Külsőmet a vámpírok között átlagosnak mondanám, de tudom, ez az emberek szemében nagyon is figyelemre méltó. Emlékszem, amikor Bella véletlenül "Zeusz fiatalabb öccseként" írt le, amikor azt hitte, hogy nem hallom... nem igazán tudom, mit látott bennem, hiszen én nem sokat foglalkozom a küllememmel. Középmagas vagyok, szőke hajam ma már rövidre vágva hordom, hogy ne zavarjon a munkám során. Szememet aranybarnára színezi étrendem, bőröm makulátlan márvány, akár az összes vámpíré. Testalkatomon még mindig az emberi "vadászat" edzettsége látszik, holott évszázadok óta nem foglalkoztat a testmozgás. Orvos vagyok, és ennek megfelelően öltözök: általában inget, nyakkendőt, öltönyt viselek, a munkahelyemen természetesen a fehér köpeny az állandó elem. Otthon azért próbálkozom némi lazasággal, bár e korszak mentalitása még mindig eléggé távol áll tőlem. Fő jellemzőm a nyugalom, igyekszem mindenhez higgadtan hozzáállni, hiszen azok után, amin keresztülmentem, csak komoly dolgok hozhatnak ki a sodromból. A családomért szinte bármire hajlandó lennék, ha nem a kórházban vagyok, akkor körükben töltöm el az időt valamivel. Nem az egyedüllétet ellenzem, de pazarlásnak érzek minden percet, amit önző módon magamra költök azok helyett a csodálatos vámpírok helyett, akikkel megáldott a sorsom.

Mindig is úgy éreztem, bizonyítanom kell, de sokáig nem igazán értettem, mik azok a kritériumok, melyeknek meg kell felelnem. Apám, anglikán lelkész egy őrült kor véres Londonjában, igen szigorú szabályokat állított fel - olyanokat, melyeket elfogadtam ugyan, de nem tudtam magamévá tenni. Hiszen hogyan is lehetne az a szeretet Istenének törvénye, amely arra kötelez minket, hogy gyilkoljunk a nevében, véres próbáknak vessünk alá másokat, s ha halálukkor kiderül, hogy ártatlanok voltak, továbblépünk a hibán, mintha nem egy megszentelt életet ontottunk volna ki? Lemoshatatlan, emberi időkből rám maradt bűnöm, hogy bár éreztem tetteink helytelenségét, nem keltem ki ellenük, mert nem ismertem más utat. Részt vettem apám játszmáiban, sőt, később átvettem vezető helyét a természetfelettire vadászók között, s csupán a módszereken finomítottam, nem romboltam le az egész építményt. Ha a mai tudásommal visszamehetnék, megtenném, mert ma már tudom, hogy semmi jó nem származott tőlünk, csupán vér, halál és pusztulás járt a nyomunkban - ráadásul teljesen feleslegesen. Azoknak, akikben az ellenséget láttuk, a közelébe sem kerültünk egészen életem legvégéig... Apám csupán embereket ölt meg, ezért nem hullottak az övéi. Én valódi vámpírokat találtam a város csatornáiban, s ezért azok fizettek az életükkel, akik a kezembe tették azt. Igaz, én is megbűnhődtem a felelőtlenségemért. Az egyik vámpír a káoszban, hogy magát védje, megharapott.
Amikor láttam a sebet és érezni kezdtem az ereimben fellobbanó fájdalmat, tudtam, hogy mi történik. Tudtam, hogy így terjed az átok - és azt is, mit kellene tennem. Feladnom magam, hagyni, hogy megöljenek, mielőtt én is eggyé válnék a szörnyetegek közül... de rémült voltam, égetett a fájdalom, és soha ilyen félelmet nem éreztem korábban, így hát nem tettem. Szaladni akartam a világ végig, de alig sikerült botladozva eltávolodnom a harc helyszínétől, így inkább egy nyitva hagyott pincében bújtam el. Tudtam, hogy változok, nem csak a fájdalom miatt, amit némán kellett elviselnem, nehogvy rám találjanak, hanem a fokozatosan kiélesedő érzékek miatt, az egyre fojtogatóbb rothadásszag, az egyre hangosabb léptek és beszélgetések zaja, az egyre erősödő izzás a torkomban mind azt bizonyította, hogy már nem vagyok ember.
