Csendes, komoly, visszahúzódó, megbízható... általában e szavakkal jellemeznének, ha egyáltalán megpróbálkoznának vele. Hiszen hogyan írjanak le egy árnyékot, egy alakot a sarokban? Nem sűrűn keresem a társaim társaságát sem, nincs velük bajom, egyszerűen jobban érzem magam egyedül. Pontosabban az árnyékok társaságában, a sötétség suttogásait hallgatva, hűvösében megnyugvást lelve. Ettől függetlenül teljesen a Volturihoz kötődöm, nem annyira klánom, mint családom ők nekem. Kedvelem a hagyományokat, nem véletlenül olyanok, amilyenek. Hűségemhez kétség sem férhet, s nem tudnék más életet elképzelni magamnak, mint amit a kastély folyosóit róva élek. Nem berzenkedek soha a rám kirótt feladatok ellen, már csak azért sem, mert Aro mester jól ismer, s ezért megbízásai általában tökéletesen kielégítőek és testhezállóak nekem. Akár aa legegyszerűbb kémkedéses feladatról, akár a találékonyságomat a végletekig igénybe vevő megbízásról van szó, én el fogom végezni, vagy belehalok a kudarcba... tervező típus vagyok, szeretem előre tudni és látni a dolgokat, a spontán ötletek nem tőlem fognak származni - én inkább következetesen és logikusan végrehajtom a dolgokat. Egy gárdistának különben sem az a dolga, hogy okoskodjon... nem is vágyom efféle szerepekre. Amolyan "rendes állampolgár" vagyok én a falakon belül, akire lehet számítani, hogy a helyes dolgot teszi a közösség érdekeiért... és persze a sajátjaiért. Bár néha hajlamos vagyok túlságosan is komolyan venni a dolgokat, és van néhány mániám, amihez minden körülmények között ragaszkodni fogok, függetlenül attól, hogy magam is tudom: e ragaszkodás teljesen irracionális és céltalan. Azon kívül, hogy számomra megnyugvást ad. Az érzésekhez pedig teljesen analfabéta vagyok, ha mások érzelmeinek közelébe kerülök, hát sosem tudom, hogyan kellene reagálnom rájuk... ha végre sikerül észrevennem egy hozzám közel álló személy (?) efféle szükségleteit, akkor persze igyekszem legjobb tudásom szerint megfelelni az elvárásainak, de ritkán jutok el eddig a felismerésig. S mivel a maximalizmusom révén ez kényelmetlenséget okoz nekem, inkább elkerülöm e helyzeteket. Nem mintha nehéz lenne, hiszen általában az érző lényeket szeretem elkerülni, ha épp nincs feladatom velük...

Sötétségben élek, önnön választásomból: az árnyékok elrejtenek a kíváncsi tekintetek elől, elfedik mozdulataim neszeit, de még a szagomat is, teljes észrevétlenséget biztosítva nekem. Minél sötétebb egy árnyék, annál erősebb, és én is annál erősebben tudok hozzá kötődni - általában tulajdon árnyékomon keresztül. Vagy azzal, vagy a testemmel hozzá kell csatlakoznom, bele kell érnem egy árnyékba ahhoz, hogy használni tudjam. (Épp ezért: teljes fényben vagy teljes sötétségben a képességem használhatatlan, bár ilyen körülmények elég ritkán állnak fenn.) Tudom manipulálni is őket: megmozdítani, vagy épp mozdulatlanul tartani... ez utóbbi igen hasznos, hiszen az árnyék oly szervesen kapcsolódik a létezőkhöz, mint a lélek maga. Ha az árnyék nem tud mozdulni, akkor a tulajdonosa sem, így meg tudok bénítani, vagy épp mozgásra késztetni másokat; esetleg az árnyék eldeformálásával hozzácsatlakozni egy újabb árnyékhoz... ha megkötök egy árnyékot, azt utána csak én tudom feloldani és elmozdítani.
Képességemnek azonban vannak hátulütői is. Aro mester legnagyobb sajnálatára nem tudok magam is árnnyá válni, mint kezdetben remélte, és feltehetően sosem leszek rá képes. Ha egy ideig nem használom, a hatékonyságom csökken. A használatnak viszont ára van: az árnyékban járás alig fáraszt, ellentétben a manipulációval. Minél inkább igénybe veszem magam, annál többet kell táplálkoznom, s annál nagyobb az esélyem rá, hogy kontrollálhatatlan vérszomj uralkodik el rajtam - ezért az árnyak manipulálását csak kritikus helyzetben alkalmazom. A többi vámpír képes kimenni a fényre, én azonban nem. Talán nem öl meg, de a napfény mindenképpen használhatatlanná tesz: alig elviselhető fájdalmat okoz, és teljesen el is vakít. Az árnyékokkal ezt a hatást csak korlátozottan vagyok képes ellensúlyozni, így leginkább éjszaka mozgok odakint.

