Hogy milyen vagyok? Nem tudom... A tükörbe nézve egy fickót látok, akinek olyan szabályosan el van cseszve az élete, hogy azt még a "Nagykönyvben" sem írhatták volna meg tökéletesebben. Egy elpuskázott, szerencsétlen ürge vagyok. Akinek a tükörben két arca van. Az egyik arc, minden hétvégén éjjel egy erőszakos állattá válik, és addig üti az ellenfeleit, ameddig csak bírja, mert ez a munkája, ezért kap pénzt... míg a másik, minden éjjel, amikor a bunyók után hazafelé tart, attól fél, hogy talán legközelebb ő lesz az, aki nem tud a saját lábán hazamenni a fiához, akit egyedül nevel, miután alkalmi szexpartnere szült neki egy gyereket, majd meghalt, és így ő magára maradt egy nagyon kicsi kölyökkel nem túl rég...
Hupsz, ja, nem, ez már nem egészen igaz.
Milyen vagyok? Hát ez mind igaz rám, csak... Vagyis az volt, egészen kicsivel ez előttig, mígnem egy durván elszúrt drogszállítós meló után sikeresen felbőszítettük a főnökömet - Madie-vel, aki az egyik egykori munkatársam testvére -, akit ugyebár nem kellett volna, így kénytelen voltam megölni egy embert, aztán húzni a nyúlcipőt, "bajtársammal" Madisonnal, és a fiammal Teóval, lévén, hogy nem szerettem volna ha megölik őket, amiért Madie lopott tőlük, én meg előbb "hagytam ezt", aztán kiiktattam a rám uszított verőlegényt. Ezért most vége az eddigi életemnek, ami ugyan nem volt épp nyugis, de legalább magam döntöttem úgy, hogy olyan legyen, amilyen. Ennek vége. Most ehelyett úton vagyok egy kisváros felé, remélve, hogy ott eltűnhetünk kicsit, meghúzhatjuk magunkat, talán letelepedhetünk, és élhetünk addig biztonságban, míg le nem cseng a zűr, amit csináltunk. Fő célom, hogy életben tartsam a fiamat és Madie-t. Ez meglehetősen idegen szerep a számomra, de kénytelen vagyok beleadni mindent, mert ők... hát perpill ők jelentenek mindent, ami számít nekem az életben. Értük erősnek kell lennem! Kitartónak! Túlélőnek! El kell kerülnöm a zsarukat, a gyámügyet, és egy nagyon pénzes és dühös férfit, akinek Los Angelesben kiterjedt droghálózata van, sok anyaggal, pénzzel, hullákkal, még több pénzzel, és még lehetne részletezni, de mindenkinek jobb az, ha igyekszem úgy tenni, mint aki nem tud erről semmit. Ezentúl meg kell próbálnom az átlagembert adni, akinek van egy szép (ál)felesége, és egy fia, és nincsenek zűrök a múltjában, se börtön, se bűnözés, se bunyók, se fegyverek, se hullák, és a többi, és a többi... Ez persze nehéz lesz, de... kimásztam már ennél nagyobb katyvaszból is... Ja, nem, miket is beszélek, dehogy is másztam, ekkorában még sose voltam, de hasonlóban is csak egyedül. Gyerek és nő anno sose volt velem a bűnben. De most itt vannak velem, felelősséggel tartozom értük, és állatira fogalmam sincs, hogyan álljam meg a helyem ebben a feladatban. Az apaságot, és a tisztes életet is csak tanultam mindeddig is, és most profi módon kéne űznöm mind a kettőt, miközben lehetőleg beolvadok, mint aranygyűrű a lávatengerbe. Csak annyi különbséggel, hogy nekem túl kéne élnem épen, velük együtt.
Nem biztos, hogy készen állok rá. De azzal nem vádolhat senki, hogy könnyen feladnám a dolgokat. Ezt sem fogom feladni. Sosem voltam gyáva, most sem gyávaságból bujkálok, inkább okosságból, habár azzal se sűrűn vádoltak eddig, hogy túl eszes figura lennék. Mindegy, a kitartásom, és az, hogy szeretem Madie-t és Teót, és bármit megtennék értük, talán elég lesz a túléléshez, mindhármunk számára. Ha pedig nem, hát még mindig ott van az a lehetőség is, hogy meghalhatok helyettük, ha módomban áll...