Amint befejeződött az átalakulás, elmenekültem a városból. Nem akartam ott maradni, ahol még több ember halálát okozhatnám, az erdőkbe mentem, amik akkoriban még buján terültek el a szülőföldemen. Még mindig rémült voltam, de már nem annyira magamért, mint inkább másokért. Még kevésbé találtam az utamat, mint valaha. Addig a pontig tudtam, hogy mit kell tennem, de akkor először szembesültem vele, hogy ennek a kötelességnek milyen ára van, akkor, amikor az én életemet követelte volna egész életem hitvallása... és megpróbáltam. Istenem, erősen próbálkoztam! Sziklákról ugrottam le vagy törtem őket össze gyűlölt, sérthetetlenné erősödött tagjaimon, kardot próbáltam magamba döfni, de pengéje elhajlott és nem tudott belém hatolni. Éheztettem magam, hátha elgyengít, és így is volt, de a testem nem lett tőle sebezhetőbb. Átkeltem a szoroson, légvétel nélkül sétáltam végig a fenekén, hátha megfulladhatok, de csak Franciaországban kötöttem ki. Nem volt menekvésem... nem tudtam, mit tegyek, elkeseredetten róttam Európa vadonját. Mit sem tudtam az idegen földről, s apátiámban nem is érdkelt, csak abban reménykedtem, hogy éhen veszek, még mielőtt emberek közelébe kerülhetnék...
Egy véletlennek köszönhetem a reményem. Néhány őznek, amik a rejtekhelyem közelében haladtak el. Addigra minden porcikám fájt az éhségtől, de ez nem nyugtatott meg. Apám kínzásainak hála tudtam, hogy az éheztetés utolsó fázisaiban az emberek már nem érzik az éhséget és a vele járó fájdalmat: sokszor anélkül halnak bele, hogy tudatában lennének saját végzetüknek. Ebből tudtam én is, hogy amíg mardos a vérszomj, addig még a célom közelében sem járok... de aznap elfogyott a türelmem. Nem érdekelt, hogy milyen szaga van az állatoknak, nem érdekelt, racionális-e az, amit teszek, csupán a szívdobogásukat hallottam, s az összetéveszthetetlen, surrogó neszt, amivel a vér gördül végig az ereken. Megöltem az egész csordát, teleszívtam magam a vérükkel. Ez reményt adott, és hosszas kísérletezések után biztos lehettem benne: élhetek állatvéren, nem kell ártatlan embereket ölnöm szentségtelen létem fenntartásához. Lassan előmerészkedtem az erdőkből, újra emberek közé mentem, bejártam a kontinenst, és célt kerestem az életemnek. Addigra már rájöttem, hogy a mítoszokból mi igaz és mi nem, például valóban nem öregszem, ám a napfény a legkevésbé sem tesz kárt bennem... Az első biztos mentorom a vámpírok útján Alistair volt, egy magának való remete, aki a kedvemért rövid időre felfüggesztette magányát és hajlandó volt pár évig elviselni a társaságomat. Sosem tudom majd meghálálni neki mindazt, amit ez alatt a rövid idő alatt kaptam tőle, s bízom benne, hogy őt sem hagyta érintetlenül ez az idő, bármennyire igyekezett is kérges modora mögé rejteni az érzéseit. Sokáig azonban engem sem tudott elviselni, hamar, halhatatlanok között túlságosan hamar elváltak útjaink, én pedig tovább keresgéltem.
Végül, hosszas hezitálás és bizonytalankodás után, egy merész álmot választottam. Úgy döntöttem, orvos leszek. Nem voltam biztos magamban, hogy képes lennék-e egy kritikus helyzetben uralkodni magamon, de tudtam, hogy segíteni akarok az embereken, hogy törleszteni szeretném a bűneim jelentette adósságot... még akkor is, ha a lelkemnek már nincs reménye, s bármilyen jó vagyok is, sosem nyerhetek bebocsátást a Mennyekbe: talán, ha igazán erősen próbálkozom, legalább a Purgatórium kapujába eljuthatok, ha valaha véget ér a létezésem. Nem láttam és máig sem látok erre sok esélyt, de gyarló vagyok és félelemmel teli, ha a rám váró Pokolra gondolok, így megteszek mindent, hogy elkerüljem, s talán az erőfeszítések is számítanak. Igaz, ma már tudom, a gyógyítás, mi eleinte csupán kétségbeesett menekülésnek tűnt és a létem tagadásának, mára vezérlő csillagom és igaz szenvedélyem lett. Immár nem tudom elképzelni nélküle a világot.
Olaszországban tanultam éppen, az ottani nívós egyetemen, amikor más vámpírok felfigyeltek rám. Döbbenten tapasztaltam meg, mennyire mások, mint amilyennek az engem átváltoztató vámpír tűnt. Nem csatornákban bujkáltak, hanem palotában éltek, s ahogy nekem szenvedélyes érdeklődésem középpontjában állt az orvoslás, ők ugyanilyen alapossággal tanulmányozták a művészeteket. Befolyásukat, melyet halhatatlanként szereztek, egyebek mellett arra használták, hogy a halandók legkülönbözőbb alkotói törekvéseit támogassák: a szellem és a kellem embereinek tűntek, s olyan virágzást hoztak az itáliai művészetekben, amilyet régen nem lehetett tapasztalni. Örömmel csatlakoztam hozzájuk, s tőlem sem állt távol ez a civilizált mentalitást, de kényelmetlennek éreztem, hogy e nemes tetteik ellenére is kibékültek a gyilkosok létezésével, eszükben sem volt lemondani az embervérről. Én azonban közöttük is szilárdan kitartottam az álláspontom mellett, és egyetlen egyszer sem kóstoltam meg a tiltott gyümölcsöt, bár néha közel jártam hozzá. Nem az íze vonzott, még csak nem is a kíváncsiság: nem akartam tudni, milyen. A kísértés a társaság miatt kerülgetett, szerettem volna olyanná válni, mint három barátom, Caius, Marcus és Aro, szerettem volna egy helyet, ahová tartozhatok. Hosszú idő után Volterra állt legközelebb ahhoz, amit otthonnak nevezhettem.