Már kisgyermekként is elütöttem a többiektől. Nem vettem részt játékaikban, nem kerestem társaságukat, jobb szerettem egyedül lenni és mindig is vonzott a sötétség. Anyám ennek ellenére elfogadott, s míg ez a helyzet fennállt, atyám sem berzenkedett ellenem, sőt, idővel meg is szeretett e furcsaságom ellenére. Legalábbis ezzel magyarázom, hogy később feladta kényelmes birtokait Spanyolhonban, hogy megmentsen. Nyolc éves koromban anyám belehalt a gyermekágyi lázba, atyám gyászában jezsuitának állt. Évekkel később így szerzett tudomást róla, hogy rendje a gonoszt látja viselkedésemben, s napokon belül az inkvizíció halálos ítélőszéke elé kerülök. Ezért jelentkezett az első misszióra, ami elindul a kikötőből, így találtam magam felfedezése másnapján egy Újvilágba tartó hajón.
Az ismeretlen kontinens nagyon is kedvemre való volt, sokkal inkább, mint a napsütötte sziklák odahaza. Buja dzsungelei, felfedezni való árnyai izgatták fantáziámat, noha primitív bennszülöttjeitől (atyám intésére) teljesen elhatárolódtam. Éltem magányos világomat, háborítatlanul, s hajlamaimnak ez tökéletesen megfelelt... fogalmam sem volt róla, hogy minden léptemet figyelik. Nem csupán de Landa püspök parancsára a jezsuiták, arról azért voltak sejtéseim... valaki más érdeklődését is felkeltette szokatlan viselkedésem.
A maja kódexek elpusztítása okozta vesztemet. A püspök tűzre vetette mindet, hogy a bennük lakozó gonoszság meg ne fertőzhesse szerzeteseit, akik akkoriban már igencsak élvezték az indián nők öleinek gyönyöreit. Engem ez utóbbi hidegen hagyott, de a könyvek! Sosem láttam ezekhez hasonlót, s tudtam, hogy csendben kéne maradnom, s részt vennem az ujjongásban, mint mindenki másnak, de végtelen pazarlásnak tűnt egyszerűen eltüzelni azt, ami odahaza, egy kolostor könyvtárában hatalmas vagyont képviselt, hát felszólaltam ennek érdekében. Hiba volt. Teremtőm még aznap éjjel elragadott a börtönből, ahová vetettek, s az őserdő magányában vámpírrá harapott.
Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy sejtései beigazolódtak, s valóban különleges adottsággal felvértezve nyitottam világra új, vörös szemeimet, már vitt is vissza Olaszországba. Útközben már egész jól kitanított, s a kiképzésem a Volturi kastélyban folytatódott... Aro mester kezdetben igencsak elégedett volt velem, egészen addig, míg nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudom addig kiterjeszteni képességemet, mint ő remélte. Kegyvesztetté éppenséggel nem váltam emiatt, hiszen hű és hasznos szolgája voltam és vagyok azóta is, de különleges státuszom is elveszítettem - vagy meg sem kaptam soha? Mindegy, hiszen engem ez nem érdekelt, sosem vágytam más elbánásra. Aro mester tiszteletben tartja, hogy szükségem van magányomra és egyedüllétemre, így a megbízatások között nem zaklat senki, csak akinek én megengedem, hiszen szobám ajtaját az oly szeretett árnyaim torlaszolják el, s őket csak én tudom elmozdítani, hogy beengedjek egy okvetlenkedőt.
Az évszázadok alatt számos dolog érdekelt. A kastélyban fellelhető állatpreparátumok például mind az én kezem munkáját dicsérik. Aro mester számára azonban egy hobbim különösen hasznos: a kellően bizarr műtárgyak iránti érdeklődésem és gyűjtési szenvedélyem rokon az övével. Vele ellentétben engem nem az érték vonz, hanem a különlegesség (példának okáért a pre-inka és inka kultúrák szívkikanalazáshoz optimalizált formájú áldozótőreiből, a tumikból eddig kereken hetvenhárom darabot sikerült összeszednem), de így is eleget tudok a témáról ahhoz, hogy az ő személyes jelenlétet igénylő beszerzéseit is én intézzem szerte a világon. Ettől függetlenül többnyire inkább a kémkedés területén veszik hasznomat, hiszen képességem erre tesz leginkább alkalmassá. A legutolsó washingtoni látogatásból például egy kényszerű "vendéggel" kellett hazatérnem... akire azóta is vigyázhatok, nem kis bosszúságomra. Ennyit a magányomról...