordulok és mutatom neki, hogy a kilences számot indítsa el. A dal felcsendül, Edwin arcára pedig olyan aggodalom ül ki, hogy azonnal nevetésben török ki. Tudom, hogy utálja a Jégvarázst, ezt eléggé erősen kifejtette, mikor rávettem, hogy nézze meg velem. Pont ezért nem hagyhattam, hogy ne ezt énekeljük, utalva ezzel a múltunkra. Na meg legalább még így is szívhatom egy kicsit a vérét, ami az egyik legkedveltebb elfoglaltságom. Még ha nem is vallom be senkinek sem. Bár így utólag belegondolva talán mégse a "Love is an open door" volt a legjobb választás. De talán így Ő sem görcsöl rá annyira erre az egészre, hiszen csak hülyülünk... És nem arra készülünk, hogy valaki felfedezzen minket és világhírű énekesekké váljunk.
Nem énekeltünk kristálytisztán, ugyanakkor boldogan láttam, hogy a dal komolytalanságának köszönhetően Ő is kiválóan feloldódott és a végére még jól is szórakozott. Hiába tagadná, látom a szemeiben. Tapsot is kaptunk, bár ezt inkább a nagyobb baráti társaságunknak köszönhettük, mintsem a szuper énekhangunknak. De a lényeg pont ezen volt, a szórakozáson.
Ugyanúgy vonulunk le a színpadról, ahogy pár perccel ezelőtt feljöttünk. Edwint lökdösöm magam előtt, dobolva a vállain, aztán hirtelen megáll, így mellé lépek, hogy lássam, mi történt. Egy velem nagyjából ugyanakkora magas, szőke hajú lány kezdte kelletni magát előtte. Legszívesebben a hajánál fogva rángattam volna arrébb, de mivel Edwin nem lépett semmit, így inkább én sem avatkoztam bele. Csendben elsétáltam tőlük, persze nem messze, csak éppen annyira, hogy tisztes távolságból még lássam és halljam a történéseket. Semmi komolyról nem beszélgettek, Edwin többször rám pillantott, mintha várná, hogy lépjek valamit. Na még mit nem. Barátok vagyunk, szinte legjobbak, én ugyan nem fogom ezt elrontani... És különben is, nagyfiú már, biztosra veszem, hogy el tud küldeni magától egy kis fruskát, ha nem érdekli. De csak nem teszi, a düh bennem pedig lassacskán dolgozni kezd. Fogom az italom és odalépek a beszélgetőpartnere mögött álló sráchoz. Így hiába van közöttünk két ember, úgy helyezkedek, hogy olyan legyen, mintha egymással szemben állnánk. Látni akarom a reakcióját... Arrébb dobom a hajam, hogy megvillogtassam nyakam ívét, majd lágyan végigsimítok a srác karján és megdicsérem az izomzatát. Szemem sarkából Edwin-re pillantok és látom, ahogy íriszei összeszűkülnek. Tagadhatná, de én akkor is látnám, hogy nagyon nincs ínyére a helyzet.
Hirtelen a füléhez kapja a telefont és eltorzult arccal néz rám. Bocsánatot kér a lánytól, s sietősen odalép mellém. - Bocs, de most nincs idő a magyarázkodásra, Lynne, azonnal mennünk kell! A nővérednek balesete volt, azonnal be kell mennünk a kórházba!  - Kikapja a kezemből az italt, leteszi az egyik pultra, megfog és húz magával.
Kiérve a levegőre elenged és sietősen halad a kocsi felé. - Ez meg mégis mi a fene volt? - Kérdezem, de válaszra sem méltat.
- A nővéred kórházban van! - Visszakiáltja, majd beül az autóba. Én azonban nem követem. Beállok a kocsi elé, karjaimat összefonom a mellkasom előtt és dobolni kezdek a lábammal. Gyerünk, Edwin, szállj ki a kocsiból. Ezt itt és most lejátsszuk, nem megyünk sehova. Pláne nem a nem létező nővéremhez a kórházba. Bár szép húzás volt tőle, ezt meg kell hagyni, viszont a tényeken ez sem változtat. Csak tudnám miért kell minden másnap veszekednünk egy sort...