Halkan, vagyis inkább messziről hallom, hogy valaki a nevemen szólít. Furcsa...Aztán lassan érzékelem a valóságot és a többi hangot. Hirtelen felnyitom a szemeimet és sikítani szeretnék, de nem megy. Nincs hozzá erőm. Körülöttem orvos, nővérke és két ismerős. Anya bátyja Patrick és a felesége az aprócska Maddie. Olyan akár egy manó, de ennek a manónak most félelem és aggódás sugárzik a tekintetéből. Nagyon nem tetszik ez nekem. Már épp mondanék valamit, amikor bevillan a minden valószínűség szerint utolsó emlékem...
Apám, az örök szerencsejátékos egyre csak halmozta a tartozásait és ebből valakinek elege lett.
Arra még emlékszem, hogy késő este három ember társaságában jött haza. Azt hittem, megint csak haverok és majd anya elintézi, vagy hamar eltűnnek.
A fülemben zene szólt, de nem volt olyan hangos, hogy a lövéseket ne hallottam volna. Sosem szerettem úgy zenét hallgatni, hogy kizárom a külvilágot.
A második lövésnél rohantam az ajtóhoz és hallgatóztam. Csend volt.
Utána már csak arra emlékszem, hogy apám egyik pisztolya van a kezemben. Hogy került hozzám nem tudom.
Aztán a kórházban ébredtem, másfél napnyi kóma után.

......

A kirakós minden  darabja a helyére kerül.
A szüleimet lelőtték én meg lelőttem az egyik támadót apám fegyverével, amit  a szobájából hoztam ki.
Két pisztolya volt, a szabályokkal ellentétben mindig töltve. Hát igen. Egy adósságba keveredett játékfüggőnek nem árt az elővigyázatosság.
Valószínű, hogy miután elsütöttem a fegyvert elájultam.
Hogy miért nem  végzett velem a másik kettő ezek után, az rejtély.
Nincs sok kedvem élni, ezek után.
Pszichomókusok,, zsaruk és egyéb nagyokosok tanácsára a nagybátyámékkal tartottam Seattle-be..Egészen pontosan Forksba, ahol egy kis motelt vezetnek, Fenyőliget néven. Nem mondom jó kis név.
Az első két hónapot a házban töltöttem, semmihez nem volt kedvem.
Most már lassan hat hónapja, hogy itt vagyok és afféle mindenesként dolgozom a motelben és a helyiek is rájöttek, hogy nem drogfüggő vagy szellemi fogyatékos /netán mindkettő/ vagyok, pusztán csak nem vágyom emberi társaságra, beszélgetésre, netán barátságra.
Még a bácsikámnak és a nénikémnek sem tudom kifejezni a hálámat, hogy magukhoz vettek. A szimpla szeretet kimutatására is képtelen vagyok.
Valahányszor megpróbálom, leírhatatlan fájdalmat érzek.
Félek, rossz vége lesz...