Két évtizedig bírtam ezt az életet, ám aztán túl nagynak tűnt a kockázat, s különben is úgy éreztem, megtanultam már mindent, amit a hely adhatott nekem, így fájó búcsút vettem a Volturitól. Én mindig jó szívvel emlékeztem rájuk, s azt hiszem, ez kölcsönös volt. A Volturi vezetők mindegyike intelligens, művelt vámpír volt, akikkel öröm beszélgetni, kihívás vitatkozni, s akikkel szívesen cseréltünk eszmét és gondolatokat. Nincs bennem tüske, amiért nem tudtam meggyőzni őket életmódom és szemléletem helyességéről, tudom, több évszázad gyakorlatát nem lehetne olyan könnyen félresöpörni, s ők is elengedtek, mert tudták, hogy ebben sosem leszek hozzájuk hasonló.
Az Újvilág felé vettem az irányt, s reménykedtem, hogy ott kevésbé leszek magányos. S bár társat eleinte nem találtam, elkezdhettem orvosi praxisomat, ami majdnem olyan kielégítő volt. Végre célt kapott az életem, végre tartalommal töltöttem meg a nappalokat... Értelmes mederbe tereltem a kora gyermekkoromtól lelkembe égett bizonyítási vágyat, s formát kaphatott az örök késztetés, hogy jót tegyek.
De nincs az a hivatás, ami megmelengetne egy kőszívet, ha emellett magányos marad. Én pedig az voltam. Nem volt az a nomád vámpír, aki feladta volna az embervért, én viszont már képtelen voltam olyasvalaki mellett hosszan megmaradni, aki emberek halálért felelt: olyan emberekéért, akiket én minden igyekezetemmel megmenteni próbáltam.
Sokáig hezitáltam, harcoltam a kísértéssel, hogy magam teremtsek társat magamnak. Olyasvalakit szerettem volna, aki nem csak lelkemen könnyít a jelenlétével, de szellemileg is partnerem, s ráadásképpen elfogadja az én - vámpírok között szokatlan - étrendem. Mindez túl magas elvárásnak tetszett, mégsem ez tartott vissza: a szánalom és a szégyen volt, ami megkötötte a kezem. Nem akartam senkit olyan átkozott létre kárhoztatni, mint amilyet én magam éltem... Edward esetében tettem először kivételt. Senkije sem volt, s a harapás nélkül is meghalt volna, ez könnyebbített lelkiismeretemen. S ráadásul abban a hitben ringatom magam: az anyja is erre kért, noha eszemmel tudom, hogy fogalma sem lehetett róla, mi vagyok s mire képes. Soha, egy pillanatra sem bántam meg a döntést. Akkor sem, amikor fogadott fiam egy ideig a ragadozó vámpírok útját járta. Tudtam, hogy embereket öl, de nem igazán fogtam fel: távoli és érhetetlen volt ez számomra, hogy egy ilyen csodás, értelmes ifjú, mint ő, bármi rosszat tehetne. S ráadásképpen életet mentett azzal, hogy elvett. Ahogyan én is megmentettem őt a haláltól azzal, hogy megöltem... nem nehezteltem rá, s örömmel fogadtam, amikor mégis visszatért hozzám. Tudtam, hogy így lesz. Éreztem...
Esme lett a második teremtményem, akit visszahoztam a halálból (esetében ténylegesen szó szerint), s az is, aki teljessé tette létemet. Szerelmet hozott nekem, érzéseket és reményt adott, s családdá formálta laza szövetségünket. Habár látszólag én mentettem meg őt, valójában fordítva történt.
Később Rosalie-t, majd Emmettet emeltük a családunk körébe, majd Alice és Jasper csatlakoztak. Utolsóként az első gyermekem, Edward találta meg a párját Bella személyében, s kislányuk, Renesmee olyan űrt is betöltött közöttünk, aminek addig a létezéséről sem tudtam. Bízom benne és remélem, hogy hamarosan ismét együtt lehet a családunk, hiszen mi úgy vagyunk épek és egészségesek. S hiszem, tudom, hogy így lesz. Érzem...