Ami biztos velem kapcsolatban, hogy 178 cm magas vagyok, erős, izmos, edzett, hisz az életvitelem és az egykori munkám megkövetelte. A hajam és a szemem is barna, és nem valószínű, hogy nappali fénynél kinéznék belőlem az emberek hogy bármikor ronggyá verek szinte bárkit, ha úgy akarom. Bunyós vagyok. Ezt próbálhatom leplezni, de tény, ami tény, hogy ha meg kell oldanom egy problémát, 90% hogy az öklömet fogom használni. Ez talán nem okos dolog egy olyan világban, ahol hemzsegnek a vámpírok és egyéb kemény testfelépítésű figurák, ám de mint mondtam, nem az eszemről vagyok híres.
Kénytelen leszek változni, ha el akarok tűnni, és be akarok olvadni, de nem biztos, hogy képes leszek rá. Ez a jövő zenéje... kár, hogy sose voltam túl jó zenész.

Feszülten dobolok két ujjammal a kormányon, miközben a sötét országúton haladok. Későre jár. Madison az anyósülésen alszik, Teo a hátam mögött a gyerekülésben húzza a lóbőrt már egy ideje. A motor alapzajától eltekintve semmi zaj nincsen. Egy darabig elhallgatgattam a zümmögő rádiót, habár tudtam, hogy ha abban hallanék valamit magunkról, az aztán már tényleg nagy szívás volna. Bár vigasztalt, hogy ha úgy is lenne, nagy eséllyel csak engem keresnének, mint gyilkost, aki megpattant a gyerekvédelmisek és a zsaruk elől a gyerekével. Abban az esetben Madison még mindig megúszhatná.
De nem. A hírekben egy szó sem esett szökevényekről, eltűnt gyerekről, se semmi efféléről. Úgyhogy kinyomtam az adást, mikor zenét kezdtek játszani. Nem rajongtam a gondolatért, hogy felzörögjék a gyereket legszebb álmából, aztán a kihalt úttest kellős közepén állhassak neki visszaaltatni. Nem mintha nem tudnám megvédeni magunkat a semmi közepén is, de nem akarok most több zűrt, elég a már meglévő. Szóval most a csöndben nyomom a gázpedált, és zabálom a mérföldeket, míg útitársaim alszanak. Teo addig sem panaszkodik nyöszörögve, hogy unatkozik, és Madison arcán sem látom az aggodalmat a fivére, vagy épp a magunk élete miatt. Mert még ha próbálja is titkolni, tudom hogy ideges. Én is az vagyok, de rosszul festenénk itt ketten az idegben dagonyázva. Úgyhogy én a higgadt és kemény álarc mögött várom minden nap, az újabb megpróbáltatásokat.
Az órámra nézek, mikor feltűnik a távolban előttünk egy benzinkút. Aztán a kijelzőre pillantok. A benzin még kitartana, de nekem már mehetnékem van. Egy kis nyújtózás, és egy cigi remekül fel tudna dobni, ezért hát beállok a kúthoz, mikor odaérek. Leállítom a motort, és megsimítom Madie arcát, de ő nem mozdul, mélyen alszik. Gyönyörű, és nagyon békés így az arca, nincs szívem felkelteni. Hátranézek a vállam felett, de a fiam pont olyan gyönyörűen és békésen alszik, mint az anyja... Hm. Az anyja. Még szoknom kell hogy így gondoljak Madie-re. De jobb, ha magamban is gyakorolom, ha hihetően elő akarjuk adni a népeknek egy kisvárosban, hogy boldog házaspár vagyunk egy közös gyerekkel, akkor jobb, ha nincs az arcomra írva, hogy mennyire nem áll a számra a kifejezés, hogy ez a nő a fiam anyja. Muszáj vagyok megszokni.
Halkan kiszállok a kocsiból, és nyújtózom egyet. A slusszkulcsot a kabátom zsebébe dugom, és ugyanolyan halkan be is csukom magam mögött az ajtót. Befelé menet körbekémlelek, jobbra és balra semmi mozgás, mögöttem csak az én kocsim áll, előttem, benn a boltban csak az eladót látom, meg egy kétségkívül utcalányként dolgozó nőcskét, aki az újságoknál illegeti magát a kutasnak, aki ásítozva vonogatja valamire a vállát. Az első utam a hűtőkhöz vezet, veszek ki két szénsavmentes vizet, meg egy nagy üveg üdítőt. Fűt a vágy, hogy sört is vegyek, vagy épp valami töményebbet, de türtőztetem magam. Nem kéne piálni, míg úton vagyunk. Majd ha odaérünk, ahová megyünk, akkor talán, de addig biztos hogy nem nyerő ötlet. Veszek pár előrecsomagolt szendvicset, meg még ezt-azt, mindezt egy kosárba rakom, aztán mikor végzek, a pulthoz megyek. A pénztárgép melletti állványról elveszek még két doboz cigit, aztán biccentek az előttem álló és ásítozó fickónak, hogy végeztem.
