„Ismerem minden egyes arckifejezését, ha féloldalas mosolyt fest az arcára, biztos lehetsz abban, hogy teljesen átnéz rajtad és mondj neki bármit egyáltalán nem érdekli. Ha felvonja azt az igazán dús és barna szemöldökét s, úgy tesz mintha nem értene semmit s, hozzá még az ajkai vonalát is egyenesbe hozza, irtózatosan nagyot tévedsz, ő még ebben a pillanatban képes mérlegelni és megtéveszteni téged. Gesztikulálni nagyon szeret, sose légy az útjában ha éppen hadonászik mindkét karjával és megpróbál megmagyarázni neked valamit, amit úgysem fogsz megérteni, ha ő azt úgy nem akarja. Tehát, ha az elterelésként szánt kézmozdulatokat figyeled, sosem fogod megérteni, hogy mit mond. Javaslom, inkább csukd be ilyenkor a szemed és összpontosíts a hangjára. Megjegyzem elég kellemes hangszíne van, hamar észrevehető benne az irónia, a kedvesség - ha éppen olyan hangulatában van - és az utálat is. Nagyon leleményesnek kell lenned és persze jó hallásúnak, hogy mindezeket észre vedd.” - Alec, Caleb haverja

Eddig nagyon kevés személynek sikerült tetőtől talpig megismernie, de azok is inkább valamiféle rokoni szállal rendelkeznek, máskülönben nem hiszem, hogy a közelembe engedtem volna őket. Szeretem a családomat, persze. Ki ne szeretné? De jobb, ha néhány dologról még ők sem tudnak. Gyakran megesik, hogy még magamnak is boldog csalódást okozok, nem csak nekik. Általában tiszta fejjel, jól meg tudom ítélni az adott helyzeteket, ritka az, mikor összezavarják elmémet és hibázok. Nagyon lelkiismeretes vagyok, mindig képességeimen felül, túl a maximálison teljesítek. Vagy csak nagyon szeretnék...
Ha tehetném, öt felé szakadnék. Önfeláldozó jellem vagyok, ha a szeretteimről van szó. Az ígéreteimet minden körülmények között betartom, így nem is ígérgetek felelőtlenül, a szavakkal csínján bánok, érteni kell mondataimat, hiszen szinte sosem véletlen, ahogy fogalmazok, mindennek megvan a maga jelentése. Nem csak a teljesítőképességeim maximumon felüli, de a szokásaim is. Túlságosan óvó vagyok, meggyőzhetetlen, nyughatatlan, heves, de egyben óvatos is. Szélsőséges vagyok, nagy mozgástérre van szükségem. Megőrjítenek a szűk helyek és a tehetetlenség.
A mindenem a tánc. Mindig az tartott életben. Akármit is kellett megtennem, mindig tánccal tompítottam a feszültséget. Az életemnek egyetlen tényleges értelme, amiért a világon bármit képes  vagyok feláldozni. Nem vagyok egy szívbajos ember, paranoiás meg aztán végképp nem, ellenben sok nagykutyával. Mi miatt kéne aggódnom vagy idegeskednem?!
Egyszerre farkasa és pásztora vagyok a bárányoknak. Az egyetlen személy, aki aggodalomra adhat okot, az ÉN vagyok. Az udvariasság és formálisság jelen van minden szavamban és mozdulatomban, ami nem összekeverendő az erőltetett jó pofizással és megszokottan gyakorolt jó modorral. Egyenes ember lévén nincsenek látszatkapcsolataim. Mindenkinek egyértelműen tudtára adom, hogy a viszony, ami fennáll közöttünk baráti vagy éppenséggel nem. Sorolhatnék még ezer és egy tulajdonságot, de minek?! Olyan vagyok, amilyennek lennem kell.

Határozott külsőm van, szabályos vonalaim - semmi különleges nincs rajtam, bár állítom, ennek ellenére is túl sokan hiszik rólam, hogy amolyan hódító vagyok, aki hölgyeket csábít el férjük ágyából, hogy a kedvét töltse rajtuk. Megfelelő vagyok arra a feladatra, hogy másokban mély benyomást keltsen a megjelenésem. Látszik a tartásomon, hogy nyugodt vagyok, és ha arról van szó, akkor ezt akár másokkal is képes vagyok elhitetni.
Nem csekély 183 centi magasságomhoz erőteljes, férfias alkat társul. Széles váll, izmos hát, kidolgozott izmos mellek és has, valamint erős állkapocs. Ezeket javarészt a több, mint 20 év megfeszített tempójú munkának köszönhetem. Nem pedig egy íróasztal mögött gubbasztva.
Fekete tincseimhez barna szem társul.
Ruhatáram egyaránt bővelkedik kényelmesebb ruhadarabokban - ami farmerban, egyszerű pólókban és ingekben valamint edzőruhákban nyilvánul meg-, mint ahogy kevésbé kényelmes de elegáns darabokban. A fekete bőrkabát pedig elengedhetetlen része öltözékemnek.

