***

*Nem mondhatnám, hogy repestem a gondolattól, hogy az ismeretlenbe gyalogoljak, sőt. Minden idegszálam megfeszülve tiltakozott ellene, a bennem élő ragadozó és a belém oltott stratéga is acsarogva utálta azt a tényt, hogy jóformán semmilyen információt nem kaptam Cullenéktől, csak annyit, amennyit a vadságomat is bevetve sikerült kicsikarnom belőlük. Valaki Forksba jött azzal a szándékkal, hogy segítségemre legyen - s ezt a segítséget az elbeszélésben nem körvonalazott képessége jelenti majd.
Ám sem az illető kilétét nem fedték fel, sem a tehetség mibenlétét, sem semmit, ami ahhoz kellett volna, hogy felkészülhessek a találkozásra. Persze, a józanság hangja azt súgja bennem, hogy éppen azért nem tudhatom ezeket, hogy ne készülhessek fel. Gondolom, olyféle vámpírral kerülök majd szembe, aki akkor a leghatékonyabb, ha meg tud lepni. Bosszúsan felhorkantam. Hát, ahhoz sok sikert! Csak azért, mert nem tudok konkrétumokat, az összes érzékem vigyázzban állva pásztázza a környezetemet és a veszélyfaktorokat. Egy képességgel rendelkező halhatatlan pedig nagyon is okot ad a paranoiára, még akkor is, ha netán igaza van Alice-éknak, és valóban pusztán segítő szándékkal közeledne felém. De nem zárható azért ki teljesen, hogy a segítséget kétségbeesetten kereső, óhajuktól elvakult vegetáriánusokat sikerült megtévesztenie valakinek, s bizalmukba férkőzve óhajtaná teszem azt tovább bomlasztani a klánt. Hogy ez kissé paranoiás elképzelés? Lehet. De a családban mindig is az én tisztem volt, hogy paranoiás legyek, s felkészült a legrosszabbra. De még ha ezt a lehetőséget kevéssé valószínűnek nyilvánítanám is, akkor is kismillió veszélyfaktor marad, s azok már nem Cullenekre, hanem egyenesen énrám irányulnak, s ez érthető módon zavar. Józanul racionális énemet is, a múltamtól gerjedt óvatosságomat is, és a ragadozómat is. Nem ringatom magam illúziókba, sem hamis biztonságérzetbe: bár az egyik legjobb harcos vagyok, talán még a Volturi sok tagjának szintjét is megütöm, de vannak adottságok, melyekkel szemben a legjobb harci tudás sem ér semmit. A képességem is hasznos, még ilyen helyzetekben is, de pillanatnyilag az is instabil, akárcsak én. Könnyen lehet, hogy ugyanaz a hatás, amit valaki másban váltok ki, eluralkodik felettem is, mert nincs elég szilárd alapom, amire építkezhetnék, s mindaddig nem is lesz, ameddig ebben a köztes, félragadozó-félönmegtartóztató állapotban rekedek. Márpedig egyelőre nem úgy tűnt, hogy megtalálnám belőle a kiutat. Ha nincs a közelemben kísértés, vagyis ember, akkor nagyjából funkcionálok, ha rám tör a szomj, Alice (és csakis ő) képes elterelni a figyelmem és állatvér felé irányítani, de még ha egy állat kiszipolyozása után eltelve kerülnék is emberek közelébe, akkor sem tudnék gátat szabni eredeti gyilkos természetemnek, s ha még a leghalványabban szomjas is lennék, akkár már azt sem nézném, kin kell átgázolnom az áhított vörös életerő megszerzéséért. Nem is csoda, hogy az elmúlt napokat, mik visszatérésem óta elteltek, nagyon szigorú szabályok közé szorítva töltöttem, s a többiekkel is betartattam a távozásom terhe mellett. Az persze más kérdés, hogy mindez, bár a családnak sem éppen leányálom és sétagalopp, de engem visel meg a leginkább. Szemem alatt máris az éhség okozta karikák sötétlenek, az arcom beesettebb, mint amikor megérkeztem, izmaim belegörcsösültek az állandó riadókésültségbe, s hogy pillanatokig sem voltam képes ellazulni. A kedélyemről nem is beszélve... azt, hogy teljesen visszaszorítottam képességem használatát, nehogy ártsak vele a számomra kedveseknek, máris megsínylettem. Jól is jön most, hogy egyedül vagyok, így bárki veszélyeztetése nélkül, egy mély sóhajjal engedem el adottságomat, mintha rég ökölbe szorított kéz izmait lazíthatnám el, s árad ki magam köré a feszültség, miközben a szemem előtt addig nem látott színek elevenednek meg, a különféle régi érzelmi lenyomatok foszlányai. Mozgás, másik vámpír egyelőre sehol, de ahogy közeledem a helyhez, egyre erőteljesebbek a színek, jelezve, hogy nemrég valaki izgatottan haladt el erre, s ez ugyanúgy követhető számomra, akárcsak a szaga. Ám a színek viszonylag gyorsan olvadtak nyugodtabbá, azzal párhuzamosan, ahogy a szag felerősödött. Szokatlan volt számomra, majdhogynem ismeretlen: vámpírra hasonlított, de valahogy mégsem, idegen aromák keveredtek benne... ez tovább növelte feszültségemet, bár egy felületes szemlélő számára akár még nyugodtnak is tűnhettem volna, a mélyemben úgy izzott az ingerült nyugtalanság, ahogyan szabadulni vágyó nagymacska settenkedik ketrecében, hullámzó izmokkal, ugrásra készen. Nem közelítem meg teljesen a helyet, épp csak annyira megyek közel, hogy lássam a romokat, s megérezzem a várakozót. Érzékeimmel először a környéket pászzátom végig, további jelenlévők után kutatva, de senkit nem találok, csak ezután eresztem rá szenzoraimat igazán az ismeretlenre, felmérve amit csak lehet.*
- Gyere ki *morgok halkan. Eszem ágában sincs besétálni egy olyan helyre, amit valaki más akármivé előkészíthetett. Az, hogy Cullenék megbíznak a nőstényben - a nemét a szagából állapítottam meg, lévén még ennyit sem voltak hajlandóak elárulni róla -, mindenképpen egy jó pont, de édeskevés ahhoz, hogy magam is bizalommal viseltessek irányába. Azt ki kell érdemelni, s nem könnyű feladat.* - Miért vársz rám és mit akarsz? *Jobb, ha ezeket az "apróságokat" mihamarabb tisztázzuk.*


//Formázás a közeljövőben várható //