Számolni kezd, s míg várok, felbontom az egyik cigis dobozt, kiveszek egy szálat, a számba rakom, majd aztán meggyújtom, és mélyet szívok bele. Hallom a hátam mögött a lépteket, de először nem foglalkozom velük. Csak mikor elhalnak közvetlenül mögöttem, és egy kéz simul a vállamra.
- Hé, szépfiú, nincs kedved elvinni? - búgja a nő a fülembe, mire egyik kezemmel kiveszem a cigit a számból, a másikkal lesöpröm a kezét magamról.
- Nincs - válaszolok tömören és egyszerűen, rá sem nézve.
- Na, fiúka, ne csináld. Nem tetszem neked? Kiegyezhetnénk, hogyan háláljam meg neked, ha elviszel...
- Mondom nem! - felelek újra, és hátra sem nézve, úgy gondolom, le is zártam a beszélgetést. Pénzt veszek elő a farmerom zsebéből, és a pultra teszem, aztán a szatyorba rakott cuccaimmal elindulok kifelé.
Még az ajtót se értem el, mikor újra meghallom ugyanazt a hangot a nyomomban.
- Nem volnék hálátlan. Gyere, tűnjünk el az éjszakába. - Megfordulok, és miközben a félig elszívott cigit ledobom, s eltaposom, végigmérem a nőcskét előttem, akinek keze rögtön a mellkasomra talált. Nem mintha amúgy esélye lett volna, de ilyen bűn ronda nőt még tajt részegen se vinnék sehova.
- Nem mondom el még egyszer, kis anyám. Kopj le! - Határozottan cseng a hangom, mikor újabb lépteket hallok meg, ismét mögöttem, ezúttal lényegesen súlyosabbakat, és mikor egy erős kéz ragadja meg a vállam, aztán ránt odébb az útból, már láthatom is, hogy egy kétajtós szekrény tartozik a léptekhez.
- Mi a francot csinálsz a nőmmel, te kis görény?! - fröcsögi a képembe a fickó, közben fél kezével az én vállam rángatja, míg a másikkal a hajánál fogva kapja el a lotyónak öltözött csajt, és odébb löki tőlünk. Mivel magassarkúban van a nő, és nyilvánvalóan nem egészen tiszta, természetesen azonnal el is vágódik a padlón, de ez senkit sem érdekel.
- Eressz el, idióta! - lököm magamtól én is odébb az idegen pasast, de erre ő a nyakam után kezd kapkodni, amit még épp idejében kerülök el egy ügyes mozdulattal, elhajolva lapátkeze virsliujjai elől.
- A saját nődet hajkurásszad, kis hülye! - kap újra értem, és termetéhez képest meglepően gyors mozdulattal lendül utánam, amikor újra kitérek előle, és visszakézből kap egy tekintélyest bele a bal szemébe, aminek hála a lendület elvitte az ellenkező irányba, és be is esett szépen az újságos standba.
- Semmi akadálya. Akkor te is a magadéval foglalkozz, és én is megyek a magaméhoz - bólintok, tökéletes higgadtsággal, és meg sem várva a felénk tartó eladót, már ott sem vagyok. Sebes léptekkel megyek vissza a kocsihoz, ahol utastársaim még mindig teljes békességben aludtak, szerencsémre. Beültem, és a szatyrom a hátsóülésre raktam a gyerek mellé, aztán indítottam, és még mielőtt a kutas vagy a kis kakas utánam találna jönni, gázt adtam, és kis idő múlva már újra a kihalt úton haladok.
Hihetetlen, hogy hiába próbálok tök nyugis napokat összehozni magamnak, valahogy mindig megtalál a zűr. Mindig... Csak remélhetem, hogy az a bizonyos Forks elég nyugis hely ahhoz, hogy legalább részben, ha nem is egészben, de kerülni tudjam a zűrt. Nem ártana, ha meg akarom úszni élve.