Nem vagyok hajlandó erre gondolni.
Kinyújtom eddig ökölbe szorított ujjaimat, majd feszültségtől vibrálón végigsimítok tenyeremmel homlokomtól egészen tarkóig a hajamon.
Hosszan tartó mély lélegzetet vettem, s próbáltam a lehető legnagyobb gondossággal kitisztítani az elmém, hogy megválaszoljam a feltett kérdést. Roppant kényes témát érintett, és be kell vallanom, nem találtam a szavakat. Nem azért mert az idő múlása megkoptatta emlékeimet; erről szó sincs. Minden pillanata bevésődött a fejembe.. a mozdulatok, az indulatok, az érzelmek és a gondolatok is.
- Caleb? - csendült fel újra a nevem dörmögő hangján, mire az úrra emeltem a tekintetem, és felvezetésként megköszörültem a torkom, hogy rekedtségem ne tegye még nyomasztóbbá monológom.
- Tudja, mindig is ilyen volt a természetem.. az apámtól örököltem.. de nem akarok bűnbakot keresni. - sóhajtottam fel beismerően, mentségekbe nem kapaszkodva.

Az idő valóban halovány porszem az elmúlás lapjai között, mely nem válogat, kinek a vállára hull: gazdag és szegény, öreg és fiatal, erős és gyenge ugyanúgy megtapasztalja, ugyanúgy az áldozata státuszától függetlenül. Nem számít, mit teszel, sem az, hogy ki vagy: az idő a legnagyobb ellenfeled, nem pedig a szomszédod, a rosszakaród. Ő a legkegyetlenebb szerető, akit valaha találhatnál. Így hát nem számít, hogy király vagy-e, vagy talán szolga - elviekben.
Tíz éve annak, hogy rátaláltam arra az útra, amin járnom kell, és amin a mai napig járok is, hogy rátaláltam mindarra, ami Én vagyok, és ami kiegészíti életem: a táncos életforma.
Pokol ez vagy a Mennyország, teljesen mindegy… Én vagyok az a szimbólum, ami megtestesíti mindezt és a töretlen erőt, eltökéltséget.
Vér és verejték árán, fáradtan, de megtöretlenül élvezhetem az élet kipárnázott páholyát. Korábban feszegettem a határokat, figyeltem arra, hogy kinél milyen messzire mehetek el, „elsétáltam” egészen az emberi tolerancia határáig, és tapasztaltam, ismerkedtem, tanultam, majd ahogy lehetőségem engedte, átléptem azokat, jobban mondva átgázoltam rajtuk. A taktikázás és előre gondolkodás lassan zsigercselekedetté váltak.
Ráleltem egy útra. Csupán a kellő tudásom hiányzott. Még mindig úgy éreztem hogy ez még kevés... ennél több kell. De megvolt hozzá az erőm, hogy tudást szerezzek. Mert a tudás hatalom.
Edzettem, táncoltam. Bárminek neki álltam, ami megmozgatott és lemerített annyira, hogy ne legyek ideges apámra. De ez nem ment így… 18 voltam, amikor édesanyám meghalt. Még nagyobb méreg övezett. Ráadásul apám meg sem jelent a temetésen…
Hihetetlen, hogy ekkora fordulat következett be az életemben. Valami eltörött bennem, túlcsordult és kiömlött, egyszerre  fogott a harag és a szégyen, de mellkasomra mázsás szomorúság nyomódott, úgy préselt össze, hogy mozdulni sem tudtam, lebénulva mély levegőkkel szorítottam össze az állkapcsom….
Tánctanár vagyok, megtaláltam az utam, de baleset történt… szükségem volt egy támaszra… legalábbis a rehabilitációm során. Apám meg mindig is azt mondogatta, hogy számíthatok rá… anya halála után 3 héttel megjelent… de túltenni nem igen tudtam magam a történteken.  Őt okolom, de a család az család, gyűlöljük egymást akármennyire is, a vér nem válik vízzé…
Apám gyengének titulált el... a balesetem miatt.
A megfutamodás egyáltalán nem az én asztalom, ráadásul az ígéretemet sem szokásom megszegni. Sosem választottam a könnyebb utat, hát nem érted?
Tombolt bennem az elégedetlenség, hiszen azzal, hogy azt előadta nekem, saját magát is minősítette. A saját választását, amit kudarcnak bélyegezett már azzal, hogy látszólag ilyen könnyedén le akart mondani rólam. Gyengének hitt  engem is, amiért azt sugallta, hogy nem állom majd a sarat, és hogy ilyen egyszerűen feladtam. Miért, mondta valaki, hogy csak úgy lehetünk erősek, hogy egymás kezét fogva jóban-rosszban szivárványon táncolunk teljes egyetértésben? Ugyan már.
Harag. Ez is összetarthat minket, ahogy egymásnak esünk időről időre, és az egymás  elégedetlenségétől való megszabadulás motiválhat, hogy ne csak a másik, de az egész kibaszott közösség szemében jobbak lehessünk.
Mindenki életében eljön egyszer a pillanat, mikor elbukik és porba hull: minél magasabban jársz, annál nagyobbat esel a végén, de minél mélyebbről indulsz, annál feljebb juthatsz. A kérdés már csak az, van-e benned erő, hogy ismét felállj, ismét megpróbáld elérni azt, amiben korábban már kudarcot vallottál - vagy a földön, a porban heverve a sikertelenséged rabjaként feladod és hagyod, hogy végleg eltiporjanak?