Abban biztos lehetsz, hogy nem a kedvességemről vagyok híres, nem is a segítőkészségemről, vagy bármelyik másik nyáladzós természetről. Bátran kijelenthetem, hogy egy szadista állat vagyok, hiszen már eleve a képességem erre mutat, amit bizony nagy lelkesedéssel is használok mások ellen. Igencsak lobbanékony vagyok, szinte gondolkozás nélkül tudok cselekedni és olyasmit művelni amit talán később megbánhatok. A legrosszabb érzés ami foroghat bennem az, ha valakit gyűlölök de mégsem tehetek semmit annak érdekében, hogy az a bizonyos személy eltünjön örökre az életemből. Vegyük példának ikertestvérem, Alec újdonsült pártfogoltját, vagy éppen Bellát, aki mint már kiderült ellen tud állni a képességemnek. Legszívesebben addig gyakorolnék rajta, míg egyszercsak be nem tudok jutni az erős burokja alá. Ki tudja... Talán egyszer még sort is keríthetek erre. Két személy van a világon akinek igazán érdekel a véleménye és akikért bármit megtennék amire csak képes vagyok. Ez a két személy pedig nem más, mint Aro na meg a testvérem. Bár az utóbbi időben Alec-el nem túl fényes a kapcsolatom, mégis valahol fontos nekem, éppen ezért nem bántom azt a nőt, mivel tudom, hogy azzal őt is bántanám, aztán pedig magamat is.
Külsőre igazából ugyanolyan vagyok, mint a többi ember-vámpír. Talán a különbség, hogy nekem vörösen izzó tekintetem van, míg az embereknek és néhány vámpírnak ez nincs. Szőke, egyenes hajam van, amit kimondottan szeretek magamon. Nem vagyok túl magas, sőt inkább alacsonynak tekinteném magam. A járásom, a testfelépítésem, igazából mindenem arra mutat, hogy elvárom az emberektől a tiszteletet, aki pedig erre nem hajlandó, bizony nem túl szép sors vár az illetőre.

Hát hol is kezdjem? Azt hiszem ezerkétszáznyi évet igencsak hosszú lenne megosztani veletek, legalább száz évnyi hablabla lenne belőle. Szóval azt hiszem csak kiemelek néhány érdekes információt a múltamból. Mint például az átváltozásom ideje. Nagyon rég volt már, az tény és való, mindenesetre emlékszem minden egyes pillanatra. Féltem... Igen, ÉN! Nem is csak, hogy féltem, rettegtem, hiszen átkozottul fiatal voltam, még alighogy elkezdődött az életem. Abban az időben folytak a boszorkányvadászatok, én pedig megszülettem, egy ikertestvérrel együtt. Hát nem volt túl gyakori az ikerterhesség, tehát máris kaptunk egy hatalmas fekete pontot a fejünk fölé a falu lakosaitól. Persze ahogy cseperedtünk, sokszor történtek különleges dolgok körülöttünk, nem voltunk átlagosak az már biztos... de boszorkányok sem. A szüleimnek végül egyetlen barátja sem maradt, majd a végszó volt, mikor a falu fejesei bejelentették, hogy máglyára dobnak minket mielőtt még felnőttek leszünk és éppen legyilkolunk mindekit a hatalmas boszorkány erőinkkel. Tényleg képesek lettek volna ezek a babonás emberek megölni két ártatlan kicsi gyermeket. Persze mielőtt még mindez bekövetkezhetett volna, a Volturi klán megjelent és kimenekített bennünket onnan. Ahelyett, hogy mi haltunk volna meg, a bosszú az idióta embereket érte utol. Mind meghalt akinek csak megfordult a fejében, hogy öljön meg minket. Mi pedig? Vámpírok lettünk. Hát őszintén szólva el sem hittem volna, hogy mivé váltam, hacsak nem én magam lettem volna az és nem a saját bőrömön tapasztalom meg. Természetesen a hosszas kínlódásra is emlékszem, miután Aro megharapott engem. Néhány napig eltartott a folyamat de minden bizonnyal megérte a szenvedést. Ezután évekig rejtegettek minket, elvégre mindketten nagy kincs voltunk. Az egyesszámú feladatunk volt, hogy a képességünket fejlesszük olyan szintekre amik már közel állnak a legyőzhetetlenhez. Ez persze nem esett nehezemre, tele voltam bosszúvággyal és haraggal, ami idővel bennem is maradt. Teljes mértékben hűséges voltam és vagyok a Volturihoz, ha kell az életemet is adnám Aro-ért, hiszen így is kaptam tőle több mint ezer évet. Ezt bizony nem sokan mondhatják el. Az első éles harcom tíz évvel az átváltoztatásom után történt meg, a román klán ellen. Aro egyik legbecsesebb kincse lettem, valamint a legjobb őr is lettem, természetesen öcsémmel együtt. Bárkinek a fájdalom illúzióját tudom kelteni, bárkit a földre tudok küldeni ezzel és könnyű prédává tenni. Alec pedig képes elvenni az élőlényektől a legfontosabb képességüket, mint például a látás. Látás nélkül valószínűleg semmit sem tud kezdeni a másik, szóval ő is képes létrehozni egy könnyű prédát. Mi jobb is lehetne ezeknél a képességeknél? Semmi!
Igazából mióta vámpír lettem, soha nem volt gondom semmire, mindent megkaptam amire csak szükségem volt, még kérnem sem kellett. Élveztem, hogy vadászat nélkül is a kezembe pottyan az étel, bár az utóbbi időben, csak a szórakozás kedvéért is elindultam magamnak találni valami ehetőt. Amit Aro nem igazán szeret, hiszen még bajom esik, de végülis beleegyezett. Ha valamitől félek ezen a világon, hát az a vérfarkas. Arra mindig nagyon ügyelek, hogy ne kerüljek be egy rezervátumba, még véletlenül sem. Hiszen ha valami képes engem elpusztítani, hát akkor az a farkas. Nem szívesen próbálnám ki.
Az utóbbi pár évben valaki más is felkeltette az érdeklődésemet, s ez a valaki pedig Bella Cullen. Az nem kifejezés rá, hogy gyűlölöm őt. Ő az első személy ezen a világon aki ellen tud állni a képességemnek, és emberként is sikerrel járt. Mióta erre fény derült arra vágyom, hogy valahogy meg tudjam ezt törni és letörölni azt az idióta vigyort a képéről. Természetesen ez nem olyan könnyű művelet, hiszen Bella is az egyik pártfogoltja Aronak, így ezt soha nem hagyná nekem. De álmodozni lehet... Azt senki nem tilthatja meg nekem. Na nem mintha bárki, bármit megtilthatna nekem.